Nem tudnám ezt az évet értékelni, mert mióta baj van a derekammal, a kezdetektől keresem kutatom a miérteket, és a sztori nem ebben az évben kezdődött. 

2014-es strava össszefoglaló adatok: http://2014story.strava.com/video/2541839

Ha nem sérültem volna le a következőket írnám: Ez az év futás szempontjából eredményes volt annak ellenére, hogy nem lett meg az Ultrabalaton. kb 3200 kilim lesz ebben az évben. Ezt nem tudom növelni, amíg 8 órában dolgozom, kutyázok, és a szervezetemnek minimum 8 és fél óra alvásra van szüksége egy nap, hosszú futásoknál többre. Ja, és a futás mellett van életem is. Szívem szerint sokkal többet mennék, hosszabbakat tolnék, de akkor az már más rovására menne. 

Most, hogy lesérültem, még mindig keresem a miérteket. Valahogy egész életemben az volt, hogy ha valamit nagyon szerettem, arról a végén le kellett mondanom, valami mindig közbeszólt. Aztán jött a futás, ami segített mindenféle csalódást feldolgozni. Úgy éreztem, amíg ez van, nem lehet baj. Tavaly szintén 3000 kötüli éves kilit futottam, azelőtt még kevesebbet. Ez egy ultrásnak nem sok. És nem mondom, hogy nekem az volt. Sosem faradtam el igazán egy edzésemen sem. Egyedül a versenyeken hajtottam meg magam, de nekem ha 2 versenyem volt egy hónapban, akkor sokat mondok. 

Olyan eredményeket értem el magamhoz képest egy két versenyen, amiről álmodni sem mertem, és bármilyen fáradt voltam, mosolyogva értem be a célba. Imádtam, és úgy éreztem, ebben jó vagyok. Imádtam a terepet, és az volt a tervem, hogy az Ultrabalaton után majd rátérek, hiszen valóban nem tesz nekem jót a sok aszfalt.

Kaptam hideget meleget, jótanácsokat, rossz  tanácsokat a gerincsérvemre. Visszavettem a futásokból, csinálgatom  a gyógytornát. Várom az MRI-t, amire január közepén megyek és .... iszonyatosan félek. Szerettem volna jótékonyan futni az Ultrabalatonon, de hogy szervezzek bármit is, amikor még az is kérdéses, hogy elindulhatok? 

Sajnos ez a bejegyzés nem sikerült túl vidámra, viszont lehet belőle tanulni. Megelőzni a sérülést, időt fordítani a nyújtásra, erősítésre, nem túledzeni...

Úgy érzem összességében, hogy túl jól sikerültek a futásaim, túl jól éreztem magam a versenyeken, ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra lemondjak erről. De nem tudom élvezni sem a futásaimat, mert a fejemben vannak a mondatok "óvatosan, mert még ennél is nagyob baj lesz" "mivan ha lebénulsz, akkor majd megbánod, hogy ma is kimentél" " a futás nem jó a sérvnek" Közben meg nem lettem eltiltva, futkoshatok, csak nem sokat.

Remélem 2015-ben véget ér ez a rémálom! Addig is próbálom szintentartani magam, és keresem kutatom a megoldást. Igazából, amint lenne valami konkrét megoldás, nem sajnáltatnám magam, de én ebbe a várakozásba őrülök bele, mert amikor a türelmet osztották, én valahol egészen méshol voltam. :)

Tegnap voltam kontrollon, de már tudtam, hogy ez még nem az a klasszikus kontroll lesz, amikor azt mondják, hogy meggyógyultam, fussak amerre látok. Jött közben ugyanis egy beutaló MRI-re, januárra, ami azért elég messze van ahhoz, úgyhogy igazábl én csak attól izgultam, hogy csípőből azt mondja a doki, hogy addig se fussak. Holott nekem a derekam az ülés közben fáj. A futástól jobban érzem magam, voltam futni már 2x a betegségem óta, persze óvastosan, keveset, és csak még biztosabb lettem benne, hogy ez nekem jó. 

Jó hír, hogy az orvos szerint, ha nem fáj, elkezdhetek szépen lassan futni, mértékkel persze. Annál rosszabb hír, hogy a legrosszabb diagnózist állapították meg, amit csak ennél az esetnél tudtak, bár még egy MRI hátra van. 

Egy ilyen sérvet meg szoktak műteni, de mert baromi nagy fájdalommal esetleg bénulással járhat. Mivel én szinte tünetmentes vagyok, erre semmi szükség nincs hálistennek. De akkor mégis mi a teendő, hogy soha a büdös életbe ne jöjjön elő és ahhoz, hogy komolyabban futhassak újra:

--> Lecseréli az ulttraszar martacot egy olyanra, ami megfelelő keménységű és minőségü - PIPA

--> Elkezdeni a gyógytornát, és minden nap csinálni - PIPA

--> Megerősíteni a törzsemet olyan gyakorlatokkal, amik számomra megengedettek -  ennek hamarosan utánanézek, ugyanis lehet, hogy bármilyen csoportos edzésre így nem járhatok

--> A munkában minden fél órában kicsit átmozgatni magam, kilazítani a derekam / hátam, illetve néha átülni a fotelekbe,, ami kényelmesebb - PIPA

--> még legalább egy szakember véleményét kikérni, hiszen ez elég komoly dolog ahhoz, hogy még egy orvos véleményezze - ez a közeljövőben megtörténik

--> MRI - január 14-ére van időpontom

Egyreszt szégyellem magam a betegségem miatt, mert minden embertől (manapság ugye minden ember orvos, politikus, pszichológus, de legalábbis jobban tudja) azt kapom, hogy látod nem kellett volna annyit futni. Szégyellem, hogy ezt a blogot létrehoztam és az egész motíválni akarásom hitelét vesztette.Másrészt ez egy családi dolog, szüleim is hasonló problémákkal szenvednek. Éveken át rosz ágyon aludtam, rosszul ültem napi legalább 8 órában. Nem sportoltam és igen, voltak hosszú hónapok, amikor nem nyújtottam le rendesen futás után. Ja, és az első két munkahelyemen olyan stressznek voltam kitéve, hogy fizikailag fájt és a vállam hátam minden keményebb nap végén. A futás kezdte el egy kicsit oldani ezeket a problémákat annak idején.

De hogy lehet, hogy mindig akkor jött ki a sérülés, amikor 1-2 napja nem sportoltam, mindig felkelés után, miért érzem úgy futás után, hogy jobb a derekam, elmúlik a feszülés?

Ezek nyitott kérdések, de az biztos, hogy amióta nem futhattam, heti 3x jutottam el spinningre, ami jó, de nem élvezem annyira közbe, inkább azután jön a fless, amikor leszállok a bringáról. Minden spinning órára azért mentem, hogy az edzettségem valamennyire maradjon meg arra az időre, amikor majd újra elkezdhetem a futást. Nekem a futás a sportom akkor is, haszázszor többet kell tennem érte, mint másoknak. 

Akár fel is adhatom. Nem kockáztatok, hagyom az egészet a francba és hagyom befolyásolni magamat. Sajnáltatom magam, vagy éppen haragszom magamra, hogy milyen hülye vagyok. Lemondok a vágyaimról, nem futok a kutyával (szegénynek nagyon hiányzik ez a fajta energialevezetés) és maradok az a testileg lelkileg gyenge csaj aki voltam, azzala kivétellel, hogy kényszerből végzem a gyógytorna gyakorlatokat és sportolok valamit, mert valami mégiscsak kell. Mivel nem lesz motívációm, ezért nem lesz mindig időm rá, és tulajdonképpen a vége az lesz, hogy nem csinálok semmit. Aztán addig megy tovább ez, amig tényleg meg kell műteni.

Vagy pedig megküzdök ezzel a bajjal (másokkal is történt már ilyen 2014ben nem kell elásnom magam egy ilyenért), és mindenemmel azon leszek, hogy visszahozzam magam ebből a helyzetből. Azonban ez célok nélkül nem megy. A cél az egészség persze, de annak nincs határideje. 

Beneveztem az Ultrabalatonra. A 2014-es 161 kilométer után szinte biztosan éreztem, hogy egészségesen ezt sikerülne teljesítenem. Azt hiszitek nagyobb esélyem van egy két vagy három évvel teljesíteni? Nemhiszem, és 3 év mulva már lehet a gyerekeken fogok godolkodni nem pedig egy 220 kilométeres őrültségre akarok készülni. Egyszer az életbe nekimegyek, és ha a végén nem sikerül 2015-ben, akkor a következőben.

Tudjátok, hogy mit hiányoltam az elmúlt másfél hónapban? Nem a versenyeket, nem magát a futást, hanem a hajnali full sötétben való felkelést, és azt a tudatot,ami bennem van minden hajnalban, heti 5-6szor, hogy én egy nagy dologra készülök. És amikor kilépek a kapun a sötétbe, szinte még senki nincs az utcán, iszonyatosan kemény gyereknek érzem magam, hogy én erre készülök. majdnem minden nap. És ez a fajta tudat olyannyira kihat a hétköznapjaimra, hogy elkezdtem odafigyelni az egészségemre. Már nem mindegy mit eszem és mennyit alszom. Nem járok minden hétvégén bulizni, mert nem érek rá egész másnap fetrengeni a rosszulléttől.

Engem az UB egész évben arra motívál, hogy egészséges legyek. Nem akarom feladni, a végsőkig harcolok. Nem biztos, hogy sikerül, de még egyszer nem fogok odaálni sérülten a rajthoz, ezt megígérhetem. Ugyanakkor hiszek magamban. Ez a legfontosabb.

Amit továbbá tervezek a versenyhez:

- kineziotape a derekamra a versenyen

- egy két alkalom masszázs a verseny előtti hetekben

- jövőre csináltatok egy rám szabott talpbetétet a fuáshoz ( a Podiartnal lehet ilyet például és nagyon ajánlják)

- csakis egészségesen állok a rajthoz. felkészülök, hiszem, h sikerül, de ha nem jövök rendbe május 30-ig, NEM indulok el! viszont ott leszek, pl lehet jó leszek bringás kísérőnek, nekem is utcsó pillanatban kellett találnom :)

- jövőre is viszek derékmelegítőt estére

Ha esetleg van olyan ismerősötök, aki fut és gyógyult mér ki hasonló bajból, szívesen hallanám az ő sztoriját. Minden történet érdekel, de csakis olyanoktól, akik átélték, vagy szakmabeliek. Olyan, akinek az egyik ismerősének a nagynénjének az unokatesója hugának egyszer volt, nem érdekel a története.

Én is csak egy drogos vagyok sokunk közül. - Ez játszódott ma le a fejemben, amikor zsibbadt aggyal és testtel, teljes zenben gyalogoltam haza spinninről. Két hétig voltam elvonón (sérülés miatt nem mozoghattam) és ezután most hatványozottan beütött az anyag. Ez az érzés hiányzott. Amikor elmész edzeni a sok problémáddal, és közben elfelejted őket. Majd amikor vége van az edzésnek, ugyanúgy ott vannak, de olyan jókedvvel és mosolyogva tudod leszarni őket, ami józanul épp ésszel nem menne.

 Haladtam az utcán izzadtan, melegítőgatyában, smink nélkül és kócosan, de jobban éreztem magam, mint kisminkelve buliba menet. Spinningen mindi gmeghalok annyira kifáradok, és utána konkrétan úgy érzem, ujjászülettem. Rózsaszín szeműveg. 

Ez egy másik level. Már nem csak azért megyek le edzeni, hogy ne legyek 100 kiló, vagy feszes legyen a fenekem, hanem a saját lelki békémért. És ezáltal mások lelki békéjéért. Hiszen ha megvan az adagom, nem vagyok hisztis. Ha elfogadom magamat, könnyebben elfogadom a többi embert (na itt azért van még mit tanulnom :P ).

Biztonságérzetet ad az is, hogy megvettem a spinning bérletemet, mivel decemberig még tuti nem futhatok ( hogy utána mi lesz, meglátjuk), addig rendszeresen tudok izzadni a teremben, átélni ezt a flesst egy héten legalább háromszor. 

Függő lettem, ennek örülök. Mert ha rossz a kedvem, valami bánatom van vagy depis vagyok, akkor nem kell keresnem majd azt a szert ( kaja, pia, cigi..) amitől jobb lesz. Megtaláltam ezt a sportban. Találtam egy olyan szert, aminek csupa pozitív mellékhatása van. Sima bőr, egészséges tüdő, jó vérkeringés, feszes bőr, jó közérzet, tudatosság és ezer más. És ez mindig ott lesz nekem az életben. 

Ebben a világban mindenki függő. Azt gondolom, (hacsak nincs baromi nagy szerencséd. és egy rózsaszín burokban élsz), ezt az életet nehéz kibírni függőségek nélkül. Kell valami amibe menekülhet az ember. Ez magyarországon szemmel látható: kibaszott sok dohányos, alkoholista, majd jönnek az bánatukban vagy ürességükben evők, akik a TVbe vagy számítógépbe menekülnek, persze nem útolsó sorban a drogosok  stb...

Szenvedélyek nélkül lehet élni, de nem érdemes - nyilatkozta Zacher Gábor valamelyik beszélgetős műsorba hétvégén.

Igen, jó ha van valami ami mindig ott van ami segít átvászelni a napokat, amit várhatsz egész nap, csak nem mindegy, hogy mi. Én 2012 augusztusában ezt végiggondolva tudatosan kapaszkodtam a futásba. Most, hogy nem futhatok, a magamba roskadás helyett találtam valami hasonlót. Mert az élet nem áll meg, meg kell oldanom ezt a helyzetet. 

Sajnálom azokat, akik másba menekülnek, ugyanakkor nem sajnálom őket eléggé, hogy megértsem, miért nem tesznek semmit magukért. Talán már nem is akarom...

Soha, soha nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. Ezt általában valamiféle vígasztalásra, pozitív megerősítésre használják. Amikor felébredtem a BBU félmaraton után, érdekes módon még az izomlázat is keresnem kellett. Valahogy nem vett ki belőlem annyit a verseny, mint gondoltam, persze éreztem, hogy kicsit megfáztam a hidegben. Teljesen vidáman ültem le dolgozni, órákig fel sem álltam, hisz ki se látszottam mostanában a munkából. Ábrándoztam a másnapi Normafa 12 kilis futásról, ami - gondoltam  másfél nap pihivel - ez belefér a Piros előtt. 

Aztán délután fele éreztem, hogy kezd fájni a derekam. Annyira nem csodálkoztam, a munkahelyi széken is szokott (ami baromira ergonómikus vagy mi), és otthon sem tesz jót a sok ülés. Este még el is mentunk a Dechathlonba mindenféle cuccot venni a várva várt Pirosra. Itt már nagyn fájdogált a derekam, mondam is Balázsnak, én ma nem tudok cipelni semmit, pihentetnem kell. 

Másnap, szombatra virradóan aztán beütött a krach. Konkrétan felkelni alig tudtam,járni nem tudtam, gyakorlatilag olyan fájdalom hasított belém, hogy teljesen magateheteten voltam, csak a fekvés ment. Senkinek nem kívánom ezt, de volt már hasonló, nem először jön ez ki. 

Valószínűleg írtam már, hogy a futás előtti életem nem volt egészen egszséges . Mindig is imádtam bulizni, az egyetemi kollégiumos évek alatt ez a bulizás gyakorlatilag a négyszeresére emelkedett, felhagytam mindenféle sporttal és azt a kevés pénzemet is inkább sörre, mint egészséges ételekre költöttem. Meg is lett ennek a böjtje. Az egyik matek ZH előtt lehajoltam a füzetemért és úgy maradtam. Ekkor jött életem első lumbágója. Akkor még nagy volt az ijedség. Persze. ha valaki sosem mozog, akkor egy idő után elkezd bemerevedni és egy hirtelen rosz mozdulattól bármi meghúzóhat. Amikor felépültem, felírtak gyógytornát, de mivel Gödöllőn laktam a koliban, nehéz lett volna ezt Budapesten kivitelezni, meg 21 évesen ezt nem is vettem annyira komolyan, úgyhogy el is intéztem azza a dolgot hogy....leszarom már jól vagyok. :P

Ám évek múlva ez az emlék is bennem volt, aminek hatására elkezdtm futni, hogy túl fiatal vagyok, hogy ilyen bajaim legyenek, tennem kell hát az egészségemért.

---

A derékfájás (isiász, lumbágó) megelőzése

- A gerincoszlopot a hát masszív izomzata támasztja. Ezért fontos, hogy rendszeresen elvégzett tornagyakorlatokkal vagy megfelelő sporttal (úszás, futás) eddze ezeket az izmokat.

Forrás: egeszsegkalauz.hu

---

Persze aztán (ahogy a blogomban is benne van) sikerült még egyszer találkznom egy hasonló sérüléssel, ez viszont már a futó életmódom kezdetekor. Télen a csúszós hóban, akkor még nem volt elég tapasztalatom, tanultam abból is. Aztán UB-n már akkor jött ki a lumbágó amikor pont hogy nem voltam mozgásban, nevezetesen a pihenőnapjaimat töltöttem éppen a nagy verseny előtt. Ott is egy lehajolással kedödött, viszont az egy enyhébb húzódás volt, könnyebben gyógyultam ki belőle.

Persze volt időm magamba nézni és elgondolkodni azon, hogy igazuk van e azoknak, akik azt állítják, túl sokat futok. Teljesen  nyilvánosan írom az edzésnaplómat az edzésonline-on, ahol látható, hogy ősszel körülbelül a kétharmadára visszavettem az edzéseket, és heti 6 nap helyett5, de van néha, hogy 4 napot futok csak. Még a tempómból is visszavettem most, hogy a versenyekre készültem. Télen meg jott volna az alapozó időszak, ami szintén nem a mennyisgről / gyorsaságról szól. Vigyázok magamra. 

Most jön a DE. Bár az Ultrabalaton után beláttam, hogy ezentúl nem szabad lespórolnom a nyújtást, de azt is megígértem, hogy törzsre erősítek. Az utóbb nem történt meg. A törzsem gyenge és mindaddig amig nem erősítem fel, kockázatosabb minden efféle sérülés. Csakis magamra haragudhatok és szégyellem is magam. 

Valamiért a mostani - 6 napja tartó - fekvőbetegségem közben, nem pánikoltam be úgy, mint szoktam ilyenkor. Fegyelmezetten tűröm azt, ami velem történik, fegyelmezetten fogom vissza magam az evésnl (hiszen, hirtelen nincs meg a napI 400-600 kalória mínusz), nem hisztizem (annyit:D ), egyedül csak azért aggódtam, hogy már megint hiányzom a melóból, holott most nagyon nem kéne. De fekve mg nem tudok dolgozni, fájdalmaim meg vannak, szóval inkább azt nézem, mit kell tennem, hogy ez még egyszer ne forduljon elő.

Előzör is folyamatban van a kivizsgálásom, ki kell zárni, hogy bármi komolyról legyen szó. Jobboldali porckopásom ugyanis van már a derekamban, de ennek nem kellene tovább fokzódnia. Nem ártana majd egy kis gyógytorna amint lehet. 

És ha elmúlnak a tünetek? Erről tanácskozom az orvossal, de most nem siettetem a futást. Hosszú távon gondolkodom. Nagy vágyam az UB, de még egy ennél is nagyobb vágyam van: sokáig tudjak futni. Évtizedekig, amíg lehet. És ez ne ezen a pár héten múljon. És ehhez többet kell nyújtani, kevesebbet aszfalton futni, és megerősíteni a törzset. Van akinek enélül is megy a futás, nekem itt ezen a ponton be kell látnom, hogy nem. 

Ha csak a futóedzéseimen múlt volna, hiszem, hogy meglett volna a nyári UB. De nekem ehhez többet kell tennem érte. Itt már mást kell csinálnom azért, hogy egyáltalán futhassak. 

Ja és még egy dolog. Sok embernek van olyan munkája, ahol a gép előtt kell ülni órákon át. Ez nem egészséges. Igen is fel kell álni legalább fél óránként, meg kell mozgatni magunkat. Erre eddig is figyeltem és ezentúl is fogok, mert az egészség fontosabb mindennél, különben a fizetésemet dobhatom ki a gyógyszerekre. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire egészségtelen a sok ülés a mai világban. 

Szóval amint lehet erőt veszek magamon, minimál futással és nyújtással kezdem majd a napot, este pedig minden nap erősítek. Volt elég fájdalmam ebben a pár napban, ami ezt eszembe juttatja majd, ettől nem félek. De ez még a jövő zenéje. Csak azt kívánom, hogy futhassak. Türelmesen várok.

Nincs időm kétségbe esni és sajnáltatni magam. Harcolni fogok azért, hogy tovább csinálhassam, amit szeretnék. Mert érzem, hogy van bennem még erő. 

Tegnap reggel 9-kor rajtoltam egy hatalmas tömeg forgatagában a BBU félmaratonon. Bár nem ez az én távom, hiszen ez abszolút a gyorsaságra megy rá, két dolog miatt neveztem:

1.: hazai pálya, konkrétan ott futottunk, ahol edzeni szoktam és azért nem kellett messzire utazni a versenyért. 

2.: van benne szint, nem túl sok, de pont annyi, amennyi kellő változatosságot hoz 21 kilométeren keresztül.

Egyébként valaki elmagyarázhatná, hogy miért Győr-Budapest Ultramaratonnak hívják ezt a SZUPERMARATON versenyt, nem akarok szőrszálhasogatni, csak érdekel. 

Egyszerű tömeg rajt volt a kezdet, de még mielőtt elrajtoltunk, a bemondó mindenkitől 3 lépést kért hátrafelé. Én hülye ezt megtettem, annak ellenére, hogy mások a helyükön maradtak. Ezáltala tömeg végéből indultam, konkrétan az elso 3-4 kilométer arra ment rá, hogy próbáljam megelőzni a sokan egymásmellett kocogó, beszélgető futókat. Rossz volt. Szerettem volna most tempósan kezdeni. Egyszerűen azért, mert itt az első kétharmadban vannak a szintek és az utolsó harmada lejtő, ott már csak le kell gurulni. 

Szóval az első 5 kilin jobra balra kacskaringóztam és feltettem magamnak a kérdést, hogy most akkor kell e ez nekem? Ahelyett, hogy aerob pulzusban örömfutnék, sietek, mintha a 21-es buszt akarnám elérni. Minek? Úgysem vagyok annyira tehetséges, nem edzek soha tempót és lassan benne vagyok a haramadik x-ben. Már attól aliennek éreztem magam a rajtba (minden versenyen), mert a legtöbb emberrel ellentétben én nem egy szál futógatyában és felsőben indulok, hanem viszem a kis futómellényemet. Ha félmaraton, félmaraton, elvégre nem hátizsák ez, de az a 2 deci pia, meg egy zselé ami benne van, életmentő.

Szóval futottam a jó kis 4:45-ös tempóban, ami nekem marha gyors, a pulzusom ezt jelenzte is, konkrétan 170 alá nem ment. De annyira elegem volt az egészből, hogy azt gondoltam, ennél már csak az lenne roszabb, ha visszaelőztetném magam a tömeggel. Tartottam hát a tempót, mígnem végre valahára ki nem kerültünk Budakesziről, itt kezdett egyre ritkulni a futók száma. Így már jó volt. Nem lihegett senki a nyakamba, még a zenét is kivettem, annyira öszpontosítottam a levegővételre, ha már a pulzusom nem volt partner ebben a meccsben.

Már 10 kilinél viszonylag kész voltam, de eszembe jutott, hogy itt bármikor futok, ha már befizettem a nevezési díjat, és lemondtam ezer bulit tegnap este, akkor használjam ki tisztességesen, és küzdjek egyet magammal. Valahogy egyébként megnyugtató körülöttem fáradó embereket látni, hogy nem csak én vagyok ki ettől, hanem tulajdonéppen együtt szivatjuk magunkat. Éreztem, hogy fázom, pedig kesztyűben és hosszuújúban indultam, még egy ok, hogy ne lassítsak.

Na de mi van akkor, amikor úgy érzed, hogy annyira elfáradtál, hogy már nem bírod tovább? Én a következőket szoktam figyelembe venni. Légzés, de ezt unásig elmondtam, úgyhogy ugorjunk. Aztán megfigyelem, hogy hogy futok. Amikor fárad az ember, képes olyan mozdulatokat tenni, ami mégjobban hátráltatja őt a futásban, szélsőséges esetben még le is sérül (én pl fáradtságomban néha nem emelem eléggé a lábam), megnézem, hogy lehetne jobb, lehet ennem vagy innom kéne. Ha nem érzek komoly fájdalmat, akkor egyszerűen csak haladok tovább, mert nincs okom kiállni. Szép is lenne, ha egyszer csak azt mondanám, hogy "Na helló srácok, ennyi volt, akkor én busszal megyek a célba!"

Egyszercsak nagynehezen eljött az a rész, ahonnan kb csak lejt az út. Szuper, na akkor most elővettem a V3-an tanultakat, gurulok, előzök, 4 alatti kilikkel megyek és mindvégig odafigyelek a becsapódásokra, hiszen itt aztán csudaszépen le lehet ám sérülni.Meg mondjuk a Hokámmal lehet ilyenkor hasítani rendesen :)

Itt azért kicsit élveztem a menetet és hiphopp lent is találtam magam a Délinél, ahonnan kb 2 kili volt a cél, ez már sík, ami most eléggé fájt. Itt már 3-3-as légzést tudtam csak abszolválni, de ez teljesen OK a körülményeket tekintve. Mentem, haladtam, ha eddig nem estem össze, akkor a célig még nem lassulok és kész.

Közben anyukám a cél előtt állítom, hogy élete legjobb (és egyetlen jó) képét elkészítette rólam, ahol meglepően összeszedettnek látszom. 

Jön a parkoló, a befutó, a cél. Kész, vége. Nem haltam bele. 

1:38 valamennyi az órám szerint. Átlagpulzus 173. Uramisten, az brutál sok. A negyedik helyen végeztem nőiben. Az öröm elmaradt. Valahogy úgy érzem még most is, hogy szerintem 173-as pulzussal simán képes lenne rá csomó mindenki, hogy lefusson egy ilyet, nem vagyok semmivel sem több. 

Konkrétan zavarba érzem magam amikor gratuláltak, mert más sokkal alacsonyabb pulzussal futott. De én ezt csak így tudom. Ez van. De mondjuk én legalább kockáztattam és megfutottam ezt. Végülis az is valami, csak valahogy talán azért maradt el az a kitörő öröm, mert be kell látnom, hogy elértem a határaimat. Ez van.. Azért magamhoz képest jó kis időt mentem, és fejlődésnek fogom fel ezt a versenyt is. :)

Sokat gondolkodtam, hogy írjak e beszámolót egyáltalán erről a versenyemről. Aztán rájöttem, hogy lehet soha nem lesz még egy ilyen jó maratonom, nem is szerepel a további céljaim között, úgyhogy gyorsan leírom a tanulságot. :)

Az első problémám az volt, hogy amikor meg kellett adni a célidőt, akkor úgy osztják be az embereket a különböző zónákba a rajtnál, hogy 3:30 alatti vagy feletti időt akar futni, holott sokaknak pont a 3:30 körüli a cél. Tehát körülbelül százaknak az a dilemmája, hogy akkor a 2es vagy a 3as zónából indujanak. Ezt a BSI úgy oldotta meg idén, hogy a 3as zónából nem engedte meg, hogy átváltsam magam a 2esbe. Csak visszafele lehet váltani. Kár, hogy a verseny előtt egy nappal formálódott meg bennem a gondolat, hogy márpedig én megfutom amit olyan régóta szeretnék. Ha nem sikerül, akkor meg magamnak köszöntem, hiszen sosem edzettem rá külön. Egyszer sem. Csütörtök éjjel még javában buliztam a kollégékkal. De sikerülnie kell!

Így tehát az első 10 kilométerem azzal telt, hogy embereket kerülgettem. Első célom, hogy utolérjem a piros lufisokat, azaz a 3:30-as iramfutókat. Itt persze nagy volt a tömeg, sokan tapadtak rájuk. Ezért hát új célt találtam ki magamnak, előzzük meg a piros lufit, ott több a hely. De akkor már inkább kicsit kerüljek előnybe, hogy ha elfáradnék és kicsit lassítanék, legyen egy kis pihenő időm, mire beérnek. 

Ezt igenis meg mertem tenni, úgy gondoltam, hogy ha a V3-at meg tudtam csinálni 166 átlagpulzussal, akkor egy ilyet nem akarok elóvatoskodni. Itt is egy fő tényező alapján mentem. Amít meg tudom csinálni a szokások 4 lépés ki, 4 lépés be légzést szépen egyenletesen, addig nem lehet baj, addig bírom tartani a tempót. Sokat segített a barátomtól kapott Polar rcx3 óra, ami mutatta a tempómat, így mindig láttam ha lassulok, illetve ha túl gyors a tempó. Persze a pulzusomat is figyeltem, 169-ig engedtem elmenni, ami baromi sok. részben mert izgulok, részben a melegtől, de főleg azért mert ez nekem gyors. De éreztem, hogy bírni fogom. 

Eleve az, hogy 4:45-ős perceket futok, nekem idegen. 5:30-5:50-os átlagokat futok naponta, mert nekem ez esik jól. De most nem azt akartam, hogy jól essen, most célom volt, majd pihenek ha beértem a célba. Hogy süt a nap? 11kor van a rajt? Meleg van? Sok a híd? Szar a pálya? Nos én baromi hiú vagyok, vállalom. Úgy voltam vele, hogy ha 3.30as maratont akarok megfutni, akkor azt fussam meg szar időben is, szar pályán is. 

A legtöbb emberrel ellentétben én a kis AK race vestemben vittem egy kis 250 ml-es flakont, és mindig megtöltöttem a frissítésen kapott isoval, így folyamatosan tudtam inni, nem lötyköltem ki a piát és ez pont elég volt kér frissítőpont között. Vittem kér gélt és magnéziumot, ami nem hogy kellett, szerintem még egy gél simán lecsúszott volna. mondjuk ezek kisebb adagok. A kapott vízzel pedig egyszerűen leöntöttem magam. ettől kicsit talán nehezebb lettem, de adott pillanatban jól esett.

Maga a verseny számomra nem annyira volt élvezhető, kivéve, amikor láttam, hogy a szüleim kijöttek drukkolni, találkoztam 1-2 ismerőssel, illetve Lubics Szilvi szurkolása is feldobta a hangulatom.

Az első 10 kili eltelt, aztán vártam, hogy túl legyek a felén, már a félmaratonon kezdtem fáradni, és vártam a 30at, hiszen ha addig tudom tartani a tempót, akkor még egy kicsi lassítással is meglesz a dolog. De 30-nál valahogy nem akartam lassítani, pedig már fájt a hátsó combizmom, fáradtam, és lassan teltek a kilométerek is. Az órámat néztem, hogy ne lassuljak túlságosan. Pont a legjobbkor jött az a frissítőpont, ahol kólát is osztogattak, jajj de finom volt, repetáztam is. A lelkemnek is jót tett, na menjunk, most mér kevesebb van hátra, mint egy reggeli kocogás. 

Még mindig tudtam előzgetni, most már tényleg arra gondoltam, hogy fussak be minél előtt, és majd akkor pihenhetek, nem most. Egyik láb a másik után, fájdalmat elviselni és menni, haladni. Ilyen egyszerű ez a dolog, és így értem be a célba 3:24:18-al. Semmi varázslat nincs a dologban, erre számítottam. 

Összességében sokkal de sokkal jobban élveztem a V3-ast, minden meredekségével együtt, nem hiszem, hogy jövőre lesz kedvem elindulni valami hasonló tömegrendezvényen. A sík maraton nem tartozik a kedvenceim közé, na.. :)

Aznap este nagyon fájt a lábam, amolyan zsibbadós fájdalom, ehhez képes a másnapi izomláz semmi. Sérülés, térd avgy derékfájdalom ezúttal egyáltalán nem volt, hétfőtől futjuk már a lájtos szigetköröket Tigrissel, de még nem erőltetjük meg magunkat, csak adunk a fílingnek. 

Tegnap közben sikerült átfutnom a 3000. kilimen ebben az évben. ez volt a minimum terv. ennél jövőre sem tervezek többet, minél előbb megvan annál jobb, még egyel több ok az üneplésre. 

A P85 előtt 23-án még vár rám egy BBU félmaraton, aztán 25-én egy Normafa 12 kilis terepverseny, ezek edzésnek jók lesznek. 

Hogy mi vár rám a Piroson? Na, erről fogalmam sincs! 

Végre letettem valamit az asztalra. Valami olyat, ami nekem nagy szám. 

A Vár a hármast egy jó idővel sikerült megfutnom, ráadásul a női mezönyben első lettem, összetettben meg ötödik. A táv 42 kili, 1760 m szint. Hivatalos időm 4:28:04, ami bő két perccel több a valaha legjobb női eredménynél. Szóval megvan a cél a jövő évi versenyre.

Ezennel az ultrabalaton kudarcának súlya leomlott a vállamról. 

Maga a verseny is óriási volt, szuper jelöléssel, szuper frissítéssel és szurkolással. Az, hogy egyedül futottam a második felét és nem tévedtem el, sokmindent elárul a minőségről. Csillagos ötös. Pedig életemben most jártam először a útvonal felén. A Hoka Conquestemet vittem, és bárki bármit mond, nekem tökéletesen működött ezen a félig terep, félig aszfalt útvonalon, lefele jól tartotta a lábamat és a terepen is működött. Egy kulacsot vittem benne isoval, amit újratöltögettem, és az egész verseny alatt elfogyot 3-4 gél és 2 magnézium meg ha volt sós süti akkor abból mindig szedtem.  Persze ahol volt kóla a pontokon, éltem a lehetőséggel. Sajnos, mivel egy hét ágybanfekvés és betegség után indultam el, aabban sem voltam biztos, hogy a tervezett 5 órán belül beérek. Már az elején olyan magas volt a pulzusom, amiből vissza kellett volna, hogy vegyek, de úgy éreztem, hogy birom, és mindig mindig, most is a légzésemet figyeltem, ami azt igazoltam, hogy jó a tempó. A útolsó frissítőponton mondjuk elfelejtettem megtolteni a kulacsom vízzel, így a végére már ragadt a szám a sok cukortól, de amikor beértem a célba, nem éreztem, hogy na akkor most meghalok, pedig nagyon kifutottam magam. Azt éreztem, hogy élek, és hogy imádom ezt. Hogy nekem van helyem a terepfutásban, 

Trailfie 27-nél, mert meg akartam örökíteni 

Felfele tempós, agresszív gyaloglás, lefele gyors legurulás, a lehető legkevesebb trappolással, eszembe jutott néha Attila okoskodása, merthogy vele mentünk pályátnézni, aminek a felén részt is vettem. Tényleg tartozom neki egy berugással, mert egyrészt ő beszélt rá a versenyre, másrészt segített a felkészülésben, na de várjuk ki a Pirost :D. 

Nem akarok hosszan beszámolni, ha van kérdés persze szívesen beszélek róla, a lényeg, hogy kaptam egy óriási lendületet és visszaigazolást, ami visszahozott a (futó)életbe. Visszatért minden életkedvem, és újra valakinek érzem magam. Merek majd másokkal futni, pl ma elmegyek KESZ-re, ahol még sosem voltam. 

Persze továbbra is egyedül futok (vagyis Tigrissel), mert így jön ki időben, erre van lehetőségem és mert szeretek egyedül futni kora reggel. Saját tempóm van és engem ez visz előre. Na meg az, hogy nem vagyok hajlandó másokra hallgatni (csak arra az 1-2 emberre).

Tegnap beneveztem a Piros 85-re, mert nem akarom annyiban hagyni ezt a dolgot, rég futottam igazán hosszút és ez most tényleg végre egy olyan kihívás lesz nekem, aminél izgulni kell, hogy vajon sikerül e. Ez az, ami engem mozgat. 

Két hét mulva meg itt a Spár, hogy megfutom e a 3.30-at? Nem hiszem, de nekimegyek, az is tökjó lenne, ha javítok a tavalyihoz képest. Addig le kéne adni azt a nyáron felszedett 1-2 kilót és akkor talán van rá esély. 

Persze továbbra is célom, hogy jövőre lefuttam az UB-t egyéniben, de újra szembesültem vele, hogy mekkora különbség van futás és futás között. És hogy sokkal jobban élvezek egy ilyen 1760 m szintes maratont, mint egy 6 vagy 12 órás körözgetést síkon. Márpedig a legfontosabb, hogy szeressem amit csinálok , nem ? :)

Sokminden történt amit nem írtam, le, de a nyár futás szempontjából eseménytelennek tűnt. Nem akartam versenyen indulni. Az UB után kicsit elment az önbizalmam, és hagytam az egészet a francba. Én anékkül is tökjól elfutogatok, hogy minden hétvégén versenyzem. Tökjól megvagyok nélkülük. Mások mindig hívnak, és mindig meg kell nekik magyaráznom, hogy miért nem jövök erre meg arra a tökjó versenyre. De miért nekem kell megmagyaráznom. Miért kell versenyekre járnija annak, aki fut? A 12órásat is csak az UB kedvéért csináltam meg. Kinézek magamnak az évben 1-2 versenyt és azokra készülök fel, viszont akkor rendesen. Ez a válaszom. 

Hogy kimegyek e futni majdnem minden nap így is? Igen. Alap, mert ez az életmódom része, ettől érzem magam jól, jobban alszom, jobb az étvégyam, de hízom el, kisimul a bőröm, jól kezdem el a napomat, a kutyámmal vagyunk kettesben, ehhez nem kellenek nekem versenyek.

Kicsit fel kellett épülnöm az Ultrabalatonból, no nem testileg, az meglepően gyorsan ment. Lelkileg nem tettem még annyira túl magam, hiszen ez volt életem első feladása. De elfogadtam már a feladás pillanatában, csak fel kellett még dolgoznom és átrágnom a történteket minden szempontból. 

Ami mostanában foglalkoztatm, az a Szeptember 21-én megrendezezésre kerülő Vár a Hármas futás, amire már neveztem is hetekkel ezelőtt. Gyerekek, ez tényleg annyira brutál kemény lesz, hogy muszáj indulnom, a táv egy maraton, de a szint...1700m szint van és én csak az  útvonal elejét ismerem, konkrétan buda legmeredekebb utcáin kell futni (szerintem it sok sok belesétálás lesz a futás szó alatt meg kocogást értek természetesen). Itt ha csak végigmegyek eltévedés nélkül (mert ez a parám), már nyertem. Nagyon vagány lesz :)

Neveztem a BBU félmaratonra és a Spar maratonra is, de már most tudom, hogy nem futom megdutni a 3:30as álomidőt, ráadásul előtte van a csapatépítő bulink a kollégkkal, szóval a rápihenés is esélytelen. Meglátjuk, igazából attól függ, hogy mennyi löketet ad a Vár a hármas.

Nézzük mi történt még. Megint költöztem, ezúttal a II. kerületbe, a szigettől nem messze lakunk, a barátommal és Tigrissel. Ez pedig egyértelművé teszi a reggeli szigeten való futásokat. Erről elmélkedtem a mai futásomnál, az előnyéről és a (főleg) hátrányáról, hiszen sík és úgyérzem ezáltal vissza fogok fejlődni. ráadásul imádom a szintet, szeretem felszenvedni magam valami meredeken, és utálom a sík tempófutást. Kutyával meg egyenesen kivitelezhetetlen.

Úgyhogy írtam egy listát, leírom a sziget előnyeit, hátrányait a normafával szemben:

A szigetenfutás előnye:

hajnalban sötétben is ki merek menni, hiszen nincsenek vaddisznók akiktől fent nagyon tartottam

szép látni a naplfelkeltét

amikor én futok, még nincsenek annyira sokan

ki tudok kapcsolni, nem kell azon gpondolkodni, hogy melyik ösvényen fussak, oda, 1 vagy 2 kör azt haza, és kész.

A szigetenfutás hátránya:

sík

nem terep

unalmas, a normafa annyira szép és varázslatos, ez meg egy..mondjuk ki...szar

a mókusok annyira felizgatják a Tigrist, hogy nagyon ilyenkor a futást félbe kell szakítanom a fegyelmezés miatt

tele van emberekkel ezért korareggel futok csak mert este agyfaszt kapnél tőlük

hülye gazdik szabadon engedik a kutyájuk úgy, hogy azok nem fogadnak szót én meg ott szenvedhetek az enyémmel aki meg van kötve, de vannak kivételek is 

amíg eljutok oda, és haza, a büdös városon kell átszaladnom, embereket kerülgetnem, piros lámpáknál állnom

Összességében viszont jó, mert közelebb vagyok mindenhez, nem kell annyit utaznom, mégis szép helyen lakom.

Gondokkodom majd a HHH-n hogy esetleg még arra ellehetne, de csak hétvégeken de a normafára is fel tudok futni a Diósárkon keresztül ami azért szép meredek :)

Ti szoktatok futni a szigeten, Mit szerettek benne? Hátha vannak még rejtett szépségei.

Mindig ott rontom el, hogy beszélgetek  / fórumozok a futásról. A legroszabb, hogy futókkal. Na itt kezdődik a probléma. 

Alapjába véve mindenki örül, ha azonos érdeklődésűekkel beszélget, de valahogy ez sokszor átmegy egy ilyen én jobban tudom  dologba. Okoskodásba. Észosztásba. Beskatulyázásba. 

Mindig egy bloggal, vagy egy ártatlan kérdéssel indul az egész. "te milyen cipőben futsz?" "hol szoktál futni a szigeten", ... aztán hogy innen hova jutunk el, ott nincs határ. 

Szerintem ez amúgy nem csak ebben a sportban van így, sőt így volt ez tizenévesen a különböző stílusoknál is. 

Mindig magamhoz térek és kivonom magam ezekből, mert nem akarom másokhoz mérni magam, és igenis gondoljanak amatőr futonak, hiszen az vagyok és az is szeretnék maradni. Az a lány, aki lement a gesztenyéskertbe egy 3x nagyobb melegítőben, sálban futni meló előtt, tök egyedül, és számolgatta a max 300 méteres köröket. 

Innen indult. Ez a fontos. És nem arra vagyok büszke, hogy lefutottam egy 12 órásat, vagy háromnegyed UB-t. Hanem hogy megtettem az első lépést. Azt a lépést, amit sokan nem tettek ezidáig meg, és én ehhez szeretnék löketet adni.

Nem a nagy futóknak szeretnék megfelelni!

Attól még, hogy valaki fut, nem lesz valaki! Nem jár érte hátbaveregetés, hiszen ezzel magának tesz jót.Persze közvetetten mindenkinek, csak arra értettem, hogy nem szállhat el.

Én nemrég jutottam el erre a pontra. Futok. Jobb lett az életem, erősebb, tudatosabb lettem. Bár nagyon kevés szabadidőm van a munka, kutya, futás mellett, de ez is csak logisztika kérdése, azt gondolom, itt az ideje, hogy azt a sok jót, amit kaptam a futástól, vissza adjam a világnak.

A legjobb példa Lakjó Csaba és a "Futunk hogy segíthessünk" kezdeményezés: https://www.facebook.com/futunkhsegithessunk

Ha létezik olyan, hogy küldetés az életben, olyan, amit úgy érez az ember, hogy meg kell tennije, annak ellenére, hogy semmi haszna nincs belőle, az nekem tuti a kutyák és az állatok helyzetének a javítása.

Pontosan tudom, hogy én csak egy ember vagyok, aki miatt nem változik a világ, de egy ember is sokmindent tud tenni egy jó ügyért. 

Ez persze nem merül ki abban, hogy elviszek pár takarót valamelyik menhelyre, hiszen itt nem csak a menhelyi állatokról van szó.

A legtöbb ember csukott szemmel jár, nem néz oda, ha valami rossz történik. Én sem mindig. Viszont az emberek felelősek az állatokért. És azok mi vagyunk. Magunk ellen dolgozunk. 

Itt szó van az állattartás szabályozásáról, az ivartalanítás fontosságáról, állatkínzásról, cirkuszi állatokról, kutyaszaporításról, és még nagyon sok dologról, amiben tenni kell. 

És nem mindig az a legjobb dolog, ha pénzt gyűjt az ember. Néha csak beszélgetni kell róla, vagy csak tudatni, hogy mennyit tud adni egy menhelyi kutya egy embernek, hogy ezt a szeretetet nem lehet megvásárolni. 

Szeretném valahogy a futásomat jótékony célra használni. Itt van a Suhanj alapítvány, vagy a Bátor Tábor. Ők már nagyon sokat elértek. 

Én még nem tudom, hogy fogok neki, de ezt akarom. Nem tudom, és nem is akarom elfogadni azt a  nagypofájú kommentet, miszerint én csak takarodjak a menhelyekre takarót osztani, többet úgysem tudok. Azt mondod nem tudok? Akkor bebizonyítom, hogy igen!

Tudom, hogy nagy súlyt veszek magamra, és nem ígérek csodákat, csak apró lépéseket, hogy páraknak jobb életük legyen. De én legalább teszek valamit! 

Mert az, hogy az ide UB-t apámér / a gyerekemér / Józsi bácsiér futom, üres szó. Mitől lesz jobb bárkinek, ha te futsz egy kört?

Az, hogy jótékonyan futsz és gyüjtessz. Na az valami. Arra büszke lehetsz, és rájössz, hogy megéri. Én is valami hasonlót szeretnék a jövő évi Ultrabalatonnal. 

Keresem a szálakat amin elindulhatok. Olyan sok van, hogy azt sem tudom, hol lássak neki. Ha valakinek van ötlete, vagy gyakorlata, szívesen veszem. Kurvára nem leszek Terézanya, baromira nem illik hozzám és pont ez a lényeg, hogy nem kell annak lenni ehhez!

:)

Hogy ezt sikerül e lefutni Júli 5-én, abban nem vagyok biztos, pedig egyedül eltévedek még azon a részen, ami nem a piros, szóval jó lenne. 

Íme az event, ezt aztán tényleg mindenkinek ajánlom: https://www.facebook.com/events/723744794350194/?ref_dashboard_filter=upcoming

Sajnos még mindig nem vagyok teljesen százas a verseny után, de sokat pihenek, csak a melóban lévő széktől folyamatosan fáj a derekam, márpedig ott napi 8-at le kell nyomni, szóval ez van. De kocogni tudok. tempósan futni még nem eröltettem, pedig ha ilyen Balboár szerenék futni, már rég kellene.

Meglátjuk. Ha nem sikerül akkor, valahogy megpróbálom még később is, amikor már jó állapotban leszek ;)