Tegnap voltam kontrollon, de már tudtam, hogy ez még nem az a klasszikus kontroll lesz, amikor azt mondják, hogy meggyógyultam, fussak amerre látok. Jött közben ugyanis egy beutaló MRI-re, januárra, ami azért elég messze van ahhoz, úgyhogy igazábl én csak attól izgultam, hogy csípőből azt mondja a doki, hogy addig se fussak. Holott nekem a derekam az ülés közben fáj. A futástól jobban érzem magam, voltam futni már 2x a betegségem óta, persze óvastosan, keveset, és csak még biztosabb lettem benne, hogy ez nekem jó. 

Jó hír, hogy az orvos szerint, ha nem fáj, elkezdhetek szépen lassan futni, mértékkel persze. Annál rosszabb hír, hogy a legrosszabb diagnózist állapították meg, amit csak ennél az esetnél tudtak, bár még egy MRI hátra van. 

Egy ilyen sérvet meg szoktak műteni, de mert baromi nagy fájdalommal esetleg bénulással járhat. Mivel én szinte tünetmentes vagyok, erre semmi szükség nincs hálistennek. De akkor mégis mi a teendő, hogy soha a büdös életbe ne jöjjön elő és ahhoz, hogy komolyabban futhassak újra:

--> Lecseréli az ulttraszar martacot egy olyanra, ami megfelelő keménységű és minőségü - PIPA

--> Elkezdeni a gyógytornát, és minden nap csinálni - PIPA

--> Megerősíteni a törzsemet olyan gyakorlatokkal, amik számomra megengedettek -  ennek hamarosan utánanézek, ugyanis lehet, hogy bármilyen csoportos edzésre így nem járhatok

--> A munkában minden fél órában kicsit átmozgatni magam, kilazítani a derekam / hátam, illetve néha átülni a fotelekbe,, ami kényelmesebb - PIPA

--> még legalább egy szakember véleményét kikérni, hiszen ez elég komoly dolog ahhoz, hogy még egy orvos véleményezze - ez a közeljövőben megtörténik

--> MRI - január 14-ére van időpontom

Egyreszt szégyellem magam a betegségem miatt, mert minden embertől (manapság ugye minden ember orvos, politikus, pszichológus, de legalábbis jobban tudja) azt kapom, hogy látod nem kellett volna annyit futni. Szégyellem, hogy ezt a blogot létrehoztam és az egész motíválni akarásom hitelét vesztette.Másrészt ez egy családi dolog, szüleim is hasonló problémákkal szenvednek. Éveken át rosz ágyon aludtam, rosszul ültem napi legalább 8 órában. Nem sportoltam és igen, voltak hosszú hónapok, amikor nem nyújtottam le rendesen futás után. Ja, és az első két munkahelyemen olyan stressznek voltam kitéve, hogy fizikailag fájt és a vállam hátam minden keményebb nap végén. A futás kezdte el egy kicsit oldani ezeket a problémákat annak idején.

De hogy lehet, hogy mindig akkor jött ki a sérülés, amikor 1-2 napja nem sportoltam, mindig felkelés után, miért érzem úgy futás után, hogy jobb a derekam, elmúlik a feszülés?

Ezek nyitott kérdések, de az biztos, hogy amióta nem futhattam, heti 3x jutottam el spinningre, ami jó, de nem élvezem annyira közbe, inkább azután jön a fless, amikor leszállok a bringáról. Minden spinning órára azért mentem, hogy az edzettségem valamennyire maradjon meg arra az időre, amikor majd újra elkezdhetem a futást. Nekem a futás a sportom akkor is, haszázszor többet kell tennem érte, mint másoknak. 

Akár fel is adhatom. Nem kockáztatok, hagyom az egészet a francba és hagyom befolyásolni magamat. Sajnáltatom magam, vagy éppen haragszom magamra, hogy milyen hülye vagyok. Lemondok a vágyaimról, nem futok a kutyával (szegénynek nagyon hiányzik ez a fajta energialevezetés) és maradok az a testileg lelkileg gyenge csaj aki voltam, azzala kivétellel, hogy kényszerből végzem a gyógytorna gyakorlatokat és sportolok valamit, mert valami mégiscsak kell. Mivel nem lesz motívációm, ezért nem lesz mindig időm rá, és tulajdonképpen a vége az lesz, hogy nem csinálok semmit. Aztán addig megy tovább ez, amig tényleg meg kell műteni.

Vagy pedig megküzdök ezzel a bajjal (másokkal is történt már ilyen 2014ben nem kell elásnom magam egy ilyenért), és mindenemmel azon leszek, hogy visszahozzam magam ebből a helyzetből. Azonban ez célok nélkül nem megy. A cél az egészség persze, de annak nincs határideje. 

Beneveztem az Ultrabalatonra. A 2014-es 161 kilométer után szinte biztosan éreztem, hogy egészségesen ezt sikerülne teljesítenem. Azt hiszitek nagyobb esélyem van egy két vagy három évvel teljesíteni? Nemhiszem, és 3 év mulva már lehet a gyerekeken fogok godolkodni nem pedig egy 220 kilométeres őrültségre akarok készülni. Egyszer az életbe nekimegyek, és ha a végén nem sikerül 2015-ben, akkor a következőben.

Tudjátok, hogy mit hiányoltam az elmúlt másfél hónapban? Nem a versenyeket, nem magát a futást, hanem a hajnali full sötétben való felkelést, és azt a tudatot,ami bennem van minden hajnalban, heti 5-6szor, hogy én egy nagy dologra készülök. És amikor kilépek a kapun a sötétbe, szinte még senki nincs az utcán, iszonyatosan kemény gyereknek érzem magam, hogy én erre készülök. majdnem minden nap. És ez a fajta tudat olyannyira kihat a hétköznapjaimra, hogy elkezdtem odafigyelni az egészségemre. Már nem mindegy mit eszem és mennyit alszom. Nem járok minden hétvégén bulizni, mert nem érek rá egész másnap fetrengeni a rosszulléttől.

Engem az UB egész évben arra motívál, hogy egészséges legyek. Nem akarom feladni, a végsőkig harcolok. Nem biztos, hogy sikerül, de még egyszer nem fogok odaálni sérülten a rajthoz, ezt megígérhetem. Ugyanakkor hiszek magamban. Ez a legfontosabb.

Amit továbbá tervezek a versenyhez:

- kineziotape a derekamra a versenyen

- egy két alkalom masszázs a verseny előtti hetekben

- jövőre csináltatok egy rám szabott talpbetétet a fuáshoz ( a Podiartnal lehet ilyet például és nagyon ajánlják)

- csakis egészségesen állok a rajthoz. felkészülök, hiszem, h sikerül, de ha nem jövök rendbe május 30-ig, NEM indulok el! viszont ott leszek, pl lehet jó leszek bringás kísérőnek, nekem is utcsó pillanatban kellett találnom :)

- jövőre is viszek derékmelegítőt estére

Ha esetleg van olyan ismerősötök, aki fut és gyógyult mér ki hasonló bajból, szívesen hallanám az ő sztoriját. Minden történet érdekel, de csakis olyanoktól, akik átélték, vagy szakmabeliek. Olyan, akinek az egyik ismerősének a nagynénjének az unokatesója hugának egyszer volt, nem érdekel a története.