Előzmények – tekerd el, ha nem akarod tudni az előző részek tartalmát

Gyors recap az előző hónapokról, hiszen a blogra nem túl gyakran írok mostanában. Szóval lement az OCC, véget ért a szezon, volt még 1-2 verseny, de semmi kiemelkedő nem történt a részemről. Télen sokat gondolkodtam, hogy tervezzem a 2024-es évet. Megpróbáljam-e magam kvalifikálni a CCC-re, vagy adjak még magamnak gondolkodási időt?

Nagyon érdekes, hogy annak ellenére, hogy maga a célversenyem jól sikerült, ugye az UTH-t egész szép időt sikerült menni, majd összejött végre egy sub 90-es félmaraton, a 2023-as évet egyáltalán nem sikerként éltem meg (de kudarcként sem).

Valahogy azt érzem már egy ideje, hogy túl vagyok a csúcson, nagyon szép lépcsőzetes, fokozatos, nem elsietett felfele ívelő futókarrierem volt, többször gondoltam, hogy innen már nincs felfele és most szépen lassan ereszkedem le, de nem úgy, hogy akkor mehetek nyugdíjba, csak fejben át kell értékelnem a dolgokat. Ez meg is történt meg nem is, hiszen ez egy folyamat. Viszont nagyon motivált a múlt hétvégén a Skyrunning magyar csapat a Masters VB-n, alig várom, hogy 40 legyek hátha egyszer én is kijutok egy ilyenre, és végre ne a 30-asokkal keljen versenyeznem. Szóval célok mindig is vannak és lesznek, és szerencsére versenyek nélkül is tökéletesen elvagyok, szóval nem félek a jövőtől. 

Számomra az ultrafutás soha nem a test kizsigereléséről szólt, de azért volt, amikor két végén égettem a gyertyát. Most azonban már sokkal egészség központúbb a gondolkodásom. Így a futás mellett elkezdtem erősíteni is, teljesen más megfontolásból, mint az, hogy növeljem a teljesítményemet. Sőt, pont, hogy azokat az izomcsoportokat szeretném erősíteni, amit a futással nem terhelek.

Itt jegyezném meg, hogy mióta gyúrok (amivel köszi elégedett vagyok és nem kérek tanácsot, de kapok), a funkcionális trénerek Jehova tanúi sorban kopogtatnak az ajtómon, hogy megkérdezzék, „Van egy percem, hogy beszéljünk Jézusról?” Csak aztán a Jézust kicserélik funkcionális edzésre és én meredten bámulok magam elé és visszasírom a klasszikus porszívó meg mindenféle ügynököket, őket legalább le lehetett rázni ha veszel egy késkészletet.  :D 

(Nem vitatom, hogy ez mennyire hasznos és jómagam is edzettem egy időben, így, az zavar, hogy azt feltételezik, hogy tájékozatlanságomban döntöttem a súlyok mellett.)

Az évet tehát valahogy arra szántam, hogy ihletet kapjak és nem kerestem a versenyeket, azonban a versenyek megtaláltak engem és így egész jó kis versenynaptáram lett. Az első 50 kilométeresem márciusban futottam meg Endrúval, ami a Pilis Trail ultra távja. Ez a verseny annyira jól sikerült, hogy két dologra lehetett belőle következtetni: vagy nagyon erős vagyok, vagy pedig csak egy jó napot fogtam ki ami által végig flowban és egész jó tempóban tudtam haladni (spoiler: az utóbbi)

Egyébként magamtól el sem indultam volna a Bércen, de aztán kaptam meghívást a szervezőktől, amiért nagyon hálás vagyok, mert ez motivált az utolsó 2 hónapban.

Na mindegy, a lényeg, hogy a Mátrabércre jól fel tudtam készülni = 90%-ban megcsináltam az edzéstervet, kipihentem magam, patent frissítési tervem volt. Mióta ugyanis beállt mögém a Tailwind, hihetetlen simán megy a frissítés, ami nagy segítség.

Gébbörrel azt szoktuk, hogy rajtnál beül az autóba elmegy a célig és bringával visszateker Galyatetőre, azaz Kékesen az első frissítőpontot magamnak oldom meg a dolgokat. De ne szaladjunk ennyire előre.

A cél a 6:30-on belüli, illetve 6:30-as teljesítési idő, semmi más nem számít (picit örültem is, hogy idén nem kell megvárnom az eredményhirdetést az erős mezőny miatt). Mivel a legjbb időm eddig 6.46 volt, így ez egy bő negyed óra javítás lenne, ami azért merész, de talán nem túl elrugaszkodott gondolat.

Mátrabérc – Rajt

Minden jó volt, elindultunk, én ilyenkor azért állok előre, mert – bár vannak nálam gyorsabbak is  - de nagyon be lehet ragadni az elején és elég sok energiát elvesz, hogyha a single trackken előzgetned kell, ezt meghagyom azoknak, akik engem szeretnének előzgetni.

Az első 10 kilit sosem szeretem a versenyekben, mert bár nem vagyok szégyenlős a saját tempómban haladni, azért zavar a külvilág, a mezőny, akaratlanul befolyásol a haladásban, hisz nem szeretek feltartani másokat és fordítva sem. Tudtam, hogy 10 kili után még van egy 9,5-ös felfele, és ott kétfelé kell koncentrálni: egyrészt nem elfutni, másrészt mégis előbb felérni, mint az eddigiek. Legutóbb 2021 tavaszán, a nem hivatalos Mátrabércen 2:32-es idővel értem fel a Kékes frissítőpontra, ezt idén 2:30-on belül szeretem volna. A pálya amúgy jó volt, elvétve egy-egy kikerülhetetlen sártenger, én persze a második adandó alkalommal bokáig belesüppedtem, amivel a zsírúj S/Lab Ultrámat sikerült megfelelően összekoszolnom. Egyébként a cipőválasztás jónak bizonyult, ahogy a ruházat többi része is.

A verseny ideje alatt mind a 4 évszakban részünk lehetett, szóval trükkösen kellett öltözni, nekem ez meglehetősen jól sikerült. Viszont a Kékesig felfele iszonyat meleg volt, amire nem számítottam, pedig már a rajtban is voltak jelei. Emiatt jobban izzadtam és több folyadékra volt szükségem. De csak 2 kulacsot vittem magammal, ami el is fogyott idő előtt. Ilyenkor belegondoltam, hogy van, aki csak 1 kulaccsal megy itt fel. A frissítés egyéni egyébként, én sosem voltam az az ember, aki egy fél müzli szelettel meg korty vízzel futogat, versenyen meg főleg kellett az energia és ugye edzettséggel az izzadás is hatékonyabb, amihez többet kell inni.

Ilyen tizenvalahány kilométertől feljött rám Nóci, aki persze előre megmagyarázta bizonyítványát, hogy majd milyen szarul fog menni neki, de már akkor írtam neki, hogy ez azért nem teljesen így megy a valóságban, még bármi lehet. És lett is, no wonder, szép volt! :) Azon a pár kilométeren, amikor együtt mentünk és dumálgattunk még egész jól éreztem magam, mert eltereltem a figyelmemet arról, hogy egyáltalán nem érzem az erőt, de egész jól haladtunk. Aztán amikor már csak egy köpésre volt a pont, na ott éreztem, hogy hűvös van és ha most nem dobok be egy gélt, akkor innen már nem fogom visszahozni magam. A ponton érzékeltem, hogy nem vagyok a toppon, de szerencsére ott volt Vajda Anita és segített kulacsot tölteni, így annyira sokat végülis nem időztem, bár nyilván más, mint amikor a frissítőemberem vár a teli kulaccsal és kb meg se kell állnom. Itt egyedül folytattam az utam, nem bánom, egy percig sem éreztem hogy én ma bárki mással versenyezni akarok, minthogy magamra koncentráljak.

Kékestől eddig mindig megjött az a lendület és az a flow, amiért szeretjük ezt a sportot. Mondjuk nehéz is lenne érzésekben versenyezni a 2016-os bércemmel, ami olyan volt kb mintha beekiztem volna ( természetesen ilyen sosem történt csak így képzelem el :D ) Az az érzés, amikor végre elhiszem, hogy ez az én sportom, az Isten is a futásra, sőt a terepfutásra teremtett. De ez most nem jött. Mentem, haladtam, de nem éreztem azt az erőt, amit szoktam. De a 2021-es versenyen is nagyon magasra mentem, pedig ott egy fabatkát sem adtam volna a teljesítésre se.

Érdekes egyébként, hogy így utólag a lábak vittek, csak éppen nem azokkal az érzésekkel, de vittek. A Sombokor a lejtők mumusa eddig sosem fogott ki rajtam. Aki ismer, tudja, hogy engem mindig mindenki lejtőn előz, de az előző két Bérc teljesítésem alkalmával mindig úgy mentem le ezen a meredeken, hogy ha valahol, hát itt törjem ki a nyakam, ezt akkor is megtolom. Idén baromi óvatosan és lassan mentem le, picit porzott a talaj és csúszkáltam minden lépésnél.

Aztán jött a völgy, majd fel Gatyatetőre. Az elején elég meredek, ott gyalogoltam, majd utána nagyon igyekeztem szinte végig megkocogni az emelkedőt és ez ment is, csak éppen nem olyan érzésekkel, mint amilyen egy normál futáson. A szél elezdett iszonyatosan fúni, ami nekem elég nagy gond, mert a fejem minden egyes alkalommal el kezd fájni tőle, majd először eső, fent pedig hó esett.

Szegény Gébbör – gondoltam, ott fagyoskodik az áprilisi hóban egy szál esőkabátban a biciklivel a ponton és még csak oda se érek időben. Holott most utólag visszanézve egész jó időben érkeztem fel. Gatyatetőn a télben gyors kulacs csere, és már mentem is tovább, majd rá 15 percre napsütés, gyönyörű idő. Amúgy az egész út alatt folyamatosan jöttek az emlékek, amik azt hozták elő, hogy mennyire élveztem ezt az utat a másik két alkalommal. A lejtőn is lassúnak éreztem magam ugyanakkor végig tudtam haladni. Sőt, Ágasvárra menet sokkal rosszabbra számítottam. Emlékeimben az egy nagyon hosszú kézzel lábbal mászás, amiken eddig volt, hogy be is görcsöltem, most meg simán végigmentem. Tulajdonképpen ilyen robot üzemmód volt az egész, mentem, csináltam, csak hiányzott az a plusz, amitől szeretjük ezt az egészet.

Mátrakeresztesig is tök jól lecsorogtam, így utólag már érzem, hogy nem ment rosszul, de mielőtt megérkeztem a pontra, azért ott volt egy kis gombóc a torkomban. A ponton gyors kulacs csere és három gerezd narancs, ami iszonyat jól esett. Még lett volna kedvem ecsetelni, hogy jajj de szar nekem, és picit hisztizgetni, de Gébbör monta h kapjam össze magam és menjek tovább. Ezt mondjuk nem kellett kétszer mondani.

Tulajdonképpen minél gyorsabban haladok, annál korábban vége van. A Muzslára tudtam, hogy soha nem fogok felérni, így is lett, gyors fotó, amin direkt nem mosolyogtam, ehhez képest is tök jó képeket készített Gábor. Itt már nézegettem az órámat és igyekeztem szinte minden emelkedőt megkocogni. Még egy embert meg is tudtam előzni. Apropó, szinte végig egyedül haladtam Kékestől, pár előzgetésen kívül, és szuper érzése volt, hogy magamban tudtam szenvedni és ebben senki nem zavart meg a jelenlétével. :D

Közben jött a Muzsla Trail élmezőnye, úgy haladtak el mellettem, mintha állnék, pedig elég büszke voltam magamra, hogy megkocogtam a hegyet. Lefele már nagyon nézegettem az órámat és kiszámoltam, hogy ha nagyon fegyelmezetten haladok és rákapcsolok a lejtőn, meglehet a 6:30-as idő.

Amúgy tök jól haladtam csak már elfogyott minden frissítésem, de még pont úgy, hogy nagy lendülettel be tudtam futni a célba. 6:26:17

Onnantól kezdve, hogy beértem, hirtelen semmi bajom nem lett és úgy éreztem magam, mint egy fesztiválon, tök jó volt mindenkivel találkozni, dumálgatni.

A tanulság pedig az, hogy fel kell készülni a versenye testileg lelkileg, aztán még mindig dobhat bármit a gép, jó ezzel tisztában lenni. De azért persze azt sem várhatom el, hogy csak úgy végig örömfutok egy ilyen időt. Azért aránylag én akkor tudok jó érzésekről beszélni, ha mondjuk egy verseny 2/3-át élvezni tudom, az már akkor aránylag szuper. Itt most legalább háromnegyede szenvedés volt, de így utólag persze megérte.

Jó kis próbatétel volt, ami megmutatta, hogy fejben is erős tudok lenni, ha kell (és persze ha nincs más választásom). Azért remélem, hogy ebből nem lesz rendszer, hiszen mindig azt mondom, hogy azért fussunk, mert szeretünk futni, ez ne legyen kényszer. Nem is ment el a kedvem tőle, csak gyakoroltam egy kis alázatot, ezzel is csak gazdagabb lettem. :)

Azért az durva hogy egy ilyen idővel lettem negyedik, régen meg sokkal gyengébbel második mindkét alkalommal. De ha választhatok, ezerszer jobbnak gondolok egy helyezés nélküli jó időt futni, mint egy gyengébb mezőnyben a dobogón villogni. 

Namaste

Köszönöm a Mienk a Terepnek, hogy immáron harmadik éve támogatott Salomon sportoló lehetek, valamint a Tailwindes srácoknak, hogy beválasztottak a csapatba. Ez a két dolog felbecsülhtetlen segítség nekem abban, hogy nekem tényleg csak a futásra kelljen koncentrálnom. Gébbörkém szegény megfogadta, hogy soha többet nem fog télen frissíteni, de fene se tudta, hogy itt telet is kapunk, köszi Gébbör, ez csapatmunka volt. 

Strava link az analitikus kedvűeknek. 

A gond az, hogy napról napra, óráról órára szépülnek meg az emlékek és már most azt mondom, hogy egyébként óriási élmény ez a Mátrabérc. A rendezés kifogástalan, és a terepfutók krémje mind jelen van ezen az eseményen. Fantasztikus dolog egy ilyen társaságba tartozni. :)