Mátrabérc Trail, egy egész napon át tartó extázis

Hát mondanom sem kell, hogy az utóbbi 2 hétben csakis a verseny forgott a fejemben. 54 kili 2800 m szint. Brutttttál. Nade tekerjünk egy kicsit vissza, hiszen történt előtte egy baromi nagy változás a futóéletemben, amiről eddig direkt nem írtam, nevezetesen, hogy eladtam a leklem Olinak :D Ez úgy volt, h a 100 kilis bajnokság után dumáltunk és azt éreztem, hogy most egy olyan ponton vagyok, hogy kell, hogy valaki futásilag kicsit törődjön velem, hogy itt az idő, hogy kipróbáljam, milyen, ha valaki komolyan edz, és nemcsak kimegy futni. Vannak olyan céljaim (semmi extra, csak pl egy jó kis sík maraton, ilyenek..), amikhez nemtudom miket és hogyan kell edzeni.

Mióta elkezdtem futni, mindig Olivérhez fordultam a mindenféle kérdéseimmel és mindig segített szóval ki volt már építve egy bizalmi alap, de azért félem. Én egy eléggé szabadon szárnyaló, öntörvényű és önnálló csaj vagyok, nehogymá valaki megmondja, hogy mit csináljak... De aztán megkaptam az edzéstervet és nem éreztem azt, hogy le kellene mondanom dolgokról, helyette új kihívásokkal találkoztam, ami még izgalmas is volt. Például a vasárnapi másfél órás menetek a szombat hajnali bulizások után. Azt hittem nem fog menni, de a végére egészen jól esett kicsit mozogni a friss levegőn, kb ezek a futások mentették meg ezt a napot. Na de ennél többet nem is akarok írni erről, nagyon friss még ez a dolog, de a versenyen már sokat segített ..

Oli bemondta a magic numbert, azt a max pulzust, ami Mátrakeresztesig tartanom kellene, ez volt a 165. Na mondom, kurvajó, VTM-en az átlagpulzusom volt annyi, ha ezt betartom akkor akár el is áshatom magam. Nos, ez nem így volt és tulajdonképpen ennek a számnak (is) köszönhetem a versenyt, de ezt azért kifejteném bőven, mert nem ennyire egyszerű. Először is, kicsit lazábban kezeltem a dolgokat, mert amikor pl 168-at írt az órám akkor azt még simán lekerekítettem, mondom ez majdnem 165, de visszafogtam magam, és nem mentem főlé. Viszont, és ez a fontos, ki akartam használni ezt a számot, azaz amikor mondjuk 150 körül voltam, akkor gyorsítottam, h nehogymá itt szarozzak, ez a max akkor ez a max, de nyomni kell a felső határig, szóval ez a pulzushatár nem csak visszafogott, hanem húzott engem. 

Na de kezdjük onnan, hogy a verseny előtti előtti éjszakán lassan hagyománnyá vált, hogy egy jó kis vádligörcsre ébredek, ám ezúttal sem esstem kétségbe, elvégre a 100-as versenyen is bebizonyosodott, hogy itt még semmi nincs veszve. 

image1.jpg

RAJT, sajnos vagy nem, én a mezőny hátulsó közepéről indultam a legnagyobb embertömegben, gyakorlatilag sétáltunk jó sokáig, mondjuk nem is nagy baj, belőlem ez a séta kihozta a 170-est, de ez inkább az idegesség, meg szerintem az is, hogy az első órában olyan szinten feszült a vádlim, mondom mi lesz itt, ha már most be van állva, de ez egy óra után teljesen rendeződött. 

Az első 10 kili azzal telt, hogy bennragadtam egy bolyban, ami nem volt túl gyors, de a single track miatt nem tudtam és nem is mertem előzni, meg tonképpen így visszagondolva jól is tettem, mert garantáltan nem tudtam elfutni az elejét, gyalogoltunk végig kb. Aztán Kékesig meg alapból kb csak gyalogol az ember. Itt már elővettem az emelkedőgyalogolási "tehetségemet" és sétálva előzgettem pár embert, mert simán bírtam, sőt, kívántam! :) Volt egy kis eltévedés, egy kb 20 fős csoportal, de végül megtaláltuk az ösvényt, nem hagytam magam kizökkenteni a hangulatból, nem hagytam, hogy kivegyen belőlem ez a kis para és megígértem magamnak, hogy ezentúl nem az előttem lévő embert nézem, hanem figyelem a felfestést és a szalagokat. Csak magammal foglalkoztam és átadtam magam az élvezeteknek. Közben pont beértem Viktort a Kékes előtti métereken, amikor megláttam a pontot annyira de annyira elkezdtem örülni, hogy igen, feljutottam, nem futottam el az elejét és most végre elkezdődhet a verseny, persze még sok van, de végre lesz futható rész, mert eddig csak kirándultunk.

mbtrail_szint.jpg

 Ettem, ittam, és már mentem is tovább, na és innentől kedzve egy olyan mágikus transzállapot lett rajtam úrrá, amikor az ember csak a jelenben él, amikor átéli a dolokat, leszartam a multat, leszartam a jövőt. Nem értekel semmi, csak azt érzem, hogy ez így most szuper jó ez az én versenyem, nekem itt kell lennem, át kell élnem ezt. Az idő szenzációsan gyönyörű volt, a tájat meg órákig tudtam volna bámulni, egyre kevesebb ember volt körülöttem, csak én vagyok és a természet. Olyan erős csajnak éreztem magam, mint még soha. Azt gondoltam, hogy bárhogy is lesz, ezekért a pillantokért (órákért!!) megéri annak lennem aki vagyok, nem akarok megváltozni, minden helyre került az életemben és most jóóó és soha nem akarok elfelejteni ezt az érzést, mert engem ez éltet. :)

És eszembe jutott az a szám, amit pont reggel hallgattam és ami azóta sem megy ki a fejemből és ezt énekeltem, és akit előztem az szerintem totálisan hülyének nézett, hogy jön egy hülye csaj és nem elég, hogy előz még énekel is magában. Ez tuti bolond :D 

Ez a szám most teljesen beleégett az agyamba, különösen 1:40-től, mert azt a részét tudtam, h "come back home, why dont U come back home, come back home where you belong" ahhh... És egyszercsak Sombokornál találtam magam, ahol olyan lazasággal és röhögéssel vetettem bele a mélybe magam (persze csak ésszel, ahogy terveztem), pont beértem Fatit, utána még kicsit mentünk együtt, majd a síkon rákapcsoltam, mert élveztem, hogy végre futhatok. Ezt a részt a táborból ismertem, eszembe jutottak Német Csaba szavai és tanácsai, egyébként ezek sokszor eszembe jutottak, nagyon sokat köszönhetek neki, baromi hálás vagyok ezért a táborért. 

Kezdett meleg lenni, egész eddig fölöslegesnek éreztem a napszemcsit, most mégis felvehettem. Még mindig imádtam mindent és mindenkit. Tudjátok, van az amikor annyira megtalálod a helyed, olyan boldog vagy, hogy még az ellenségeidet is imádod, mert nélkülük nem biztos, hogy most itt lennél. Na ez ilyen volt. Az én napom, egy álom, ami valóság. Borzasztó intenzív érzés. Asszem mondhatjuk, hogy ebbe a szívem-lelkem benne volt. Itt kiadhadtam azt a sok energyt, amit - valljuk be - máshol nem tudok. 

Ekkor teljesen jól ment a 158-165 közti sáv, jónak éreztem magam nem éreztem nagy fáradtságot, vittek a lábaim és olyan hirtelen jelent meg a Galyatetői pont, hogy el se hittem, hogy már ott vagyok. Viola töltött nekem kólát, minden tök ismerős volt, itt táboroztunk még pár hete. Mentem tovább, elkezdődött megint valami nagyon futható rész, ami ismerős is volt.

Amikor ezeket a pályálat futottam a táborban akkor kb már 100 kili volt a lábamban a héten + buliztam előtte, teljesen halálosnak tűnt minden, de reméltem, hogy kipihenve ezt majd nem így élem meg, és bejött. Teljesen jól voltam, jó persze azért ez nem egy teadélután, máshogy voltam jól :)

Imádtam. Egyszerűen imádtam és nem akartam, hogy ennek az érzésnek vége legyen, de azt hittem nem is lesz. Olyan volt mint egy álom, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire faszán élem meg, közben meg kiderült, hogy a csajok közt a második helyen állok, ami eléggé vagány, előttem meg nyilván Wermescher Ildikó volt, gondoltam, mekkora királyság lenne megtartani a pozíciómat, de ha nem jön össze akkoris már megérte eljönni ezért az érzésért. 

Ágasvár előtt értem be Endrút, aki tök rendben volt, de nem láttam rajta semmilyen extázis érzést, ment és mondta h minden OK. Azért persze egy két káromkodást hallhttaak tőlem a felfelemászásnál, de azért azt is hozzá tettem, hogy tolnom kell neki, kőkeményen. És felele hirtelen eszembe jutott egy szám, amin még magam is meglepődtem, nadehát mire képes az emberi agy ilyenkor. 

" Ez a szerelem tánca

Amit járunk mi

Kitölti az éjszakát

Nem számit már semmi"

Ne kérdezzétek, ezt nem tudom megmagyarázni :D Szóval ezt is eldúdoltam magamnak, pedig nem hallgatok CopyCont. Az ágasvári leereszkedés meglehetősen simán ment. Ja és tudjátok mi a jó? többen is megdícsértek, hogy mekkorát fejlődtem a lejtőfutásommal kapcsolatban és én is éreztem, hogy nem is megy rosszul, konkréten jól ment. Mondjuk gyakoroltam is az előző hetekben. 

Na újabb futható terep, valami srác kért egy sótabit, cserébe tudta az utat, mert majdnem rossz felé kanyarodtam. Ezt nem hiszem el már Mátrakeresztesen vagyunk? Ez az utcsó pont, közben a napszemcsimet szanaszét törtem, nembaj, úgy sem néztemki jól benne, itt lelocsolták a fejemet, és én ezért nagyon hálás voltam, pont előtte éreztem, hogy azért már nagy a forróság, ég az arcom, a karom, mondjuk leszartam, de ettőlmég figyeltem a testem jelzéseire. Újabb kóla és sóskeksz és nem szórakoztam, mentem is tovább. Tudtam, hogy  Muzsla = "azt hiszed hogy felértel de nem értél fel". Ezért soha nem hittem azt, hogy fent vagyok, így azért eléggé kellemes meglepetés volt konstatálni, hogy felértem és innentől kb csak lejteni fog. Azt azért el kell mondanom, h persze most hiába nyomhattam volna 170es pulzust, nyilván erre nem voltam képes, DE!!! És itt jön a de, a kisebb emelkedőket itt már próbáltam megfutni és nem gyalogoltam, csak a meredekeken, már nem esett olyan jól a gyaloglás, mint a kocogás, és a síkon meg nyomtam mint állat, a lejtőket is. Beértem pár embert, akik gyalogoltak, persze próbáltam húzni őket, egyet sikerült is rábírnom, hogy ugyanmár ne most gyalogoljon és hagyja hogy egy csaj megelőzze. Nem is hagyta és bejött előttem fél perccel a célba. 

A végén, bár lejtő volt, de nagyon oda kellett figyelni, full hepe-hupás volt a talaj, vigyáznom kellett, nehogymá pont itt essek el a végén. Szóval toltam neki VÉGIG széles mosollyal az arcomon, de frankón végig a rajttól a célig, ugyanis nem hittem el, hogy ez a valóság. 

Beértem a célba, életem legjobb versenye, söööör, király vagyok. Boldog vagyok. Nagyon! :)

cel.jpg

 Innentől kezdve nekem semmi dolgom nem volt, csak az, hogy jólérezzem magam és én ezt elég jól tudtam teljesíteni, baromisokmindenkivel tusdtam dumálni, csomó ismerősöm volt. Töksokmindenki gratulált teljesen zavarban voltam, de tökre örültem neki. :))

dobogo_2.jpg

Anikó mögöttem ért be harmadiknak, Szóval így volt teljes a dobogós kép. 

A Straván pedig láthatjátok a fontosabb adatokat: https://www.strava.com/activities/547191456

Sajnos a Live Stream erősen el lett baszva, így még a hivatalos végeredmények és idők sincsenek meg, de ami késik nem múlik.

És hogy mi van azóta? Egy kurvanagy zuhanás. Borzasztóan életm meg a vasárnapot. Mármint fizikálisan tök jól vagyok, még a Vivicittára is kimentem és megnéztem a rajtot, sétáltam vagy 6-7 kilit, ma is tök jól vagyok, igazából várom, hogy fussak (kocogjak). Györgyiéknek volt egy egész sátruk, ahol a Futásról Nőknek oldalt képviselték, ahová én is szoktam irogatni, és kaptam is tőle egy szuper pólót, alap h leszelfiztem:

futasrol_noknek.jpg

(Ja ezt még leírom, hogy van egy Bessenyei Zoltán / Bash Zoltán nevű "zaklatóm" aki először facebookon, majd emailen irogatott, elvileg az egyedül futunkban látott meg, és nem akarta megérteni, hogy nem akarok vele találkozni. Remélem most már levágta, mindenesetre, ha eltűnök, légyszi ezen a nyomon induljatok el! XD De amúgy már megírtam neki és elfogadta a helyzetet.)

Szóval ez van, az  emberek szerelmesek lesznek, összejönnek én meg szerelmes leszek egy futóversenybe. XD

Azért lelkileg ez a megborulás a fáradtság jele is, mert mostanában azért eléggé jól éreztem magam a bőrőmben. Végre önmagam vagyok, nempedig önmagam árnyéka. Sőt, idő közben, ahogy kitavaszodott, azzal a lendülettel visszatért a régi önmagam, az, akit (hát kiírom) imádok :)

Másrészt viszont kibaszottul magányosnak és egyedül éreztem magam. Az jutott eszembe, h lefutottam egy versenyt, kurvajól és akkor mi van? Itt vagyok egyedül a kétszer akkora lakásban, mint amire szükségem van és nincs kihez szólnom. 

Nagyon fontos ezt leírnom, mert nem akarom, hogy azt higyjétek, hogy nekem minden fullos, odamegyek lefutom, bulizok, melózom, mindenem és mindenkim megvan. 

De nem panaszkodhatok, kurvajó családom és barátaim vannak, szeretem az életemet, csak nincs kivel megosztani. Ennyi és nem több. Elég is a hisztiből, mert egyvalami fontos, hogy senkivel, de senkivel nem cserélném el az életemet. Szeretem és azt is szeretem aki vagyok, és érzem, hogy még  nagyon nagyon nagyon sok van bennem. :)