Előzmények

Ha van egy terepfutónak bakancslistás versenye, akkor szerintem az életben egyszer biztosan lecsekkolná az UTMB-t. Annyi világos, hogy óriási hájp van körülötte. De mi van a felszín alatt?

Már 2016 körül kinéztem magamnak a versenyt, 2017-ben pedig lefutottam az UTH (akkor) 112 kilométeres távját, amivel végre kvalifikálhattam volna magam a verseny egyik távjára. Ekkor még a CCC volt tervben (100 km / 6000 m szint). Viszont – bár ugye elég korrektül végig mentem az UTH-n – azt éreztem, hogy még nem állok készen egy 6000 méter szintes százasra. Majd az ezt követő években egész más felé terelődött az életem, aminek nem sok köze volt a futáshoz (kivizsgálások, műtétek, lombik sorozatok, de ezzel nem untatlak titeket, vissza lehet olvasni a blogon) és vissza is vettem rendesen. Tavaly előtt határoztam el, hogy újra rámegyek a 100 körüli ultrákra és ezzel kvalifikáltam magam az UTMB bármelyik távjára.

De annyira körülményesnek tűnt a kijutás, a szabályok, a verseny, hogy végül „csak” a „rövid” távot, az OCC-t választottam, ami hivatalosan 56 km / 3500 m szint volt (valójában picit rövidebb). Úgy voltam vele, hogy megnézem milyen és ha jó, akkor majd később indulok egy hosszabb távon, nem akartam kockáztatni. (utólag is örülök, hogy így döntöttem).

Az OCC nem a fő versenyem volt idén „csak” szerettem volna jó érzésekkel futni, jól érezni magam. Megvan az nektek, amikor valamit nagyon vártok és szeretnétek, hogy jól süljön el és ezzel pont az ellenkezőjét éritek el és görcsös lesz az egész? Na pont ilyesmi történt velem is, persze ez is – ahogy minden - több összetevős történet.

A nyaram egy hullámvasút volt és pont az utazás előtti napokban elég szarul éreztem magam lelkileg, idegileg (egész nyáron nem voltam 2 napnál hosszabb szabadságon). Iszonyat fesztült voltam, rettegtem a 12 órás utazástól (autóval mentünk), hogy nehogy valamit itthon hagyjak, illetve pont a versenynapra esett a ciklusom első napja, tehát volt miért félnem.

Egy kis kitérő, hogy ez miért fontos: nyáron újra felmerült az endometriózis kiújulásának gyanúja, úgyhogy ki is vizsgáltattam magam, aminek az eredménye adenomiózis (amikor méhnyálkahártya sejtjei beterjednek a méhizomzat közé), ami számomra még ennél is durvább. Nem csoda, hogy még emellett az életmód mellett is rohadt nagy fájdalmaim vannak. Ilyenkor dolgozni sem tudok, nem, hogy versenyezni. Na ezért féltem ettől nagyon és félek minden verseny előtt, ugyanis ez erősen kihat a teljesítményre és az érzésekre. Ebből a szempontól szerintem elég nagy kihívás nőként versenyeket tervezni ( és aztán teljesíteni).

Meglepően jól ment az utunk odafele, aztán a vége előtt félórával a 13 kilométeres alagútra másfél órát kellett várnunk, ami (enyhén szólva) nem segített a hangulatomon.

A szállás Chamonixtól fél órára volt Comblouxban, szép, csendes helyen. Ezt még januárban foglaltam le, mielőtt egyáltalán tudtam volna hogy besorsolnak a versenybe, így sikerült egy nem csillagászati, korrekt szállást foglalni.

Első benyomások

Másnap reggel elmentem egy átmozgató futásra a környéken, ez kedden volt (a verseny pedig csütörtökön 8:15-kor indult). Ettől rögtön jobban lettem, bár hűvös volt, de gyönyörű hegyek közt kocogtam, tehenekkel találkoztam és nem láttam olyan házat, ahova azonnal be ne költöznék.

Ezután végre bementünk Chamonixba, ahol az első gond az volt, hogy (nyilván) nem volt egy szabad parkolóhely sem a városban, így onnan 20 perc sétára tudtunk megállni, ami egyébként jó döntésnek bizonyult, így a többi napon is itt tettük le az autót.

Nagyon vártam, hogy lássam az expót, mert kifejezetten érdekelnek azok a márkák és forradalmi újdonságok, amik a magyar piacon nincsenek jelen. Felfedeztük a várost, lejártuk a lábunkat, és pont az ilyenek miatt nem akartam a CCC-t, hogy ne kelljen felpolcolt lábakkal pihennem, elvégre nekünk most ez a nyaralás.

Szerdán felvettem a rajtszámot, minden simán ment, alig kellett sorban állnom, majd elmentünk a moziba egy beszélgetéssel egybekötött vetítésre „Elevate Earth: Racing for Resilience” címmel. Furán hangzik ez a mozi program, de nagyon megérte. Olyanokkal ment beszélgetés, mint Emelie Forsberg, Dakota Jones, Max Romey illetve Kilian Jornet Foundationt is bemutatták. A futás és környezetvédelem volt a téma, ami nekem szívügyem, élveztem minden percét, szuper izgalmas és emellett szórakoztató volt. Már csak azért is megérte, mert kaptunk 1-1 Nnormal sapit hozzá. :)

Kaja: már a boltban rohadt jó kajákat vehetsz, és nem drágább, mint itthon, viszont minőségibb, amiből, ha van a szálláson egy mikród, akkor jókat falatozhatsz, persze ha beülni / kiülni szeretnél, abból sincs hiány.

A verseny

A verseny Orsières-ból indult csütörtök reggel, ami már Svájc és az út oda alsó hangon 90 perc, így másnap korán keltünk. Az szervezők szerették volna, ha minél kevesebb autós közlekedik egyénileg és minél több futó, illetve segítő indul busszal (érthető okokból), hogy levegyük a terhelést az utakról és csökkentsük a káros kibocsátást. Hozzánk azonban nem jött busz a szállásra, és mivel Gébbör biciklivel közlekedett egy darabon, ez most bonyolult lett volna, ezért autóval mentünk a rajtba.

Rajt előtt fél órával értünk oda, de ez a fél óra két szempillantás alatt telt el. Elsőnek WC-t kerestünk, de nem találtunk, ami miatt én rohadt ideges voltam. Mindenhol csak ember, egy tűt nem lehetett leejteni. Egy ház mögött mentem el pisilni, ahol mások is tiszteletüket tették, elég sok Gyilkos Sorokat néztem ahhoz, hogy ezt kikövetkeztessem a két darab frissen kitolt emberszarból ami a ház mögött bűzölgött :P (bocsi, ha vacsora alatt olvasod, és jóétvágyat :P )

Azt gondoltam, hogy a rajt majd megható lesz meg tökre át fogom érezni a verseny hangulatát, mert hogy sávos rajtoltatás lett volna. Ehelyett bosszankodtam, hogy senki nem oda áll be, ahova a rajtszáma szól én meg nem fértem be a rajtba. Valaki átvágta a kordont és így betolódtunk a kordonok mögé viszonylag elölről indultunk. A pokolba kívántam mindent és rohadtul elegem volt az egészből. Vagy csinálják meg jól, vagy nem kell ennyi embert besorsolni – gondoltam. Na mindegy 55 kilit csak lefutok valahogy aztán soha többet nem jövök erre az eseményre.

Ilyen gondolatokkal rajtoltam el, miközben vitt a tömeg 4:30-asokkal ki a faluból az első emelkedőre. Eddig nagyon hűvös volt, most meg szakadt rólam a víz, mert épp ránk sütött a nap, ahogy másztunk fel a hegyoldalra. A botok viszonylag hamar előkerültek, én pedig tettem a dolgomat nulla motivációval, miközben azt éreztem, hogy a mezőny megy el mellettem. Szerencsére ezt a KAT-on már megéltem egyszer, így nem lepődtem meg és legbelül tudtam, hogy egyszerűen csak az történt, hogy nagyon elöl voltam a rajtban és a gyorsabbak előznek.

Az első pont 7,3 kilométernél van, amibe kb 670 méter szint került, eddig meg kellett innom egy kulacsot (nem esett nehezemre), majd ott 3 kulacsot tankoltam fel, hiszen ezt követően lesz a leghosszabb táv két frissítő között, egészen pontosan 16,5 km ezer szinttel. A kötelező felszerelések és a 3 kulacs olyan szinten nehezített, hogy a szenvedéstörténetem tetőfokára hágott, és elhatároztam, hogy én itt hagyom abba a karrierem, ha ez ilyen. Szeretek futni és nagy mázli, hogy eddig tudtam 1-2 versenyt nyerni, de végre bebizonyíthatom, hogy amúgy egy tök átlagos futó vagyok, és jelenleg nem okoz örömet ez az egész. Márpedig akkor „minek mentem oda”.

Én csak élvezni akartam a versenyt és pont az nem sikerült. Érdekes volt tapasztalni egyébként, hogy ugye a meredek emelkedőn gyalogolva, illetve a technikás, meredek lejtőn előztek sokan, de síkon és enyhe lejtőn én előztem az első felében (itthon ez legtöbbször máshogy szokott alakulni versenyen – kivéve, hogy megelőznek a lejtőn :D).

Amit a legjobban utáltam az a tömeg, hogy egy pillanatra nem tudtam magam lenni, mert vagy valaki lihegett a nyakamba, vagy én lihegtem máséba, de inkább a kettő egyszerre. Amúgy nagyon fancy volt minden futó, menő cuccokban, látszik, hogy külön erre az alkalomra vettek pl cipőt, stb.

Na és most leírom, hogy mi zavar magamban a legjobban, és nem hiszem el, hogy erre nem találtak már ki megoldást, amikor létezik zoknifehúzó készülék is a világon: az orrcsöpögés. Amint elindulok futni, folyamatosan folyik az orrom, de nem úgy, hogy kifújom és élem tovább az életem, hanem ez egy folyamatos, megállíthatatlan valami, mint amikor csöpög a csap. Egész úton szipogok, ami nekem is és a környezetemnek is rohadt idegesítő lehet. Kérem, aki tudja a megoldást, írjon!

Az első 2000-es hegyre felfele menet 33-man előztek meg, de én azt gondolom, a taktikám végül jónak bizonyult, hisz innentől kezdve folyamatosan javítottam a pozíciómon, nem hagytam elfutni az elejét. Figyeltem a pulzusomat, az érzéseimet és tudtam, meddig mehetek el úgy, hogy az később ne üssön vissza. Így a hegyről lefele menet 32 embert vissza is előztem, ami adott egy kis önbizalmat, de tudtam, hogy sok van még hátra, tehát ésszel mentem a lejtőkön is. A 23. kilméteres pont (Trient) a völgyben volt és igen, a hangulat szuper, a staff kedves, beszélnek angolul és megkérdezik, hogy vagy, drukkolnak. Ez akkor nagyon jól esett. Nekem az ottani frissítés Näak teljesen megfelelt, ezt egészítettem ki saját zselével és sóval, hogy meglegyen a kellő mennyiségű energiabevitel a verseny során.

Következett a legmagasabb hegy megmászása a 30-as kilométerhez, a Col de Balme, ahol a megbeszéltek szerint Gébbör várt, méghozá úgy hogy feltekert oda (nem sokan képesek erre egyébként, így azt gondoltam, ha nem tud feljönni nem fogok haragudni rá).

Az emberek egyébként mindenfelé szurkoltak, nem csak pontokon és ami kifejezetten tetszett, hogy a nevemen, hisz a rajtszámon rajta volt (Allez, Sophia!) Eszembe jutott a gondolat, hogy mennyi szeretet- és figyelemhiányos ember van és ez nekik mekkora feltöltődés. Sokszor nem is a futásért mehetnek versenyre, hanem ezért a sok figyelemért és szeretetért, amit kapnak. Najó, kapunk. Mert ez most nekem is nagyon jól esett és mélyen magamba szívtam a verseny atmoszféráját. Valahogy azonban mi versenyzők nem annyira pacsiztunk, nem nagyon beszélgettem senkivel, azt éreztem, hogy mindenki nyomja és versenyzik ezerrel, nem beszélgetni jött, de ez tök oké.

itt lehet látni az első oszlopban, hogy hogy alakultak a helyezéseim

A verseny útvonala több, mint mesébe illő, kár, hogy nem tudtam kigyönyörködni magam, mert egyrészt a lábam elé néztem, másrészt megint végig rohantam az egészet. Szívesen visszajönnék versenyen kívül, mondjuk 3 nap alatt jó lenne lekocogni ezt az egészet, megállni fotózni, vagy csak hosszabban átélni ezeket a pillanatokat. Maga pálya egyébként nem volt annyira technikás, de azért akadt 1-2 olyan rész, ahol nem mertem lenézni, egy kis kőtenger, szóval azért változatos és komolyabb felkészülést igényel már ez a táv is. Persze nyilván a szintidő 14 óra, de nekem edzőként (is) megvan a véleményem arról, hogy mennyire érdemes elmenni egy ilyen versenyre, ha a szintidővel küzdene az ember.

A mászás iszonyat hosszú volt, de én ezen nem lepődtem meg, ez itt nyilván nem a Normafa és ha úgy állsz hozzá, hogy ennek sosem lesz vége, akkor eléggé tudsz örülni, amikor mégis felérsz valahogy. A mászás kezdetén mindenki nagy lendülettel előzött meg, de aztán ez átfordult a második felében, ahogy az érzéseim is. És bár a magasságtól, a hidegtől és az erős széltől nagyon megfájdult a fejem a hegy tetején, azt gondoltam, hogy eljött az én időm. Megvolt a bemelegítés, ideje élvezni a versenyt és megereszteni, ahol lehet.

Fent Gébbör várt (amúgy segíteni sehol nem tudott, az OCC-n nem vehetsz igénybe külső segítőt egyik ponton sem, mindent magadnak kel megoldanod) én meg már odafele előztem vagy 40 embert és nagy megkönnyebbülésemre a lejtő nagyon jól futható volt. Érdekes módon a következő 40-60 percben nagyon sok női versenyzőt láttam magam előtt, akiket meg is tudtam előzni (lejtőn!! – aki engem ismer az tudja, hogy ez nagy szám).

Ahogy futottam le a hegyről kezdett elmúlni a fejfájás, illetve kezdtem visszamelegedni a lefagyott állapotból, a nap sütött és a kedvem is egyre jobb lett. Itt ugye 10 kilométeren keresztül mentünk főleg lefelé, szóval csak gurulgani kellett, amit én roppantul élveztem, és a lábaim sem mentek tropára. Az elmúlt napok esőzései miatt azért volt egy két sáros rész, ahol vissza kellett vennem (ott rögtön el is ment mellettem 2-3 ember). A völgyben gyors töltés (41. km), majd irány az utolsó hegy. Az elejét megkocogtam, aztán persze következett a hosszú mászás bottal, de itt már érezhető volt, hogy körülöttem is fáradnak, mert most először nem voltak előzések, én gyalogoltam dinamikusabban, úgy voltam vele, hogy ami bennem maradt azt most adhatom ki. Bár nem voltak annyira meredek részek, a kövek, gyökerek nem engedték, hogy kocogjak (és természetesen nem is tudtam volna ezt a 700 métert megfutni), de azért próbáltam lendületesen haladni. Az emelkedő vége viszont dózer volt, így (már csak a videó kedvéért is) megkocogtam. Utolsó frissítőpont, kiderült, hogy nincs Näak, de nem baj jöhet a jól bevált kóla víz kombó, ami kitart a célig, ha kell, akkor meg van még nálam zselé is.

Szerettem volna mindent beleadni az utolsó lejtőn, de nagyon köves és gyökeres volt, így egyáltalán nem tudtam jól haladni, sőt, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne essek, ne törjem ki a bokám. Ez azért fontos infó, mert aki a hosszabb távokon indul, annak éjszaka még nehezebb dolga van ezen a lejtőn. Így érzésre nagyon sokára jött el a falu.

A befutó végig vitt a sétáló utcán, iszonyat tömeg fogadott és sok ismerős, óriási ováció és taps (nem feltétlenül nekem, hanem minden befutónak, ez hozzátartozik ehhez az életérzéshez). Imádtam minden pillanatát, majd nagy mosollyal futottam be a célba. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de sokkal kevésbé amortizáltam le magam, mint szoktam. Ez annak is köszönhető, hogy az utóbbi két évben azért voltak hosszabb futásaim is.

Sikerült egy 7:22-es időt abszolválnom, ami szerintem egész jó, a helyezés pedig azt tükrözi, hogy volt mezőny: 272 / 1728 indulóból és 59 / 469 nőből, a kategóriámban pedig 9. lettem, ami nem is hangzik olyan rosszul, de azért nem vagyok elájulva magamtól, illetve mozgatja a fantáziámat, hogy vajon a CCC hogy menne. Hiszen ott már elég idő lenne rá, hogy szétszéledjen a mezőny és én is jobban el tudnék fáradni (sőt, túlságosan is).

Most először vittem a Salomon Glide Max Trailt a versenyre és imádtam. Ha életem végéig ebben a cipőben kellene futnom (mármint ebben a típusban, nem ebben az egy darabban), akkor simán belemennék. 

A frissítés a versenyen jól ment, de még mindig azt érzem, hogy tudtam volna többet frissíteni és lett is volna rá igényem, de mivel a pontok közt sok idő telt el, így nem tudtam / akartam annyi folyadékot magammal vinni, ami a kivitelezéshez szükséges lett volna, de így bőségesen sikerült az energiabevitel.

Szóval egyszerre utáltam és imádtam ezt a versenyt, és fontos a sorrend, mivel a jó érzések maradtak a végére, így gondolkodom rajta, hogy két év múlva ( nem hajt a tatár és szeretnék tisztességesen felkészülni) elindulnék a CCC-n ( ha besorsolnak).

A leghangulatosabb azonban az UTMB verseny estéjén volt, ahol is kimentünk a Saint-Gervais-i pontra, ahol eszméletlen hangulat és tömeg fogadott minket. Teljesen a hatása alá kerültem és testközelről láttam a top futókat elhaladni, majd másnap a célba ugyanezeket a futókat befutni. Na ez volt az igazi UTMB hangulat, amiért talán én is útra kelek egyszer, de ez talán majd egy 5 éves terv lesz, hiszen jelenleg nem tudom elképzelni sem, hogy 170 kiométert megtegyek 10.000 méter szinttel. 

Szuper volt a magyarok egy részével találkozni, bandázni és szurkolni nekik, akár online is. Mindenkire nagyon felnézek, aki teljesítette valamelyik távot. Aki pedig kedvet kapott, annak annyit tudok csak tanácsolni, hogy adjon magának időt a felkészülésre, ez nem feltétlenül megy egyik évről a másikra és nem is baj. A jó dolgokra várni kell.. :)