Ultra Trail Hungary 2.0 - A siker, amiért keményen meg kellett dolgozni!

Előzmények

2017-ben indultam először ezen a versenyen ezen a távon és 15:05-ös idővel sikerült teljesítenem, ami akkor egy első helyezést, sőt, pályacsúcsot is jelentett. Azt gondoltam, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni és a csúcson kell abbahagyni.

A fejlődésem nem volt lineáris, hisz 2018 és 2021 között szinte teljesen kivontam magam az edzések és a versenyek világából (erről írtam bőven, itt nem fejtem ki), de már 2020-tól (köszi Covid) elkezdtem edzegetni, mert a Home Office adta lehetőségek az életszínvonalam jelentős növekedését vonzották magával. Hogy konkrétumot mondjak: kevesebb stressz, több alvás és regenerálódás, minőségibb (magam által főzött) ebéd, lelki béke.

Lépcsőzetesen haladtam a távokat illetően, egy Szénás körrel kezdtem, majd a Mátrabércen át, a Mozart 80 kilométeres távján keresztül a Vadlán 108 kilométeres pályacsúcsig jutottam, ami akkora önbizalmat adott, hogy eljátszottam az UTH 111 kilométeres újra teljesítés gondolatával. De persze nevezni még nem mertem. Aztán 2022 őszén egyszer csak ír Csanya, hogy az akkori ITRA pontszámommal Elit kategóriában nevezhetek, több se kellett hozzá, neveztem.

350495042_818058762612719_8050908486097686285_n.jpg

Attila, Zsóka, Vivi, (András az előző nap rajtolt)

Innentől megvolt tehát a 2023 tavaszi szezon fő célja, amit természetesen egy jó kis alapozási időszak előzött meg. Kellett is, mert azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam a 2022-es versenyévben, ez volt ugyanis az első olyan évem, amikor újra komolyan edzetem és versenyeztem és amikor is két hosszabb ultrát is teljesítettem (Mozart és Vadlán).

2017 óra sok minden történt, edző lettem, ezen belül pedig az utóbbi időben elég komolyan kezdtem foglalkozni az állóképességi sporttáplálkozással, 11 futót edzek és más futni vágyókat is igyekszem a lehető legjobb tanácsokkal ellátni. Mindezt a 8 órás munkám mellett. Így végül 7 napból 6-ot dolgozom, a maradékban edzem és tanulok, fejlesztem magam, de persze a pihenés és regenerálódás is nagy hangsúlyt kap. A felkészülésem éppen emiatt nagyon tudatos volt, magamnak írom az edzéseket (így tulajdonképpen magamat beleszámítva 12 futónak tervezem az edzését, bár a többieké elsőbbséget élvez).

Az évek során jobbnál jobb versenyzők döntötték meg a pályacsúcsot, a célom tehát a saját időm megdöntése volt, reméltem, hogy az edzésmunka és a sok összegyűlt tapasztalat és szakértelem bizonyosságot nyer. Ugyanakkor tudtam, hogy egy ilyen hosszú versenyen bármi megtörténet.

A felkésülés sikeres volt (persze mindig lehetne jobb is, de én elégedett vagyok), az utolsó napok rápihenése viszont sajnos a megszokottnál rosszabbul sikerült. A versenyt megelőző 1-2 nap konkrétan kínszenvedés volt, beütött a meleg és ez totálisan betett az alvásomnak. Éjszakánként keveset és felületesen aludtam, nappal pedig próbáltam pihenni, de emiatt stresszesebb voltam.

A verseny napján pedig nem jött az a fajta verseny előtti feldobott izgalom, ami pedig szinte mindig velem van. Talán azért, mert helyette azzal foglalkoztam, hogy fáj a gyomrom, vagy pedig mert a rajt éjfélkor volt, ami nekem igazi nehezített pálya, ugyanis korán fekvő és reggeli futó vagyok.

Délután sem aludtam, mert a Visegrád Trailen Vivi és András indult és nagyon izgultam értük, végig követtem az állást az online rendszeren, és legalább addig sem magammal foglalkoztam. :)

„Mindenki függ valamitől. Én a hangulatomtól függök.” – mióta az eszemet tudom, hangulatember vagyok, ugyanazt az esemény teljesen máshogy tudom megélni jó és rosszkedvűen. Sokat kerestem-kutattam ennek az okát és részben megleltem azt, hogy nálam ez nagyrészt hormonális. Erősen a luteális fázisban voltam, magas progeszteronnal, ami se a kedvemnek, se a teljesítményemnek nem kedvez, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a negatív köd. Hiszen készültem és nem vagyok már kezdő, sőt, példát kell mutatnom.

A délután és este halál hangulatban telt, aztán a versenyközpontban ismerősökkel találkozva kicsit kezdtem oldódni, és egyszer csak a rajtvonalba találtam magam.

A verseny

Speaker, zene, indulás. Valamiért a mezőny elejére álltam be, nem nagyképűségből, hanem ott voltak az ismik, és tök jó volt velük 1-2 szót váltani meg röhögni, hogy már megint milyen hülyék vagyunk. Az egyik legfontosabb szabály, amit magamnak lefektettem, hogy az első szakaszban nagyon figyeljek a pulzusra, ne fussam el. Szerencsére az éjszakai picit hűvösebb időnek köszönhetően könnyen tudtam tartani a pulzuskontrollt, egész sok emelkedőt tudtam megfutni és könnyed volt a haladásom. Éreztem, hogy alacsonyabb pulzuson, sokkal jobban haladok, mint a múltkori versenyemen, de ezek csak az első kilométerek és arra is koncentráltam, hogy ne vegyem fel más ritmusát, csakis a sajátomban haladjak. A Petzl Nao RL (amit kaptam a versenyre) szuper volt.

img-2689.JPG

köszi Attila :)

De azért mégsem volt ekkora flow az éjszaka, nagyon sok volt az a 20 kili az első pontig, be kellett osztanom a két kulacsomat és mivel csak egy liter vizet vittem, nem mertem többet enni, pedig tudtam volna. Megkönnyebbülés volt végre beérni Dobogókőre, a hangulat a ponton szuper és mivel egyedül jöttem, az összes önkéntes csak velem foglalkozott, és Maráz Zsuzsi, (aki Szilvit frissítette) is ott volt és segített megtölteni a kulacsom és bíztatott. Itt tudtam meg, hogy első nő vagyok, ami picit meglepett, de nem foglalkoztam vele, a feladatra koncentráltam. Mi Gébbörrel megbeszéltük, hogy csak nappal frissít, az éjszakát megoldom.

A következő pont Pilisszentlélek, 15,5 kilire. Ez már ugyan rövidebb szakasz, de azért soknak tűnt. Valahogy a 2017 emlékeim az éjszakáról annyi, hogy iszonyat fless volt, bulis volt, jól éreztem magam és tök gyorsan eltelt. Persze az én memóriámmal mit is várhatnék, nem volt könnyű szembesülni a valósággal, hogy azért az az 5 óra nem egy szempillantás lesz. A levegő is lehűlt és múltkori tapasztalatai alapján hoztam magammal egy csősálat, ami szuper jó volt, amikor éreztem, hogy a nyakam fázik. Közben pedig visszajött az a gyomorfájdalom, ami egész nap végig kisért. A frissítésem a terv szerint haladt és tudtam, hogy nem azzal van a baj, tudtam frissíteni, inkább azt éreztem, hogy görcsöl az egész gyomor-bél traktus, mintha valami vírust benyeltem volna. Ez pedig egy olyan negatív spirálba pörgetett be mentálisan, hogy az éjszaka további része egy kínkeserves szenvedés volt. Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben diagnosztizálni magam. Ha beteg vagyok, akkor nem fogok tudni végig menni és előbb utóbb be fogok lázasodni (egyszer volt valami vírusos gyomorbajom és közel 2 héten keresztül felkelni alig tudtam, szóval nem voltak szép emlékeim). Ha nem vagyok beteg, akkor miért pont most múlna ez el, amikor egy ilyen ultrán nagyon komoly munkája van az emésztőendszeremnek és sokaknak még egészséges állapotban is megterhelő ez a folyamatos haladás és emésztés kombó. Ugyanakkor tudtam haladni, tehát a testem többi része működött és érdekes módom a gyomrom teljesen be tudta fogadni a frissítésemet, folytattam mindent a terv szerint. Azért természetesen ilyen esetekre volt nálam gyömbér, amibe nagyon bíztam, hiszen köztudottan gyomor erősítő hatású.

Pilisszentlélek is eljött, az előreküldött csomagomban volt a bekeverendő por és közben rájöttem, hogy teljesen kifelejtettem a Pilismaróti pontot, amikor a frissítést csomagoltam. A tervezésnél még bekevertem a poromat, de aztán nem raktam el, azóta is itthon vár a drogoszacskóban. :D Na mondom, k.vajó, pont most, amikor nem a legjobb a gyomrom, elkezdhetek zselézni, mert valamit mégis ennem kell. Szerencsére volt nálam tartalékzselé, pont egy szakasznyi.

A következő szakaszon szinte pontosan ugyanott botladoztam és bicsaklott ki többször a bokám, mint anno 2017-ben. Az egyik lépcsőn egy akkora esést védtem ki, hogy ha az ott nem sikerül, akkor szerintem saját lábon nem jövök le onnan. A lépcsőbe ugyanis beleakadt a kamáslim alja, és majdnem arccal előre estem, sikerült a másik lábammal kivédenem, de akkorát rándult a lábam, hogy a kamásli széjjel nyomta a jobb bokámat, és szerintem (de ez csak sejtem) ott rándulhatott meg a jobb combizmom, ami a verseny végére tropa lett. Itt tényleg halálra rémültem és azon gondolkoztam, hogy ha már most ez van, hogy fogok végig menni?

Pilismarótra tehát eljutottam a bekevert italommal, majd ott a ponton újra taps és bíztató szavak tömkelege fogadott és ettől és az előző órák küzdelmeitől eltört a mécses és picit sírdogáltam, szegény önkéntesek nem értették, hogy első vagyok mi a bajom. Én meg nem tudtam elmondani, de utólag tudom, hogy ott jött ki a feszültség és azok a könnyek lelkileg nagyon megtisztítottak. A ponton ennek ellenére alig töltöttem időt, csak egy kis vizet, mivel a zselék nálam voltak, így mentem is tovább.

Gébbör azt mondta, hogy 6:50-re jön Dömösre és onnantól végig frissít, de sokkal gyorsabbam haladtam, pedig tartottam a pulzust, így fejben elkezdtem tervezni, hogy ha nem ér oda Gébbör, akkor hogyan fogok frissíteni a következő szakaszon, ha most elfogynak a géljeim.

img-5221.JPG

És mindeközben azon kaptam magam, hogy a gyomorfájásom elmúlt és sokkal jobban érzem magam lelkileg is. Hiszen a következő pont már szinte féltáv! Ha eddig így eljutottam, akkor van remény befejezni a versenyt és egy jó időt menni. És a Gébbör nem ér oda, akkor majd megoldom a frissítőpultról az energiabevitelt. Jajj, de szuper érzés volt túljutni egy ekkora mélyponton, mindeközben pedig nagyon sok emelkedőt tudtam megfutni egész könnyedén. Nem mondom, hogy könnyű volt, nagyon vártam már a Dömösi pontot, de lelkileg megkönnyebbülten és derűlátóan haladtam előre.

Egyébként az egyetlen olyan dolog, ami önbizalmat adott, az, hogy a Vadlánon tavaly egy olyat mentem, amire végén is azt mondom hogy szuper lett ( 108 km / 3000 m szint 11:25 alatt). Oké, könnyebb, jól futható pálya volt, meg kevesebb szint de én akkor is büszke voltam (vagyok) magamra, és ennek reményében mertem egyáltalán itt konkrét céllal érkezni.

A dömösi ponton végül ott várt Gébbör, ennél többet ne is kívánhat az ember lánya, átvettem az ujjatlanomat szélsebesen, gyors kulacs csere és kicsattanó hangulatban vágtam neki a Prédinek. Talán ez volt a kedvenc részem, még fotózkodni is megálltam, ugyanis egy srác épp vette elő a telóját, hogy lefényképezze a kilátást, erre én, jaj de jó, csinálsz rólam is egy képet? Strike a Pose (ahogy Madonna mondaná) és másztam is tovább. Ő volt egyébként Agócs Róbert, az utolsó szintidőn belüli Szentlászló Trail finisher.

img-5223.JPG

amikor bejön az élet :)

Ja, amúgy direkt nem akartam magam a verseny a versenyben-nel idegesíteni, így azt hittem itt van a Petzl lámpáért a közdelem, ezért is nyomtam a szakaszt, aztán később kiderült, hogy ezt csak én képzeltem be. Na mindegy, jó buli volt.

Lepencére küldtem, előre csomagot, így Gébbörnek volt ideje picit enni, inni, ezt egyedül lemenedzseltem, vagyis fenét egyedül, a Crew körbe ugrált segített mindenben! Megannyi ismerős, Bogi pl. megtöltötte a kulacsom, és már mentem is tovább.

Pilisszentlászló egy sarkalatos pontja a versenynek. Ide elvileg úgy kéne megérkezni, hogy jól vagy. Én ezt nem mondhattam el magamról, de igazából nem voltam olyan rosszul sem, és a kedvem is kitűnő volt. Valahol ezután kezdtek elromlani a dolgok, ugyanis arra már nem emlékeztem, hogy bár Visegrádra kifejezetten kevés emelkedőt ír, de az a legszopóbb szakasz, tele patakátkelésekkel, ami persze full saras volt, így iszonyatosan belassított. Aki engem ismer tudja, hogy ezeket mindig túlóvatoskodom. Így Visegrádon már mondtam h kezdek kilenni, de Gébbör nem hagyta, hogy sokat totojázzak a ponton, haladtam tovább és még mindig bele-bele tudtam futni az emelkedőkbe, a videóban azt hiszem elég korrektül írtam le, hogy „voltam már jobban is, de nem gáz” :D

Egyébként számomra a legnagyobb tanulság tényleg az, hogy mennyire más jó hangulatban szarul lenni, meg úgy, hogy lelkileg sem vagy jól. Ég és föld, és egy csoda volt, hogy ez nálam átfordult. De aztán újra és újra felismerjük, hogy az ultrafutás pont ara tanít meg minket, hogy amikor azt hiszed nincs tovább, csak tedd az egyi lábad a másik után és ha nem is azonnal, de kijöhetsz még a legnehezebb holtpontból is.

A haladás közben rengeteg Szentlászló Trailessel találkoztam és mindenki kivétel nélkül utat adott, köszönt bíztatott és persze én is vissza. A turisták szintén jófejek voltak, mintha nem is Magyarországon volnék. :)

img-2696.JPG

Hello Szasza!

Na de mielőtt még azt hiszitek, hogy ez ilyen lazán ment, Pap-rétre már olyan szarkészen érkeztem (eleve egy örökkévalóság volt odaérni), hogy csak na. De ott mondtam is, hogy itt már ér szarul lenni és oké nem okénak lenni. Felvettem a botot és tudtam, hogy már „csak” a két tüske vár rám, ráadásul a pályának ezt a szakaszát többször is be is jártam, de teljesen más persze ennyi kilométerrel a lábaimban nekimenni ennek a szakasznak.

Sajnos ekkor már nagyon lassú voltam és bármennyire is próbáltam haladni, csoszogtam. DE még ekkor is futómozgásban tudta haladni és a laposabb emelkedőket is kocogtam, de csak mert nagyon vártam a végét, rendkívül türelmetlen voltam és úgy éreztem, a kocogás ad egy ritmus, a gyaloglás meg olyan, mintha feladtam volna. Na de ezer évvel később csak eljött az első nagy mászás, így utólag tényleg szuper ötlet volt felvenni a botot erre a szakaszra, picit levette a terhet a lábamról, viszont ami nagyon rossz volt, hogy miután felértem a csúcsra a lejtőn még lassabban haladtam, mert ekkor már annyira fájt a jobb combizmom, hogy ne tudtam normálisan hajlítani a lábam. De persze, ha már idáig eljutottam és az első helyen állok (bár ezután a lassulás után ki tudja?), akkor már csak végig megyek valahogy.

Egyébként már a felétől iszonyatosan vágytam egy jó fogmosásra. Nagyon féltem az (egyébként is rossz) fogaimat, és ez az egész napos cukorivás tuti nem tesz jót nekik. Ugyanakkor viszont a frissítésem (saját keverés, saját tervezés, saját recept, hiszen ezzel foglalkozom) kiváló volt, nem találtam hibát benne ha csak azt nem hogy még több szénhidrátot el tudtam volna viselni, de ehhez több folyadékot kellett volna cipelnem, márpedig 1 liternél többet azért nem volt célszerű. Érdekes módon a meleg annyira nem zavart, és agyilag is teljesen képben voltam.

Szóval ott tartottunk, hogy próbáltam levarázsolni magam a meredek single trakcen a hegyről, hogy aztán a következőre felszenvedjem magam, hogy aztán kezdődjön előről az egész lejtmenet. Két South Park epizódnyi idő múlva … ugyanott voltam, kb sehol. A pályabejáráson ez sokkal kevesebbnek tűnt. Na de ez van, ha beérek akkor kifekszem nem érdekel semmi.

Az utolsó mászás közben jött Györgyi Gábor, akinek ugyanazt a lement előadtam, mint anno 2017-ben Oszacki Gézának, nevezetesen a "ez a hosszú nem nekem való, ehhez kevés vagyok" kezdetű nótát. Mondjuk, ha kétszer mondtam, akkor lehet van benne valami. :) Viszont jó volt vele dumálgatni, mondanám, hogy elterelte a figyelmem, de közben szenvedtem mint a kutya, de az jó volt, amikor én kérdeztem arról, hogy ő miket látott, kikkel beszélgetett és amikor mesélt akkor kicsit kijöttem ebből a csőlátásból. 

A Skanzenvolt az egyetlen pont, ahol nagy volt a tömeg, ennek ellenére többen segítettek, én pedig sajnáltattam magam és fájlaltam a combomat, mire kaptam flektor krémet (köszönöm!!), ami persze placebónak szuper volt, de sajnos a sebességemmel nem tudott csodát tenni. Szerintem soha nem voltam olyan lassú síkon mint ekkor. Sokkal lassabb, mint 2017ben, igaz, akkor nem volt semmi komolyabb sérülésem (remélem ez se komoly).

img-5225.JPG

Nagyon sokan szurkoltak és ez írtó jól esett. Direkt bejártam egyébként egyedül a Skanzen – Szentendre szakaszt és már akkor tudtam, hogy ez fájni fog és amikor azt hiszed vége, akkor is még menni kell egyenesen, és az összes híd ugyanolyan és egy örökkévalóság a cél.

Na de amikor megpillantottam a bringás felvezetőt, tudtam, hogy ez meglesz, és szuper érzés volt, hogy töri az utat és mindenki tapsol és én csak mosolygok és boldog vagyok, a célban mondják a nevem és ott a szalag, de jaj, csippantanom kell, így lett, hogy végül 14:30:04-es lett az időm. A célban Vivitől kaptam meg az érmet, végül nem feküdtem volt pad és meg kellett még mutatnom a kötelezőt.

A többi már történem…

Strava link

Frissítés: saját keverésű ch por, sótabletta, víz, (egy szakaszon, ahol kimaradt a ch por, ott 3 db zselé)

Értékelés

Bár pihenni nem sok időm volt, mert a pünkösdhétfő munkával telt, de azért éjszaka, amikor nem tudtam aludni és forgolódtam, sokat gondolkodtam a teljesítményemről. Egyrészt elégedett vagyok az időeredményemmel, másrészt van bennem egy hiányérzet, ugyanis ha nem rosszulok be a végére akkor tudtam volna jobbat menni. Na de a volna semmit nem jelent, szóval a lényeg, hogy pontosan tudom, hogy mit tudtam volna jobban csinálni annak érdekében, hogy picit jobb legyek a végére: több hosszúfutást kellett volna bevállalnom évközben. De – és ez így egy UTH győztestől tudom, hogy furán hangzik – de tök sokszor volt, h pl. hívtak futni és én nem mertem elmenni velük, mert féltem, hogy nem fogom bírni, vagy bemondom az unalmast. Aztán mégis az egyi kedvenc futásom az volt, amikor a szülinapom körül az ARC-cal mentünk egy jó kis Nagykovácsi kört.

Megígértem magamnak, hogy nem csinálok még egy ilyen hülyeséget, hogy elindulok ezen a hosszú távon, de sajnos az agyam már most is folyamatosan szelektálja az emlékeket és egyre szebb a sztori, ezért is akartam gyorsan lejegyezni a horror részét. Szóval azért a biztonság kedvéért picit több hosszúfutást fogok betervezni a következő hónapokra, hátha valamikor nekimegyek egy százasnak.

img-5233.JPG

#nofilter :D

Köszönet

Bár az indulás egyéni és a célszalagot is egyedül tartottam, ez mégis egy csapatmunka. Az a családi háttér, ami mögöttem van ( apukám, anyukám, öcsém, Gébbör, Magdi, Tutyó), szponzoraim ( Salomon, Smartwool, illetve kaptam Petzl lámpát is),  futóim, akik miatt nem hagyhattam el magam, és főként Csanya és a nagybetűs CREW mind-mind az én csapatomat erősítette és így egy nagy csapatként együtt szereztük meg a célszalagot.

Nem tudom, jövőre hova merek benevezni, mert a rövidebbekhez lassú vagyok, a hosszúakhoz gyáva, de az tuti, hogy az önkénteskedést ezúttal nem hagyom ki mert amit kapta, azt ideje visszaadni a futótársadalomnak!

 

img-2732.JPG