Ez a verseny nem a hivatalos Mátrabérc, azt átrakták őszre, sajnos az ITRA pont sem jár érte, amit nagyon sajnálok, de talán egy plusz ok arra, hogy esetleg ősszel is megpróbáljam, ha már nevezve vagyok. Na de kezdjük az elején.

Február végén kitaláltam, hogy ha már elkezdtem normálisan edzeni kellene találni egy célt, és mivel félő, hogy a tavaszi versenyek nem lesznek az eredeti időben megrendezve, de már fülest kaptam, hogy a Mátrabérc (ha nem is az eredeti formájában) igen, ezért úgy döntöttem, lapot húzok és megkezdtem az adminisztráció részét is, azaz leigazoltam a Magyar Futósport Egyesülethez, ahol szívesen fogadtak és segítettek mindenben. Egyébként ez nem egy olyan bonyolult és körülményes dolog, mint ahogy a szóbeszédben el van terjedve, mivel régebben már le voltam igazolva máshova, tudtam, hogy nagyjából mik a teendők és mennyi időt kell rááldozni. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy megérte.

A márciusi hónap nagyon jól telt, jól mentek az edzések, éreztem a fejlődést, mentem egy szuper Szénáskört, kezdett visszajönni az önbizalmam, élveztem azt, hogy van egy olyan célom, ami rajtam múlik és nem pedig elszenvedője vagyok a történéseknek (ahogy 2017 őszétől volt a lombik programokkal).

Ezzel a célommal keltem fel reggelente és indultam futni és ezzel feküdtem le korán, mint a régi szép időkben, amikor olyan céljaim voltak, mint a Balaton körbefutása, vagy az UTH 112.

A dolgok valahol ott kezdtek elromlani, amikor ránéztem a naptáramra és konstatáltam, hogy a verseny napja, körülbelül egybe esik a piros betűs napjaim elejével. Köztudott, hogy endometriózisom van és ilyenkor általában otthon fetrengek forró megymag párnával a hasamon kitudja mennyi fájdalomcsillapítóval, van, hogy dolgozni is képtelen vagyok, csak fekszem az ágyban, és várom, hogy vége legyen a hasgörcsnek. De régebben olyan is volt, hogy mentőt kellett hívni hozzám, mert a görcs kiterjedt a kezemre, illetve nehezen kaptam levegőt, ilyenkor szuri, infúzió, na szóval tök horror az egész. Ezt a pasik szerintem el sem tudják képzelni, de még azok a nők sem, akiknek nem szokott fájni a hasuk ilyenkor, én viszont úgy élem az életem, hogy ezekre a napokra nem szervezek programot, nemhogy futóversenyt. Rettentő sokat dilemmáztam, hogy egyáltalán elinduljak-e, mert mi van, ha késik és még pont le tudok versenyezni, mielőtt megjön. Valamiért mindig mázlim volt a versenyekkel, egyetlen egyszer indultam úgy egy versenyen el, hogy megjött és annak se lett jó vége (nevezetesen az első Ultrabalaton próbálkozásom – ha ezt elolvassátok, tudhatjátok, hogy a félelmem nem volt alaptalan)

Összeszedtem minden tudásomat és sorra vettem, mik azok, amik segítenek, enyhítik a panaszt, elkerülve azt, hogy begyógyszerezve induljak útnak, mert azt semmiképp se szerettem volna (bár vittem magammal természetesen):

- a versenyt megelőző héten duplájára emeltem a magnéziumbevitelem

- különböző gyógyteákat ittam, amik jótékony hatásúak lehetnek          

- bizonyos táplálékkiegészítők szintén jót tesznek

- kerültem a magas hisztamintartalmú ételeket és italokat (mert az ilyenkor nem tesz jót)

Közben megkértek, hogy induljak a Hegyifutó Félmaraton OB-n, hogy legyen női csapatunk és én igent mondtam, mert bár tudtam, hogy ez nem az én távom és azt is sejtettem, hogy nem fogom élvezni (ez nem kifejezés :D ), de legalább beépül és két hét alatt bőven kipihenem, ha utána okosan edzek.

De hogy bonyolódjon a helyzet, a hegyi félmaraton előtt két nappal sikerült megkapnom az első oltásomat, ami miatt mégis kérdéses volt az indulásom, de mivel SEMMI tünetem nem lett az oltástól, rajthoz álltam. Aztán miután elrajtoltunk végig csak azt vártam, hogy vége legyen. Itt nem volt konkrét tervem, nem nagyon készültem rá, és nem is voltam elégedett magammal a végén, mert nem sikerült 2 órán belül futom, bár volt mondjuk benne 700 m szint, de valahogy nagyon rossz hatással volt az önbizalmamra, és próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy nekem az 50 kilis terep fekszik, nem voltam nyugodt.

Érdekes módon a verseny után sem volt nagy izomlázam, fáradt sem voltam különösebben, viszont az azt követő napokban kezdtem elég rosszul érezni magam, egyrészt egy nagyon durva PMS formájában, másrészt gyengeség, levertség, aluszékonyság, és a futások sem mentek annyira jól. Kezdtem azt gondolni, hogy talán ezt az egész Mátrabérc dolgot nem kellene erőltetni. Értem én, hogy ez a cél, de ha nem megy, akkor talán várjak az őszi hivatalos versenyig, ne égessem magam le egy országos bajnokságon, ha egy mód van rá.

Eldöntöttem, hogy nem nagyon kommunikálok erről (csak 1-2 emberrel beszéltem, plusz Gébbör éjjel nappal hallgatta a mérlegeléseimet). Mindent úgy csináltam, mintha indulnék szombaton, de meghagytam magamnak a lehetőséget, hogy akár az utolsó pillanatban úgy döntsek, itthon maradok.

Egyik nap biztos voltam benne, hogy le fogom futni, másik nap úgy keltem, hogy még gondolatban sem tudnék végig menni rajta. Sokszor volt, hogy ebédszünetben le kellett feküdnöm 20-30 percet aludni, mert olyan fáradtnak éreztem magam. Egyik nap szóba került a kollégáim között az oltás hatása és a főnököm mesélte, hogy vele ugyanez volt, oltás után 2-3 napig semmi baja nem volt, majd jött egy lejtmenet, de 10 nap / 2 hét után abbamaradt és újra a topon van. Kiszámoltam, Mátrabércre már ezek szerint jól leszek.

Így hát pénteken előkészültem a pontokra leadott dobozokkal, bepakoltam a zsákomba (ami utoljára 2017-es piros 85-ön volt rajtam) és mondtam Gébbörnek, hogy valószínűleg elindulok, feküdjünk le korán.

Versenyek előtt legtöbbször sikerül aludni, de most nagyon nem ment. Hajnalban 5-kor kellett volna kelnünk, de én már 4kor arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Tipikus – gondoltam, de ekkor már csak előre néztem, és reménykedtem, hogy reggel 8-ra elmúlik. Szerencsére mire leértünk, már nem fájt semmim, és a hangulatom is sokkal jobb volt, mint az előző napokban.

Ami számomra nagy félelemmel járt az előző napok / hetek esőzése / havazása, mert sárban béna vagyok és lassú. Mázli, hogy előző nap fújt a szél és aznap reggel is – bár nagyon hűvös volt a rajtban- de végig sütött a nap. Ez sokat dobott a hangulatomon. De már az előző napokban megegyeztem magammal, hogy itt nem fogom megdönteni a 6:50-es időmet, sőt, valószínű 7 órán kívül futok majd és valahol a mezőny közepén érkezem a célba. Egy a lényeg: Kékesig spóroljak, el ne fussam. Ha ez sikerül, akkor van esély rá, hogy még akár élvezhetem is a versenyt.

Rajt, a mezőnyben jól helyezkedtem, nem sietek, sőt, nyugodtan haladok előttem egy csávó bottal, látom rajta, hogy őt is zavarja (hát még engem) úgyhogy őt minél nagyobb ívben kikerülöm. Nagyon lassan telnek a kilométerek, a pulzusom magas, így visszafogom magam, akkor is gyalogolok, ha edzésen megfutnám az emelkedőket, viszont próbálom sétálva is tartani a tempót. Közben kialakul egy jó kis mezőny a csajokkal, úgy érzem jó helyre keveredtem, kerülgetjük egymást Nellivel és szépen lassan a 10. kilométer körül beérjük Timiéket, ahol Adri vezeti a sort. Timinek megörülök, de aztán megfordul ba fejemben egy pillanatra, hogy nem-e futottam el, ha utolértem, de mivel alig futottam ezen a szakaszon, és nem érzem fáradtnak sem magam, nem csinálok ebből ügyet. Érzem mi nekem a megfelelő tempó, figyelem a pulzusomat, a testem jelzéseit. Oké vagyok. Közben bokáig érő pocsolyák, amik hűsítik a lábam, mert már nem is fázom, sőt, a hegyoldalban süt ránk a nap, kifejezetten melegem van hosszúujjúban. Timi leáll bekötni a cipőjét ezért elé kerülök, közben meg nem akarok lemaradni a többi lány mögött, mert biztonságérzett ad, hogy futnak körülöttem.

Kezdtem matekozni, hogy vajon a múltkori részidőmhöz képest mikor fogok felérni Kékestetőre, talán még korábban is. Közben kegyetlen lassan teltek a kilométerek, mivel rettentő sok emelkedőt gyalogoltunk meg, tiszta nyuggernek éreztem magam, de tudtam, hogy nem fáradhatok el még, viszont a koncentrálás agyilag nagyon fárasztott.

Körülbelül ezer évvel később végre felértünk Kékeste, gyors kulacstöltés illetve csere ( a frissítésre a végén kitérek), és már nyomtam is tovább. Nem mondták hanyadik vagyok, de utólag kiderült, hogy negyedik. Na de még hátra van a neheze, úgyhogy csak okosan! – mondogattam magamnak, miközben azért próbáltam tempósan megfutni a lejtőket, és elkezdeni élvezni a suhanást. Sajnos a zsákom a lejtőn ide-oda csúszkált, úgyhogy néha tartanom kellett, de ilyenkor ilyenek miatt már kár idegeskedni. Kezdtem jól érezni magam és elhinni azt, amit az utóbbi időben gondolok, hogy ez az én terepem, ez egy nekem való pálya. Számomra az 50 kilométer körüli terep a legbefogadhatóbb és élvezhetőbb. Megkezdődött a hírhedt Sombokor ereszkedés. Valamiért sokkal durvábbra emlékeztem, nem is volt olyan nehéz, majd a völgyben folytatódott a bokáig érő pocsolyában tapicskolás, a lejtőn Nelli elé kerültem, majd a síkon beelőztem Adrit, így csupán annyi történt, hogy átvettem a vezetést, de a nyomomban voltak. Közben konstatáltam, hogy a Mátra ma gyönyörű arcát mutatta. Sütött a nap, a hegygerincről messzire el lehetett látni, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen jó, hogy elindultam és milyen jó, hogy nem fáj semmim, futhatok, jól érezhetem magam, tudom élvezni a versenyt.

Hosszú emelkedő Galyatetői pontig, ahol szintén próbáltam a lehető legkevesebb időt tölteni, mert megszólalt a kisördög „Ha már idáig eljutottál, milyen frankó lenne megtartani ezt a pozíciót…”. Innen Mátrakeresztesig csak egy hosszú lejtő – gondoltam, és ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hát hiszen Ágasvár volt az a hely, ahol először éreztem, hogy picit már görcsöl a lábábam, és még a tériszonyommal is küzdenem kellett. Persze odáig még hosszú út vezetett, bevillant sok-sok kép a múltból és ahogy haladtam próbáltam összehasonlítani az akkori és a mostani időmet, akkor valahogy sokkal gyorsabbnak éreztem magam, most viszont sokkal simábbnak tűnt az egész. Közben pedig jött egy SMS Gébbörtől, hogy Galyatetőn második nőként haladtam át, ugyanis Gébbörkémmel ugye megbeszéltük, hogy nem kísérhet, nem segíthet semmit, viszont biciklizett egy jót, és odament a pontokhoz érdeklődni, hogy mi az állás, úgyhogy jobban képen volt, mint én. Na itt már vérszemet kaptam, hát komolyan mondom, mindent gondoltam a mai napra, csak ezt nem, és ez akkora erőt adott, hogy próbáltam minél jobban haladni.

Mátrakeresztest már nagyon vártam, ott azért meg voltam fáradva és tudtam, hogy ezután jön az igazi nehézség, ott kell felkötnöm a gatyámat, mert jön a Muzsla és az olyan, hogy „amikor azt hiszed fent vagy, még nem vagy fent”. Felkaptam a kulacsot, a másik kulacsomba meg kértem vizet és mentem tovább. Ismét hosszú emelkedők és nagyon sok gyaloglás. Sokszor ráláttam a mögöttem haladókra és nagyon nézegettem, ki jön. Arra számítottam, hogy esetleg Timi beér, talán ő csinálta jól és most fog odab.szni, de utólag kiderült, hogy neki sajnos nem adta ki a tegnapi verseny. Próbáltam néhol belekocogni, majd ittam a szénhidrátos kulacsomból és nagy meglepetésemre konstatáltam, hogy víz van benne. Na, szuper. Elrontottam a kulcstölrést tegnap este, az egyik ch ital kellett volna, hogy legyen. Tényleg most kell mindennek elromolnia, ha már idáig eljutottam? Aztán eszembe jutott, hogy van egy tartalék zselém, meg 2-3 szem ( kb tavalyi) kandírozott gyömbérem, ezt rögtön meg is ettem. Az egy zselét kell beosztanom a célig, ami egyébként nincs is már annyira messze, 8 kili (legalábbis ekkor még így számoltam). Mentem és mentem, próbáltam jól haladni, de lassúnak tűnt a dolog, most, hogy kevés a kaja, nem mertem jobban megnyomni, a lehető legtakarékosabban haladtam, közben ittam és a hegy teteje előtt elfogyasztottam a zselét. Innentől kezdve imádkoztam, hogy tényleg ez legyen a hegy teteje, és most már csak le kelljen gurulni. Közben életemben először éreztem, hogy görcsöl a quadricepszem, milyen furi, hogy az sosem szokott fájni, sőt, erősségemben gondoltam ezt a síelő múltam miatt, nade ez van, egy ultrában (merthogy szerintem ez simán ultra kategória) bármi megtörténhet.

Az órám már 54 kilométert mutatott, akkor még bőven sehol nem voltam, nézegettem folyamatosan hátra, de senkit nem láttam. Próbáltam egyszerre haladni a lejtőn, de közben gazdaságosan futni, minél jobban vigyázva a combomra. Éreztem, hogy nem sokáig tudok futni azzal a kevés vízzel, ami még megmaradt, de most már vége kell, hogy legyen, de nem lett. Kanyar balra, aztán jobbra, ezt még vagy húszszor, mire megláttam az embereket és a célt, hjaj, de jó is volt megállni. Érdekes módon teljesen egyben voltam és csak egy órával utána éreztem magam éhesnek. 6:46:26 a hivatalos időm, szűk 5 percet javítottam tehát az 5 évvel ezelőttihez képest.

A biztonság kedvéért megkérdeztem, hányadik vagyok, de tényleg második lettem Irén után. Tudjátok az a jó az ilyen versenyekben, hogy utána semmi más dolgom nincs, minthogy kiélvezzem a futásomat, pörögtek a képek a fejemben, beszélgettem a többiekkel, vártam a következő lányt, aztán az eredményhirdetést. Olyan elégedettség töltött el, amit már nagyon rég éreztem. Ugyanis bár a Vadlán is jól sikerült, ott még nem voltam jobb az akkori önmagamnál, de most beértem és le is előztem önmagamat.

Köszi Szasza a képet! :)

A 2016-os Mátrabérc maga volt az extázis, és azt hittem, soha nem fogok ilyen jó érzésekkel futni. Ez pedig egy sokkal simább futás volt, valószínűleg annak is köszönhetően, hogy azóta sokkal több tapasztalatra tettem szert és voltam sokkal durvább pályákon, ezért ettől már nem jöttem zavarba annyira. De még mindig tudom, hogy a távot és a szintet tisztelni kell és ennek köszönhetően nagyon jól beosztva és óvatosan is futottam.

Utólag azt gondolom, hogy egy jobb periódusomban tudok még faragni az időmből, jó lenne egy 6óra harmincvalahányperccel kezdődő idő, azzal már kibékülnék. Talán ősszel nekimegyek újra, ha úgy érzem, bár ott sűrű lesz a versenynaptár és előző hétvégén egy Ultrabalaton csapatverseny vár rám, de ezen aggódjon a jövőbeli énem, én most csak élvezni akarom a verseny utáni nyugalmat és elégedettséget.

Frissítés: a terv szerint végig folyadék. Ha az utolsó ponton lévő baki nem lett volna, simán végig megyek ezzel. DE ez óránként 60 g ch-t jelent, ez nem valami ISO, hanem egy nagyon masszív ital, amit vízzel kísértem.

Oránként egy sótabletta, a végén, a görcs kezdetétől picit több. Továbbá vittem jó minőségű magnéziumot, mert tudtam, hogy ez nekem ma kelleni fog. Minden tökéletesen működött, ez volt talán az első hosszú versenyem, ahol még kólát sem ittam és nem is jéreztem hiányát. 

Straván itt látható a futásom, 57 kilit mért az órám. Abban biztos voltam, hogy legalább egy plusz kilométer belemegy csak azért, mert egész úton pocsolyákat kerülgettem és ezért csomó felesleges oldal irányú futást raktam bele, de azért ez az 57nyilván sok.

A 2016-os Mátrabércet 162-es átlagpulzussal futottam, ezt pedig 155-el. Változtak az értékeim, de nem mentem semmilyen pályatesztet, azt hiszem pedig ideje lenne egy kis mérésnek miután kipihentem magam. Idén a pálya jelölése tökéletes volt, egyszer nem tévedtem el, persze rajta is volt az órámon a térkép, biztos, ami biztos.

Igazi álom volt nekem ez a nap, hogy ilyen jót tudtam menni ahhoz képest, hogy ilyen női problémákkal vagyok megáldva, de tudjátok nem is ez a legjobb az egészben, hanem az, hogy amikor hazamentem, ott volt a kutyám, a macskám és Gébbörkém. És bárhogy futottam volna, utána már nem egyedül alszom a lakásomban magányosan, hanem ők vannak nekem. A 2016-Mátrabérc másnapján iszonyat depis voltam, mert baromi magányosnak éreztem magam és azóta már feleség vagyok. Gébbör (ha akarta, ha nem), végig hallgatta az előző hetekben, hogy hol azt mondom indulok a Bércen, hol azt, hogy nem, és képes volt tök lazán kezelni ezt, majd szó nélkül vitt, hozott, segített. Nekem ez az, ami még a versenynél is többet ér. És bár ő teljesen máshogy áll az ő versenyeihez, én alaposan felkészülök mindenre ( aztán maximum elrontok valamit).

örülök, rendesen :D

Nekem továbbra is az a mottóm, hogy fel kell készülni a legrosszabbra és örülni a jónak. Ez nekem nagyon bejött. Nem gondolom, hogy az emberek vagy kudarckerülők, vagy siker orientáltak. Én mindkettőnek érzem magam, és szerintem ez a kettő kiegészítheti egymást.

És végezetül, egy dologban biztos vagyok: a teraszok megnyitásával a lehető legjobban döntöttem, amikor a bő 50 fős mezőnnyel futottam a Mártában, ami százszor kisebb kockázat volt mintha csak végig mentem volna Budapest szinte bármelyik utcáján. Amikor hazafelé átmentünk a városon, nem hittem el, amit látok…

Remélem, más is írt beszámolót, ha esetleg tudtok róla, akkor küldjétek el nekem, nagyon érdekel, ki, hogyan élte meg a versenyt!

Köszönöm a szervezést, az önkéntesek munkáját, gratulálok a futótársaimnak, és örülök, hogy ilyen jó kis női mezőny jött össze, Gébbörnek, hogy támogat minden hülyeségemben és elviseli, hogy a rózsaszín hajam narancssárgára vált, a családomnak, hogy szurkolt.