Azt hiszem az utolsó ultrám ( meg 25 km feletti futásom) 2017-ben, a Piros 85 volt. Onnan már tudjátok a sztorit. Kímélő életmód, „öröm”futások, még egészségesebb életmód, sok pihenés, kevés stressz, és a nagy büdös semmi. Vagyis nem igaz, volt itt minden: endometriózis műtét, hiszteroszkópia, immunológus, endokrinológus, dietetikus, hormonkezelések, magánrendelők lehúzása, állami lombik centrumok, inszeminációk, 3 lombik, mentálhigéniés szakember, pszichológusok ( a kézrátételig azért nem mentünk el). Minden. Minden, amit megtehettem. Ezt azért fontos leírnom, mert ha nem éreztem volna, hogy mindent megtettem, akkor nem indultam volna el, nehogy ezzel is „bajt okozzak”.

Szóval meghívást kaptam a Vadlánra, az 50 kilométeres távot választottam (1400 m szinttel). Ekkor még a 3. lombikunkat tapostuk, és nekem mindig kell egy B terv. Ez a mániám, hogy mindig kell egy terv arra, ha valami nem úgy sikerül. Amikor idő előtt kiderült, hogy a lombikot – orvosi hiba miatt!! – nem tudjuk befejezni, egy hónap helyett egészen másfél hónapom volt, ráhangolódni a versenyre (az túlzás, hogy edzeni rá, de aki követ Straván, tudja, hogy nem túlzok). Az eleje nehézkes volt, mert lórugásnyi hormonokat kaptam, de aztán kezdett tisztulni a szervezetem, ettől függetlenül, ha jobban belegondolok, a vége is nehézkes volt. Valamiért elkezdtem visszakeresni a régebbi futásaimat és ekkor esett le igazán, mennyit lassultam az elmúlt években – nem bánom, csak eddig nem számszerűsítettem – így azt a cél tűztem ki magamnak, hogy ha körbe érek, már büszke lehetek magamra. Ha meg 6 órán belül beérek, akkor extra büszke leszek!

A mentális felkészülés egyébként nagyon jól ment, egyrészt mert ebben jó vagyok ( bocsi, hogy itt nem valami álszerény szöveget nyomok :D ), másrészt mert nekem is vannak futóim és nem jöttem ki a gyakorlatból, sokat foglalkozom a versenyzéssel, csak már legtöbbször a futóim versenyeznek, nem én.

Különböző zseléket vásároltam a nagy napra, köztük a nagyon márkásat, meg a kb. noname zselét, egy két sós műzliszeletet, elektrolit tabit, mást nem is kellett, mert arra készültem, hogy óriási piknik partikat nyomok majd a frissítőpontokon.

A cél mindig az, hogy a rajthoz a lehető legpihentebben és jó formában álljak. Ez sikerült. Kicsit ugyan furi volt, hogy kevesebb az ismerős, de ez annak tudható be, hogy régebben több versenyen fordultam meg. De azért voltak ismerősök és nagyon jól esett, hogy volt egy két kedves szavuk hozzám.

Hajnali 6-kor rajtoltunk és ezúttal sem éreztem ezt megterhelőnek, most nem is ittam kávét, hanem benyomtam egy Hammer Fully charged –ot a verseny előtti fél órában, meg 3-4 falat szilárd kaját. Talán ezért, vagy nem, de az első pár kilométeren nem éreztem különösebben semmit, se jól, se rosszul magam. Inkább csak kerestem a tempómat és valahogy vártam, hogy szétszéledjünk, mert nem szerettem volna akaratlanul is más ritmusát felvenni. A 7. kilométeren, amikor épp felkelt a nap, újból átfutottunk a célon, ahol Szimandl Anita  - nem nekem – mondta, hogy a fejlámpát oda adhatjuk neki, ha már nem kell. Hát én kaptam a lehetőségen és a kezébe nyomtam, nem tudom mennyire lepődött meg, de köszi ezúton is, hogy nem kellett feleslegesen cipelni.

Gyanús volt, hogy mintha ezúttal a pálya visszafele lenne, mint a 2017-es versenyen, később ez a gyanúm beigazolódott, de addig is eszembe jutott a Tame Impala szám:

Ezután következett a leggyönyörűbb rész, a 12 kilométeres váltópont előtt gyönyörű táj várt ránk és az egész napfelkelte csodaszép volt. Még meg is jegyeztem, hogy tök jó lenne fényképezni, de nem szeretek kiesni a ritmusból futás közben, úgyhogy csak az emlékeimben maradt meg a kép.

Az első órában egy i:am márkájú szénhidrátos italt kevertem magamnak, ez nagyon bejött, de csak egy adagot vettem, mert ekkor még nehéz rávennem magam az evésre, de a szénhidrátbevitelt már itt meg kell kezdeni. Egyébként 14 fok volt már a rajtnál is, szóval a sótablettázást is már a rajtnál elkezdtem és izzadtam is rendesen, holott sortot és ujjatlant vettem, egy leheletnyi karszárral (tökéletes öltözetnek bizonyult).

Az első frissítőpont után kezdtünk szétszéledni és akkor volt először, amikor egyedül futottam. Jött az első nagyobb lejtő, ami tökéletesen futható volt és nagyon élveztem ezt a suhanást, amit már nagyon régen éltem át. Ez erőt adott a következő emelkedőre is, ami meglehetősen hosszú és meredek volt. Ekkor elkezdtünk beszélgetni egy futóval, nevezzük Gábornak (mert ez a neve :D ), kiderült, hogy arra lakott, amerre mi, meg ismeri a „vaddisznő kör” nevű szegmensemet. Mire ezeket megbeszéltük, már fel is értünk és így sokkal gyorsabban telt az idő. Amint felértünk a tetejére, rögtön futásra váltottam, és így aztán nemsokára újra egyedül futottam, ekkor már csak az járt a fejemben, hogy mindjárt megfutom a huszadik kilométeremet és bár eddig egészen jól haladtam, de ami azután jön, az zsákbamacska. Hiszen nem nagyon futottam 20 kilinél többet az elmúlt években. Egyedül a Pilis Trailen, ahol meglepően gyengének éreztem magam, tehát volt félni valóm. Aztán egyszer csak átléptem és csak azzal foglalkozta, hogy érjek oda a következő frissítőpontra, ahol végre kólát fogok inni. (Egy időben nagyon ráfüggtem, de már hónapok óta alig iszom, ilyenkor viszont jó kis kokakólával kényeztetem magam).

A pont egy falu végén volt, mikor indultunk tovább, egy kis cuki Jack Russel szerű kutya futott előttem, ő előtte meg egy magas srác. Na, mondom, basszus, ez itt nekem eltéved, meg majd nem talál haza – volt már ilyen! – én most nem kutyát menteni, hanem versenyezni jöttem. Mondom a srácnak előttem, hogy „Légyszi, ijeszd meg a kutyát!” „Miért, félsz tőle?” – Kb így elegyedtünk szóba, végül sikerült a kutyát marasztalnom, remélem hazaért. Épp ekkor jött a kib.ott meredek emelkedő, amit még anno 2017-ben, fordítva futottunk meg (= seggen csúszva). De ezt az emelkedőt is sikerült végig dumálnunk, így bár nehezebben kaptam levegőt miközben beszéltem, sokkal gyorsabban telt az idő és nem a fáradtságra figyeltem (jó, de, ez kikerülhetetlen volt :D ).

Valahol itt állhattak Lesi Zoliék, ahol először hallottam a „második” szót, de ezt elengedtem a fülem mellett. ;)

Majd következett egy kis lejtő, aztán már csak arra emlékszem, hogy az órámra pillantok: 25 km, majd hátra kiabálok, hogy már féltávnál vagyunk. Ekkor egyébként jött egy elég durva holtpont, ami talán kívülről nem látszott (mondjuk nem is volt senki körülöttem), csak éreztem, hogy fáradok és azt, hogy talán egy fél literes kulacs nem elég két váltópont között. Ekkor az adta a legnagyobb erőt nekem, hogy példát kell mutatnom a versenyzésemmel. Nem abban, hogy jót megyek, nem abban, hogy gyors legyek, vagy jó helyezést érek el. Hanem a kitartásommal illetve azzal, hogy a tudásomat és tapasztalataimat összeszedve kilábalok ebből a mélypontból. Azzal, hogy fáradok, hogy nincs kedvem és ennek ellenére megyek tovább. Mert aznap ment két futóm az Ultrabalatonon (Attila és Zsolt ) és Timi pedig egy másik nagy challenge-ben volt éppen. Szóval, ha tőlük elvárom ezeket a dolgokat, akkor nekem ezt a kisujjamból kellene kiráznom. Így aztán nem sokat foglalkoztam magammal, hagytam, hogy teljenek a kilométerek és ahol tudtam futottam. Elvégre minek sétáljak, akkor csak tovább tart. Picit éreztem a combhajlítómat (hol a jobbat, hol a balt), ez ijesztő is volt, hiszen még sok volt hátra.

Végig csak a következő frissítőpont járt a fejemben, ahova előre lehetett küldeni a cuccokat és legnagyobb meglepetésemre ez a pont előbb eljött, mint gondoltam. Itt aztán hawaii volt, ettem, ittam, teli gyomorral indultam, de nem volt baj, mert épp egy futhatatlan rész következett. A ponton megint elmondták, hogy második lány vagyok, engem persze az érdekelt, hogy vajon a harmadik mennyivel van mögöttem. Mert köszönöm, elfogadom a második helyezést, eszem ágában sincs utolérni senkit, de jó lenne megtartani ezt a pozíciót, mert az mennyire vagány már!!!  Vincze Zsófi jött, futott és második lett. :)

tizesekre bontva

A harmincadik kilométeren, túljutva a holtponton ez a helyezés adott erőt arra, hogy ne lazsáljam el a maradék részt, végül is már „csak” 20 kilométer van hátra, hát annyit csak lefutok.

Aztán követezett egy ismerős szakasz, Gyenesdiás fele, amerre gyakran sétáltunk a nyáron, és ekkor belegondoltam, hogy basszus, itt vagyok egy verseny közepén, túl a 30. kilométeren és még van energiám nyomni, mint állat! Ez mekkora királyság! Milyen szerencsés vagyok, és biztos büszkék lesznek rám a szüleim, Gébbör meg az ismerősök. Hogy basszus én jó vagyok még valamire, nem kell eltemetnem magam futásilag!

Közben írtó meleg lett, sütött a nap - ezúttal viszont nem vittem napszemcsit, mert állandóan teleizzadom, aztán nem látok ki rajta – levettem a karszáramat és elkezdtem matekozni, hogy hogy igyak úgy, hogy ne szomjazzak el a következő pontig. És pont ott, ahol egy rossz döntést hoztam volna, akkor volt ott egy srác, aki észrevette a jó irányt, így nem a szakadék fele indulok el, ahonnan szerintem esélyem se lett volna hazatalálni XD. Ez a srác ismerte az első helyezett Németh Nórát, aki állítólag tök jó futó. Én meg tökre örültem, hogy WOW, hát én egy tök jó futó mögött vagyok második, mekkora királyság ez már? Nyomni kell tovább!!

Így szomjasan, de elértük a következő frissítőpontot 38-nál, ahol addig piknikeztem, mígnem egyszer csak befut egy lány (azt hiszem Bodó Kinga). Zsófi el! És innentől kezdve indult az igazi verseny. Kellett nekem elbíznom magam, hát most futhatok az életemért! Szerencsére innentől egy hosszú sík rész következett, amit én kb. 3 kilométeren keresztül 5 perces ezrekkel oldottam meg. Ha így megelőz, akkor jár is neki az ezüstérem.

Az utolsó pont 45 kilinél volt, nyomtam, ahogy tudtam, gondolkodtam, hogy 45-nél meg sem állok, ezzel időt spórolva, de tudtam, hogy ezen nem spórolhatok, mert az utolsó 5 kilire is kell az erő. Így hát rövid szünet és nyomás a cél fele. Hát ez az 5 kilométer jóval többnek tűnt, kanyar ide, kanyar oda, lejtő, emelkedő, sehol a vége. Közben gyalogló embereket láttam, itt kb. 3-4 embert be is előztem, szerettem volta hajrázni és úgy befutni, hogy tényleg mindent a pályán hagyok. Úgyhogy az utolsó emelkedőn még 179-ig is fel tudtam vinni a pulzusom, majd be a célba. Már messziről láttam a szüleimet, pár lépés és bent is voltam. Csupa jó érzés és nem volt akkora megrogyás, mint ahogy elképzeltem.

Az időm végül 5:11:16 lett, itt látjátok az eredménylistát: http://www.sportident.hu/20201003_VUT_elo_reszidok.html?fbclid=IwAR1sg50iUmlMe_Bzc14jEV2H3wtvuwY6A4pyp5wPuGFG2P42nBSW_3W56Zo

Strava link: https://www.strava.com/activities/4144262441/overview

Frissítés: bár nem így terveztem, de a haladás érdekében nem totojáztam semmi olyannal, ami akadályozott volna a haladásban (pl. rágás). Nem volt ropi, meg keksz, semmi szilárd. Zselé, víz, híg iso, sótabletta, kóla, és ennyi. Zselé és zselé közt viszont óriási a különbség. Míg az egyiket imádkozva próbáltam lenyelni, mert olyan sűrű volt, hogy gombócot képzett a torkomban (nagyon márkás volt, elismert futók reklámozzák..), addig a másikat 2 másodperc alatt fogyasztottam el. És elmondom mi a kibaszás ebben a zselébizniszben: egy ilyen zselében, ami kb 500 forint, mindössze 22 gramm ch van! Tehát minimum 2-t, vagy akár 3-mat kellene óránként megenni. Egyrészt egy sűrű gélt pont 20 percig tartott legyűrnöm, addigra kezdhettem volna a következőt (így már értem miért van valaki szarul, vagy nem tud kelő mennyiséget megenni). Másrészt aránylag kevés ch, mennyiségre sok: minek?

Ezt leszámítva semmi bajom, semmi gyomorproblémám nem volt, 2 óránként 3 zselé, kóla, sótabi, iso, víz. Ami segített, a Lidl-ben kapható gyombér ital (alma- gyömbér-citrom) amit szívből ajánlok azoknak, akiknek gyenge gyomruk van, mert a gyömbér gyomorerősítő hatású, segíti az emésztést és csökkenti a hányingert, tehát ez szerintem Jolly Joker egy ilyen versenyen.

Bár a logokból látszik, hogy majdnem 10 percet töltöttem állva, rendesen és bőségesen feltankoltam, így a pontokon kívül végig haladtam.

A verseny után egy jó májgombóc levest fogyasztottam el fél liter almafröccsel, majd az eredményhirdetés utáni pihenést követően kimentem szurkolni az Ultrabalaton csapatoknak, főleg a Szolgálati Agaraknak, akik végül 12:52-es idővel ( 3:28-as átlagkilométerek) másodikok lettek. <3

még az ismerőseim sem ismertek meg így

Részemről arra jöttem rá, hogy nekem ezek a 40-50-60-as tereptávok fekszenek a legjobban, itt még tudok egy viszonylag jó tempót menni és a lendület végig kitart. Ami ennél rövidebb, ott nem vagyok elég gyors, ami hosszabb, azt mentálisan viselem nehezebben, és hát az a helyzet, hogy a hosszabb nem mindig jobb.  Ez nekem még egy egészséges táv, nem voltam rosszul utána, kimentem másnap biciklizni, nem szívta ki az összes energiámat, de ugyanakkor próbára tesz és sokat tanít.

Nagyon sok mindenkinek tartozom köszönettel, mert nekem tényleg annyi dolgom volt, hogy fussak és jól érezzem magam. A családom, a szervezők, a segítők, mind részesei a sikeremnek.

Hogyan tovább? Nehéz lesz a következő időszak, mert mostanáig elengedtem magam, de most újra visszaveszek picit. Összeszedjük minden pénzünket (azt is, ami nincs) és reményünket és egy külföldi klinikán próbálunk szerencsét. Én félek. Sokat gondolkodtam, hogy vajon nekem ez az utam és el tudnám ezt fogadni, hogy csak versenyezgetek és nem lesz gyerekem? És a válasz a végén mindig az, hogy nem, csak ha már elmentem a falig.

Ugyanakkor kérdéseket vet fel, hogy mennyire kell visszafognom magam futásilag, ha jól tudom magam érezni egy versenyen és nem érzem azt, hogy kimerítem magam vele. De közben meg annyi pluszt kapok tőle. És valahogy úgy érzem, hogy ha nekem ez ennyire megy, akkor nem biztos, hogy ezzel rosszat teszek magammal, hiszen a szervezetem nem tiltakozik a futás ellen, sőt. Viszont nem akarhatok mindent egyszerre és a legnagyobb vágyam a család, és ha ezért nem egy ideig futhatok, vagy utolsónak kell lennem (ha tudnám, hogy ettől sikerül) bármikor örömmel lemondanék mindenről…

Így hát valószínűleg egy darabig megint nem lesz újblogbejegyzés, addig is Instagramon és Facebookon megtaláltok. Ezúton is gratulálok mindenkinek, aki részt vett a versenyen, ezen, vagy az UB-n.