KAT Speed Trail, Tirol, Ausztria: 24 km / 1600+ m

Mivel nyáron nem jutottam el a szlovéniai versenyre, de mindenképp szerettem volna legalább egyszer magasabb hegyek közt edzeni az OCC előtt, főleg, hogy a botozást élesben gyakoroljam és szokjam a hosszú emelkedőket / lejtőket, így spontán beneveztem erre a versenyre. Eredetileg a maraton távra szerettem volna, de az betelt (utólag is picit sajnálom, hogy nem ott indultam).

A Börzsöny Expressz még mindig a lábaimban volt, de utólag azt gondolom, hogy emögé most nem bújhatok. A rajt előtti napokban még nagyképűen azt gondoltam, hogy akár a top 10-be is beleférhetek. Aztán láttuk, hogy mekkora esőzések voltak és a rajt előtti délutántól egész éjszakán át szakadt az eső. Nem baj, itt biztosan nincs olyan sár, mint itthon (spoiler: de nagyon is!).

A versenyre szuper társasággal mentem, Zaza és Józsi a Salomon csapatból maratoni távon indultak, és mindketten előbb értek be, mint azt jósolták. Ellentétben velem, én szerettem volna egy 3 óra körüli időt menni, de a közelébe se értem, na de kezdjük az elején. (nem magyarázkodás lesz).

Reggel a Race Briefingen mondták, hogy minden zselére, amit magunkkal viszünk, rá kell írni a rajtszámunkat (hogy a szemetelésnél lássák, kié, így próbálják azt megelőzni..) Emiatt a rajtzónába becsekkolásnál már az előző táv rajtjánál is olyan sor volt, hogy csak 2 perccel később rajtolt a táv. Én ilyet még nem láttam. Így annyira ráparáztam, hogy lemaradok, hogy többedmagammal 20 perccel a rajt előtt már zónában voltam, de így viszont nem tudtam bemelegíteni (pont egy ilyen verseny előtt kellett volna még hangsúlyosabban melegíteni egyébként). Ráadásul a taktika itt az volt, hogy gyorsan kezdjek az első pár kilométeren, ahol széles az út, mert utána a single trackben ha beragadok, akkor ott már nehezen lehet mozogni a pozícióból. Jól beálltam a sor elejére (így utólag de kínos :D), az első kilik viszonylag gyorsan is teltek, de azért nyilván ésszel toltam, nem fullkreténbe, hiszen a hegyet és ezt a távot is tisztelni kell!

Kb 3 kilométerrel később megkezdjük a mászást, meredek, bokáig sáros, gyökeres emelkedőn, közben hüledezek, hogy felfele oké, de itt is kell lejönni, azt meg hogy? Botot elő és mehet, amiért jöttem. Bár az eső esik, de a fák alatt kiferjezetten meleg van ( kb 13 fok), így az esőkabátomat nem vettem fel, helyette egy szupervékony karszár megfelelő választásnak bizonyult. 800 méterről indultunk és 2000 fölé megyünk, úgy, hogy szinte végig emelkedőn toljuk.

Azt érzem, hogy gyenge vagyok, illetve nem tudom eldönteni, hogy én vagyok a gyenge, vagy csak mindenki más erősebb nálam? Valószínűleg az utóbbi, hiszen ez egy erős mezőny, a világ minden feléről jönnek ide versenyezi, még az én távomon is, de azért az osztrákok is eleve jók, hiszen hasonló hegyek közt tudnak edzeni nap mint nap. Mindenkit elengedek, aki gyorsabb nálam, de azért én is haladok felfele. Közben azon gondolkodom, hogy milyen élvezetes lehetne ez, ha nem kellene ennyire sietni.

Az emelkedő közepe fele széles dózerút, ahol picit kocogok, ami végre ritmust ad a mozgásomnak, mert a derekam nem szereti a hosszú sétákat. Jól esik a kocogás, de még így is megelőz 1-2 gyalogló ember (mondjuk ehhez nem kell külföldre mennem). Nekem viszont ez esik jobban, és a táv is rövidebb, mint amit megszoktam. Várom, hogy meglegyen az 1000 méter pozitív szint, és a 11 kilométernél lévő frissítőt, mert az egyik kulacsot ott kellene megtöltenem izóval.

Feljebb már brutál szél és hideg, a fenti bányató úgy hullámzik, mint valami viharos tenger és mi haladunk ennél is feljebb.  Ha kéznél lett volna a telefonom, tuti készítettem volna pár videót, de inkább a botomba kapaszkodtam, ami néha úgy beleragadt a sárba, hogy majdnem vitte a kezemet is. Egy részen lánc, ami még izgalmasabbá tette az amúgy is fosatós technikás, sziklás, szakadékos utunkat. Néhol kőtengeren kellett átmennünk, valahogy nem számítottam erre, azt gondoltam, könnyű terep lesz, de hogy miből gondoltam, nem tudom. Mondjuk talán száraz, napsütéses időben "csak" a magasságtól féltem volna. 

Kiálltam, hogy még 20 embert előre engedjek, mert kb ennyi idő volt lefagyott kézzel magamra installálni az esőkabátot, ami utána mega komfortot adott (széldzsekit írtak a kötelezőbe, de áldom az eget, hogy végül ezt hoztam, nagyon kellett). már 12 kilinél tartottunk, és sehol a frissítőpont, csak brutál köd, szél (még egy meleg kesztyűt és csősálat elbírtam volna viselni). Gyanús volt, hogy ezen a ponton tovább haladtam véletlenül, gyors kríziskezelés: vannak maradék zseléim meg vizem, ezzel kihúzom a következő pontig, de a célig nem, úgyhogy figyelni kell.

Nem tudatosodott bennem, hogy mikor értem fel a csúcsra, de ott fent is csúszós, süppedős sár, és itt volt az az élmény, hogy úgy előzött meg a mezőny, mintha állnék, mert lefele nem akartam kockáztatni. Az emberek estek-keltek körülöttem és ez egyáltalán nem zavarta őket, pedig néha azért nekem fájt egy-egy puffanás. Felcsendült a fejemben a Game Over zene, emlékeztek rá? Megkérdeztem magamtól, hogy akkor hogyan tovább? Mármint nem az volt a kérdés, hogy merre kell menni, mert a pályajelölés szuper volt, még ködben is. Hanem hogy miben vagyok jó egyáltalán illetve miért erőltetem ezt? Aszfalton nem vagyok elég gyors magamnak, és most rájöttem, hogy terepen sem igazán. Szerencsére hipergyorsan rendeztem a gondolataimat, megtörve a negatív spirált, hiszen pont azért vagyok itt, mert itt vagyok béna és itt tudok fejlődni, úgyhogy így van ez jól. Utólag a tavaszi saras Pilis Trail is értelmet adott ennek, hiszen nem először kellett dagonyáznom idén. Egyébként azért írom le ezeket, mert szerintem bennetek is időnként felmerül ez a kérdés, és ez oké, mindaddig, amíg nem ezek a negatív,  - teljesen felesleges - gondolatok irányítanak bennünket. Mert mi van, ha valaki nem gyors? Semmi, ettől még ugyanúgy lehet élvezetes egy verseny. 

Nagy nehezen leszenvedtem magam a pontig, és 17-nél megtöltöttem a kulacsom Näak itallal, ami elég érdekes ízélmény volt egyébként, de nagyon fontos volt kipróbálni, mert az OCC-n is ezt fogják adni. Végre egy széles út következett, így valamennyit futni is tudtam. Még 7 kili, ki kell élvezni azt a kis időt, amit futómozgással tudok tölteni, ráadásul lejt, így végre jöhetett egy kis versenytempó, picit végre fokoztam az intenzitást, még azért meg-meg kellett állni, illetve botorkáltam lefele a sáros, gyökeres mocsárban, de a végén annyi erőm maradt, hogy az utolsó 5 kiliben azért tudtam előzgetni folyamatosan és úgy voltam vele, hogy nem akarok úgy beérni a célba, hogy nem fáradtam el, így mindent kiadtam, nyomtam ezerrel.

Ez végül a 17. helyre volt elég, ami érdekes, hogy ez kategória 5. hely, azaz nagyon sok volt a fiatal futó, ami teljesen érthető ezen a távon. Nem vagyok persze elégedett magammal, de tudjátok mit? Ez így tök oké, ettől függetlenül rendben vagyok magammal és hálás vagyok, mindezekért. Nekem ez nem probléma, motivációt lelek benne, miben kell fejlődnöm, mit kell gyakorolnom.  Utólag is azt gondolom, hogy az egyel hosszabb táv jobban passzolt volna hozzám, de az is lehet, hogy csak még jobban kikaptam volna. Ezt már sosem tudjuk meg :D

Az OCC-re pedig tényleg nulla elvárással megyek, jól akarom érezni magam, ezért nem is nagyon félek miatta. Azt hiszem, hogy ahogy haladok a korral és egyre többet tapasztalok, mindig rájövök, hogy nem kell mindig kiemelkedni valamiben, elég, ha csak valaki szimplán elég jó. Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy a mezőny része lehetek és örülök, hogy futhatok, versenyezhetek és tanulhatok és ezt a tudást átadhatom másoknak. :)

Strava Link

Most, hogy egy nap eltelt, már legszívesebben újra visszamennék bejárni a pályát.