(a címet a "Homok titkai" című rendkívül szinvonalas sorozat ihlette, amit én természetesn sosem néztem, csak hallottam róla :P )

Gyors áttekintése az előzményeknek, avagy, ami eddig történt: a nyár első fele mozgalmas volt, az osztrák Mozart by UTMB 80 körüli távján versenyeztem, mint a szezon fő versenye, ahol negyedik lettem majd a szlovén Soca Outdoor Festival 40-es terepversenyén vettem részt, amit sikerült megnyernem.

Óriási élmények voltak ezek, amiket pihenés, majd hosszú hetek edzései követtek. Ekkor már tudtam, hogy az őszi szezonom célversenye a Vadlán lesz, de még totojáztam a nevezéssel, nem tudtam eldönteni, hogy melyik távon induljak. Az 50 kilométeresre nagy elvárásokkal mentem volna (5 óra alatti teljesítés), viszont a 108-as távnak elvárások nélkül mennék neki. Végül a hosszú mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, 5 év után ideje ismét nyitni a hosszabb távok felé és mert nem szeretem az elvárásokat.

És még valami: az UTMB-re is ideje lenne eldöntenem, hogy az OCC-re (55 km 3500m szint), vagy a CC-re (100 km 6100 m szintemelkedés) adjam be a nevezésem. Ehhez pedig kellett már egy hosszabb ultra, hogy vajon hogyan viselem, egyáltalán érdemes-e ebbe az irányba haladnom.

Aztán persze máig kételkedem abban, hogy nekem abban a több ezres tömegben bármi keresnivalóm lenne, hogy élvezném-e, de egyszer az életben szeretném megnézni magamnak ezt a versenyt, a terep és a táj pedig még talán a nagy tömeg esetén is kárpótolna. A hangulatról is mindenki áradozik, úgyhogy talán van benne valami. :)

Mivel tavasszal a Mozart Ultrára készültem, próbáltam minél több szintet gyűjteni az edzések alatt, és ez ment is. Mivel a hosszú távú célom az, hogy külföldi versenyeken, magasabb hegyeken is helyt tudjak állni, ezért az őszi felkészülésemben nem vettem vissza a szintből. Ez azt jelenti, hogy a felkészülésem nem Vadlán specifikus volt, így aránylag több szintet gyűjtöttem egy-egy etap alatt, ami így utólag abszolút az előnyömet szolgálta. Emellett persze voltak sík, pályaedzéseim is mértékkel, de nem az a klasszik pályaedzés, amiket látok Straván, hogy 200-akat sprintelgetek, és ezzel senkit nem savazni szeretnék, csak éppen szakmailag nem indokolt nálam egy terepultrához. Persze 1-1 belefutás akadt, főleg, amikor valami rövidebb sík, aszfaltos versenyre hangolódtam. Aki követ Straván, azt is láthatta, hogy az átmozgatók nálam tényleg lassú futást jelentenek. A Vadlán előtti hetek azért elég kemények lettek és ha elvagánykodtam volna ezeket a laza átmozgató futásokat, nem biztos, hogy én itt most a sikereimről írnám ezt a bejegyzést.

A másik, ami fontos és időben jött, az, hogy elkezdtem napi szinten személyre szabott gyógytorna (dinamikus nyújtás, erősítés) gyakorlatokat végezni a hengerezés mellett. Ugyanis az a helyzet, hogy nálam ez a 10 óra körüli futásmennyiség már több odafigyelést igényel, ezért szakember segítségét kértem. (Volt ugyanis 1-2 derékfájós napom, amit jelnek vettem, hogy akkor ideje több és komolyabb kiegészítést végezni.)

A vadlán előtti hétvégén pedig jött egy laza nátha, szerencsére a Covid teszt negatív lett és csak pár napig tartott, majd az utána következő átmozgató futásokon is teljesen jók voltak a pulzusértékeim, szóval nem izgultam a verseny miatt.

Annyi volt az elvárás magammal szemben, hogy 13 órán belül beérjek, persze minél hamarabb, annál jobb, titokban persze inkább a 12:30-on belüli idővel lettem volna elégedett, de mivel egész héten esett az eső, ezért nem akartam fölöslegesen nyomást helyezni magamra.

Gébbörrel pedig megbeszéltük, mely pontokra jön oda, ahol a kezembe adja a teli kulacsot, én odaadom neki az üreset és már megyek is tovább, minél kevesebb időt szerettem volna áldogállással tölteni.

Ami az előkészületeket és a mentális felkészülést illeti, nem izgultam túl a dolgot, azt éreztem, hogy tudom mi a dolgom, tudta, hogy a Vadlán rendezői és önkéntesei jófejek és segítőkészek, ezért nem fogom magam elveszettnek érezni a pályán. Viszont ilyenkor meg attól szoktam félni, hogy nehogy elbízzam magam, ezért bár mindenre volt terv, sokszor átpörgettem a fejemben a teendőket, jegyzeteket, emlékeztetőket írtam magamnak.

Talán azért se volt időm izgulni, mert az elmúlt időszakban minden szabadidőmet tanulással töltöttem, majd a verseny előtti csütörtök este levizsgáztam sikeresen, mint Certified Endurance Sports Nutrition Coach, ami egy nagy mérföldkő az életemben, mint edző, mint sportoló, mert szeretnék hosszú távon ezzel is foglalkozni. Nem csak futóknak, hanem kerékpárosoknak és triatlonistáknak is fogok tudni segíteni a jövőben a sporttáplálkozással és frissítéssel kapcsolatban. És nem utolsó sorban a verseny előtt is jól jött az extra tudás.

Pénteken átvettük a rajtszámot, megvacsoráztunk és korán lefeküdtünk, de én nagyon nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Másnap 4:40-es kelés, és minden ment a terv szerint.

A rajtban a mezőny vége felé sikerült beállni, Tomival és Bodzával még beszéltünk pár szót, majd szépen lassan felvettem az utazótempót. Az első órát nem annyira szeretem, túl sok ember volt körülöttem és feszélyezve éreztem magam, de emiatt nem akartam gyorsítani, kitartottam a laza tempó mellett, de a pálya még így is lehetővé tette, hogy az első órában is bőven hatosok alatt fussak. Viszont minden beszélgetés közben feljebb ment a pulzusom (természetesen a pulzuskontrollal futottam), úgyhogy eldöntöttem, hogy akkor ezt majd a célban folytatjuk, és végül ilyen 15 kilométer után egy hosszabb lankás lejtőn picit elléptem, és a pálya is szuperkönnyű haladós lett. Igazából az első kb 30-40 kilométer arról szólt, hogy daráltam a kilométereket, mert szuperkönnyű, haladós volt a pálya és mivel én meredekebb emelkedőkhöz szoktam, a nagyját simán futottam és a síkon meg tök jó tempót engedett a pulzus, szóval minden jól ment. Persze ilyenkor jönnek a „na, meglesz a pályacsúcs?” kérdések, amin akkor még röhögtem, de idővel ez egyre elérhetőbbnek tűnt. Egy ultrán viszont bármi megtörténhet, ezért nem bízhattam el magam, sok volt még hátra.

Szerencsére nem volt meleg, pont ideális rövid ujjúban, viszont mega pára volt, ami nem mellékes, bizonyos helyeken a sár akadályozott a haladásban (ez volt a legnagyobb félelmem), de szerencsére  nagyrészt még így is teljesen jól lehetett futni.

Nos, ha már ilyen magabiztosan mentem az első 30-40 kilométert, akkor gondoltam jó lenne ezt minél tovább kitartani. De aztán a pálya második felét egy picit nehezebbnek, technikásabbnak éreztem, tehát ott azért többször kellett gyaloglásra váltanom), meg ugye fáradtam is, plusz lent a falvakban kisütött a nap és irtó meleg lett), ennek ellenére az aznapi feladatom az volt, hogy minél jobb idővel teljesítsem a versenyt. Ehhez próbáltam minél több emelkedőt megfutni. Nekem egyébként jelenleg ez a nagy szám ebben a versenyben, hogy egy ilyen hosszú ultrába sikerült ennyi futómozgást belerakni. A Garmin szerint mindössze 1 óra 5 percet sétáltam, ez mondjuk szerintem elfogult, de 1,5-2 óránál biztosan nem volt több gyaloglás a versenyben.

A jó érzésekből persze egy idő után küzdés lett, de ekkora én már számítottam rá és tudtam, hogy egy jó időért küzdeni is kell és megéri. Bár agyilag teljesen tiszta voltam, olyan szinten sikerült a csőlátás, hogy csakis, de csakis a feladatra koncentráltam. És rájöttem közben, hogy az elmúlt évek alatt egy picit megváltozott a viszonyom ehhez a sporthoz. Ez nem rossz vagy jó, egyszerűen megfigyeltem magamon, hogy sokkal inkább sportnak fogom már fel ezt, mint amikor nekimentem és mentális utazásként vettem részt rajtuk. Közben persze sokat tapasztalok egy ilyen hosszú futáson, de kevésbé a lelki dolgaimmal foglalkozom, mint azzal, hogy a futásomra összpontosítok.

Így történik ilyenkor, hogy idén is teljesen kimaradt a palacsintázás, azt sem tudtam melyik ponton adták, mert vagy csak a kulacsomat adta a kezembe a Gébbör, vagy ( mert néhány pontra egyedül mentem), a kulacstöltésre összpontosítottam.

A frissítésemben egyébként semmi szilárd nem volt végül, holott készültem többféle ínycsiklandozó táplálékkal, mert eddig 6-7 óránál többet nem tettem meg csupán folyadékkal, de most bebizonyosodott, hogy 11 órát is simán elfutogatok szénhidrátos itallal (persze Maurtennel mentem, ami 80 g ch-t tartalmaz / fél literes kulacs, szóval volt benne kraft). Ami még jó volt, és kellett, az kétszer egy ampulla guaranás koffein, amit még kint, szlovéniában kaptam a befutócsomaggal. Ezeket pont azokban az időpontokban fogyasztottam el, amikor eleve kávézni szoktam (délelőtt és délután). Természetesen sótablettákat is fogyasztottam és extra vizet is magamhoz vettema ch ital mellé.

Fontos elmondanom, hogy mindenkinek más jön be és bár én így frissítettem, nem biztos, hogy másnak is működni fog. Sőt, maga a Maurten ital íze számomra nem is annyira bejövős, olyan, mint a cukros víz, viszont nagyon megbízható és egy ilyen fontos versenyen nem szerettem volna kockáztatni. Más futásokon, edzéseken sokkal szívesebben fogyasztok valami mást.

A nehéz érzések szinte észrevétlenül kúsztak be a gondolataimba, fáradtak a lábaim, de ugyanakkor azt éreztem, hogy ma engem semmi nem állíthat meg, fejben sikerült erősnek maradnom. A Szépkilátó ponton (74) megbeszéltük Gébbörrel, hogy elmegy a kocsiért (mert ugye ő eddig biciklivel közlekedett), ezért a következő két pontra nem, hanem majd csak 96-nál találkozunk.

Csak azt mantráztam magamban, hogy „84 - Büdöskút, 84 - Büdöskút”, aztán kiderült, hogy nem 84-nél, hanem 87-nél van a pont, így számomra talán ez tűnt a leghosszabb szakasznak, hosszú emelkedőkkel, de gondoltam, innen már csak szinte lejtőn fogunk menni. Hát nagyon nem. Itt még voltak emelkedők bőven, aztán kiértünk ismerős terepre, ahol a hangos lövések hallatszódtak (erre már futottam az 50-es távon,) tudtam, hogy fel kell szopódni a kilátóba, hiába látom a pontot. Itt megengedtem magamnak pár korty kólát és mentem tovább. Gébbör próbálta mondani, hogy ebből rohadt nagy pályacsúcs lesz, de én folyamatosan azt hangsúlyoztam, hogy előbb érjek szépen be, aztán lehet örömködni.

Innen már csak arra koncentráltam, hogy ne lassuljak. Az utolsó pontig végig síkon haladtam, így nem lehetett kifogás, de az utolsó ponton még eszembe jutott,  hogy a célig sok kanyar és hullámzó utak várnak. Talán az utolsó 2 kilométerre lettem jobban, ekkor láttam a végét, nem beszélve arról, hogy elégedetten konstatáltam, hogy az emelkedők többségét még a végén is megkocogtam ( ez persze a türelmetlenségemnek is köszönhető).

A célban eszméletlen taps és ováció fogadott, meg persze Gébbör, aki élete legjobb frissítését prezentálta, ezáltal ez verseny egy igazi csapatmunka volt. Zalán már mutatta is a pályacsúcs táblát, megbeszéltük, hogy fél 10-re jövünk az eredményhirdetésre. Az időm 11:25:04, amiről álmodni se mertem volna! Picit dumáltunk a többiekkel aztán haza a szállásra, kajáltunk egy jót, majd 2 órát jajjgattam az ágyban, mielőtt összeszedtem volna magam. :)

Szerencsére most már sokkal jobban vagyok, reggelente egy-egy órát gyalogolunk Mágnessel, és talán holnap reggel már egy laza kocogást is megengedek magamnak, szigorúan hatosok felett, de a regenerálódás folyamata azért el fog tartaniegy ideig. Jelenleg adok magamnak időt, hogy kitaláljam, merre tovább, szeretném picit kiélvezni ezt az eredményt, nem sietek sehova. Ami biztos, hogy csapatban indulok a Piros 85-ön, és szeretnék még egy Budai Trailt is menni, de ezek inkább a funrun kategóriába tartoznak. :)

Nagyon hálás vagyok a Mienk a terepnek, valamint a Smartwool Magyarországnak a támogatásukért, ugyanis a verseny során egy másodpercet nem kellett aggódnom az öltözékemen, mintha rám öntötték volna, a Salomon Ultra Glide tökéletes cipő választás volt, most először vittem ilyen hosszú futásra, és simán végig mentem benne minden probléma nélkül. Azt meg hát mindenki tudja, hogy - főleg nedves körülmények között - mennyire nem mindegy milyen zoknit veszel fel. Én egyébként alaposan bekentem a lábfejem Meru kidörzsölődés elleni krémmel, erre vettem egy hosszabb Smartwool zoknit, majd erre a cipőt és kamáslit. Tökéletesnek bizonyult. 

Amit külön meg kell jegyeznem, azok az önkéntesek, hogy mennyire jófejek voltak és segítettek, néhol megkérdezték, hogy jól vagyok-e, és bíztattak folyamatosan. Azért nagyon fontos megírnom, mert ott és akkor nem tudtam ezt kellőképpen megköszönni és emiatt azért picit rosszul érzem magam, mert sokkal több elismerés járna nekik! Szóval iszonyat jófejek voltatok és nagyon köszönöm, hogy hozzájárultatok az én és a többiiek futásához. . A szervezőknek pedig a meghívást és hogy létrehoztak egy ilyen extra versenyt, ami még soha nem okozott csalódást.

Hogy mi lesz jövőre, még mindig nem döntöttem el. Most éppen úgy gondolom, hogy jó lesz nekem az OCC, és egy hosszabb ultrát pedig inkább máshol futnék le, de ötleteket és tapasztalatokat is szívesen fogadok. :)

Strava Link