2016-ba futottam utoljára az Ultrabalatonon, ahol végül 26:12-es idővel értem célba. Ekkor még együtt indultak a csapatok az egyéni futókkal és egy idő után kezdtem irigyelni a csapatokat, milyen jó kis bulifutás lehet az övék. Én is szerettem volna részese lenni egy ilyennek.

Később, 2020-ban rátaláltam a Szolgálai Agarak futócsapatra, akiknek a lánycsapatába bekerülhettem, amiért nagyon hálás vagyok. Eddig csak az UTT-n futottam az Agár Lányok csapatában, ideje volt egy hosszabb, komolyabb versenyen is kipróbálnom magam.

Szerencsére a szervezés, logisztika hasonlóan profi volt itt is, azaz biciklis kísérők, két kisbusz és pontos ütemterv állt rendelkezésünkre. Minden meg volt tervezve, ezért ez a szűk 16 óra sokkal kevesebbnek tűnt.

Péntek este lementünk tésztapartizni, ahol szembesültem azzal, hogy mekkora nagyüzemi rendezvénnyé nőtte ki magát ez az esemény. Mindvégig nagyon vegyes érzéseim voltak, mert egyrészt ez a mennyiség nekem már nagyon a minőség rovására megy, picit gyártósoron éreztem magam, másrészt viszont annyira jó, hogy ennyi embert érdekel ez a verseny, ennyi futó gyűlik össze ezen a hétvégén és mindenki tényleg nagyon lelkes volt. Öröm volt látni a sok hasonló érdeklődésű embert.

Szombaton rajtoltunk el 15:45-kor, innentől kezdve feladatban voltam. Azaz minden váltópontra odamentem, vártama beérkezőt, videóztam a váltásokat, izgultam mindenkiért, de odafigyeltem magamra is, hogy kellően hidratált és energikus maradjak, mert mér szükség van rám. Az első szakaszom este fél 8 után kezdődött, Badacsonyörs Varga pincészettől Badacsonytördemicig. Tomajtól ugye hazai pálya, hiszen nyáron számtalanszor edzettem ott, ismerek minden emelkedőt és lejtőt, számítottam hát arra, hogy ez egy hullámzó futás lesz, nem fogok rekordokat döntögetni, holott jó formában álltam oda.

Ekkor egyébként apukám kísérte a csapatot biciklivel, szóval családias volt a hangulat. Sikerült egy jó tempót felvennem és élveznem is a suhanást, de közben mindvégig koncentráltam a levegővételemre, illetve arra, hogy tartsam a tempót minél egyenletesebben. Egyszerre éreztem keménynek a tempót, de valahogy mégis gyorsan teltek a kilométerek, a váltópont pedig egy lejtő végén várt, így nagy mosollyal sikerült beérnem a Tördemici váltópontra. 4:10-es átlag, az órám szerint 9,5 kili, ezzel teljesen elégedett voltam ezen a szakaszon, ráadásul szinte soha nem futok este, így még jobban örültem ennek.

Gyorsan be a buszba, majd a következő megálláson átöltözöm eszem, erre most nincs idő. A következő ponton kezdett igazán hűlni a levegő. Nagy megkönnyebbülés volt végre, hogy én is letettem valamit az asztalra és futottam egy jót. Kérdés, hogy a második, 10,5 kilométeres etapon mit tudok kipréselni magamból hajnali 3 körül.

Az idő gyorsan telt, én meg valahogy nem éreztem magam túl jól. Lehet, hogy az utazástól, meg kanyaroktól, vagy csak mert a szervezetem nem értette, hogy mit akarok éjfélkor még, amikor este 10-kor már aludni szoktam, de egyre jobban kezdett fájni a gyomrom, és kezdtem hisztaminos tüneteket produkálni (gyomorégés, pici hányinger, fejfájás, orrdugulás). Ezen nem segített, amikor belekortyoltam egy energiaitalba, kezdtem aggódni, hogy tán nem most kéne kidobni a taccsot, ha már ezer ultrát végig nyomtam úgy, hogy sosem volt ezzel nagy problémám. Próbáltam tehát kihozni a maximumot, persze nem hoztam magammal gyógyszereket, mert hát futáshoz nem veszünk be és ilyen kevés futástól nem lesz semmi bajom. Nem is a futástól volt, hanem inkább idegi lehetett, plusz a buszozás. Ezt onnan gondolom, hogy amikor hajnali 3-kor elrajtoltam Siófokon, a hányinger alábbhagyott. Viszont nagyon kellett koncentrálnom, hogy tempót menjek és ne lassuljak. Bár full sík volt a szakaszom, de azért nem tudtam olyan jót futni, mint normál állapotomban, amikor rendben vagyok. Ami nekem a futások alatt hiányzott, az a zene, így legközelebb hozok majd egy kishangszórót a kísérő biciklire, hiszen az egyéni futásomhoz is az adta meg a ritmust, a legfáradtabb pillanataimat is feldobta a zene.

kedvenc fotóm, ami a legjobban átadja a történteket :) itt Brigi vált engem szélsebesen

Azt vettem észre, hogy amikor vannak előttem, akkor tudok gyorsulni, mert tök jó feladat volt utolérni az előttem futót és ezek a rövid távú célok pont annyi feladatot adtak, hogy picit pusholjam magam. Viszont amikor nem volt előttem senki hosszú időn keresztül, mindig picit belassultam (értsd felmentem 4:30-ig). 4:30-asok fölé nem mentem, azért mindennek van határa :D Így a második szakaszom – ami egyben nekem az utolsó – az órám szerint 10,38 km és 4:18-as átlag lett. Tulajdonképpen az akkori állapotomhoz képest mega elégedett vagyok és a legfurcsább, hogy jobban éreztem magam a futás után, mint előtte. A gyomorfájás szinte teljesen el is múlt. :O

bal szélén apukám, aki az első résztét kísérte végig, majd öcsém váltotta (  itt ő fotózott), jobb szélén Tibi, aki maga is egyéniben végig ment az Ultrabalatonon anno

Innentől kezdve csak segítő szerepben voltam, (vagy legalábbis megpróbáltam nem láb alatt lenni). Minden pontra kimentem, nem aludtam egy percet sem, így már fáradtan, de megkönnyebbülve próbáltam magamba szívni az UB hangulatát. Idejét nem tudom, mikor virrasztottam át éjszakát. Talán 2017-ben az UTH-n utoljára.

Majdnem teljesen jól viseltem az egészet és azt hiszem tudtam csapatjátékosként működni, mígnem a cél előtti fél órában behisztiztem valamin és ott már a célfotón nem volt őszinte a mosolyom. Nem tudom mi volt a problémám, de ott jött ki a fáradtság. Így jobbnak láttam nem megvárni az eredményhirdetést, hanem hazamenni aludni.

Úgy látszik most az a divat, hogy a nyertesek üres kézzel mennek haza, mert a múltkori Telekom Vivicittán se kapott semmit a győztes csapat és itt is valami bort adtak, de még csak nem is annyit, ahányan versenyeztünk. Ebből kérlek ne csináljunk divatot. Nem a díjért futunk, de azért valami szép emlék, amit hazavihetek, és ami csak a nyerteseknek jár szerintem mindenkinek nagyon jól esne ilyenkor. Például a Mátrabércen volt győztes mez, ami nekem egy tök szimpatikus dolog, mert egyedi és büszkén viselheti, aki kapja.

Az időnk 15:52:58, azaz 4:32-es átlagot hoztunk a 210 kilométeren. A fiúk (Szolgálati Agarak csapat) pedig 12:09:22 alatt értek körbe az 3:30-as átlag alatt van bőven, ami számomra fénysebesség!!

Annyi ember munkája volt ebben, amiben én csak egy porszem vagyok, de ekként a porszemként próbáltam a maximumot kihozni a részemből és azt hiszem sikerült is. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen profi csapat tagja lehetek, mindent el fogok követni, hogy továbbra is felfelé húzzam az átlagot a teljesítményemmel, ami nem kis feladat ebben a mezőnyben.

legjobb kép :D Zsolt nem szarozik a pózolással :)

Külön büszkeség, hogy idén három futóm is indult a versenyen. Ebből kettő a #teamzsófi utánFutók nevű csapatban, és mind-mind sokkal többet tettek a lábukba, mint én.  Juli, Zsolt, Attila, és a csapat többi tagja. le a kalappal előttetek! �

Attila, Zsolt, Juli a #teamzsofi futói, akik összesen 92 kilométert tettek meg :)

Mindent együttvéve én biztosan indulnék a csapattal jövőre is, mert összességében potizív élmény volt, sokat tanultam magamról, hogy miben kellene fejlődnöm, és mi az, amit jól csinálok. Hogy egyéniben újra nekimennék-e? Az már nem biztos :)