Kezdjük ott, hogy UB előtti éjszaka semmit nem aludnunk, csak hogy szolidalítsunk a több versenytárssal,  így viszont nem volt nehéz a kelés, egy éjszakám volt rá, hogy elkészítsem a reggeli kávét. Konkrétan mindent bepakoltam, mindenre gondoltunk, nem volt hiba. Hiba csak bennem lehetett, a lábamban, az agyamban. Minden más a terv szerint haladt. Marci és Attis eldöntötte, hogy ők márpedig végig mellettem haladnak a bringával, nem váltják egymást. Én ebben kételkedtem, de végül megcsinálták, és milyen jó volt így.

Ugorjunk, rajt, pulzus jó, tempó egész jó, olyannyira, hogy a rajt utáni emelkedőn nem is kellett gyaloglásba váltanom. 150-ig mehetett fel a pulzusom, és tudtam, hogy én ezzel is elég jó tempót tudnék menni, hiszen sokat gyorsultam az elmúlt hónapokban (vagyis nem tudom mikor, de jó erőben voltam).

Éreztem a vádlimat, de nem volt vészes. És meg is beszéltem magammal, hogy most amíg tudok, nem foglalkozom vele. A hosszú versenyeken mindig a compress sortomban és száramban futok. Ez egy nagyon érdekes vitatéma. Régen teljesen kiröhögtem a szárazást, de mióta hordom, azóta nem sérültem le verseny közben. Iszonyatosan bejön, most már tényleg szponzorálhatna engem a Compressport, mert annyi jót mondok mindenkinek róluk  :D

Füredig gyakorlatilag semmi nem történt, illetve Kriszti csatlakozott egy részen, minden a terv szerint ment. Az első 50 kilit lazánfaszán lenyomtam 4óra 50 percen belül. Igazából még talán el is lazáztam, mert néha 145 alatt volt a pulzus, de inkább óvatos voltam, meg így esett jól.

A fájdalom tompult én meg elkezdtem felszabadulttá válni. Kezdődtek a dombok, a kedvenc részeim, valahol találkoztam Olival is, akinek végre nem panaszkodtam, hanem elmondtam, hogy minden a terv szerint halad. Igazából bíztam benne, hogy talán mégis jobb lesz amikor rendesen bejáratom a lábaim és így is lett. Ezt hívják úgy asszem, h próba szerencse :D

Ilyen 11 fele hirtelen éreztem h kibaszott kurva meleg van de ezen kívül nem igazán hatott meg a dolog, nyakon öntöttem magam vízzel, frankón tetőtől talpig locsoltam magam, sapkát vette, nem volt baj.  Nem éreztem ezt olyan eget rengető problémának, pontosan láttam az időjárás jelentésben, hogy ez lesz nem akadtam fent rajta. Mondjuk azért durva volt látni, hogy olvadt az aszfalt, először ezt viccből mondtam, aztán egyszervcsak beleragadt a cipőm!!! Jó, nem mondom h nem volt melegem, és nem jegyeztem meg százhúszszor, de nem botránkoztam meg rajta, és nem rontott a hangulatomon. Végre beért Szabi és Juci, akik vonattal jöttek le, hogy kicsit részesüljenek az UB feelingben és együtt legyen a csapat.

nem apróztuk el a bulit

A pontokon egyébként ekkor 4-5 olajbogyót és egy pohár kólát vettem csak el, annyira bejött ez a kombó. Gyorsan hozzáteszem, hogy emellé még ettem zselét és isot is, szóval el voltam látva rendesen, nagyon figyeltünk a frissítésre. Nem, nem kívántam a zselét, és akkor mi van? Ez nem erről szól.  Fogom betolom, ráiszok azt csá. Nem tudom amúgy hogy lehet ilyeneken szenvedni.  Frissíteni kell, nem kívánságműsor ez kérem szépen.

Na gyerekek, amikor elérünk a húsleveses pontra, azért az eléggé ötcsillagos volt. Az a meleg sós lé soha nem esett ilyen jól a sok édes szar után. Rekord idő alatt fogyasztottam el az egy tányér levest, sőt már gyalogoltam evés közben, egy másodpercet sem akartam tökölni üléssel meg állással. Minek?

84 Kilinél óracsere, addig bírta a Suunto, innentől nem látom a pulzust, ami addig tök jól lekötött.

Részadatok: 84 kili 8:óra 31,5 perc alatt, ebből mindössze 7 perc állás volt, gondolom a pisiszünetek, meg amíg a kajáért nyúltam. ez egyébként így 6:05ös átlag, ami egész korrekt, főleg, h szintek is voltak benne és én a lejtőn lassabban mentem, mint a síkon, nehogy szétbasszam a lábam.

Viedó: https://www.facebook.com/runbabyrunblog/videos/vb.138132526588808/174640556271338/?type=2&theater&notif_t=like&notif_id=1464548031585584

Eljött a Varga pincészet, már vártam, mert tavaly itt tök jót ettem, ittam pihentem és kezdtem fáradni. Nem volt kérdés, hogy pincézek, utána meg tudtam hol áll a busz, át akartam venni a Mátrabérc pólóm, enni egy szendvicset. Ehelyett a következő látvány fogadott: Attis és Marci elhúztak bringával. Attis ég integetett is. El. Tovább. Nélkülem.  A kisbusz bezárva a szüleim nélkül. Ezt bazmeg nem hiszem el. Egy fél üveg mentesvízzel a kezemben éhesen, fáradtan elindultam tovább.

Mi a lófasz történik? Hova mennek a kísérőim, nem azért jöttek, h engem kísérjenek? Semmi nem volt nálam, a telefonom Marcinál, hiszen ő közvetített. A sírás határán voltam, gombóc a torkomban, meddig kell vajon így tolnom? A ponton sem ettem semmit, vajon 2 deci ásványvízzel meddig jutok ebben az állapotban? Hogy lehet engem így magamra hagyni? Egy egész team jött miattam, de pont engem hagynak itt? Kétségbe esés, düh, fáradtság, csalódottság kavargott bennem és éreztem, hogy ezek minden maradék erőmet felemésztik. Egy (nekem örökkévalóságnak tűnő) idő után megjelent mögöttem a kisbusz, benne szüleim. Néznek mint Rozi a moziban, én meg ordítok, h hol a faszban vannak a kísérőim? Nem tudják. hát agyfaszt kapok menten, de közbe hívják őket. Végighallgatom, amíg 10 percen keresztül próbálnak közös nevezőt találni, rájönni, hogy ki hol van, nekem közben tövestül hullik ki a hajam és érzem, amint az energiaszintem megy le az idegességtől.

10-15 perc mulva ott vannak. Valami iránító azt mondta neki, h a kísérők erre mennek a pince után, de az a kísérő autókra vonatkozik nem a bringásokra!

Szegény Attist meg Marcit úgy leteremtettem, hogy még mindig bűntudatom van. Nagyon szarul érzem magam emiatt,  túlságosan intenzíven éltem meg a dolgokat és amilyen temperamentumos vagyok, nálam így jött ki a feszkó. Persze bőgtem, minden volt. Viszont annyira felbaszam magam, hogy Badacsonytördemicig leelőztem mindenkit a f.szba. Nem éreztem megterhelőnek, meg számomra ez ismert terep is, ismerem minden emelkedőjét és lejtőjét a szakasznak.

Elértük Tördemicet, tavaly itt éreztem magam a legjobban, szólt a zene, tele szurkoló emberekkel. Most alig vannak (sokkal korábban értünk ide vagy nem tudom mi lehet), a hangulat nem a legjobb, fáradok, pisilnem kell, WC pedig csak a következő pontnál lesz.

Ismerem az utat mint a tenyeremet, nagyon sokat futok itt nyáron, mindig az UBra gondolva. De most, hogy itt vagyok, nosztalgia helyett csak fáradtságot és motiválatlanságot érzek. Mi lett velem hirtelen? Nyűgös lettem, asszem a melegség meg a veszekedés most ütött ki. Sok volt. Nem így akartam ezt, nem így képzeltem és hirtelen megijedtem és elkezdtem sírni.  Ha a felénél ennyire kivagyok, mi lesz itt? Hogy megyek végig???

Átváltok gyaloglásba és ekkor érzem, hogy a jobb térdhajlítóm iszonyatosan fáj. Minden hajlítás nyújtásnál. Baszki neeeee!!! Elgyalogolok a Györöki pontig, lefekszem a fűbe és felrakom lábam. Foson vagyok. Mar a só, látszik a gatyámon a só kicsapódása.

Megmondom a szüleimnek, hogy mostantól kezdve a „Hajrá Zsófi” helyett inkább „Mit kérsz Zsófi” -val bíztassanak. Eszem, iszom, betolok egy Aspirin+C-t és halálra vagyok rémülve, hogy ilyen korán eljött a holtpont. Elolvasom a Facebookon a sok sok bíztató kommentet, posztolok egy helyzetjelentést. Jézusom mennyien bíztatnak, úristen. Azonnal megyek tovább, nincs idő az önsajnáltatásra.

Sziasztok, Zsófi vagyok és foson.

Lassan a gyaloglás átvált kocogásba, majd futásba. Olyan tempót diktálok, mintha nem futottam volna le 100 kilit.  Na, megy ez. De koncentrálnom kell, nem állhatok meg, mert akkor lehet nem tudok elindulni. A taktikám az, hogy mindent futás közbe csinálok. Betolom a zselét, iszom, nem állok meg egyik ponton sem. Így futottam át Gyenesdiáson, majd Keszthelyen

Valahol Keszthely után  becsatlakozik egy figura egy fél literes pet palackkal, amiben valami sötét színű pia van. Mondja, hogy akkor a megbeszéltek alapján hozta a Jéger..helyett igazi házi diópálinkát. Nekem dereng valami ,de tökre nem vagyok képen….percek múlva esett le (nemigaz, mert a Marci mondta), hogy Zalán az a Straváról. Hirtelen leesett minden. Ugyanis az volt, hogy az UB előtti utcsó edzésemhez bekommentelte, h ha Keszthelyen bármi kell, akkor ő ott lesz. Én meg poénból írtam, h egy jéger akkor már tuti lecsúszna. :D

Mátrabérces pólóban nem sétálunk!

Balatonberény után kezdtem újra szarul lenni. Csökken a tempó, növekszik a fájdalom, pisilnem kell, de nem tudok, az összes WC foglalt le kell állnom várakozni. Állok. Na ez szívás. Ez után elindulni…nem tudtam. Elsántikáltam a legközelebbi füves területig és megpróbáltam ezt a lábfeltevéses dolgot, hátha jobb lesz. Kidolgozott koreográfia volt már, lefekszem, Marcira rakom a lábam, kicsit mozgatom, közben eszek, ittam kávét meg ettem finom sós zöldséglevest.  Mondjuk ettől nem lettem frissebb, de jól esett. Na induljunk akkor.  Nem megy. Sántítok basszameg. 140 után vagyunk, nem gyalogolhatok, túl sok van még hátra. újra kell élednem. Ha egyszer ment, többször is menni fog, hiszek a csodákban, de a csodáért tennem kell. Dagadnak a kezeim, mint egy michelin babának. Sótabit! Kettőt! Köszi!

"na, az is megéri a pénzét, aki ezt a fos Ultrabalatont kitalálta" XD

Sétálok. Próbálok kocogni, nem megy, mert sántítok. Fáradt vagyok. toljunk be még egy zselét, abból baj nem lehet. Várunk. Nem jobb. Sötét van és nem látni az utca végét. Ez a fos déli part már csak ilyen. lefekszem a fűbe, mert egyre rosszabb a gyaloglás, ezért az a terv, hogy ha kicsit fekszem, felrakom a lábam, akkor majd úgy feltámadok mint a múltkor. Ne értsétek férre, eszembe sem jut feladni, egyszerűen nem bírok továbbmenni ebben az állapotban. Az emberek csak előznek vissza sorjában.

ennyit mondanék

Egyszercsak közelgő zenét hallok, hangszórót, jön egy egyéni a bringásával. Felállok, nem hagyom elmenni, a zene kell, ez hoz vissza az életbe. Várjatok meg! Felveszem a kocogó ritmust, az elején fáj, aztán csak tompán. Sajnos nem tudom ki voltak, mert amikor oldalirányba néztem, mindig elvesztettem az egyensúlyomat, szóval beszéltem hozzájuk és mentem előre. Csávó mondta, hogy ha nem baj, ő most nem beszélne mert attól hányingere lesz. Nekem újra ment a futás. NEM HISZEM EL! Csoda történt, futok! És nem is akárhogy, konkrétan elkezdtem a tempómat menni és lehagytuk a zenéseket. Mentem, húzott a szivem és fogyott a türelmem.

Arra gondoltam, minél előbb le kéne tudni ezt a szenvedést, és ez futva jobban megy mint gyalogolva. Hányszor hangzott el a az a mondat, hogy "jaj baszki Marci én ezt gecire unom már" :)

Kibaszott keménynek érzem magam, előzgetem a népet és élvezem! Ez igazi újraéledés már a második. Arra gondolok, hogy ha nem lesz nagy baj, akkor talán ez már a taktika része lehet. Tudom ugyanis, hogy a hátralévő 75-öt ezzel a lendülettel nem futom meg, de most az a lényeg, hogy menjek ameddig tudok. Rocky vagyok,  Nemsokára jön a legrettegettebb pont, Balatonboglár. Az elmúlt 2 évben mind itt adtam fel, itt álltam ki. Úgy futok át rajta, mintha az életemért futnék, iszonyat tempót diktálok (nekem az, sőt, itt én lettem a szakaszgyőztes egyéniben, persze semmi durvára ne gondoljatok,k 5:27p/km volt az átlagom, de hát az ott máshogy érződik). Hát megvan a revans, amire vágytam!!

A lábfelrakásos módszer

180 körül újra foson. Ez már a harmadik és egyre nehezebb a feltámadás. Pontosabban nem megy. Lefekszem egyszer, újraindulok, nem tudok. Sántítok, de még az is fáj. Hát velem ez a maradás 40 nem fog kibaszni! Nagyon nem akarok beindulni és fázom is. Sok idő megy el támolygással meg fekvéssel.Ilyenkor amúgy mindig kértem, hol olvassanak fel pár kommentet amit kaptam, ez mindig arra öszrönzött, hogy továbbmenjek. Szóval, bár nem köszöntem meg egyenként nektek, nagyon sokat tettetek hozzá az utamhoz! :)

Kell valami. Zene! Attis berakja a kedvenc futós mixemet, ma már másodszor. Ez egy 2 órás High Contrast mix 2003-ból.

https://www.youtube.com/watch?v=WmiXsFxhH9c

Sokszor hallgatom ezt futáshoz, mert pont a ritmusára tudok lépni. Erőltetett menet következik. Kocogás, minden lépés fáj, de ez ilyen, ki kell bírni. Én akartam ezt, én akarom lefutni, hát most szenvedjek meg érte. Próbálom felvenni a tempót. Jó, már nem mennek az 5:30asok, de simán megy a 6os tempó, azért az sokkal jobb mint a gyaloglás. Úgy számolom, hogy a mix kitart addig, hogy még a 200-as táblán átfussak. Így is lett.

"azért megéri a pénzét aki kitalálta ezt a fos Ultrabalatont" – mondtam állíólag :D

Volt egy pont, ahol nagyon felbasztam magam. Ismertetőjele, hogy egy nagy kapun megy át (tökre nem voltam képbe hol vagyok meg hány óra).  Itt senki  nem állt férre az útból a váltóponton, arrébb kell löknöm az embereket, mert nem férek el, egy szó sem jön ki a torkomon, nem tudom hogy a faszba gondolják, hogy beállnak az útba HÁTTAL…

Sikerült átfutnom a 200-as táblán, lassan vége lett a High Contrastnak betettünk egy újat, de az szar volt és csak csörömpölésnek éltem meg. Mondtam Attisnak, h hagyjuk a zenét is már ezt sem bírom. Hajnalodott közben és szar helyeken jártunk, hepehupás aszfalt, autók, vonatállomás, elég lehangoló volt és persze hogy nem látszott a vége.

Itt már annyira kivoltam, hogy felháborodtam, amikor megkérdezték, hogy kérek e almát. Mégis mit képzel magáról az, aki egy futót almával kínál :D

Próbáltam elhitetni magammal, hogy  hogy egy félmaratont bírok még de éreztem, hogy nem, nagyon szar helyeken járunk, hajnalodik, kerülgetnek az autók, idegesítő, hogy össze vissza kell kerülgetnem a kátyúkat

Atis már meg se mer szólalni, Marci se nagyon, de azért baromira segít mindenki. Megállok, sírok és nincs egy füves rész ahova ledobhatom magam. Úgy érzem az összes vér lement a talpamba a fejemből, muszáj felraknom a lábamat, muszáj feküdnöm, de a következő pont még 3 kili, ami ebben a lassú sánta sétában nagyon sok időbe telik, azt hiszem soha nem érünk oda. Közben a nap is elkezd sütni.

Bőgök. Meg vagyok rémülve. Be kell feküdnöm a kisbuszba. Ha már a kisbuszba kell befeküdnöm, ott baj van. Fázom nagyon. Nem segít a koffein. Eltotyogok a pontra, pont úgy, mint ahogy tavaly és azelőtt a feladás előtti percekben.  

De most nem adom fel! Kiszállok a kisbuszból a meleg takaró alól, és elkezdek továbbszédelegni. Ugyanolyan fosul vagyok, semmi nem javult, nincs jobban a lábam se, sántítók mint az állat és minden ötödik lépésnél meg kell állnom pihenni.

Most a legnehezebb, az hittem h ez a 10-12 kii semmi. Nem tudom, hogy sikerül e egyáltalán besétálnom ilyen tempóban.

Elindulunk a kisbusztól, jön mindenki. Pár lépés után utánunk ordítanak „elvigyünk a célig kocsival?”

„ Köszi de baszki nem adom fel”  ( Anyád! – gondolom, a többiek ki is mondják)

„ De nézz rá, nem tud járni se!”

Na innen szép nyerni…Mi lesz itt, le kell feküdnöm, pedig csak pár métert mentünk. Lefekszem, felrakom a lábam, de nem javulok. ezt eljátszom 5-6szor.

Közben Szabi megígéri, hogy ha végigmegyek, egy éjszakájára minden piámat fizeti a buliban. Ezt nem hagyhatom ki . :)

Marci, Attis, Szabi, Juci kísér biciklivel, tök türelmesek, perceket állunk, keresem a füves részeket, fekszem, felkelek, megyek 20 métert, újra lefekszem.

Ezért futottam? Hogy az utolsó 10 kilométert 4 óra alatt tegyem meg? Most komolyan ennyire balfasz lennék? Nekem itt ma még futnom kell. De legalábbis kocognom! Nem bírom ezt a szarakodást, nem bírom elviselni saját magamat, a nyávogásomat, a szenvedésemet.

Megígérem, hogy háromra felkelek és megpróbálok kocogni. Brutál csúnyán kocogok, féloldalasan, de nem állok meg mert ez az utolsó esélyem, megpróbálom rendezi a mozgásom. Kell hozzá 1-2 perc, de mennek a 7:30asok, szuper. Ez már sokkal jobb, így szépen elkocogok a célig, a fájdalom meg bekaphatja!

Közben elhalad mellettem a Runner’s Worldös busz, az oldalán velem. Na, mondom, kicsit sem ciki, ahogy most kinézek, de ezt is leszarom természetesen. Eljön az utolsó pont, mindenki szurkol én meg elbőgöm magam. Közel vagyok ahhoz a kurva szalaghoz. 3 éve ezt várom és már csak 3 kilire vagyok. Meghatódottság, fáradtság és fájdalom kavarog bennem, de haladok, ha lassan is, haladok. Beértünk, ezer ember én meg csak nézek, hogy merre kell lefordulni a célig.

Hát bőgtem, na (ennél sokkal égőbb képeket is láthattok fent)

Befutok a célba sírva, de amint a kezembe kapom a szalagot, valami megmagyarázhatatlan nyugalom lesz úrrá rajtam. Vége van, lehet állni, lehet feküdni, pihenni, mindent. Idő: 26:12:49

Itt van mindenki, aki számít, csomóan gratulálnak én meg elégedetten ülök le a fűbe. Nem igazán tudok mit kezdeni magammal, mert sok idő kell, hogy felfogjam, mi történt.

Fotó: Török Töce - kurvára elkapta a pillanatot

A hazaút hosszú és fájdalmas volt, lassan már tudok normálisan járni, futni még nem. Azóta is olyan alvásrohamok jönnek rám, hogy pálcikával kell néha kitámasztani a szememet a melóban. De hétvégén buli van, ünneplés, úgyhogy rajta vagyok a felépülésen.

 #teamzsofi   (+ Juci aki fényképez)

Már a verseny előtt tudtam, hogy jövőre itt nem indulok el egyéniben. Ez a tervem nem is fog megváltozni, nem szoktam ilyenekben csak úgy össze vissza kijelentéseket tenni. Egész egyszerűen az a fő oka ennek, hogy én ekkora távon lesérülök. Márpedig én egészségesen szeretnék versenyezni és ezt a kínzást a testem nem érdemli meg. Másrészt nekem segítők nélkül ez nem megy. Márpedig én nem akarok emberektől függeni. Kísérők nélkül az UB szerintem nem buli, hanem egy nagy önszopatás de ha meg nem élvezem egyetlen pillanatát sem minek indulok.

De megvan a tervem jövőre, az Ultra Trail Hungaryn szeretnék indulni. Tök jó az a verseny, csak kell sokkal több közönség és hájp és akkor ez lenne a legjobb :)

Strava link:

1. rész: https://www.strava.com/activities/592820152

2. rész: https://www.strava.com/activities/592821370

• 72 a 202 induloból ért be, ebből én 9. lettem összetettbe (női 4.)
• egy grammot sem fogytam, amikor hétfőn mérlegre álltam, igaz, a vasárnap evéssel és alvással telt ( a jajjgatáson kívül)

Nagyon nagy figyelmet fordítottunk az éjaszakára edzésre, ezért sokszor hajnalig buliztunk és táncoltunk, jó, mondjuk ott persze máshogy kell elképzelni a frissítést, de én azt gondolom, hogy ez is hozzátartozik a készüléshez :D

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Utóirat

Két féle ember van, akire bizonyos szempontok alapján felnézek. Az egyik kategória, amikor tudom, hogy sosem lehetek olyan amilyen ő, sosem tudnám megcsinálni.

A másik, amikor azt szeretem valakiben, hogy ugyanonnan küzdötte fel magát, ahonnan én is tehetném. Nekem ez az utóbbi ad motivációt és én is valami ilyesmit szeretnék átadni az írásaimon és cselekedeteimen keresztül. Lássátok, hogy el lehet érni dolgokat, egy olyan átlagembernek, mint amilyen én is vagyok. Semmiképp nem akarom, hogy azt gondoljátok, h ufó vagyok. Aki ismer, akivel bulizni szoktam, pontosan tudja, hogy ugyanolyan ( hülye) vagyok, mint bárki (vagy inkább még idiótább). Csak nekem épp ilyenfajta céljaim vannak. Ez fontos. Célok nélkül kurva szar lehet élni, csak bele a világba. Ebből jön a „mi értelme az életnek”, a mások bántása, az irigykedés, a kiábrándultság. Nem a futáson van a lényeg. Hanem azon, hogy találj valamit, ami örömet okoz és amiben ki tudsz teljesedni.