Aki rögtön áttekerne a rajtig, ugorhat, de azt gondolom, hogy a miértje a dolgoknak, illetve annak, hogy most nem vagyok szomorú, az előzmény. 

Kezdjük egy olyan dologgal, amire a legtöbben nem gondolnának, és amiről nem beszél az ember. Vannak azok a bizonyos napok a nőknél, ami úgy általában szar, néha fáj is, de nekem sajnos előre köszönnek a rendelőben előkészítve a szurit, mert olyan hasgörcseim vannak, amit a legkeményebb drogok (itt legális gyógyszerekre gondoltam) sem tudnak elállítani. Ez viszont a jobbik eset, de volt, hogy a mentőket kellett kihívni. Többszörösen meg vagyok vizsgálva egészséges vagyok, azorvosok szerint majd az elő szülés után jobb lesz. 

De semmi baj, az ultrabalatonra túl leszek ezen számításaim szerint - gondoltam ezt május elején. De aztán csak teltek a napok, és én egyre jobban agódtam. Ez lett volna az a bizonyos ok, amiért lemondtam volna a versenyt. Hiszen itt lesz elég bajuk a mentősöknek, nem kell kihívni a sorsot magam ellen.

Aztán május 29-én végül életemben először megörültem a hasfájásnak, és minden velejárójának. Örültem, mert ha nem is leszek annyira erős, túl leszek a legnagyobb görcsökön, hisz még van két napom. Viszont a fájás erősödött. Szüleim elutaztak, barátom elutazott, és a helyzet bedurvult. Még jó, hogy aznap home officeban voltam. Éreztem, hogy nem tudom mozgatni az ujjaimat, begorcsoltek a végtagjaim. Gyógyszer persze volt bennem, meleg párna a hasamon, de semmi. Még annyit tudtam tenni, hogy felhívtam öcsémet, hogy jöjjön mert nagyon fáj.

Szegény gyerek nagyon megilyedt, de már tudja mit kell tenni ilyenkor. Kezében egy magnézium pezsgőtabletta, és fájdalomcsillapító ampulla. 

Azonnal megitatta, miközben felhívtuk a rendelőt, de nem tudtunk lemenni, met autó nem volt. Ők megadták az ügyelet számát, de mire felhívtuk volna, a fájdalom és a görcs csökkent, és én boldog voltam.  Azt éreztem, ha gyengén is, de meglesz az UB. A legnagyobb akadályon túl vagyok, mert ezt aztán kényelmetlen lett volna kimagyarázni mindenki előtt. Ráadásul az a fájdalom, amit átéltem olyan nagy volt, amit az UB-n sem fogok átélni, ebben biztos voltam. engem ez csak erősít.

Aznap már csak feküdtem. Másnap szabi, feküdtem, fákjt a hasam meg a fejem, de már nem nagyon. Viszont izgultam és ennek hatására - velem ilyen nagyon ritkén van - előjött a ...hát fostam, na... Sebaj, van gyógyszerem (az másik kérdés, hogy nem hatott). Ennyit a szénhidrátfeltöltésről.

Bepakoltam, este lefekvés. Versenyek előtt azért elég jókat tudok aludni, alapból az este 9 / 9:30as fekvéshet, és 5:20as kelésekhez vagyok szokva. Most azonban nem ment, jártam a wcre, forgolódtam, semmilyen póz nem volt jó. Szerintem eléggé kitekert pózban aludtam azt az 1-2 órát éjszaka, mert a reggeli kelés után való telefonért lehajolásnál előjött az a bizonyos derékbanyilalós fájdalom, ami miatt a melóba sem tudok bemenni, nemhogy futni.

Milegyen? Nincs sok időm gondolkodni. Reggel fél hat van, 6ra a BAH-on fel kell vennünk Zolit, aki a kísérőm lesz 105,5-től. Hajolni nem tudok, forogni nem tudok, járni tudok, tudom rartani magam. A fájdalom nem sugárzik ki sehová. Nincs idő, menni kell, az orvosi ügyelet útbaesik, muterom felhivta őket, hogy megyunk. 

Akár indulok akár nem, érjünk le rajtra. A rendelőben egy fiatal magas orvos elmondta a helyzetet. Be tud adni izomlazítót, de attól bekábulok. Az sem jó. Faterom, akinek már sok ilyenje volt, mondta, hogy ő annak idején lidokaint kapott és attól neki percek alatt elmúlt. Jó, de az egy két óráig tart. Kaptam tehát szurit, és felírt izomlazítót. Persze hajnali 6kor szombaton nem tudtuk kiváltani a gyógyszert DE volt a szüleimnél, hiszen van kitől örökölni az efféle hajlamokat, épp ezért egy derékmelegítő/szorító is volt nála, beraktam, hátha később még kellhet. 

Az utazás Aligára szar volt, kényelmetlen volt a kisbusz. Kiszálni szar volt, de már hatott kicsit a szuri. Lementem mérlegeltem. Kerültwm a szemkontaktust mindenivel, hiszen ezt még énsem fogtam fel, nem volt kedvem beszélni róla. Persze aki odajött hozzám, elmondam mi a szitu, de akkor meg midig az lett a vége, hoy elbőgtem magam. 

Döntöttem, megpróbálom, nem azt, hogy körbefutom a balatont, hanem azt, hogy vajon el tudok e futni a következő váltópontra. Kiírom Facebookra, így nem kell magyarázkodni.

Meg kellett kérnem Zolit, hogy kösse be a cipőmet, mert én bizony hajolni ma már nem fogok. De a kocogó mozdulat ment, csak koncentrálni kell, ne mozduljak rosszul, ne forduljak oldalra, ...

Beállás a rajtba, lufik a kézbe, zene, emelkedett hanulat, belül sírás, de ezt nem látja senki. Szemkontaktus kerülés. Láttam Simonyi Balázst, számomra ő az egyik legjobb futó legjobb futó (egyszer majd írok arról , nekem miért jó futó valaki)

RAJT. Napszemuveget fel, tömeg előre enged, könycseppek elrejtve. Meghatódottság és szomorúság egyben. De örültem, hogy itt vagyok, MINDEN EGYES LÉPÉS AJÁNDÉK VOLT!

Krisztián kísért engem, aki full ismeretlenül vállalta be ezt a szerepet az utolsó pillanatokban, nem lehetek neki elég hálás ezért.

Örültem, hogy mindenki leelőzött, így kocoghattam egymagamban, ráérek, hiszen mér nem kell se szintidővel, se távval foglalkoznom, csak a váltópontal, ahogy ha baj van, beszállok a kisbuszba ahol Zoli és a szüleim vártak. Sajnáltam őt, hogy nem tud majd bringázni, de felajánlottam, hogy esetleg tekerjen haza innen Budapestre, és akkor megvan a napi edzése.

Csináltam azért terv szerint a dolgokat. Ettem, ittam, figyeltem a pulzusomra, vártam, hogy áljon be normálisan viszonylag alacsonyra. Az idő szuper volt, pont futásra való. Eljött az első pont, és ekkor éreztem, hogy hatott a gyógyszer. Menni akarok tovább, amíg lehet, ebből a buliból nem akarok kimaradni, túl jó a hangulat. És bár ekkor tudtam, hogy jövőre neki kell mennem, de még egy kicsit ott akartam marani, átélni, részese lenni, legalább az elejének. Első frissítő, na kostoljuk meg az isojukat. 

Megyek tovább, alap. Visszajöttek a tavalyi emlékek, jajj, dejó volt, és de jól ment. Mennyit mosolyogtam. Sajnos most nem. Beszélgettem Krisztiánnal, mindeközben koncentráltam, hogy szépen fussak, hisz úgy ki tudom húzni valameddig. Mondtam a szüleimnek, hogy én menni akarok, amíg lehet, és minden ok.

Közben jöttek a párosok, majd a csapatok, szépen előzgettek. Én ettem, ittam, pisiltem. Beszélgettem akivel lehet, mert én már csak a hangulatér vagyok itt. Haladtam, nem voltam feszültségmentes, semmi önfeledtség, de haladtam és lassan túl voltam a félmaratoni távon, ami jó, mert a napi edzés már megvan. Közben hívtak az Indextől, megmondtam, hogy nem kell aggódni, nem húzom sokáig de még megyek ameddig tudok, még nem adom fel.

Három óra mulva már nagyon oda kellett figyelni a lépéseimre, ha épp lejtő jött,vagy kanyar, rögtön jelzett a derekam. Milegyen. sosem futok gyógyszerrel, vitaminon kívűl, még krémet sem használok. A kompressziós szát is azért maradt rajtam, mert nem tudtam volna levenni a hajolás miatt. De a szabályt már megszegtem azzal, hogy sérülten vágtam neki. Leszarom hát, adjátok a cuccot, megyek tovább, közben magnézium, iso, kaja, pisi, rége emlékek felidézése. 

Okok keresése. Az ok én vagyok. Nem nyújtottam rendesen futások után, és mivel alapból porckoron kopásom van a derekamban, duplán oda kellett volna figyelnem az edzéseimen. Csak mióra reggel 8-9-re kell melózni járnom, sosincs elég időm, még futni sem. Márpedig én reggeli futó vagyok! De ez nem lehet mentség. A másik, hogy nem erősítettem törzsre. Én basztam el, senkire nem lehetek mérges, csak magamra.

Jövőre ezeket betartom. Hiszen nekem az UB 2015-ös terv lesz, gondoltam, és közben teltek a kilik. Mertem menni, mert a Hokám, szuperül csillapított, hangtalanul tudtam lépni.

Füredig el kell mennem, az mar majdnem maraton.Sajnos közben felidegesítettem magamat, es elment az egész életkedvem, felborult a pulzusom. 

Történt ugyanis, hogy valaki, nevezzük Katának, fél évvel ezelőtt megígérte, hogy kísér. Persze azért egy hónappal a verseny elött megkérdeztem. "tuti kísértsz engem? 100%? Nembaj ha nem , de most mond meg!" "persze hogy kísérlek, minden fasza lesz." Majd rá 1-2 hétre közölte h bocsika nem tud. Na ez a csaj, haladt el mellettem mást kísérve bringával. A legjobban tette hogy nem köszön, mert magam is megbántam volna amit akkor mondok. Jó, persze, menőbb futói voltak, mintén, ez tény. Ekkor gyaloglásra váltottam és a telefonomba pötyögve megírtam / üzentem a pasimnak, hogy bazmeg ilyenek is vannak a világon. És köztünk élnek.

Utólag ürölük, hogy nem Kata kísért, és hogy semmi közöm hozzá. Lapotzam. Kocogásra váltottam, átvettem az ujjatlant, és lassan kértem a zenémet is. Elkezdtem matekozni. Csak meg kéne futni az első szintidőt, mert akkor legalább az első részeredményben, ami élő, benne lesz a nevem. 

Eszembe jutott a sok sok ember, aki szurkol, és az a pár is, aki olvassa a blogomat. Na miattuk megcsinálom az 50 kilit! Érdemes. Hiszen nem csak futni akarok, hanem példát mutatni azoknak, akik azt mondják, hogy ez lehetetlen. 

Hallottam a hajrá Zsófit, olyan emberektől is, akiket nem ismerek! Nekem mennem kell, ezt hajtogattam. Igazából ezt hajtogattam a végsőkig. 

Elértünk a szintes részig, jól haladva a bőven szintidőn belüli 50eshez. Szeretem a hegyeket, bár felfele gyalogoltam, sokkal jobban esett ez, mint a lejto agy a sík. Sőt, a lejtőn kellett a legjobban vigyáznom, nehogy rázkódjak.

60 után lassultam direkt. Próbáltam élvezni, de nem tudtam elengedni magam, se lelkileg, sem testileg. A vállam kezdett fájni a görcstől és a stressztól, de lófaszt sem gondoltam rá. 

Nem tudom ez mikor meg hol volt de láttuk jönni szembe a Pelsosokat. Néha még ők is toltak nekünk 1-2 hajrát. Jó volt látni őket. Egyszercsak kiordít az egyik versenyző " Szia Zsófi, Attilla vagyok, hajrá!" Hát köpni nyelni nem tudtam, asszem ez volt az egyik legnagyobb élményem itt idén :D

Mondta is h majd ha ezt letolja azért meglátogat ha arra jérok, ahol ő a déli parton pihen.

Nagyon hangulatos volt a falvak között futni, imádom az északi partot és ezt a kitérőt is, minden pontos iszonyat buli, mindig van egy két ismerős, aki mosolyt csal az arcomra.

Hálás vagyok, hogy futhatok, hogy itt lehetek, bármi is van, ebből építkezek. Nyolcvannanál kezdődőtt a bal térdhajlatomban a fájdalom, ami végül a derekam és a sok történés mellett a vesztemet okozta. Ekkor még nem törődtem vele. 

80 ás 90 között baromijól elterelődött a figyelmem, met más fájdalmak jöttek. A körmöm alatti vízhólyag, meg a többi. nagyon fájt, próbáltam valahogy úgy lépni, hogy mielőbb kipukkadjanak, hiszen emiatt még senki nem adta fel a versenyt. Na zsír, kipukkadt 2-3. viszont nekem itt bele kell gyalogolnom, mert bár szinte hangtalanul futok, elfáradtam a koncentrálásban.

Ekkor mellém szegődött egy vad idegen lány pinkben, valamilyen csaj csapattal volt, de sajnos már nem emlékszem a nevükre. Mondta, hogy neki még van egy kicsi a 12 kilijéből, fussunk együtt. Mondtam, hogy köszi, de én lassabban tolom, de ez neki nem volt gond. Így végül a futottam, kicsit kiöntöttem neki a lelkemet, és mondtam, hogy azért örülök, hogy itt vagyok. Pisilnem kellett, úgyhogy mentem előre, de később még hallottam a bíztatását. 

Nemesgulács. Szoktam erre futni nyáron. Nem sok van Badacsonytördemicig, amihez sok sok emlék köt, tudtam, hogy ott majd ráérek gyalogolni, mert a macskaköves út csak ezt engedi meg.

El kell jutnom a feléig, és ott tovább, hogy tudjam mivan utána. Kezdtem fázni. Kérdezgették is, hogy nem fázom? Hát hogyne fáznék bazmeg, de mit vegyek fel, látod hogy nincs nálam semmi ruha. Szépen kibírtam a váltópontig, ez elég ok volt rá, hogy szépen tempósan kocogkaj el féltávig. Ott egy gatyacsere, Zoli gyakorolhatta megint a cipőkötést, hosszú felső, és rá az Ub póló. Bár tudtam, hogy nem vagyok méltó az "egyedül futom körbe" feliratra a hátamon, de előzésnél jobb, ha látják, hogy okkal vagyok lassú. 

Haladok, gyaloglok csak, és közben szendvicset eszem és kólát iszom. Dejól esik a sok szar gél után. Elköszönök és Zoli átveszi a kíréretet. Itt már nincs tét, csak menni. Ha tudok kocogni az jo, ha nem, akkor meg gyorsgyaloglok, abban jó vagyok. De tudok kocogni, és végre besötétedik. 

Csend, van, kicsit magába fordulhat az ember. Balázs ( a barátom) csak miattam jön haza az olaszországi edzőtáborából. Aggódom miatta, várom, hogy hívjon. Nézem a telót, de ég semmi. Úgyan már hívott korábban, hogy ausztriában van, de ideje lenne lassan megérkezni. 

Telik az idő, egyre többet gyalogolok. Mondom Zolinak, hogy időileg  jók vagyunk, 12 és fél órán belül voltunk a fele távnál. Zoli bíztat lelkesen, de ezek csak szavak - gondolom. Még sok vár rám. A térdhajlatom már csak limitáltan engedi a kocogást a jobb lábon meg maga a térdem fáj. Ez ezért jó mert mindkettőre sánítok, azaz semelyikre!! :)

Eszem, iszom, hív Atilla, elmondom ,hol vagyok. mondja, hogy fél 11 fele indul elénk. Közben fel akarom hívni a Balázst, de annyira egy rugóra jár az agyunk, hogy mikor tárcsázom már csörög. Megnyugtat, minden ok. Mondom neki, h gyaloglok, de nem akarom feladni, mert mennem kell. 

Sírok. nade 115 után megengedett. erre zolit is felkészítettem, ilyenkor sírok de ez nem baj, kell ez. Hajtogatom, hogy megyek tovább. Eddig minden holtponton túljutottam. Tény, hogy lassan több a holtpont és rövidebb a futás, de ez van.

Atilla hív, hogy hol vagyunk. "hol lennénk bazmeg? Valami sötét dzsungelben megyunk, szerintem van fogalmam rola hol  vagyok? a bingaúton a rajt és a cél között" Szegény gyerek, de tudja, hogy most épp faszom kivan. 

De még mindig nem bántam meg hogy elindultam. tudtam, hogy ez lesz, fel voltam erre készülve. Át akartam élni, átéltem. Olyan sötét volt, hogy huuu.

Közben fájt a hasam, pisilnem kellett, de szerintem mást is. Atilla végre jött, és a hangulat feldobódott. Mondta, hogy a váltóponton van kocsma, ahol van WC. De nem ám toitoi, hanem igazi, lehúzhatós. Na ettől kezdve a 6 kilis gyaloglás közben ( a wc ügyek miatt nem tudtam futni), csak ezt láttam a szemem előtt. ( mondjuk mást nem is, mert korom sötét volt) 

6szor kérdeztem meg Attilától, hogy ugye esküszik, hogy van WC és ugye nyitva van még amikor odaérünk? ez már hajnali 2 fele volt. Előre is küldte, hogy nézze meg.

Elértük. Életmentő volt és utána képzeljétek, még meleg vízzel és szappannal is kezetmostam! MEGVÁLTÁS! Mondtam is, hogy ez az UB arra is megtanított, hogy mennyire lehet örülni egy angol wcnek és melegvizes kézmosásnak. Atilla csak lazán leült sörözni és cigizgetni, kérdeztem nem kérek e valamit, van hot dog is. Bitliszbát is láttam, söt, emlékszem, futva hagyta el a helyet. 

Felvettem a téli felsőmet, de a gatyámat nem tudtam átcserélni, mert abba belerokkant volna a derekam. Sapi kesztyű, mind mind téli. Kukásmellény, indulás, nem ülhetek le!

Szüleimnek mondtam h minden ok, csak lázasodok, agyjanak egy aspirin c-t. 

Mentem tovább és ahogy megígértem, kocogtam. Itt kezdenek összefolyni a dolgok, meg a pontok, meg minden szóval nagyjébol, de lehet nem időrendi sorrendben leírom mi volt. 

Az egész egy holtpont volt, kivéve, ha találkozunk bárkivel. ugyanis Atilla elbúcsúzott, mert rájött, hogy van otthon nutellája és az de faszal esz így Pelso után. :)

Találkoztunk zoliék ismerősével, ahol a bringán volt ráió, és szólt a zene. Asszem itt futottam utoljára és nem sokáig, mert sajnos a pisilés miatt minden embertől lemaradtam. 

Ezután már zombi lettem, valamikor elérkeztünk valamilyen válttópontra, ahol volt toitoi de behaluztam, hogy ha hátra dőlők, el fog dőlni és szédültem ha álltam, ugyhogy mentem inkább. Fateréknak csak annyit mondtam hogy megyek tovább, a kocsiból kivettem magamnak ami kellett, és mentem. A Zolitól persze folyamatosan kértem a piát, kaját, ami kellett. Nem tudtam már hangtalanul futni ami azt jelenti, hogy nem tudtam a térdem miiatt rendesen hajlítani a lában emiatt kicsit trappoltam, ami a derekamnak extra szar volt. Gyalogoltam hát. A baj az, hogy a tempó így is csökkent. Kurvajól megtanultam állva, falnak/fának dőlve pisilni. 

Tuti többet kajaltam meg pialtam, mint amennyire szükségem lett volna, de nem fajt a gyomrom, es nagyon jól feldolgozta a szervezetem. Ebben jóvagyok.

De sajnos zombi voltam. Balazs mar vegre Siofokon aludt, Ha felebred hív és jön elém bringával. Megvolt a 150, es belegondoltam, hogy meg mennyit kell gyalogolnom, mennyi időm van. Muszaj lesz belefutnom. Hatha tuljutok ezen a holtponton is. Itt már hangosan bőgtem senki nem volt a közelemben. Vacogtam, fáztam, fújt a szél, „Nem tudok tovább menni. Tovább kell mennem. Tovább megyek.”. Hányszor járt ez a fejemben. 

Jött a Fonyódi kerülő. 800 m, 200 szint. Nem volt erőm arra, hogy ezen kiakadja, elöttem van az út ami gecimeredek felfele, de ez vezet a célig, ezen kell menni. 

SOHA nem felejtem el azt a képet, amit akkor láttam. Előttem kacskaringozó egyénik. Mint a megfáradt háborús katonák, szenvedve mennek fel a hegyre. Közben épp, hogy hajnalodik. Mindenki szarkész, és csak a szíve húzza. Most, hogy csak rágondolok elbőgöm magam. ezek után, pont leszarom, ha nem értek be. Ezek hősök! 

Lefele szar volt, bőgtem, aztán frissítő pont a vasúti sínek előtt, ahol pont meg kellett állni mert jön a vonat. körbe körbe gyalogoltam, mert nem mertem megállni. 

A túloldalon vagy találkoztam faterékkal vagy nem, mindenesetre hajnalodott, fáztam, és gecilassan mentem.

Vártam a reggelt, hogy hívjon a Balázs, de közben örültem, hogy nem hív és tud aludni. Mi lesz ha nem tudok menni, és ő nem tud bekísérni a célba? Kamura hazajött az edzőtáborból? Mennem kell. 

Minden kili óráknak tűnt és kezdtem azt gondolni, hogy ez nem fog menni, matematikailag nem. Eszembe jutott amit Oli írt. Két dolog miatt lehet feladni, ha lesérülsz, vagy ha le fogsz sérülni ha nem álsz ki. Nem pontosan ez volt, de kb. 

Járt az agyam. mindenesetre jussak el a köv pontig ami nemtom hol volt, de nemis érdekelt. Egy Deák Lacinak kinéző gyalogos jött határozott, öszeszedett léptekkel. De nem tudtam ki volt, mert csak a kapucnija látszott. 

Azt mondta jojjek, ne beszéljek, mert azzal energiát vesztek. 

Katonás lépésekbe mentünk, csak a szél hallatszott meg a légzésem. Katonának is éreztem magam, nagyokat léptünk. Mondtam, hogy pisilek menjen csak, de jófej volt, azt mondta, addig lassít. Pisilés után beértem. Nagyon határozott volt, pedig sok volt hátra. Azt mondta, hogy ne aggódjak, ha ebben a tempóban vagyunk, 10 óra gyaloglással beérünk a célba. MI????? WTF? 10 órát gyalogolni? Ennyire egy elszánt embert. és ezt úgy monta, mint, hogyha azt mondaná lemenyek kenyérér a boltba. Nem értettem, hogy miért nem fut, de nem beszéltem. Itt már nyilalt a fájdalom és mondtam hogy menjen. 

Nem tudtam normálisan gyalogolni. Felhívtam a Balzst. Előzőleg mondtam neki, hogy soha nem mondhatja hogy áljak meg. Tudtam, hogy szive szerint ezt mondaná, és nem is tudott mit kezdeni azzal a mondatommal, hogy nem tudok továbbmenni. De már írta, hogy büszke rám. Ha meglátott volna szerintem nem hitte volna el hogy élek. Annyira durván nézhettem ki, éreztem magamon. 

Kérdezte, hogy kitekerjen elém, egy óra mulva ott van. Mondtam hogy egy órát nem tudok menni. Felhívom, ha a ponton vagyok. Kanyar és látom a pontot, meg szuleimet. Mondtam , hogy akkor ennyi. 

Hanygyalépésben eltotyogtam a pontig (Balatonboglár, 161 KM ). Tea kell, de nem volt. Mogottem egy srác narancssárgában odajött hozzánk, hogy ő is OFF, nem fél e be a kisbuszba, hát dehogynem. Ő elvileg tavaly végigtolta, idén viszont nem kér többet.

Nem tudtam beszálni a kisbuszba, de felraktak valahogy. Nem akarok visszafordíthatatlan sérülést, hisz nekem futom kell. Ültem a kisbuszba, a papáék szereztek teát, jajgattam, és szarabbul lettem. Ülés közben tudatosult a fájdalom igazán. 

Hivtam balázst, hogy megyunk. Mondta, hogy őt is majd haza kéne vinni mert egy szál bringával van, ugyanis lerobban a kocsija olaszban, csak nem akarta elmondani, hogy ne idegeskedjek. De mázlija volt és valahogy el tudta hozatni magát. Szegény, eljött kamura a semmiért. De mégis örültem, hogy nemsokéra látom. Siofokon beszállt mellém, ,bekevert valami regeneráló port, olyan fincsi volt a sok szar után, mint valami epres shake. Közben a csávó kiment hányni. Állítólag ő még nálam is szarabbul nézett ki. 

Aligáig jajgattam, és ott vissza vitték volna helyettem a dugókát, de én ki akartam szállni, meg akartam nézni a szallagot a nevemmel. Na itt megint eltört a mécses. Balázsba kapaszkodtam, de még így sem tudtam menni, rendesen, úgyhogy nem mentem oda a szalagokhoz végül. 

Az úton végiggondoltam. Helyesen döntöttem. Hazavittünk mindenkit, állni nem tudtam. Szerencse, hogy az öcsém egy erős gyerek, mert bevitt a hátán egyenesen az ágyba. 

Gyógyszer, izomlazíto, aztán végre valahára fürdés a kádban, fogmosás a kádban és a vizhólyagok kiszurkálása.

Alvás. Balázs átjött ápolni. kivitte a kutyát, megágyazott, rendelt kaját, ápolt. Jó volt otthon lenni vele, meg Tigrissel. Belemaszírozott egy kis lóbalzsamot a lábamna. 

Aludtam, kajáltam, aludtam. Boldog voltam és vagyok. Ezt az élményt semmi pénzér nem hagytam volna ki. Életem legnagyobb futóélménye, leckéje, szopása, csodája. 

Sajnos a derekam OFF, járni nem tudok, csak max kapaszkodva, de volt már lumbágóm, ez egy ilyen helyzet. ki kell pihenni. 

Pontosan tudom, hogy min kell változtatnom a felkészülésemben jövőre. Jövőre megcsinálom. Mert nekem mennem kell...

 Utóirat: íme a hivatalos részeredményeim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=106

Nemtom mit írjak. Most már nincs idő változtatni. Nem izgulok még. Csak azt kívánom, hogy azon a napon tényleg meg tudjam mutatni, hogy mire vagyok képes. Ne rajtam kívül álló, vagy éppen akkor kijövő egészségi vagy egyéb okok hátráltassanak. Épp ezért sokat figyelek az alvásra, az evésre és semmi olyan dolog közelébe nem megyek, ami egy kicsit is veszélyesnek tűnik. 

Tudom, hogy fájni fog. De azt nem tudom, hogy mennyire nagyon-nagyon. Ehhez oda kell mennem és át kell élnem.

Nem is akarok már okoskodni, lesz ami lesz. Csak azon imádkozom, hogy jó formában tudjak rajthoz álni, a többi lényegtelen. 

Beszéljenek a képek inkább helyettem.

Sokat, nagyon sokat futottunk itt Tigrissel

ezt Haan-chee készítette. szerintem a calm itt a pulzus alacsonyan való tartására vonatkozik :)

az ezévi stsatisztikám 

a szokásos rajtszámfotó

Amikor megtudtam, hogy versenyt rendeznek az otthonomban (tőlem 20 percre), azonnal elhatároztam. hogy márpedig én oda megyek. 

Kicsit több, mint 3 kilis körök, kicsit több, mint 100 méter szint, annyiszor, amennyi hat órába belefér. Terepen. Tavasszal. Imádom ezt az évszakot, ilyenkor fent a hegyen. Naná, hogy egyéniben indulok, bármennyire nem volt gyakorlatom a terep versenyeken, tudtam, hogy ez lesz az, ami meg kell hogy törje a jeget, mert nekem terepznem kell. Ezt akarom, ezért izgultam, hogy hogy fog menni, hiszen, ha az első hosszú terepen megrendezett versenyemről rosz emlékekkel távozom, akkor elmegy az egész kedvem tőle. 

Ez volt az utolsó verseny és egyben hoszabb futás az Ultrabalatonig. Merőben más hozzáállással mentem neki, mint a 12 órásnak. Azzal úgy voltam, hogy meg kell csinálni. Nem azért mert jó, hanem, mert kell, a felkészülés érdekében. 

Ellenben ezt a versenyt vártam, jóleső érzéssel töltött el már a gondolata is. Miután  megnéztük a pályát, akkor esett le, hogy mennyire durva lesz ez valójában. ám még ekkor is voltam olyan naív, hogy azt hittem, szépen meg fogom néha futni a kör második felében lévő emelkedőket. Ez így visszagondolva már vicces, hiszen az leső körtől kezdve gyalogoltam az emelkedőkön (azt viszont jó, Zsófis tempóval). A pulzusom egyébként 158-ra jött ki átlagban, ami elég magas, de hát istenem, manapság tök alacsony pultuson edzzem, nem most fogom befegyelmezni magam, főleg, ha 4 óra mulva is ugyanúgy tudom tolni neki.

A Strava így ábrázolta a 16 körömet:

Nagyon megilyedtem tehát, hogy fogom ezt bírni hat órán keresztül, nem kéne leégetnem magam, ha már az elsők között neveztem. Aztán valahogy mindenben megtaláltam a jót:

- jó volt, hogy 3 kilis volt a pálya, pont 20+ percig tartott egy kör, ezalatt el tudtam vonatkoztatni az előzőtől, egyedül tudtam lenni, kigondolhattam, hogy mivel frissítsek következőnek, mire lesz szükségem

- jó volt, hogy az első fele végig lejtő. Eléggé ki tudtam használni ezt gyorsuláshoz, csak gurultam lefele, figyeltem, hogy ne menjen át az egész egy trappolásba. sokan mondják, (és velem is megtörtént), hogy lejtőn sérültem le. De megfelelő technikával nem kell ettől parázni. Valahogy ez most jólment, és figyeltem is rá tudatosan.

- A versenyen az új Hoka Conquest cipőmben mentem, holott az elvileg aszfalt, de nem bánram meg, szupi kényelmes volt, és támogatott lejtőn és emelkedőn egyaránt.

- Szuper futóidő volt, persze rendesen leízzadtam, és a napszemüvegemet hajpántként használtam a funkciója helyett, de volt egy kis szellő és sütött a nap. 

- Tökjó, hogy a fotók a lejtőn készültek, fölfele nem mosolyogtam ennyire. 

- Mindenki segítőkész volt és aranyos. Nem voltak ezren így mindenkire jutott kellő figyelem. Egy ilyen családias versenyen sokkal több törődést kap az ember mint valami beharangozott aszfaltos félmaratonon, ahol az ember csak egy a tömegből.

Ezek miatt a dolgok miatt történhetett az, hogy körülbelül végigmosolyogtam az egész futást. Élveztem, hogy a természetben futok és eszem ágában sem volt zenét hallgatni, néha beszélgettem, vagy csak egy egy hajrát mondtam a velem szembejövőnek, de legtöbbször egyedül futottam és nagyon élveztem. Akkoris, ha már fáradt voltam és fájt. Mert én erre fel voltam készülve. És amit összeszenvedtem felfele, azt kipihentema lejtőn. Na ez az az élmény, amiért sokkal jobbn szeretem a terepfutást. 

Miközben róttam a köröket, ki is alakult a tematikám, persze ekkor még nem tudtam, hogy nekem itt bármiféle helyezésem lesz, de a verseny az verseny és ilyenkor én nem tudom visszafogni magam. Taktikázok, számolok, koncentrálok és CSAK előre megyek az úton és átélem minden percét.

A fáradtságomat ráérek kipihenni a verseny után. Most tolni kell. A végén már tényleg ezt hajtogattam magamnak, menni kell, még 2 kör bele kell, hogy férjen, na még egy utcsó. Ekkor már kijöttek a szüleim is szurkolni, kár, hogy ők csak a pálya laposabbik felét látták, meg azt, hogy kocogok. Ha tudták volna, hogy mennyire "terepfutónak" éreztem magam. :D

 Jól tettem, hogy nem a 24 órás önszopatásra mentem. Nem nekem való. Én jó emlékeket akarok gyűjteni, minél több pozitív dologgal legyen tele  fejem, amiket majd roszabb óráimban előhívok. Ezekből építkezem és merítek erőt. 

Összességében csodálatos élményt szereztem, és kezdem úgy érezni, hogy a sok sok hajnali kelésnek, este 9kor fekvésnek, buli lemondásának van eredménye, hiszek abban, amit csinálok és ahogy csinálom, mert beigazolódni látszik. 

És soha nem felejtem el, hogy nem a futásért élek, hanem a jó életért futok! soha nem leszek befordult, futóremete, megígérem! :)

Hát ezt is megéltük. Meglett az 1:40 alatti félmaraton. Egész pontosan 1:38:02 alatt futottam le a távot. Nem ráztam ki a kisujjamból, ellenben nagyon tanulságos volt. 

Amit elbasztam:

- nem tudtam normálisan rápihenni a versenyre, de nem bánom, mert így összejött egy 120 kilis hét. A versenyt megelőző nap persze nem futottam, hülye azért nem vagyok.

- nem számoltam azzal az óriási sorral, ami a ruhatárnál volt, igy nem tudtam bemelegíteni. Ennek köszönhetően (éa annak, hogy szinte sosem edzek ilyen tempóban), valami eszeveszetten magas volt a pulzusom végig:

- mivel 5 percel a rajt előtt kerültem sorba a ruhatárnál, gyorsan kellett döntenem arról, mit viszek magammal, és mi az, amit csak a futás után látok. Ezért magammal vittem a kulacsövemet. Nagyon elbaszott döntés volt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy mivel egy magamhoz képest gyorsabb tempót akarok menni, nem állok meg a frissítőpontoknál, csak egyszer, amikor ujratöltöm a kulacsomat. A gyakorlatban viszont annyira zavart a kulacs, hogy konkrétan gátolt a futásban, így a második kilométeren megszabadultam a tartalmétól. Egyébként még ezután is megkeserítette a futás élvezetét az öv.

Amit jól csináltam:

- megfelelően öltöztem fel: ujjatlan (amire a rajt előt kevéssel vetkőztem le), vékony háromnegyedes gatya és a csini új Hokám, ami erre a versenyre tökéletes volt. 

- a tempót hála a szipiszupi GPSes Polar RCX3 órámnak, végig tudtam nézni a tempómat, ami nagy segítség volt, DE

- továbbra is a légzésem volt a legfőbb mérvadó, ez mindig beválik. :)

- a frissítéssel most sem volt gond, reggelire egy műzliszelet, és a szokásos kávé, mert a vérnyomásom kölünben el sem érné a normális szintet, és közben meg iso, iso, iso, inkább megálltam és sétálva ittam meg, minthogy kilötyköljem, majd szenvedjek a következő frissítő pontig. Egy gélt is vittem magammal, amit úgy 15nél fogyasztottam el.

- sikerult megint a második felét meghúznom, annak ellenére, hogy a pulzusom elég ilyesztő eredményeket produkált, nem éreztem ennyire vészesnek a helyzetet, de nem is nevezhetem örömfutásnak ezt a félmaratont.

Most hétvégén Balatonon szeretnék futkározni. Lehetőleg szép ráérős hosszúkat, ami egyben egy kis lelki felkészülést ad az Ultrabalatonra. Szeretnék átfutni azon a váltóponton Balatongyöröknél, ahol tavaly 106 kili után átadtam a stafétát az akkori futópáromnak. Csak hogy ne "megérkezés" feeling maradjon meg bennem ott, hiszen idén akkor csak a felénél leszek.

Jövőhéten kicsit lájtosra, pihenösre veszem a figurát, de csak azért, mert jön a Csillebérci Terep 6 órás, ami nem lesz semmi. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez lesz életem első terepversenye, kicsit nevezhetjük vakmerőségnek a nevezésemet, ám azt gondolom, hogy van annyi eszem, hogy ha nem bírom, belegyalogolok, hiszen fő az UB, nem kéne addig lesérülnöm. Viszont imádom a terepezést, és bizisten rá fogok menni erre, amint lefutom az UB-t, még ha nem is idén sikerül, akkoris. 

Link a versenyhez: https://www.facebook.com/events/175894889278114/

Május közepéig fő a minél biztonságosabb kilométergyűjtés, majd jön a rápihenés időszaka. De ez még odébb van :)

Áprilisban terveztem / tervezem megfutni a legtöbb kilit Ultrabalatonig. Nagyjából rajtavagyok, persze ezt nem tudom másképpen megoldani, csak a meloba - vissza futással. A hétvégéim sem úgy telnek, mint ahogy kellene, mivel szombaton és vasárnap is kutyaiskolában vagyok délután, nem tudok hosszúakat futni, illetve versenyekre utazni. Nem fér bele. ráadásul hétvégére álatlában úgy kivagyok, hogy egy nap, mire magamhoz térek. 

Nem, nem a futással van bajom, hanem minden mással, amit ezen kívül még csinálnom kell, ami a pihenés, fizikai regenerálódás, mentális felklszüléshez szükséges lenne.

Ma reggel a futásnál annyi negatív gondolat fordult meg a fejemben, hogy le kell írnom, rendszereznem kell. Régen úgy voltam vele hogy ha baj van, nem érdekelt. Leszarom! - gondoltam. Ma már nem vehetem ilyen lazán a dolgokat:

- Munka mellett nehéz sokat futni. Ez mér nem az a leugrok futni egy szigetkört. Gyakorlatilag bérletet sem kéne vennem erre a hónapra, hiszen szinte mindig futva közlekedem. a napom fő részét viszont munkában töltöm, és ugyanúgy meg kell felelnem, senki nem kíváncsi rá, hogy a szabadidőmben mire készülök. Igazuk is van egyébként. - a melót nem szarhatom le, fontos része az életemnek, ráadásul végre van egy munkahelyem, amit szeretek

- Van egy egyórás ebédszünetem, később leírom, hogy miért nem tudom ezt kihasználni, viszont nincs egy fotel vagy egy hely ahova elvonulhatnék 20 perc pihire. néha délután olyan alvásrohamok jönnek rám, hogy alig bírom nyitvatartani a szemem, de a sok kávér nem bírja a gyomrom egyébként sem gondolom, hogy ez lenne a megoldás. - az alvást nem szarhatom le, ezert kb este 9kor ágyban kéne lennem, mert ismerve magamat, kell a 8 és fél- 9 óra. ennyi futással meg mégtöbb

- Szóval hetvegen delutanonkent kutyasuli, ami egyebkent olyan szinten lefáraszt agyban, persze nagyon hasznos, csodálatos dolgokat tanulunk Tigrissel, de most, a középhaladó már nagy kihívás, nem vehetem fél vállról. Házifeladat is van. Néha meg is csinálom. Nem mindig. :$ - ezt nem szarhatom le, én akartam kutyát és belefektetek minden energiát, törődést és igazából ez egy jó dolog, csak fáradtan nehez mostanában jól csinálni

- Anyám, aki leszarja, hogy fáradt vagyok, ha nincs kiporszívozva, kitakarítva, elmosogatva. Aki a maratonom után azzal jött, hogy miért nem raktam rendet a lakásomban, nem lehet így élni. Pedig én már többszörösen bebizonyítottam, hogy lehet így élni. Néha úgy néz ki a lakás, mint egy depó, csak nemrégóta még kutyaszőrrel is le van hintve a padló. Igen, tisztaságban kell tartani egy lakást. Nem, nekem nem az a rend, hogy minden el van pakolva. Erre nincs időm. - ezt sem szarhatom le, de speciell leszarom :P 

- Vivicitta: nem tudok rápihenni, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Annyit azért megteszek, hogy szombaton nem futok, de az sem pihi lesz. Nem is hiszek már ebben az 1:40-es félmaratonban, hiszen nem megy a tempófutás. Kedvem sincs. De tudjátok mit? Neveztem, elhatároztam, úgyhogy becsületesen lefutom - nem szarom le

- Külön posztot érdemel a munkahelyre futás művészete, de tény, hogy nem állok otthon a tükör előtt, hogy ma miben menjek dolgozni. Hét elején beviszek 1-2 cuccot amiket a héten hordok. Futóruhában megyek be, leízzadva, és úgy is távozom. - jó, leszarom, ez van, amúgysem vagyok egy magassarkús, elegáns típus

- Egész nap egyensúlyoznom kell, figyelnem kell, hogy mit, mikor és mennyit eszem. Sokszor fáj a gyomrom az esti futásoknál, ezért csak keveset ehetek, viszont kell az energia, és étvégyam is van. Általában perceket állok a pult előtt a kantinban, hogy akkor most mit ehetek meg mit nem. Nem vihetek főzött kaját, mert futva járok, de enni kell. - nem szarom le, nagyon nem

- Eszembe jutott, hogy régen mennyire egyszerű volt. nem volt senkim. a munka mellett futottam, és nem csináltam semmi mást hétközben. Olyan egyszerű volt, tulajdonképpen ezért is választottam ezt, hogy kitöltsem az egyedüllétet. De most már van kutyám és barátom, akiket szeretek és minőségi időt szeretnék tölteni velük. Nem a futás rovására, hanem a futás mellett. Mostanában minden nap bűntudatom van emiatt. - nagyon nem szarom le

- Nem a szép terepen, vagy valami autóktól elzárt helyen futok többnyire, mint ahogy eddig szoktam, hanem járdán utcákon, autók között. Nem élvezem, küzdök, mérges vagyok, mindenkit a kurva anyjába kívánok, aki előttem, mellettem, mögöttem szívja a dekket. Mérges vagyok az autók kipofogójára, hogy nekem kell maszkban futnom, míg más szívja magába a nikotint. Annyi, de annyi indent látok az utcán ilyenkor. Nagymuter fogja az unokája kezés, másikban a cigi. Vagy az alkoholisták hajnalban kezükben a feles, amit nem a kukákba, hanem az utca járdájára dobnak, a sok sok törött piás üveg, amikbe szegény kutyák léphetnek vele. Néha ilyenkor elmegy a kedvem mindentől. Látva azt, hogy az emberek így doibják el maguktól az életet, úgy, hogy ezzel másokat és engem is veszélyeztetnek eléggé lehúz. - próbálom leszarni...szeretném leszarni

- Fáradok fizikálisan is. Nem mindig van kedvem futni. De futok. Nem hagyok ki tervezett edzést hétköznap, nem állok meg csak úgy. Mert a sok sok edzés után, majd eljön az Ultrabalaton, ahol nem egy futó leszek, akit ki kell kerülni, vagy megállni, ha átfut a járdán, hanem valaki. Egy egyéni induló, aki (mint minden egyéni induló) keményen készült és edzett. Bármi is lesz, ezt rákészülés nélkül nem tudom abszolválni. Még így is tudom, hogy sokkal többet kellene futnom, de nem megy. Most nem.

 - Antiszoc vagyok. Nincs kedvem jópofizni, nem keresem az emberek társaságát, az egész napom egy checklist, és mindig forog az agyam, hogy miminden van még, amit ma meg kell csinálnom. Legszivesebben sorozatokat néznék a TV előtt és zabálnám a kölesgolyót, esetleg aludnék két futás között. Az lenne csak a jó élet. Persze tudom, hogy most csak a fáradtság beszél belőlem, aki ismer tudja, hogy szeretek mindenféle programokat csinálni.  - majd le fogom szarni ha vége az UB-nak

Végül pedig összegezve tudom, hogy ez nem olyan tragikus és tudtam, hogy ez lesz. De azt hittem ez olyan, hogy majd a futásba fáradok bele, és attól megy el a kedvem. De itt nem maga a futás ami sok nekem, hanem minden más. 

A sok sok nyávogásban a jó: ma ebédszünet helyett elmentem megvenni az új Hokámat, amibe első látásra szerettem bele, ami remélem körberepít a Balaton körül: 

Na gyerekek, még 2 hónap az Ultrabalatonig, az áprilist kéne nagyon megnyomni minél több kilit összegyűjteni, hát rajtavagyok valamennyire, de nem akarom elkiabálni. 

Felvetődött a kérdés, hogy megyek e a sárvár 24 (vagy akár 12) órás futásra. Nos, ismerem magam, ha mennék, akkor már nyilván a 24re. Még gondolkoztam is rajta, amikor megláttam a sok nevezést, hogy talán bele kellene vállalni, de nem. Nem kell. Nekem ez nem való. A Fehérvári 12órásról is csak az utcsó 2 óra miatt jöttem el jó kedvvel, egyébként végig kívülröl szemléltem magamat, hogy milyen hülye vagyok, és szenvedés volt ez az egész. 

Én a futás öröméért futok elsősorban, és nem szeretnék még több ilye negatív élményt begyűjteni. 

Vajon ez azt jelenti, hogy nem vagyok kemény? Nemhiszem, egyszerűen csak tudok neket mondani, és tudom, hogy mi kell nekem és mi nem. Most, hogy már kipróbáltam a kőrözős ultrát ki merem jelenteni, hogy ez nem az én világom, nem az, amiért érdemes futnom. Nem kell mindent bevállalni azért, mert mások bevállalják. Nem lehet a végtelenig kínozni egy testet, vagyis lehet, de nem kell.

 Nem a futásért élek, hanem a jó életért futok. Ez a mottóm. És szem előtt kell tartani. Valszleg ezért is futok kevesebbet, mint más, aki egy hasonló versenyre készül, mint az Ultrabalaton. De van életem a futáson túl is. 

Helyette elmegyek a Csillebérci Terep 6 órásra, ami szerintem még keményebb lesz mint a 12-es, egy kör 3 kili de kicsit több, mint 100 méter szinttel. Ez 6 órán át, nade nem aszfalt, és tőlem negyed órára. 

Ezt olyan nagyon várom, amennyire félek tőle, hiszen 25-27 kilinél többet még sosem futottam terepen eddig, de valamikor el kell kezdeni. 

Neveztem a Vivicitta félmaratonra is (pont még a nevezés lezárása előtt haha), itt a célom az lenne, hogy 1:40 alatt fussam meg a félmaratont. sokan azt gondolják, hogy ez nekem nem lehet gond, de én nem tudok tempót futni. Nem bírja a tüdőm se, nem esik jól...De ezt még megpróbálom, mert közel vagyok hozzá, hogy sikerüljön. De ez nem az én távom, nem az én tempóm, de jó buli és nem kell napokat kihagynom regenerálódni, hanem másnap megy tovább az élet :)

Hát ezek vannak, más versenyt nem tervezek addig, csak (számomra) hosszú futásokat, de inkább úgy fogalmazok, hogy napi tobb kili ( mert sokszor csak 2 részletben megy).

Ja és itt az idő lassan lecserélni a cipőt, kezdem elfutni, már lassan fél éve futok ebben a szép lila Hokában, meg se merem számolni, mennyi kili van már benne. Ez annyira bevállt egyébként, hogy szerintem ugyanilyet veszek következőnek is, mert nem találok benne hibát. 

 Most, hogy nemcsak reggel, hanem néha este is futok, meglepő, hogy mennyi különbség van a kettő között. Reggel tök faszán megy, szeretem, minden. Meló után elindulni futni, hát sokkal szarabbul megy, kedvem sincs és mire belejövök mér odaértem ahova megyek, de annyira meg nem jövök bele, hogy ráhúzzak még egy keveset. Persze itt nem a napszak az ok, hanem mert pl nem full üres a gyomrom, pedig figyelek rá, hogy korán ebédeljek. Kedvem sincs sok hozzá, de nem akarok hajnali 4kor kelni miden nap, mert ez már a munka rovására menne, márpedig azért van egy sorrend. Na de azért általában felülkerekedek magamon és futok este is párszor a héten, mostanában. Kip-kopp lekopogom :)

Tudtam, hogy a körözést nem nekem találták ki, de mégis ki akartam próbálni, beneveztem, márcsak edzésnek is az Ultrabalatonhoz. Vannak azért előnyei. Nem kell hetekig bringás kísérőt keresni, könyörögni az embereknek, hogy segítsenek ebben  vagy abban. Leteszed a cuccodat egy padra, és kilométerenként azt veszel magadhoz, amit csak akarsz. Nem tévedsz el, nem kell kilométerekre előre betervezned a frissítést, vagy hogy hol tudsz elmenni pisilni. Átadhatod magad a futás örömének..

Sajnos a verseny hetében nem voltam a toppon, fájt a torkom, és forró volt a szemem, de semmi olyan kritikus dolog nem volt (láz, köhögés, nátha), ami elég ok lett volna, hogy visszamonjam a versenyt. Hétfőn toltam egy spinninget, kedden és szerdán egy laza 7 kilis kutyás futást a lehető legkevesebb szinttel. Nem esett jól, sőt, az utcsó futásnál még a bokám is kibicsaklott. Csütörtöktől egy métert sem terveztem futni, inkább az elegendő alvásra figyeltem. Ez félig meddig össze is jött, bár a verseny napján is úgy voltam vele, hogy ha nem jön össze a vágyott 100 kili, akkor ezt betudom ennek az általános gyengeségnek. 

Az odafele út nagyon bíztató volt, hiszen Zsolt, akivel mentem, már tapasztalt OptiVitás, mesélt nekem, hogyan zajlanak le ezek az események, mondta, hogy neki is a 100 kili a célja. (Ezúton is gratulálok, hiszen még rá is tolt egy kicsit, így 103,2 kili jött össze neki). Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy Székesfehérvár határánál megállunk az út szélén. A kuplung nem aszisztált a versenyhez, lerobbantunk. Nem tudtunk újra elindulni, szerencsére jött a felmentősereg Soós Peti társaságában, így végülis odaértünk a rajt előtt 20 percel. 

Akkor gyorsan ötözés, pisi, letettem a cuccaimat egy padra, de nem tudtam rendesen bekeverni az iso italomat a kulacsba, nem tudtam előkészíteni a kajáimat, azt sem tudtam, hogy hol a pálya..sebaj, lesz rá 12 órám. 

Rajtba beállás és rajt. Megindult a tömeg én meg hagytam had menjen. Ilyenkor még nem lehetett tudni, kik azok, akik 2, 4, vagy 6 órát futnak. 6:20as átlagtempóval kezdtem neki a távnak és pont leszartam, hogy ,mindenki előzget. Amikor azt írom, hogy mindenki, abban tényleg a verseny 99%-a bennevan. 

Magamnak futok, és bőven elég ez a tempó még lassulással is, hogy meglegyen a 100 kili, a pilzusom beállt 141 köré, ennyi volt az UB átlagom is, hova siessek hát. 

Az első fél órában elkezdtem enni. Műzliszelet, 3 óránként egy kis gél, ropi, iso és amit a legjobban szeretek, kóla. a 101 körből, szerintem 80 körön tuti, hogy vettem magamhoz valamit, keveset, de mindig volt valami, ha más nem, víz. Szerintem többet vettem magamhoz, mint ami a szervezetemnek kell, na és? Nem fájt a gyomrom, amikor úgy éreztem, hogy több nem esne jól, akkor visszavettem, esetleg vizet ittam, hogy jobban feloldódjon a szénhidrát. 

Szinte senkit nem ismertem, és tudjátok mit? Nem élveztem. Imádok futni, de most semmi öröm, semmi flow. A harmadik órában már éreztem, hogy merevedik be a lábam, holott mág el sem fáradtam. Vártam, hogy legyen meg a 4 óra, majd utána tartsunk már a felénél, hogy onnantól csak a 12 órásokkal fussak, ne legyenek "zavaró tényezők". Tudtam, hogy a Hokámban nem fogok szenvedni, hiába 75% az aszfalt, és meglepően sok hasonlóan gondolkodó embert láttam ilyen cipőben.

Valakitől hallottam, hogy megjegyzi, hogy milyen "szépen lassan" futok. Nem tudom ki volt, és milyne megfontolásból elemzi ki az én futásomat, mindenesetre a dobogón nem találkoztunk. Megkérek mindenkit, hogy csapjon rá a számra, ha bárkinek is bele szólok egy versenyen a futásába.Nagyon nem tetszett ez a beszólás, holott lehet nem akart az illető semmi rosszat. 

Eljött a hat óra, végre mi maradtunk csak. Én közben egyre roszabbul voltam, főleg lelkileg. Egyedül, magányosan, magamra maradva, és vártam az estét, hogy sötétben annyit sírhassak, amennyit akarok. Még mindig nem fáradtságot éreztem. Azt éreztem, hogy ez az egész egy hülyeség, és ott van elbaszva a dolog, hogy a nevezés a gép előtt ülve egy széken zajlik, így az ember nem érzi át mire vállalkozik. 

A lábam már nagyon be volt álva a lassú kocogástól, pedig éreztem, közben pedig olyan nyugodtam vettem a levegőt, mintha sétálnék, de nem esett jól. Kerestem az okokat, hogy meg- meg álljak minden körnél kaját keresni, vagy épp magnéziumot, kerestem, hogy mitől jobb. 

Aztán ott termett a barátnőm Kriszti, aki csak kinézett meglátogatni. Úgy megörültem neki, hogy elbőgtem magam, kérdezte mi a baj, és mondtam (és rájöttem), nem az, hogy fáraddt vagyok. Csak fáj. És megrémültem. Megrémültem attól, hogy nem élvezem a futást, holott még a hat és feledik óránál vagyok. Én azt hittem, hogy jó lesz. Hogy én ebben jó vagyok. Hirtelen jött a felismerés, hogy én kevesebb vagyok ezeknél az embereknél, akik itt engem össze vissza előzgetnek. 

Elment Kriszti és betettem a zenémet. Kicsit sírdogáltam futás közben, és arra gondoltam, hogy nem égethetem magam le azzal, hogy megállok, vagy átváltok gyaloglásba. Küzdenem kell, és egyébként is túl hiú vagyok ahhoz, hogy ne menjek el a végletekig a cél érdekében. A sírás jót tett, Magnézium, ropi, kóla. Nagyon jól esik. Akkoris eszem és iszom, ha nem vagyok se éhes se szomjas. De csak keveset. A zene diktálja a ritmust. Leköt. 

Telik az idő.Végre sötétedik. ezt vártam. Megyek, a pulzusom csökken..139, 138, ... De még csak 8 órál tartok. Nem lassulhatok ennyire. Jó, van pár vízhólyag a lábamon, fáj a térdem minden kanyarnál, meg úgy az egész combom, nade az már vagy 4 órája. Belement egy kő a cipőmbe, de én le nem veszem a cipőmet a verseny végéig, leülni tilos. Minden órában pisilek, a gyomrom rendben van. 

Gondolkodom. A frissítés jó, energiám van. A lában beállt, mert úgyanúgy lépek már 9 órája...Márcsak 3 óra. Valamit változtatni kéne, mert megöl ez a monotonitás. 

9.27, még 2, 5 óra. Na most akkor kicsit nagyobbakat lépek, rákapcsolok. Jobban nyúlik a lábam, újra érzem, hogy élek. Nem tudom meddig fogom tartani ezt az iramot, de jól esik. sikerélményem van. Áttörtem egy kilenc és fél órás falat. Mostmár nem érdekel semmi, úgy örülök, hogy ez egy versenyen történik,így tuti dokumentálva van, és nem álom. Futok! Előzök!

Nem hiszem el, hogy hatosok alá megyek. A frissítőpontnál észreveszek egy kivetítőt. Nem tudom mikor kapcsolták be de egészen eddig kiesett. Látom, hogy a 4. helyen vagyok. Nem tudom hogy feljohetek e a 3. ra, de soha nem is fogom meg tudni, ha nem adok egy esélyt. A pulzusom 155-160 között. Edzéseken se, futok ennyire gyorsan. A szívem visz. A becsületem, a hitem abban, ami azt hittem már odaveszett, de mégsem. 

Én már nem akarok vissza lassulni. " szépen lassan futok"... Hát tudjátok mit? Most szépen gyorsan futok. És még élvezem is. 

De még ekkor is megálltam minden körnél vagy kólát vagy izót inni. Sajnos benéztem és az utolsó órára tartogatott gélemnek nyoma veszett, helyette betoltam egy magnéziumot. Márcsak egy óra. De amennyivel gyorsabban futok, annyival gyorsabban tellik az idő. Minden előzés egy visszaigazólás, hogy jól tettem, hogy nem mentem a tömeggel az elején. 

Közben a fülemben a High Contrast 2 órás mixe, ami olyan tempót diktál, hogy egyenletesen, haladok. Utcsó kör, és ezzel megvan a 100adik. De nem, hiszen még van 6 perc. Akkor most meg kell futnom a 101edik kört. Magamért. És szaladok. Az utolsó köröm 4:56 os lett. A leggyorsabb. Hihetetlen. Tökjó, hogy ez egy versenyen történik meg, így van sok szemtanú, mert egyénként magam sem hinném el, hogy ez megtörténik. 

Egyébként itt van, nézzétek meg a saját szemetekkel:

http://www.sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=238&bib=1254

Megszólal a kűrt. Sírok, boldog vagyok. Jó megállni. 

Amilyen szarul indult ez a verseny, annyira happy end lett. Megvan a 3. hely. Álmodni sem mertem volna róla.

Nekem ez egy mesébe illő történet. Tanulság: Sose add fel, mert soha, de soha nem tudhatod mit hoz még az élet!

És végül megjegyzem, hogy még mindig azt gondolom: itt az utolsó is győzött. Aki 12 órán át egy ilyen versenyt végigvisz, akár belegyalogolva, az már egy emberen felüli teljesítményt vitt véghez. Brutál ami itt van, és bár helyrejöttem a végére, nem tudom azt mondani, hogy ez a verseny nem volt ultrabrutál. 

Meg kell, hogy mondjam, hogy a közelébe sem értem a második vagy első helyezett csajoknak. Ők már igazi ultrások. Én - talán nem is bárom - még mindig egy hobbifutó vagyok. De futó vagyok, mostmár ki merem jelenteni. ( you are what you repeatedly do )

Egyénként átlagpulzus 144 lett. Az ultrabalatontól továbbra is félek, és miután ezt kipihentem ráállok a heti táv növelésére. Ámen :)

Kedves ismerőseim, ismerőseim ismerősei, bringások, megbízható emberek bringával, emberek, akik ráérnek május 31. és június 1. között!

Idén (ne kérdezzétek, hogy milyen megfontolásból) egyedül szeretném teljesíteni az Ultrabalaton 212 kilométeres távját. Ehhez 2 bringás kísérőre lenne szükségem, akinek van biciklije, megbízható, és van kedve körbetekerni a Balatont, részese lenni egy ultra versenynek.

Amit tudok intézni: fuvar Budapestről és vissza, kaja, pia, kisbusz, ahol jól elférnek a bringák és ti, amikor pihentek, valamint egy felejthetetlen élmény (legalábbis a tavalyi életem egyik legszebb napja volt).

Aki kísért már futót, talán tudja, hogy övé a legfontosabb szerep. Mivel ennyi távon én már nem cipelek se kulacsot, se kaját, a kísérőimnek annyi dolga lenne, hogy segítsen a frissítésben. A távon végig jön velünk a kisbusz ( nem mellettünk, mert bringaúton megyünk főleg, de minden váltópontnál ott lesz), szóval a fele távot lehet pihenni és a cuccokat is be lehet tenni.

Légyszives írjatok ide, vagy a vinczezsofika@gmail.com-ra. Köszi :)

Már olyan rég meg szerettem volna írni ezt a bejegyzést, de az otthoni gépem elromlott, a melós meg nem arra van, hogy az élettörténetemet fogalmazzam meg. 

Szóval már december vége óta nem futok egyedül. Találtam egy társat, akivel már kevésbé ilyesztő hajnalban, sötétben az erdőben futni. Ő Tigris, akit az illatos úti menhelyről (http://ebtelep.hu/) fogadtam örökbe December 21-én. Nem sokat tudtam róla, körülbelül két éves lehet,, két hónapja van a menhelyen és Budapest belvárosában találták kóborolni. 

Persze mindenkitől megkaptam, hogy én erre nem vagyok alkalmas, a kutya nem játék, és egyébként is kicsi a lakásom, meg majd ráérek én még ezzel. De engem most sem érdekelt hogy mások mit gondolnak az én életemről, továbbra is azt tanácsolom nekik, hogy foglalkozzanak a saját dolgaikkal és vegyék észre, hogy felnőttem. Na nem teljesen, de nem is tervezek 100%ig felnőttnek lenni.

Nade kezdjük az elején. Mint azt írtam, nagyon féltem sötétben futni és senki nem kelt fel akkor a közelemben amikor én, nem is baj, mert megvan a saját ritmusom, szeretek egyedül menni. Mindig is akartam kutyát, és most konkrét szükségét is éreztem, sőt a kutyának is jobb, h nem csak azért veszik magukhoz, hogy egyszer kétszer megsimogassák, mert ez neki édeskevés. ( itt most nem a cicakutyákról beszélek). 

Ha valamiben biztos voltam, az az, hogy befogadok valami menhelyről. Az hogy én vegyek kutyát? Szóba se jöhetett! Most nem fogok kutyás blogot indítani, de vérlázító, hogy emberek hogy dobálják ki a kutyáikat azért mert annyira lusták / bénák / buták / értelmileg csökkentek, hogy nem tudják, hogy hogy kell tartani őket. Mindegy nem is akarok felbaszni magam. De amikor látogatást tettem az Illatos úton és konstatáltam, hogy ott aranyosabbnál aranyosabb kutyák vannak, nem hittem a szememnek, máig nem tudom egyszerüen felfogni, hogy hogy történhet meg a mai, felvilágosult világban...Őszintén szólva nem is akarom megérteni.

Nagyon aranyos volt az ott dolgozó ember, körbevezetett minket és nekem már akkor nehezemre esett sírás nélkül kibírni ezt az igazságtalanságot, hogy a kutyák ártatlanul rács mögé kerülnek az emberek sötétségei miatt. Nade én most melyiket válasszam? Az összeset nem vihetem haza. 

Tudtam, hogy óriási lutri lesz hazavinni egy olyan kutyát, akinek nem tudom az előéletét, hogy szobatiszta e, mennyire ugatós, miért dobták ki, hogy viszonyul msik kutyához, macskához, pórázhoz szokott e...de ezeket mind mind meg lehet tanítani neki. Egyénként még ki sem válaszottam a kutyát, már kinéztem a legjobb kutyaiskolát neki, amit mindenkinek ajánlok is ( http://kutyasuli.hu/ és a Facebook oldal: https://www.facebook.com/tukormodszermagyarorszag ). Ez a minimum amit a kutyáért és magamért teszek, hogy megtanuljunk együtt élni és megismerni egymást.

Szóval csak úgy kapkodtam a fejem de sok aranyos kutya közül hogy válasszam ki a legaranyosabbat, honnan tudom, hogy melyik az enyém. Aztán volt egy kutya. Aki amikor odamentem hozzá nem ugatott úgy mint a többi. Leült és odanyújtotta nekem a mancsát. Ekkor én tudtam, hogy ezt  a kutyát nem hagyhatom ott. Nem volt neve, csak kennel száma, és mondták, hogy tigriscsíkos a lába. Felírtam a számát, és mivel ez csak az első látogatás volt úgy búcsúztunk el, hogy meggondoljuk. Anyukámmal hazafele már a nevén gondolkoztunk, a Tigris név adta is magát. 

Másnap visszamentem, mert látni akartam ugy, hogy aludtam rá egyet. most még biztosabb voltam benne, hogy ő lesz a kutyám. mondta az ottani ember, hogy nyugodjunk meg ezt a kutyát senki nem fogja elvinni előlünk, mindenki kiskutyát, vagy fajtatisztát visz főleg, nem kell aggódni. és így is lett. 

készülük az Ultrabalatonra

December 21-én érte mentünk és azóta nálam lakik .Érkezésekor apró sebek voltak rajta, és votl a heréjén egy csúnya daganat. Kb másnap el is vittük az orvoshoz. Kiderült, hogy ez valami rosszindulatú daganat. Na, sikerült elintézni, hogy azonnal megoperálják, közben négyen kellett lefogni, annyira félt a tűtől a kutya. Pár óra izgulás után végül sikerült a műtét. Dejó, hogy őt hoztuk el, ennek a kutyának tényleg mi mentettük meg az életét :). 

Persze nem minden ilyen egyszerű. Tigris a nevéhez hűen, egy kőkemény kutya, elengedni még nem merem, nincs kellő veszély érzete, és bár már megtanulta a nevét, nem 100%osan marad mellettem ha hívom.

Nade járunk kutyasuliba, minden reggel felkelek korábban, hogy feladatozzak vele ééééééss viszem futni. 

Együtt vágunk neki reggelente a futásoknak, mégcsak pórázon. Nagyon szeret kint lenni, néha túlságosan is (ilyenkor minden jobban érdekli, mint hogy mellettem gyök kettőben ügessen), szóval szerintem karra is izmosodok mostanában.

Amikor belenézek a szemébe, látom azt a hálát, hogy itt lehet és mostmár kezdi otthonának érezni a lakásom, Végigaludja az éjszakát a helyén, ezt a boldogságot tényleg csak akkor lehet átérezni, ha van egy kutyád.

Nemrég neveztünk egy keverék kutyáknak rendezett fotópályázaton: https://www.facebook.com/vigyelhaza/app_515799258467050 ami tökjó kezdeményezés, nézzétek meg, lehet szavazni ránk, vagy arra aki tetszik nektek. De azért inkább Tigrisre ha lehet :)

Tigris alig két hónapja van nálam, azóta sokminden történt. Nemsokára végzünk az alapfokon a kutyasulival, de még előttünk áll a vizsga amiért nagyon izgulok, mert a kutyám nagyon be van sózva ha társaságba keveredik, nem egyszerű lekötni a figylmét. De már megtanult ülni, feküdni, helyben maradni, és ez még csak a kezdete a sok sok éves útnak, ami előttünk áll. Sokat fogunk még futni és remélem, hogy elérjük azt, hogy póráz nélkül tudjak vele menni, de ehhez még sok sok befektetett eneergia szükséges. Mindenesetre ha én megyek jön. Esőben, sötétben, ködben, hóesésben.

Imádom őt!