Már olyan rég meg szerettem volna írni ezt a bejegyzést, de az otthoni gépem elromlott, a melós meg nem arra van, hogy az élettörténetemet fogalmazzam meg. 

Szóval már december vége óta nem futok egyedül. Találtam egy társat, akivel már kevésbé ilyesztő hajnalban, sötétben az erdőben futni. Ő Tigris, akit az illatos úti menhelyről (http://ebtelep.hu/) fogadtam örökbe December 21-én. Nem sokat tudtam róla, körülbelül két éves lehet,, két hónapja van a menhelyen és Budapest belvárosában találták kóborolni. 

Persze mindenkitől megkaptam, hogy én erre nem vagyok alkalmas, a kutya nem játék, és egyébként is kicsi a lakásom, meg majd ráérek én még ezzel. De engem most sem érdekelt hogy mások mit gondolnak az én életemről, továbbra is azt tanácsolom nekik, hogy foglalkozzanak a saját dolgaikkal és vegyék észre, hogy felnőttem. Na nem teljesen, de nem is tervezek 100%ig felnőttnek lenni.

Nade kezdjük az elején. Mint azt írtam, nagyon féltem sötétben futni és senki nem kelt fel akkor a közelemben amikor én, nem is baj, mert megvan a saját ritmusom, szeretek egyedül menni. Mindig is akartam kutyát, és most konkrét szükségét is éreztem, sőt a kutyának is jobb, h nem csak azért veszik magukhoz, hogy egyszer kétszer megsimogassák, mert ez neki édeskevés. ( itt most nem a cicakutyákról beszélek). 

Ha valamiben biztos voltam, az az, hogy befogadok valami menhelyről. Az hogy én vegyek kutyát? Szóba se jöhetett! Most nem fogok kutyás blogot indítani, de vérlázító, hogy emberek hogy dobálják ki a kutyáikat azért mert annyira lusták / bénák / buták / értelmileg csökkentek, hogy nem tudják, hogy hogy kell tartani őket. Mindegy nem is akarok felbaszni magam. De amikor látogatást tettem az Illatos úton és konstatáltam, hogy ott aranyosabbnál aranyosabb kutyák vannak, nem hittem a szememnek, máig nem tudom egyszerüen felfogni, hogy hogy történhet meg a mai, felvilágosult világban...Őszintén szólva nem is akarom megérteni.

Nagyon aranyos volt az ott dolgozó ember, körbevezetett minket és nekem már akkor nehezemre esett sírás nélkül kibírni ezt az igazságtalanságot, hogy a kutyák ártatlanul rács mögé kerülnek az emberek sötétségei miatt. Nade én most melyiket válasszam? Az összeset nem vihetem haza. 

Tudtam, hogy óriási lutri lesz hazavinni egy olyan kutyát, akinek nem tudom az előéletét, hogy szobatiszta e, mennyire ugatós, miért dobták ki, hogy viszonyul msik kutyához, macskához, pórázhoz szokott e...de ezeket mind mind meg lehet tanítani neki. Egyénként még ki sem válaszottam a kutyát, már kinéztem a legjobb kutyaiskolát neki, amit mindenkinek ajánlok is ( http://kutyasuli.hu/ és a Facebook oldal: https://www.facebook.com/tukormodszermagyarorszag ). Ez a minimum amit a kutyáért és magamért teszek, hogy megtanuljunk együtt élni és megismerni egymást.

Szóval csak úgy kapkodtam a fejem de sok aranyos kutya közül hogy válasszam ki a legaranyosabbat, honnan tudom, hogy melyik az enyém. Aztán volt egy kutya. Aki amikor odamentem hozzá nem ugatott úgy mint a többi. Leült és odanyújtotta nekem a mancsát. Ekkor én tudtam, hogy ezt  a kutyát nem hagyhatom ott. Nem volt neve, csak kennel száma, és mondták, hogy tigriscsíkos a lába. Felírtam a számát, és mivel ez csak az első látogatás volt úgy búcsúztunk el, hogy meggondoljuk. Anyukámmal hazafele már a nevén gondolkoztunk, a Tigris név adta is magát. 

Másnap visszamentem, mert látni akartam ugy, hogy aludtam rá egyet. most még biztosabb voltam benne, hogy ő lesz a kutyám. mondta az ottani ember, hogy nyugodjunk meg ezt a kutyát senki nem fogja elvinni előlünk, mindenki kiskutyát, vagy fajtatisztát visz főleg, nem kell aggódni. és így is lett. 

készülük az Ultrabalatonra

December 21-én érte mentünk és azóta nálam lakik .Érkezésekor apró sebek voltak rajta, és votl a heréjén egy csúnya daganat. Kb másnap el is vittük az orvoshoz. Kiderült, hogy ez valami rosszindulatú daganat. Na, sikerült elintézni, hogy azonnal megoperálják, közben négyen kellett lefogni, annyira félt a tűtől a kutya. Pár óra izgulás után végül sikerült a műtét. Dejó, hogy őt hoztuk el, ennek a kutyának tényleg mi mentettük meg az életét :). 

Persze nem minden ilyen egyszerű. Tigris a nevéhez hűen, egy kőkemény kutya, elengedni még nem merem, nincs kellő veszély érzete, és bár már megtanulta a nevét, nem 100%osan marad mellettem ha hívom.

Nade járunk kutyasuliba, minden reggel felkelek korábban, hogy feladatozzak vele ééééééss viszem futni. 

Együtt vágunk neki reggelente a futásoknak, mégcsak pórázon. Nagyon szeret kint lenni, néha túlságosan is (ilyenkor minden jobban érdekli, mint hogy mellettem gyök kettőben ügessen), szóval szerintem karra is izmosodok mostanában.

Amikor belenézek a szemébe, látom azt a hálát, hogy itt lehet és mostmár kezdi otthonának érezni a lakásom, Végigaludja az éjszakát a helyén, ezt a boldogságot tényleg csak akkor lehet átérezni, ha van egy kutyád.

Nemrég neveztünk egy keverék kutyáknak rendezett fotópályázaton: https://www.facebook.com/vigyelhaza/app_515799258467050 ami tökjó kezdeményezés, nézzétek meg, lehet szavazni ránk, vagy arra aki tetszik nektek. De azért inkább Tigrisre ha lehet :)

Tigris alig két hónapja van nálam, azóta sokminden történt. Nemsokára végzünk az alapfokon a kutyasulival, de még előttünk áll a vizsga amiért nagyon izgulok, mert a kutyám nagyon be van sózva ha társaságba keveredik, nem egyszerű lekötni a figylmét. De már megtanult ülni, feküdni, helyben maradni, és ez még csak a kezdete a sok sok éves útnak, ami előttünk áll. Sokat fogunk még futni és remélem, hogy elérjük azt, hogy póráz nélkül tudjak vele menni, de ehhez még sok sok befektetett eneergia szükséges. Mindenesetre ha én megyek jön. Esőben, sötétben, ködben, hóesésben.

Imádom őt!