Az előzményeket ismeritek. Túlizgultam a dolgokat, viszont ezáltal normálisan tisztességesen rápihentem a versenyre. Feltöltöttem a vitaminraktáraimat és szerintem a vasraktáraim feltöltésével is jól haladtam.

Idén sokkal kevesebb futással a lábamban álltam rajtba. Nem azért mert kevesebbszer indultam el edzeni, hanem mert kimaradtak a hosszúk. Egyedül a VTMen futottam 50 kilit, egyébként 2015-ben nem volt 30 fölötti futásom. Ez a derekam miatt volt, féltem a sérüléstől. Erre pont egy kurva tüsszentesnel jött elő, komolyan mondom ilyet még nem pipáltam. 

Nem akartam a verseny előtt sokat írni, magyarázni a bizonyítványom. Tudtam, hogy nem készültem fel úgy mint tavaly, de fontosabb volt, hogy egészségesen és kipihenten álljak a rajthoz, mint hogy sok edzéssel, gyengén és fáradtan. 

Az UB előtti hetekben akupunktúrára  és masszázsra jártam, ami kilazította a derekam, de még mindig éreztem, hogy nem vagyok 100%-on. A versenyt megelőző nap lekineziotapeltettem, de nem ott az Aligában (láttam, hogy mindenkinek már az elején jött le a ragasztás), hanem egy sokkal profibb ötcsillagos helyen, bombabiztosra ragasztva. :)

Egyébként futni futogattam 10-20 kiliket, és nem volt probléma, szóval nem volt kérdés, hogy elindulok a versenyen. Megintcsak az ülésnél és az ülésből való felállásnál fájt a derekam, és nem pedig futás közben.

Juci jött kísérni, szegény ő csak egy nappalt vállalt be, de mivel nem volt éjszakára kísérőm, és nem is kerestem, mondván, hogy lehet nem is jutok el odáig, abban maradtunk, hogy kísér ameddig megyek.

Hajnali 4kor keltünk és fél6kor már a rajtban vltunk, gyors pacsi pár ismerőssel, lufik, rajt. Hát igen, a tavalyinál már csak jobb lehet és valóban vidámabban rajtoltam el. 

Az első pár kilin sem történt semmi, ilyenkor még tudom hogy sok van hátra, még nem vagyokannyira felszabadult, erősen koncentrálok a testemre, próbálok mielőbb felveni egy stabil tempót egyenletes pulzuson.

Ez 10-15 kili után ment is. Ezúttal nem beszélgettem annyit, hanem tényleg a haladásra koncentráltam. Tartogattam az erőmet későbbre. 

30 kürül vettem először észre, hogy a jobb combom kezd beállni, de a balnál ezt nem éreztem. futi volt és ilyesztő. Amúgy pont fordítva szokott lenni, na ez van, pedig szerintem teljesen szépen futotta, csak vagy a csípőm nem áll szimetrikusan, vagy a jobb lában rövidebb (nem egyértelmű kívülről, én meg magamon nem láttam ezt jól)

De egyébként jól voltam, rendesen ettem a géleket, néha ropit és Basica Sportot ittam. Mivel kezdtek beállni a lábam kezdtem kicsit nagyobbakat lépni. Ettől joban is lettem, elmúlt a combfeszülés, kicsit előzgettem is, bár ez csak azért volt mert az elején sokan megindultak és mostanra vettek vissza. 

Fürednél éreztem, hogy bár a gyomrom oké, a hasam nem volt oké, úgyhogy külön örültem idén a WCknek a pontokon. 

Fürednél bekentem magam és ott már éreztem mekkora hőség lesz. Elkezdtem agam locsolni. 50 küröl csináltam egy szelfit asszem itt még egész jól voltam.

Jöttek a dombok, aminek örültem, mert így lehet sétálni. De csakis ilyenkor, edzésen sosem megyek át sétába, imádok szenvedni az emelkedőkön. De most tartalákolnom kellett. Viszont a lejtőn érezem először, hogy a jobb térdem külső fele fáj. Ismerős volt ez a fájdalom a VTM-en. Viszont ott is végigmentem fájdalommal, és néha nem is éreztem, szóval nem ilyedtem meg...annyira.

A nap égetett a só marta a bőröm, de tudtam, hogy ezzel mindenki így van, nem is zavart annyira a hőség, bár nagyon el voltam szokva tőle. De annak kell örülni ami van - gondoltam és reménykedtem hogy szépen lebarnulok ( szénné égtem :D ).

60 után valamikor felhívtam a szüleimet, akik a kisbusszal kísértek, hogy akkor kurvagyorsan kell egy sapka, mert már a fejem fáj, nehogymár egy napszúrás fogjon ki rajtam, és nem ártana egy immodium sem, vagy esetleg kettő. A válasz az volt, hogy ők már a Varga Pincészetnél vannak, bírjam ki addig. Ja bazmeg csak 30 kili addig és a legnagyobb szintek + pont a legnagyobb hőség!! Ezt komolyan mondom nem akaram elhinni. Na ettől aztán megborultam. 

Öntöttem a vizet a fejemre, de gyorsan megszáradt. Mindenki sapkában volt rajtam kívül, és énis hoztam magammal, ott várt a buszban, kurvasokat érek vele, meg az immodiummal is, ami szintén ott volt pár faluval arrébb. Fájt a hasam, a fejem, égett a vállam, de ezek nem számítottak külön külön, csak együtt vették el az életkedvemet. Akkor valahogy mélypontra érkeztem, úgy éreztem hogy egyedül maradtam hiába volt ott Juci, nála se volt semmi cucc. Gombóc volt a torkomba és csöppet sem élbveztem ezt az egészet. Természetesen a feladás gondolata nem járt a fejemben. Vagyis abba gondoltam bele, hogy nem gondolhatok bele, mert nagyon ciki lenne itt feladni. 

Szenvedtem és néha bele is gyalogoltam, tudatosult, hogy idén már most dupla annyi küzdés és negyede annyi élvezet volt a futásban, mint eddig bármelyik évben.  De amikor egy egy ponton szurkoltak a csapatok, agy egy egy ismerős arccal találkoztam, az mindig visszarángatott a mélypontról. Ja és ami megmentett, hogy többször jéggel kínáltak, hát az valami fenomenális volt, ekkor már nagyon fájt a jobb térdem és tudtam, biztos voltam benne h ez az a bizonyos ITBS  ami az egyik legnagyobb kibaszás ( a sok közül), ami egy futóval történhet. Emlékezdem rá, hogy olvastam, hogy jegelni meg pihentetni kell. Pihentetni nem tudtam, de a jég pont jó volt. Persze futás közben ez nem ment annyira, viszont rá tudtam rakni egy flektor tapaszt, amitől, úgy 70 fele már egész jól ment újra a futás. Közben megjelent Szabi és Attis, akiknek eddig fogalmuk sem volt mi az az Ultrabalaton, mit keres itt ez a sok ember és én miért gyalogolok, ha ez egy futóverseny. :D 

És ez volt a jó, nem sajnáltak, nem törődtek vele, hogy mennyi van mögöttem, üvöltették a 90es éveket a hangszóróból és előttem meg mögöttem kacsáztak a bringával. Levideózták, ahogy a jövőbeli énemnek üzenem, hogy soha a büdös életbe ne nevezzek be erre a szopatásra . :D Kurvajó volt. Legalábbis így visszagondolva, de a hangulat akkoris fesztiválhoz hasonló. Ja és derékfájásnak még mindig semmi nyoma. futok hát, ha fáj is, hiszen mindenkinek ugyanaz a pálya, ugyanaz az idő, ez van, ezzel kell megküzdeni. 

80-nál már elég erőseket káromkodtam, de még mindig tudtam röhögni magamon. Itt már kezdett tudatosulni, hogy nem megyek végig. A fájdalom erősödik, de még pár perces gyaloglás után vissza tudtam térni a futáshoz, így az aktuális cél mindig a következő frissítőpont volt. Ott valahogy mindig jobban lettem testileg és lelkileg is. Hihetetlen mennyi erőt dutnak adni az emberek a kedvességükkel. Alapból egy egyre antiszocabb ember vagyok, jobban szeretem a kutyákat és az állatokat a legtöbb embernél, de az Ultrabalatonon valahogy visszatér a hitem az emberek iránt. (Persze mindig vannak kivételek).

Mivel bele kellett gyalogolnom, ki is írtam a facebookra, hogy hogy érzem magam 80 felett. Fosul. Arra nem számítottam, hogy mennyi hozzászólás és bíztatás jön erre. Najó nem égethetem magam, menni kell tovább. Még nem készültem ki eléggé ahhoz, hogy ne tudjak tovább menni. Még el tudok viselni bőven fájdalmat. Arra gondoltam, hogy kb mindenem fáj, de már a bordáim is, és nem tudtam, hogy a vállam azért fáj mert beállt, vagy mert szarrá égette a nap, de a derekamnak semmi baja. És én azt mondtam, hogy addig futok amíg a derekam bírja. Szóval mennem kell. Eljött a salföldi szakasz, meredek fel és le, ami nekem a Vár a Hármast juttatta eszembe, dejó volt az a verseny, alig volt sík, csak sok sok meredek. Na itt persze csak gyalogoltam. A baj az volt, hogy felfele tudtam tempósan sétálni, de lefele alig bírtam járni, mert a jobb lábamat nem tudtam már behajlítani. Lesántikáltam valahogy pedig itt ezeket jó lett volna megfutni. Nem irigyeltem a bringásokat, nekik nehezebb dolguk volt. Na végre valahára elértünk a Vargába jól lecsesztem a szüleimet, ők meg azt mondták, hogy szóltak...hát lehet, de én ezt nem hallottam. Na lépjünk ennek így semmi értelme. Még a felénél se vagyunk. A pince szuper élmény volt, sokan szídják, de az a hűs levegő nagyon jól esett lent. Ha szeretném a bort, akkor tuti ittam volna egy fröccsöt. Viszont a pihenőhejen le kellett feküdnöm 6-10 percre. Itt éreztem hogy baj van, nem volt még olyan futásom ahol akár leülnöm kellett verseny közben. De nem baj időben jól álltam, fáradt nem voltam csak fájt. 

Na most jönnek a kedvenc részeim, Badacsony, Szigliget, imádom ezeket a helyeket és sokat edzettem itt, ismerem mint a tenyeremet. Itt csak kocogtam, ami azért jobb mint a séta. Itt egész jól voltam, mert kezdett lemenni a nap, és mert Badacsony a második otthonom tonképpen, sokat futottam erre. Tördemic előtt találkoztam Lesi Zolival, akivel úgy belemélyedtem a dumálásba, hogy azon kaptam magam, viszonylag tök jó tempót megyek. Azt hittem viccel amikor azt mondta, hogy nemsokára kiáll, mert ha olyan szarul lenne akkor sétált volna, de nem, csak az emelkedőkön gyalogoltunk.

És most jön a kedvenc részem, amikor 100 után szinte ujjászületve éreztem magam. Jott Szabi az egyik kedvenc számommal, ha valami, hát ez az emlék maradjon meg bennem az egész versenyből.

Én meg údjra 5:40- 6 perces kilométerekkel "száguldva" énekeltem és kerülgettem a tömeget a Szigligeti elágazásban. Közben ment le a nap, de még világos volt bőven.

Így folytattam utamat egészen Györökig, de mivel egy óriási lendületben voltam egy nagy holtponton túl, nem is áltam meg, mentem tovább. ezt most ki kell használni, ki tudja meddig tart ez hullám, nemsokára sötét van, következő cél a 123as frissítőpont.

Megvan, itt azt hittem hogy lesz masszázs, de csak ragasztás meg oxigénpipa, amit pont fél perc után untam meg. Fejlámpa fel, hosszúujjú, háromnegyedes gatya. Juci végre pihen, Szabi és Attis kísérnek. 200 méter mulva realizáltam, hogy a full új és hiperszuper fejlámpám, amit a pasimtól kaptam teljesen le van merülve. Na király. Akkor a telefonommal világítok a következő pontig, még jó, hogy Juci hozott egy fejlampat, kar hogy ok mar a következő ponton vannak.

Na itt már annyira fájt a jobb térdemnél, hogy nem tudtam futni, de már kocogni sem. Gyalogolni igen és egyébként is a telefonos elemlámpával óvatosan haladtam csak. Itt Keszthelyig susnyás van, sok bokor, békák és kevés fény.

Kénytelen voltam újratervezni. 128 körül voltunk de már nem tudtam futni. Nem azért mert beállt mindenem, vagy tele vagyok vízhólyagokkal és úgy érzem a puha Hoka Valor talpát, mint ha kő lenne. Hanem mert basszus lesérültem. Viszont most jó volt a sík, mert viszonylag nem kevésbé kellett hajlítani a lábamat a sétához. A lényeg  agyors gyaloglás, arra figyeltem csak, hogy ne lassuljak. De meddig lesz ez így? Hát végig nem. 200is sem, mert ha odáig eljutnék végigmennék. Meglátjuk, érjük el a következő pontot. 

Keszthely - Balatonberény a leghoszabb szakasz, ultraszopó úton. Azt hittem soha nem érek oda. Fáztam már nagyon, de tonképpen minden bajom volt. De a beszélgetések Szuabiékkal elterelték a figyelmemet.

Innen már tényleg szenvedés volt minden lépés. Csere, Juci kísér, a többiek pihentek. Láttam rajta, hogy ő is nagyon fáradt. Sajnáltam, hogy nem kerestem kükön kísérőt éjszakára, de nem tudtam, hogy eljutok idáig. Nem nagyon beszéltünk, csak néha jajjgattam. Itt azért elmondanám, hogy bár sokan szídták azt, hogy miért indulnak olyan későn a csapatok, nekem nagyon jó volt, hogy mindig volt 1-2 váltótag, aki elfutott mellttem, mindig kaptam egy jó szót, egy hajrát, ha nem is lettem tóle joban, a lelkemnek jót tett, és nem éreztem magam annyira egyedül mint tavaly.

Itt már felmentem Facebookra gyaloglás közben és néha írtam egy két dolgot, ami azért volt jó, mert kiderült, hogy nekem drukkolnak. Nem egy és nem két ember. Sok! Basszus nem adhatom fel még. Kikészültem, de nem eléggé. És még mindig tudok menni, szarul, de megyek. Tavaly 161ig elmentem, idén nem adhatom fel eőbb. Nem lehetek gyenge!

Sírdogáltam kicsit magamban, és éreztem, hogy jön a vég. Közel a vége. Egészen pontosan 157-nél. Hangyalépésben közelítettem meg a pontot. Mondtam a többieknek, hogy lehet feladom, befekszem a buszba, muszáj viszintesbe rakni a lábaimat, mert ez így nem fog menni. De még ne induljunk haza, várjunk. 40 percet feküdtem. Közben megbeszéltükt, hogy mielött indulnénk szálljak ki és nézzem meg, jobban vagyok e. 157 és még fel sem kelt  a nap. 40-50 perc után elhatároztam, hogy bármilyen lassan is, elmegyek addig a 161ig, és ha kell térden csúszva is de egy métert tovább, hogy elmondhassam, megdöntöttem a tavalyit. Ennyit talán még ki tudok hozni magamból. 

Fáradt nem voltam, és ha nem nyilalt volna a térdem még kocogtam is volna. Annyira már volt minden fájdalom a térdemhez képest. Mindennel meg tudtam küzdeni, de ezzel nem. Viszont újra ment a gyors gyaloglás. Itt találkoztam sünivel, majd kicsit később kisrókát is láttunk, nagyon aranyos volt.

A gyomrom fájt, de csak savam volt a sok édestől, semmi hányinger. Elértem a 161-et, és mentem tovább. Mert a következő hivatalos pont 164 volt. Ekkor már hajnalodott és egy kis eső is ébren tartott minket.

A következő és egyben utolső cél a 170 lett volna, ehhez eltotyogtam a 169,8-hoz, és megittam egy teát. Itt is le kellett ülnöm pár percre, találkoztam Györgyi csapatával. Nagyon aranyosak voltak és én újra belelkersültem és elindultam. Pontosan 200 méterig tartott ez ki, tudtam, hogy vagy 2 óra szenvedés lenne eljutni a következő, 6 kilométerre lévő pontig. Ez most teljesen fölösleges. Minden kísérőm fárasdt, nem fogok beérni, lesérültem, nem húzom tovább az időt. Még jó, hogy ott volt a 170-es tulipán, így elég egy fotó bizonyítéknak, azzal megelégszem, így elmonhatom , hogy 170ig jutottam, ha a hivatalos eredmény 169,8-at ír, akkor is.

Vége. Nem volt sírás, nem volt rosszkedv, az első dolog amit csináltam, hogy végre fogatmostam. Jajj dejól esett. Visszavittük a chipet aligára és húztunk haza. Mindenki hulla fárast volt, agyilag én még pötrögtem, kár, hogy a testem nem annyira. 

A tények:

Részidőim 

 Strava Link ameddig a GPS bírta

Furcsa egyébként, mennyire nem kudarcnak éltem meg ezt a másodszorra sem teljesített kört. A sérülés az sérülés és fontosabb, hogy 10-20 év mulva is tudjak futni, minthogy körbérjek 36 óra alatt és szétcsesszem magam. Pontosan tudom, hogy ha ez nem lett volna, akkor nem adom fel. És külön örülök, hogy a gerincsérvemmel úgy jutottam el 170ig, hogy meg sem éreztem a derekam. 

Összességével ahhoz képest, mennyire szenvedős volt ez a verseny, de tényleg, sokkal kevesebb flow volt benne és sokkal több fájdalom, nagyon sok jó élménnyel távoztam, és hétfőn már úgy ébredtem, hogy én jövőre is tuti nekimegyek. Olyan tapasztalatot gyűjtöttem és annyit tanultam ezalatt a 24 óra alatt, amiért már megérte elmenni. 

Utórengés: Szerda van és még mindig sántítok, fáj a lábam.Kezdek már aggódni, úgyhogy szerintem lassan elmegyek vele orvoshoz, mert egyébként egész jól vagyok és alig várom, hogy fussak. A bokám is eléggé fáj a jobb oldalt, gondolom mert szarul léptem és lépek. 

Kicsit most leesett egy kő a vállamról, pihenni fogok, bulizni, élvezem a nyáresteket, és nem izgulok semmilyen verseny miatt. Kezdődik a buliszezon. Persze futni fogok, amint felgyógyulok, már most hiányzik egyébként. 

Jó lenne rendbejönni, mert rábeszéltek a cégnél, hogy induljak váltóba a K&H-n, futnék végre egy 7 kili lájtosat, csak a buli kedvéért. Ciki lenne lemondani :D

Hát az a helyzet, hogy nem visz rá a lélek, hogy leirjam a sok sok gondolatot, érzést amit fejemben kavarog. Talán jobb is. Tele vagyok félelemmel, kétségekkel... Nincs kedvem elore josolgatni, bele adom ami van,a szar derekamat, az elszantsagommat, mindent amit egy év alatt összegyűjtöttem. Meglátjuk mire elég. Sajnos ez most a derekamon fog múlni, es így nekimenni egy versenynek nagyon kiszolgáltatott érzés. De én hiszek a csodákban, es tavaly rosszabb volt a helyzetem. Idén ujra próbálom, ez nem kérdés. Ameddig megyek, addig jo lesz a buli. :)

hogy megis valami pozitívat olvassatok, ezt a cikket teszem be rahangolodasnak: 

http://futasvelem.blogspot.hu/2015/05/ultrabalaton-hosnok-gondolatok-rajt.html

Hajra! :)

Folytassuk ott, hogy szorgosan róttam a szigetköröket, de egyre szarabbak voltak a kondíciók: odafele ugye a Mechwarttól mentem, ahol újítják fel a villamos síneket, előszor mécsak az egyre szarabb levegő, majd a sok ember és a végén az az akadálypálya zavart, amit itt útlezárásnak neveznek. Közben pedig a Szigetet is kezelésbe vették, most éppen ott tartunk hogy a külső kör egyharmada futható, majd mehetek az aszfalton a belső körön, köszi.

Annyira televolt a tököm az egésszel, hogy kellő lökést kaptam arra, amit már régota tennem kellett volna. Felfedeztem egy tök jó utat a HHH felé, szóval otthonról futok oda, hétköznapokon csak a Fenyőgyöngyéig, nade így is 12 kili 300 a szint ami pont 200-al több mint a sziget. Ha hétvégén több diőm van, akkor kijön egy 20 kilis 630 szintes futi, ami azért eléggé adja :)

Szóval ezt kezdtem el, aztán 3-4 naponta pedig vagy pihinap, vagy egy laza szigetkör, hogy azért pihenjek is, nehogy valami baj legyen. Nem is volt baj egészen addig, amig egy Szigetes futás után megdícsértem a Tigrist, hogy "jólvan nagyonügyes kutya va' HAPCI!!"- na és egy hajoló pózban tüsszentettem magam el úgy, hogy úgymaradtam. Másodpercek töredéke alatt rendeződött át a derekam majdnem teljesen abba a szar állapotba, ahonnan októberben indultam. Bár most azért nem olyan szar a helyzet, mert tudok járni, és a melóba is beszenvedtem magam, bár a kurva ergonómikusnak csúfolt székben estére mégjobban fájt már minden perc.

Na akkor most lúzer vagyok, vagy lúzer vagyok??? És ez a tüsszentés pont a futás és az erősítés nyújtás kombó között volt, ami a legérzékenyebb időszak az ágyból kikelés után. 

Kezdtem jól lenni, kezdtem felerősödni, az immunrendszerem helyreállt, szinte el is felejtettem minden bajomat, persze annyira nem, hogy valami hülyeséget csináljak. Elkezdtem izgatottan várni az Ultrabalatont. Számoltam a napokat vissza ... hát tudjátok hogy van ez amikor az ember valamit nagyon vár...

Ehhez képest (ez május 7-én történt), nem volt semmi kiborulásom, se sírás, se hiszti. Valszleg nálam több idő egy ilyet feldolgozni. Anyukám, akinek szintén sérve van, akupunktórára járt, ami elvileg 10 alkalmas, de kb 6 alkalom után olyan jól volt, hogy azóta is fut és tok jól elvan. 

Végső elkeseredésemben (mert én nem hiszek ezekben a dolgokban, legalábbis nem vagyok meggyőzve) rá egy napra már meg is kaptam az első tűszúrásaimat moxával, amitől még nem lettem jobban, de elkezdődött a kezelés. 

Hétvégén sokat feküdtem, szedtem a szokásos izomlazitóimat flektor tapasz a derekamon, és kezd kilazulni.

Nade már 4 napja nem futok (mondjuk ez még nem tűnik soknak leírva), és valszleg még pár napig nem is fogom megpróbálni. Szombaton mondjuk végigtáncoltam egy estét és ment is, meg másnap sem voltam rosszul, szal tesztelgetem azért, hogy mit lehet. Valszleg kocogni is tudnék, de ezt egyelőre a teljes felépülés érdekében még nem engedem magamnak.

Azt kell mondanom, javulok, már nem fáj úgy, ma voltam spinningen, ami elég kemény volt, és semmi bajom, de a csípőm el van tolódva baloldalra és amíg nem megy vissza, addig nem futhatok, mert az asszimetrikus terhelés lenne, és csak roszabbat tennék neki. 

Tegnap voltam megint akupunktúrán, majd utána masszázson, ami után agyon jól éreztem magam, a derekam kezd visszahúzódni a helyére. 

Hétvégén, ha helyreáll a rend (de tényleg csak ha helyreáll), megpróbálom a futást, síkon, óvatosan.

Hogy mi a tanulság? Az ami az egész életem tanulsága, ha valamit nagyon akarok, mindig közbejön valami. Nem szabad egy dologra feltennem mindenem. Asszem arra kell gyúrnom, ami számomra a legnehezebb. Az elengedés. Ha kell, hiszti és önsajnáltatás nélkül kell elengednem az Ultrabalatont. Kipihenni a sérülést. 

Csaképpen oda kell figyelni, hogy az elengedés ne megfutamodás legyen. Néha nehéz különbséget tenni, ha mos tkijelentem, hogy nem indulok, na az megfutamodás lenne. Megint egy évig edzettem rá, kurvasok terápíán és erősítésen vagyok túl, tonképpen emiatt idén egy forintot nem tudtam férretenni, mert annyit kültöttem a gyógyulásomra és felerősödésemre. Ami egyébként sikerült...majdnem. 

Őszintén szólva az önbizalmam ment el. De nagyon. És innen nehéz visszjönni. De ha idén nem állok rajthoz (mert megígértem itt, a blogon, hogy sérülten nem indulok el), akkor is megérte az a sok edzés, gyógytorna és egyéb odafigyelés, amivel a testemet és lelkemet támogattam. Kellett az UB, a cél, amiért minden nap hajtottam magam és eljártam az utálatos gerinctréningre szenvedni, de megérte.

Viszont most nem szégyellem magam ezért, erősítek, nyújtok, odafigyelek mindenre, szarul tüsszentettem. Ha a sors így akar kibaszni velem, akkor ezt el kell fogadnom. Na de milyen jó, hogy ami multkor az UB napján jött ki, az most egy hónappal előtte. Még mindig jobb helyzetben vagyok, mint tavaly. 

Hogy feladom? Mi a feladás? A feladás nem az, hogy az egészségem árrán is végigmegyek négykézláb. Érdekes, ahhoz viszont van önbizalmam, hogy azt mondjam, eléggé tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ha kell feladjam magát a versenyt, mert már különbséget tudok tenni egy fáradság, azzal járó fájdalom meg egy komolyabb probléma között. Tudom, hogy ettől nem leszek roszabb. De ha fáradt vagyok és nem fáj semmi, akkor küzdök amíg csak tudok. Mert azért engem nem olyan fából faradgtak...

 Ha nem megy nem eröltetem, DE megadom az esélyét!

 Persze az ejszai kisérőm ugrott, mert az "egyelőre nem tudom pontosan mi lesz, de a napokban kiderül. Kavarodik az élet most, semmit nem tudok mi fog történni. De írok amint kiderül" Nekem nem azt jelenti, hogy emlékezne arra, hogy megígérte, hogy kísér, de sebaj, végülis lehet el sem jutok odáig.. :)

Szóval  tavaly mindent megterveztem es nem sikerült, most mar legalább előre látom, hogy hullik szét a terv. :) Nembaj, igy másodszorra már nem is lyan drámai dolog ez.. :)

Az van, hogy tulajdonképen kissebb kihagyásokkal végigbetegeskedtem az áprilist. Azaz március végén volt az első torokgyuszim, majd utána az április a VTM kipihenésével kezdődött. Aztán később jött egy hirtelen belázasodós betegség, majd pár napja újra rámjött a nagy torokfájás, ami ha lázzal nem is de hőemelkedéssel, gyengeséggel és levertséggel társul.

Az április az a hónap, ahol általában elég sok kilit szedek őssze, de nem gyorsan, sőt, ilyenkor már nem is nagyon versenyzek, csak szépen lassan, akár napi 2 edzéssel. Tavaly 464 kilit szedtem össze a hónapra. Idén 184-nél tartok, és nem úgy néz ki, hol holnap futócipőt fogok húzni. 

Csináltattam is egy teljes vérképet, ennek nemsokára kiderül az eredménye, valamint este el is nézek a háziorvoshoz, nézze már meg a torkomat, mert nem akar javulni. 

Egyébként mióta futok, sosem voltam ennyit beteg. Ezért is idegesít ez a dolog, meg egyébként is. A lefgontosabb az egészés, utána jön a futás, mert betegen nem lehet sportolni. 

Persze az is lehet, hogy a betegségeimet nem pihentem ki és ezért estem vissza, úgyhogy most megpróbálok teljesen helyrejönni mielőtt nekikezdek a reggeli köreimnek. Csak félek, hogy legyengülök a sok kihagyással. Leépül az a maradés kevés izom rajtam és legyengülök. 

Aztán kicsit talán én képzelem ezt be, de milyen jó, hogy az én blogomon olyan hülyeségeket írhatok, amilyet csak akarok. :) 

Ebben az évben futottam eddig a legkevesebbet egyébként, nemrég léptem át idén az 1000 kilométeremet, ez tavaly és azelőtt már jóval korábban sikerült. 

Tobábbá szerettem volna hétvégén egy utolsó hosszút futni, mármint egy 50est, gyakirolva ezzel pár uj cuccot frissítés gyanánt és az új cipőmet (gél, amino), nehogymár a versenyen teszteljek...Dehát betegség után meg nem állhatok neki kifárasztani magam, aztán kezdődne minden előről.

Szóval most úgy érzem, hogy kb annyit edzettem, mintha egy UB párosra készülnék. 

Mindig van valami, ami miatt nem tudok 100%osan rajthoz állni. :S

Mondjuk bárcsak ez lenne az.. Akkor mégsem aggódnék annyira.. :) 

Asszem így izgalmas az élet... :)

-----------------------------------------na voltam orvosnál-----------------------------------------------------

A doktornő ránézett a torkomra, tényleg kicsit szarul néz ki, kaptam antibiotikumot, munkába mehetek, de futni még nem fogok pár napig. (ezt nem ő mondta, hanem én:) )

A vérképem teljesen tökéletes, egyvalamiut leszámítva, hogy eléggé vashiányos vagyok, ez persze a nőknél nem ritka.Ez magyarázatot ad az állandó fáradtságra, ami az alacsony vérnyomásommal társulva eléggé szar.

Felírt receptre vasat, mondta h az UBra már teljesen rendben leszek vasilag is. :)

Kedves ismerőseim, futótársak és minden megbízható bringával rendlkező ember, aki ráér az Ultrabalaton idején!

A tavalyi beszámolóm itt tekinthető meg 

Bringás kísérőt keresek az idei ULTRABALATONra, egyet éjszakára, tehát kb Balatongyöröktől Aligáig.Ez kb este 7-8-as kezdettel egészen másnap akár délig is kitarthat. Kisbusz, kaja, pia, társaság biztosítva. Továbbá nappalra is szívesen venném a kísérést, de az éjszaka az elsődleges. 

Amit tudok intézni: fuvar Budapestről és vissza, kaja, pia, kisbusz, ahol jól elférnek a bringák és ti, amikor pihentek, valamint egy felejthetetlen élmény gyönyörű, balatoni napfelkeltével.

Nappalra is kerestem, de oda már jelentkezett valaki, úgyhogy bár mi hajnalban indulunk és szívesen levisszük az északai kírésőt, de elég betársulni estefele is.

Aki kísért már futót, talán tudja, hogy övé a legfontosabb szerep. Mivel ennyi távon én már nem cipelek se kulacsot, se kaját, a kísérőimnek annyi dolga lenne, hogy segítsen a frissítésben. A távon végig jön velünk a kisbusz ( nem mellettünk, mert bringaúton megyünk főleg, de minden váltópontnál ott lesz). 

Légyszives írjatok ide, vagy a vinczezsofika@gmail.com-ra. Köszi :)

Kezdjük talán az előzményekkel. A verseny hetén beteg voltam, de nem voltam lázas. Ezért aztán nem mondtam le a versenyt, hiszen volt már ilyen a Vár a Hármas előtt, és mégis milyen jó vége lett. 

Szerdán kerültem orvoshoz, aki hajthatatlan volt és anibiotikumot írt fel, mert annyira gennyes a torkom, hogy ezt muszáj. Ez az én lelki világomat nem rengette meg, de mindenkinek van minimum egy olyan rokona, aki sokkal okosabb, mint bármilyen orvos, és ha anibiotikum, akkor "Úristen", meg lengyengülök, meg fosni fogok, meg ne fussak...

Az orvos azt mondta, hogy nem javasolja a vasárnapi versenyt, de ha ő a helyembe lenne, biztos elindulna. Mondta, hogy arra ne számítsak , hogy világcsúcsot futok, de ez a gyógyszer nem okoz olyan mellékhatásokat, ami (csakis ha jól érzemm magam addigra) kizárna egy várva várt versenyt.

Nekem ez az 52 kilométeres "csak" 1200m szintes terepultra (végre leírhatom, hogy ilyet tejsesítettem jessz \o/ ) egy mérföldkő volt az Ultrabalatonhoz vezető út felé. Ez volt az a verseny, ami nagyban befolyásolja azt, hogy el merjek e indulni. Ha ezt abszolválom, és nem sérülök le illetve nem rogyok nagyon meg, akkor teljes gőzerővel (de továbbra is óvatosan) készülök a május 30-i rajtra egyéniben.

Teltek a napok, én pihentem, megittam vagy száz liter mézes- gyömbéres hársfateát és szombaton éreztem azt, hogy jobban vagyok. (csütörtökön voltama legszarabbul, fel sem keltem az ágyból). Úgyhogy bepakoltam, majd elmentunk szénhidrát feltölteni, bár ez inkább szénhidrát- zsír feltölltés volt egy nagy burritoval, meg némi fagyival. 

Persze az óraátállítás miatt duplán bebiztosítottam magam ébresztő szempontjáből, majd reggel egy nagy kávéval, egy immodiummal és 5 széntabival indítottam, bizti ami bizti :D, hiszen nekem még hétfőig tart az antibiotikum kúrám.

Azt éreztem, hogy kipihent vagyok (hétfőn futottam egy 10 kilit, de már akkor rosszul voltam, azóta semmit), jól vagyok és kellőképen rá vagyok hangolódva a versenyre. Megmondom őszintén, azt gondoltam, hogy jól fog menni. A női mezőnyt megnéztem, a neveket nem ismertem, ez egyébként nekem jó is. Szetetek kívülálló lenni, elvagyok a kis világomban, ugyanakkor már volt egy pár ismerős, szóval nem is éreztem egyedül magam a rajt előtti percekben, mindenki szuper kedves volt, és ez nagyon jól esett. 

Ilyenkor annyira örülök, hogy egy ilyen sportot űzök, valahogy olyan emberi ez a környezet, közös a természet szeretete és tisztelete. Mégis a legjobb mindig az, ahogyan a frissítő pontokon bánnak velem (meg kb mindenkivel), mintha kiskirály lennék, a nevemen szólítanak, töltik a kulacsomat, adják a kólát és bíztatnak. esküszöm, ha ez  nem lenne, mindenki sokkal (vagy nem sokkal, de) szarabb időt futna. :)

Na szóval odafe a kocsiban jó hangulat, felkészülés a rajtra, egészséges para és rajt. Vitt a tömeg, de most nem hagytam a pulzusomat sem már az elején a maximumba menni, az első emelkedő majd úgyis tesz róla. Tett is. Elkezdtem max pulzusom nűködni, ami szerintem nem max pulzus volt (mármint tartomány elvileg, de márcsask ezért is újra akarom mérni ezeket, mert szerintem valami nem stimmel itt). 

A hosszú utazás kezdetét vette és én folyamatosan gyűjtöttem a tapasztalatokat, fogadtam be az ingereket, majd ezeket valamilyen formában tudatosítottam. Rájöttem olyan dolgokra, hogy engem mi visz, mi húz le mentálisan egy ilyen versenyen. 

Lassan tudatosult számomra a taktikám, már ha lehet ilyet írni, bár ez elég nagyképűség, hiszen nem nyerni mentem, vagyis de. Magammal versenyeztem. Ki bírja tovább, a lábam vagy a szívem. Nade kanyarodjunk vissza a tényekhez.

Az első 15 kili nem volt annyira jó. Zavart a sok ember körülöttem, akaratlanul is úgy éreztem, hogy befolyásolják az én ritmusomat, szerintem ez fordítva is így lehetett. De őszinte leszek. engem csak a csajok zavarnak. Valahogy sosem voltak lány barátnőim, mindig a fiúkkal lógtam, velük szerettem futni is, és tulajdonképpen mindent. A futásnál is akkor érzem jól magam, ha az ellenkező nemmel vagyok körülvéve. Ekkor érzem magam erősnek. Hogy milyen vagány vagyok, hogy köztük tudok futni. Az sem baj, ha előznek, hiszen ők erősebbek nálam. Minek előz meg valaki, hogy aztán egy méterre előttem fusson, meg ilyen kérdések cikáztak bennem úgy a tizedi kilinél, ez arra pont jó volt, hogy elegem legyen és elhajtsak. 

Persze azért elgondolkodtam azon, hogy ezt 52 kilin keresztül nem tudom majd csinálni, de kellett egy kis egyedüllét. 

De aztán a 20. és 30 kilométer között, amikor elváltak a maratonisták útjai a mienktől, kisütött a nap, előttem és utánam senki nem volt látótávolságon belül rám talált az a flow, ami miatt megérte. Ami miatt megéri ezt csinálni, amiről szól ez az egész verseny, végre a saját ritmusomban, egybeolvadva a természettel, mint a kedvenc interjúmban. Najó, annyira nem határtalanul éltem meg a futást, mert ahhoz még kevés vagyok, de határozottan ráéreztem az ízére.

Szóval ilyen mesebeli harmóniában értem a 30. kilométerig, ahol még fütyültem is, de csak mert kb 2 hete tanultam meg fütyülni viszonylag vállalhatóan, és rákezdtem polyénból, úgysem hall senki. A frissítőpont után azonban beért egy narancssárga felsős futó, aki után még vagy másfél ótán át mentem, persze jól leszakadtam. Nem tudtam, hogy lassulok, vagy ő gyors. Szerintem lassultam, a pulzusom sem volt már olyan magas, viszont egy olyan helyen kezdett el fájni, ahol azelőtt még soha. A jobb térdemnél kívül. Szóval nem a térdem, hanem a külsö rész a lábamon. És nem múlt el. Lefele jobban fájt. Azért nagyon nem lepődtem meg, mert vannak benne olyan asszimetriák, amikilyenkor kijöhetnek. Így teltek a percek, az órák, és tudtam, hogy most jött el az az idő, hogy fel kell vennem a harcot saját magammal. 

Annyira fáj, hogy elviselhetetlen? NEM Vajon ebből lesz valami sérülés? Szerintem nem. Meg az is eszembe jutott, hogy ha feladom, akkor végülis lenne rá magyarázat. Mert akkor mondhatom, hogy jajj de nagyon fáj, és akkor nem kéne tovább szopnom ezen az amúgy épp baromira köves faágas úton, amin nemsokára a bokám is kibicsaklik.

De végül adtam magamnak két pofont lélekben és ettem egy gélt, hogy az agyamba jusson egy kis cukor a józan gondolkodáshoz. Ilyenkor jó, hogy nincs kinek hisztizni.

Hiszen én ezért is ultrázok, hogy szenvedjek és magammal birkózzak meg, mert ezáltal leszek kemény gyerek, jót futni mindenki tud, de aki még a rosz miatt sem adja fel, na az már valami. Hát akkor hajrá hajrá, kezdődik a buli. Itt aztán nincs senki, akinek nyávoghatok, kőkeményen küzdenem kell a saját hülyeségeimmel. De vagyok annyira hiú, hogy, hogy eszem ágában sem volt kiálni. Feladni nem vagány. Csak úgy feladni meg a legégőbb, legkiábrándítóbb dolog a világon.

Azért tényleg 30-45ig a túlélésre játszottam. Egyedül a frissitőpontokon tért vissza belém az élet. Köszi kokakóla és olajbogyó. De főleg a segítőknek köszi és mindenkinek aki bíztatott.

Bár sokkal jobban feküdt nekem ez a hosszabb táv és kicsit visszafogottabb tempó, mégis akkor azt gondoltam, hogy basszus de nehéz ez a verseny, az eddigi legnehezebb. Hirtelen úgy tűnt, mintha mos telőször kerültem volna mééyvzbe, eddig csak a gyerekmedencében pancsoltam. Na elég, én neveztem be, csináljam. Csak jussak el az utcso pontig, onnan már csak 5 kili. 

Strava Link

Az órám kevesebbet mutatott, így felüdülés volt rájönni, hogy 5 kili helyett csak kettőre van a Hallgató-völgyben lévő pont, ami után csak be kell futni. Hallottam, hogy én vagyok az első, de azt is, hogy egyre jobban jön föl rám a második,  úgyhogy belehúztam, és olyan gyorsan futottam a célba (a lejtőknek köszönhetően), amilyet nemtudtam, hogy negyven valahány után még produkálni lehet. 

Fájt a vége, és milyen jó volt beérni. Jajj de jó volt túl lenni rajta, olyan jól esett lefeküdni a padokra. Csak magamba lenni és örülni. A kor előrehaladtával amúgy egyre jobban szeretek és tudok egyedül lennil. Imádok egyedül futni, egyedül is tudok örülni, és mivel a telefonom eléggé lemerült, nem nagyon tudtam felhívni a barátomat vagy a családomat, úgyhogy csak feküdtem és hagytam, hogy elringasson a boldogság, elégedettség érzése.A megmozdulás persze fájt, a derekam kicsit beállt, a térdemet is éreztem, nade most már nincs más dolgom, mint kipihenni a fáradalmakat. Imádom ezt a részt. :)

De furcsa, mert máshogy képzeltem el. Mindig is vagánykodni akartam, meg nyerni, hogy majd mekkora arc leszek. Ehhez képest olyan zavarba tudok jönni ilyenkor, nem is tudok mit mondani, beszélni sem tudok róla, fel kell ezt is dolgozni. Ezért szeretek beszámolót írni, mert akkor össze tudom szedni a gondolataimat és megindokolni az első helyet. :)

Na lényeg ami lényeg, nagy baj nem lett a jobb lábammal, most kipihenem a terhelést, kicsit sántikáltam este a kutyasétáltatásnál, de kb annyira vagyok készen, mint a Budai Trail után. A mostaninál az átlagpulzusom is "csak" 165 lett, szerintem az nem is annyira veszélyes.

Szóval minden jó ha a vége jó. De ez még nem a vége. Ezennel megkezdem a bringáskísérő keresést az Ultrabalatonra. Ha valaki kedvet érez, írjon. :)

Most nagy pihi, áprilisban még hajtás, de inkább hosszúkat szeretnék futni, törzset erősíteni, versenyezni már nem, azzal túlfeszíteném a húrt.

Egyébként nem gondolom, hogy egy max 50 kilométeres verseny az évben elég lenne egy UB felkészülésre, de most valahogy inkább sok kicsiből tevődik össze a heti kilométerszám. Meglátjuk mennyire lesz elég, én bízok benne, hogy nem ezen fog múlni. Szerintem azon múlik, hogy milyen állapotban állok aznap a rajthoz. Ami eléggé kifürkészhetetlen. 

Tudom, hogy nem Ultrabalatonspecifikus egy olyan felkészülés, ahol a szigeten edzel, majd terepen versenyzel, és nincs egy 100 kilis futás is, de most ez így jött ki. Vagy igy is meg tudom csinálni, vagy úgy sem. Ha úgy állok a rajthoz, int bármelyik versenyen a tavalyi UB kivételével, akkor van esély. 

Szóval vasárnap volt az első verseny, amin el mertem indulni, mióta kiderült, hogy van ez a gerincsérv izém. De egyébként az is lehet, hogy régóta van, de mióta tudok róla, képes vagyok mindent túlparázni. 

Sőt, az eseményt megelőző napokban kicsit talán el is keseredtem, hogy hogy fogom én ezt az Ultrabalaton felkészülést bírni, mármint honnan veszek ennyi időt futáshoz. Tavaly befutottam melóba és vissza, és ez eléggé jó megoldás volt, csomó időt spóroltam, de idén olyan szar helyre költöztünk munkahelyileg, hogy ezzel az erővel rászokhatnék inkább a barna Szofira. Szóval kicsit le voltam törve, hogy nem tudok eleget futni, nem tudok eleget pihenni, a családdal lenni, valahonnan mindig elkell vennem. 

Verseny előtti napon nem futottam, bizti ami bizti, viszont voltam gerinctréningen, és időben lefeküdtem. A Balboa után frankón semmi elvárásom nem volt, minthogy ne maradjak le nagyon a mezőnytől, és ennél még fontosabb: ne fájjon semmi deréktájt.

Akinek azt mondtam a rajt előtt, hogy a teljesítésér megyek, annak nem hazúdtam. Higgyjétek el, mióta a háziorvos ránézett a leleteimre, és közölte, hogy olyan a hátam mint egy 70 évesnek, nem tervezhetek nagyon. Soha nem tudhatom, mikor jön ki megint ez az egész rémálom, bár sokat teszek azért, hogy ne sérüljek le:

- semmiképp nem mondok le az alvásról, ha kell lefekszem este 9kor (és alszok is mint a bunda), ha másnap korán kell kelni

- odafigyelek a kajálásra, a vitaminbevitelre, stb stb

- vettem egy full leget, ami iszonyatosan vicces, de annál jobb érzés a lábon

- megtervezem a futásaimat, és a pihenőnapokat is

- egyedül alacsony pulzuson futok, ha ki akarom készíteni magam, arra ott vannak a versenyek

- ritkán járok versenyre az előbbi okokból kifolyólag

- nem nagyon megyek aszfaltra

Telki, rajtszámfelvétel, kulacstöltés, RAJT

És ebben a pillanatban úgy megindult a tömeg, mintha valami 5 kilométeres sprinten indulunk volna. Én már sejtettem, hogy ez így nem lesz jó, de nem akartam lemaradni. Egyrészt, nehogy eltévedjek, másrészt mert cikinek tartottam volna magamat, hogy akkor meg minek indulok ilyenen.

Első 5 kilibe úgy elfáradtam, hogy már bántam, miért nem a kisebb távra neveztem,  a pulzusom 170 felett, ami számomra már nem élvezhető. 

Volt egy olyan sáros meredek, ahol megtorpantam, mire egy másodperc leforgása alatt ment el mellettem az egész mezőny (legalábbis így éreztem). Erre aztán jól belehúztam, nemár ezen múljon.

Örültem az emelkedőnek, mert ott sétálhattam és örültem a lejtőnek, mert ott meg legurulhattam. Tonképpen ez a taktikám egyszer s mindörökké. A derekam nem fájt, úgyhogy semmi okom nem volt arra, hogy visszavegyek a tempóból. Ha már így nekikezdtem, toljam le tisztességesen. 

A verseny úgyis majd kb 15 után kezdődik.

Nem foglalkoztam azzal, hogy ki van előttem és utánam, bár néha hátranéztem, hogy ugye biztos jófele megyek e. Próbáltam nem lemaradni az aktuális előttem lévőktől, akik többnyire pasik voltak. 

A feletánvál használtam először a frissítőpontot (de azért mert eddig hozott anyagból táplálkoztam), ahol Árpi várt és közölte, hogy első vagyok eddig. Ez eléggé hidegen hagyott, majd az szépen eldől a végén, hogy ki hanyadik, itt ezzel nem kell foglalkozni, csak nyomni neki. 

Ezután a következő dolgok történtek: rohanás, rohanás, rohanás, mintha az életem múlt volna ezen a versenyen, holott nem is. De valahogy megint belelendültem és nem tudtam kiszállni ebből, megint úgy éreztem, hogy élek....vagyis meghalok, de azelőtt még egy nagyot élek. 

Tulajdonképpen ha lehet ezt mondani, a verseny második fele sokkal jobban tetszett mint az első. Ott már nem volt tömeg, tudtam előzgetni, Oli törtött nekem kólát, Szasza lefotózott, aztán már csak be kellett futni a célba. És én a célig hajtottam magam, nincs bekocogás. 

Egy versenynek meg kell adni a tiszteletet, én ezt nem tudom fél válról venni. DE. Mindeközben az járt a fejembe, hogy ez nem valami nagy szám amit én itt produkáltam. Ilyen magas pulzussal sokmindenki futott volna egy jobb időt, mint én. 

Én egy tök átlagos futó vagyok, de néha nagyon visz a szívem, és ez ad nekem lendületet. 

Tudtam, hogy dobogós vagyok, de nem mertem elhinni teljesen amíg nem mondták. És amikor felhívtak a dobogó első fokára, akkor azt gondoltam, igen, nekem ezt kell csinálnom. Nem akarom abbahagyni a futást. Úgy éreztem, hogy mégiscsak jó vagyok benne. 

De nem azért, mert több vagyok, hanem mert KÜZDÖTTEM.

Most, hogy 2 nap eltelt a verseny óta, és még mindig nem fáj a derekam, kezdek megnyugodni, és örülök, de nagyon :)

A következő verseny a VTM 52 kilis távja, ahol végre nem kell gyorsan futni. Legyen inkább hosszú, de ezt a rohanást nem nekem találták ki. :)

Bár mára épp egy kicsit betaknyosodtam. Ebben a februári napsütésben belülről tavasziasnak látszik az idő, de amint kiléptem kutyátsétáltatni, rájöttem, hogy kurvahideg van.

Ezt leszámítva viszont eléggé konfortosan érzem magam futásilag. Olyannyira, hogy már le írásba is merem foglalni az edzésterveimet (eddig babonából nem tettem), és hamár leírom ugye hiúságból be is tartom többnyire. Nade ebben benne vannak a pihinapok kőkeményen. 

Járok heti kétszer gerinctréningre és elhatároztam, hogy nem hagyom abba, egészen ultrabalatonig erősítek és aztán remélem mégtovább. 

A legthoszabb hetem eddig 82 kilis volt, a legtöbb távom egyben 31 kili. Azért ehhez még szoknom kell, de alakul. Tudnék menni többet is de egyrészt a sziget bazi unalmas (tavasszal majd balcsin futom a hosszúkat, nagyon várom, mindig látom az ultrabalatonos felfestést), másrész tartom magam a fokozatosság elvéhez.

Próbáltuk Tigriskicsikével ezt a póráz nélkül futást, ment is meg nem is..Főleg nem. Azán egyszercsak nagyon nem ment. Ez az ártatlan szemű, nyuszifülű, bociorrú kutyuka ugyanis egyszercsak meglátott két kacsát, akik valahogy jobban érdekelték őt, mint az én hívószavam. A kacsák is észlelték a veszélyt, így berepültek a dunába. Tigris utánuk szaladt, le a szigetről, túl a szikás köveken, be a duna sodrásába. Ekkor már kezdtem azt gondolni, hogy most látom utoljára. Már vettem elő a telenonomat (bár nemtudom kit hívtam volna, mentőket? rendőrságet? anyámat?), amikor Tigris agya felülkerekedett az ösztönein, és felfogta, hogy itt ma nem lesz kacsasült. Visszaúszott a szigetre, nyakig vizesen a -1 fokban pórázrakaptam, és egy olyan sprintet nyomtam haza, hogy a mutató kiakadt a pulzusmérő órámon. 

"De miért nézel ilyen mérgesen? Én aranyos vagyok!"

szegény kutyát takaróval büntetjük

Balboán viszont kicsapódott az elmúlt fél év terepének a hiánya. Mióta leköltöztem a városba túl sokszor szigetele, és kevésszer szintezek. Ez nagy fasság részemről, de mentségemre legyen mondva, tükör jég van a hegyi utakon, ösvényeken. Aki szeretne pár hét ágybanfekvős betegszabit, az mindenképpen tegyen egy látogatást arrafele.

már  rajt után láttam, hogy itt a túlélésre játszom

Szóval Balboa, jó hangulat, Eye of the Tiger, amit még mindig nem untam meg. Csanya aszerint nem kell vinnem a szöges talpat, így hát nem pakoltam be. Oh, bárcsak ne hallgattam volna rá. Bár tökmindegy, szerintem azzal is pereceltem volna egyet kettőt, Íme a Strava link:

https://www.strava.com/activities/254620244

2:12 lett a nettó, de kellett is hogy veszítsek vagy 10 percet a tavalyihoz képest, idén a lejtőn hangyalépésben, vagy épp fákba kapaszkodva próváltam talpon maradni. Nagyon féltettem a derekamat, ha ráesek, kész a baj. De túléltem egy térdreeséssel és kér lábbebaszással. Így is a pulzusom az egekben volt, főleg az elején, ez talán az ilyedtségnek is betudható, de gyengébbnek is éreztem magam idén. 

mindig is akartam egy ilyen hátulrólfutós képet magamról, Szasza megvalósította

Összességében tanulságos volt, nem örültem, hogy egy 19 kilis terep ennyire kifogott rajtam, de bízom benne, hogy a Nyúlcipőn bebizonyíthatom, hogy ennyire béna azért nem mindig vagyok.

Hogy hogy van a derekam? Tünetmentes vagyok még mindig, de óvatosan is tolom, a szigeten sem megyek még aszfaltra. Majd nemsokára, amikor felavatom a Cliftont. ;)

...leglábbis most úgy néz ki. :)

De kezdjük az elejéről. Onnan, hogy miután mindenféle vizsgálaton voltam (CT, MRI, ..) és kiderült ez a sérv, nem lettem sokkal okosabb. Orvosi vélemény: éljem tovább az életemet, aztán egyszer csak lesz valami. Esetleg erősítsem meg a hátam. 

Közben mindenki mindent mondott, de a bizonytalanság és az aggodalom maradt. Kezdtem kicsit megzuhanni, sokszor fakadtam sírva. Úgy gondoltam, hogy a legfontosabbat vették el tőlem, annak tekintetében, hogy ezen keresztül vagyok képes feldolgozni az összes stresszt ami az életben ér. De szerintem ez a sok kiborulás annak is volt köszönhető, hogy a munkában is eléggé le vagyok terhelve, és nem akarom, hogy a magánéleti / egészségügyi dolgaim nyomot hagyjanak a munkámban, szóval nagyon igyekeztem mindennek megfelelni. A spinning mellett elkezdtem futni, óvatosan, de ott is aggódom. 

Kerestem kutattam a neten, számos dolog van egyébként, ahol azt ígérik, hogy majd jól meggyógyítanak, persze, csak ha van elég pénzed. Találtam egy helyet, ami szintén hasonló elveket vall, még azt is írták, hogy spotolókat is szívesen látnak, nem mellesleg a 12 kerület azon helyén, ahova rengetek szép emlék köt engem. 

Íme: http://www.gerincklinika.hu/

Egy állapotfelmérésbe nem fogok belehalni anyagilag, szóval elmentem. És itt kezdődik a lényeg. A csaj szépen elővette az MR CD-t (nem a leírt diagnózist nézte meg), majd képről képre elmagyarázott mindent, amit a kép mutatott. Kérdezhettem is bármit, és választ is kaptam rá. Ez nekem egy óriási élmény volt, ráadásul meg lettem nyugtatva, mert a nagyjából centrális az elhelyezkedés és a kitüremkedés sem olyan nagy. Számos embernek akár rosszabbul is kinézhet a háta, lehet nem is tud róla, mert tünetmentes. Én viszont (ha nem is időben, mert megtörtént a baj) elkezdhetel ezzel foglalkozni. A futásról nem kell lemondanom, mivel semmilyen panasz nincs közben, se utána (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!). Persze csak óvatosan, lassan emelve a távokat.

Utána pedig megvizsgáltak, megnyomkodtak itt ott, amott, és sehol nem fájt, ennek szintén örültem, mivel tünetmentesnek mondhattam magam. 

Megmérték, hogy meddig tudok mozogni oldalra nyakilag, törzsileg, stb, aztán a max erőkifejtést a hasban, nyakban előre, hátra, oldalra, törzsben is oldalra...

Ezután a gép kidobta az eredményeket, amit egy ábra szemléltetett, középen a normális tartomány, és szinessel az enyém. Egyértelműen látszott, hogy borzasztóan le vagyok maradva ami a hátizmot illeti. Tudjátok milyen jó ezt hallani? Hiszen a probléma magába foglalja a megoldást. Najó, ettől még a sérv sérv, de ha a tartóizmok működnek, kímélve vannak a dolgok. 

Nyilván nem kell egy 10.000-es vizsgálatra elmenni, hogy tudd, a futáshoz erősen ajánlott törzsre gyúrni, de hogy láttam az én eredményeimet, az nekem igenis kellett ez. És még több érdekes dolog kiderült, kicsit mintha rövidebb lenne a jobb lábam, ezt majd minenképp meg kell említenem, ha talpbetétet csináltatok. Ez sem ilyen egyszerű, mert ha a testem már hozzászokott ahhoz, hogy ezt kompenzálja, akkor lehet, még többet is ártok, ha mondjuk elkezdem megemelni a jobb lábamat. Nade most nem ez a lényeg, csak érdekesség, hogy mik derültek ki. A másik ilyen, ami most határozottan kijön, hogy a bal oldalam sokkal erősebb, mint a jobb törzsben. Hogy ezt hogy hoztam össze, nem tudom.

Egy szó mint száz, engem kilóra megvettek, erre jött még az, hogy mások is dícsérték a helyet.

Szóval, most járok egy 12 alkalmas ilyen gerincerősítő tréningre, benne van százezer forintom, és ha ezzel végzek, akkor mégegyszer felmérjük az állapotomat, és reményeim szerint létszik majd a fejlődés. Tuti lehet ezt egy jó gyógytornásszal negyede ennyiér, de soha senki a büdös életbe nem tudott megfelelő mértékben felvilágossítani, hogy miafasz bajom van, csak a google-on próbáltam utána menni, és hát asszem pár sorstársam érti, hogy ez nem a legjobb dolog, ha az ember nyugodt éjszakákat szeretne. 

Utána persze át akarok állni valami olcsóbbra, TRX, vagy hasonló...

napfelkelte futás 

De megmondom őszintén, most, hogy ebben a hónapban (január) nem buliztam (újévi fogadás, ami megvalósult), össze tudtam kaparni az első részletét a dolognak. 

Közben kezdem növelni a heti kiliket, multhetet már 60 kilivel zártam, úgy, hogy el sem fáradtam. Heti 2 pihenőnapot tartok, azokon a napokon járok a gerincedzésre.

Odafigyelek a pihenésre, a kajálásra,a vitaminbevitelre, egyszóval a regenerációra.

Futottam Yours Truly 25öt is, persze egyedül, mert ezér a távér nem volt kedvem leutazni sehova. Szép egyenletes, számomra jó tempót mentem. 

https://www.strava.com/activities/245751197

Beneveztem a Nyúlcipő budai Trailre, és a VTM-re is, ami már ultra táv, de Március 31-re reményeim szerint már tartok ott, főleg, hogy ezek terep versenyek, nem baszódom az aszfalton. 

Természetesen a február 14-i Balboáról sem hiányozhatok, ám az idei stratégiám az óvatos egyenletes haladás, és nem a rekord döntögetés. Valamit valamiért.

Tigriskicsike szereti a havat

Nem, mindig egyszerű a futás, közben próbálom a Tigrist poráz nélkülire nevelni több, kevesebb sikerrel, de megküzdök vele és ez a futás rovására egy néha. Viszont nem akarom, hogy övvel fussunk, mert akkor húz és úgy érzem, hogy ez veszít az edzésértékből, hiszen kevesebb erőt fejtek ki. 

 A vasárnapi hosszúkra viszont nem viszem, az egyedül az én dicsőségem. :)

Nem először hallom, hogy tök fölösleges vizet (bármilyen folyadékot) vinni magaddal futáshoz, 10-20 kilométerig. Ki lehet bírni nélküle. 

Engem ez baromira idegesít. Tegyük fel, 10 kilit lefutok egy óra alatt, 20-at pedig mondjuk 2 óra alatt, ha nem állok meg. Nem tudom, ki hogy van vele, én két óra alatt akkor is megiszom minimum 3 deci folyadékot, ha fel sem kelek a gép elől. Pont futásnál fognám vissza magam?

Mi a jobb, futás közben lassan elkortyolgatni fél litert egy óra alatt, vagy futás után nekiesni a csapnak és vedelni?

Azért futok hogy kibírjam, vagy azért, hogy a testemmel jót tegyek és felfrissüljek?

Lehet vitatkozni velem, hiszen semmi tudományosat nem írtam az érvelésemben, de nem gondolom úgy, hogy ezt az elméletet kell osztani.

Igen, én vagyok az az őrült csaj, aki minuszban is viszi magával a 3 deci vizét, vállalom, és lekopogom, hogy még soha nem voltam se szomjas, senem kellett emiatt leállnom / megállnom a futásaimban.

Nyilván nem egy 5 kiliről beszélek, nade egy félmaraton pia nélkül? Miért szivatjuk magunkat?