Nos hát ugye ott tartottunk, hogy az előző írásomat nem nagyon reklámoztam, mert csak nyávogtam benne, na de most ez egy életöröm poszt lesz. :)

Sokat vaciláltam, hogy melyik versenyre menjek, miután kipihentem a maratont és úgy éreztem, hogy van bennem még spiritusz. Volt ugye a Piros 85, amihez azért még gyenge voltam, az Intersport, ami túl tömegsportos, és ez a 6 órás szenvedés, ami viszont már régóta motoszkált a fejemben.

Vajon mit tudnék magamból kihozni 6 órában? Volt egy minimum, amit elvártam magamtól, hogy 6-tal kezdődjön a kilométerek száma és volt egy titkos vágyam, mégpedig a 66, mert szép szám és szép eredmény, amit már nem adnak könnyen. Helyezésekben nem gondolkodtam, mivel nem ismertem az indulókat, de törekedtem arra, hogy a kihozzam magamból a maxot, anélkül, hogy lesérülnék, vagy elmenjen a kedvem az egésztől. 

Mostmár le merem írni: nagyon jó formában vagyok most ősszel, élvezem a futásokat, élvezem azt is, ha néha tempósan futok, kicsit több terep kéne még, de ami késik nem múlik. A szombati rajthoz is úgy álltam oda, hogy a test megvan, most márcsak fejben kell ott lenni. 

Sokaktól hallottam, hogy a 6 órás verseny az ultrák között sprint táv, és valóban annak számít. Itt nincs időm lazsálni, cserébe gyorsabban vége van.

Na szóval Nyusziék levittek kocsival, nagyon jófejek voltak, elég jó hangulatban telt a reggel, kiraktuk a cuccokat az asztalra a pálya szélére, bekevertem a porokat ( a frissítéstől később), és gyakorlatilag a rajtban találtammagam mindenféle izgulás nélkül.

Ahogy az szokott lenni, a nép megiramodott, az első 2-3 kör azzal telt, hogy a tempómat keresgéltem, de gyorsan rátaláltam, kb 5:10- 5.15ös átlagokat mentem, ami gyors, de közben annyira lazának éreztem magam, hogy nem volt megeröltető. Valahogy azt mondta a belső hang, hogy "nem lesz ez para, Zsófika, menjé' csak".

Egy óra után már magabiztosabb lettem, teljesen kényelmesnek, de azért pörgősnek éreztem ezt a tempót. Meghalni jöttem, azt meg gyökkettővel azért mésem lehet. :)

Úgy terveztem, hogy semmi segítségem nem lesz, de aztán kulacstöltésben mégis kaptam segítségetl. Így egyébként teljesen jól elvoltam, 3 decis üdítőskulacsot vittem magammal amit szépen kortyolgattam. 

A maratoni időm kábé 3:36 volt, ami egy elég jó szám, ahhoz képest, hogy az időből még majdnem 2,5 órá hátra van. Itt egy kicsit ráparáztam, talán túltoltam a tempót? De tovább tudtam menni, viszont kicsit csökkentettem a sebességet, mert azt vettem észre, hogy Makai Vikin kívül egy nő sem előzget, úgyhogy nem állhatok szarul. Viki meg egy szuperjó futó, százszor jobb mint én, ez az élet rendje. Mondjuk volt 2 kör amit nagyjából egymást kerülgetbe tettünk meg, ott vagy 200 "Gyerünk Vikit" hallgattam végig, úgyhogy márcsak ezért is rálassítottam (meg azért is mert lasabb vagyok és kezdtem kilenni.)

4 óránál azért már nem élveztem a mókuskerekezést. Megint szúrt a hasam, kezdett beállni a lábam, éreztem a törzsemben a gyengeséget, viszont pont ezért is figyeltem oda a tartásomra, ami egész okés volt, csak a fejemet kellett volna feljebb emelnem, hogy full egyenes gerinccel haladjak.

Miközben sajnáltatam magam, már párszor bemondták, hogy a harmadik helyen vagyok, aminek örültem és úgy döntöttem, hogy a későbbiekben igyekszem megtartani a pozíciómat, ha lehet egy kis lassítással. De ekkor jött egy varázsmondat, aminek a hatására megváltozott minden. Máthé Zoli egyszercsak beközölte, hogy "A második csak 2 percre van előtted!" Asszem épp próbáltam valami ütős zselét magamhoz venni, mert már nagyon tele volt a tököm, felkaptam egyet és nekiiramodtam, mint egy üldözős filmben, csak én nem tudtam, hogy kit kell üldözni. Ezért nem álltam le, csak sorjában előzgettem akit csak tudtam (kivéve a azokat a srácokat persze, akik engem előzgettek :) ) és próbáltam kitalálni, hogy vajon ezt most nekem meddig kell, mert még messze a 6 óra, és ki tudja meddig tudom ezt még abszolválni. Mindenesetre nagy nehezen eljött az ötödik óra, innen már számomra megkezdődik a visszaszámlálás, juhéé, és feljöttem a második helyre. Hogy szarul voltam e? Igen, ultrafosul, de tudtam hogy ez lesz, beneveztem és most csakazért sem fogok szétesni. Ha fáj, fáj, de az idő szépen lassan majd elmegy valahogy nekem egy feladatom van. hajtani! És ezt sokadszorra is megbeszéltem magammal. Egyébként végig azt éreztem, hogy külsőleg tök renben vagyok és nem látszik az a harc amit belül magammal vívok, szóval hidjétek el, nehéz volt nekem, bármennyire is nem látszott.

Negyed óra van hátra, még 2 kör, eleredt az eső. Nembaj még egy perc, na még ez az emelkedő, pár lépés ééééééés dudaaaa. Megállok, örülök, kapok levegőt, nincsen gombóc a torkomban, nincsenek könnyek, csak öröm és mosoly. Megcsináltuk, kemények vagyunk! :)

Ez után jött, aminek jönnie kell, forró zuhany, szuper vacsora, majd a dobogó második helye, jajj olyan jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy ezt is megcsináltam. 69,3 kilit futottam össze 6 óra alatt, azért az valami! :)

Ráadásul ez országos bajnokság, tehát én mint igazolt versenyző voltam jelen a Csömör Sport színeiben, szóval ha úgy vesszük, országos második lettem idén, WOW :D  

Hazafele is még teljesen benne voltam a rózsaszín ködben, csak miután bemásztam az ágyba, akkor kezdődtek a fájdalmak. A lábfejem szépen be volt dagadva, mindenem sajgott, de másnap csak a vádlimat, térdhajlítómat éreztem, valamint a hátamban volt izomláz. A napomat alvással és evéssel töltöttem az ágyból ki sem keltem, így hétfőn hajnalban 5:30-kor arra ébredtem, hogy nem bírom tovább a pihenést, bár 2 teljes nap pihenőt terveztem, én most itten felkelek és elindulok egy lazára, ami egyébként még jól is esett. :)

Összességében egy nagyon jó hangulatú versenyt hoztak össze a szervezők, tényleg mindenki jófej volt, most már tudom. kellett ez nekem, de nagyon! A maratonhoz képest fele annyira voltam rottyon másnap, az izomlázam is kissebb, semmiféle robotjárás nincs, se derék se térdfájdalom és én ettől kimonhatatlanul boldog vagyok!  (attól kevésbé, hogy nem tudom még felszinkronizálni Stravára a futást)

Frissítés: óránként egy gél, valamint folyamatosan Basica Sportot ottam illetve kevertem egy olyan koktélt, amiben  Scitec Amino Magig és Glutamin por van. Néha kóla és víz, pár falat sós keksz. Teljesen elég volt, jó volt. 

Ez az első évem hogy nyár végén / ősszel nem sérülök le, nem jön ki a lumbágóm / sérvem, és ez kurvajó dolog! Nem mondom, hogy többet erősítek, de jobban odafigyelek magamra, mint eddig bármikor. Azon kívül, hogy porc- és ízületvédőt szedek, omega 3-at is, magnéziumot és kálciumot, futás után belekeverek egy adag glutamint a fehérjémbe, valamint egy hónapja reggelenként Spirulinát, esténként Chlorella algaport keverek a piámba. Szerintem ezeknek van haszna az általános egészségemre, ki merem jelenteni, hogy jobban regenerálódok, több az energiám. Persze mindezt napi 9 óra alvással, mert ezt most megengedhetem magamnak, mivel gyakorlatilag nincs magánéletem.

Mint láthatjátok, mostanában rászoktam a kompressziós szárra a versenyeken, a tempós futásoknál jól érzem magam bennük és gyakorlatilag az IT szalagom sem fájdul meg amikor hordom. 

Szóval minden fasza volt, az a jó, hogy amennyire a szomorúságot, anyira az örömet is teljes mértékben át tudom élni, és azt remélem, hogy ebből az örömből és elégedettségből még jó sok erőt meríthetek.   :)

Ma egyik ismerősöm megemlítette, hogy mennyien olvasták a legutóbbi bejegyzésem, amit egyébként nem ide írtam, mert ennek szerintem pontosan a Futásról Nőknek blogon van a helye, majd azt is megelmítette, hogy nem szereti, amikor valaki csak terápiás célból ír. Erre nekem ezek szerint azt kellett volna, írnom, hogy igen én nem azért írok, hanem motiváció, bla bla. Hát kisapám, én pontosan azért írok, mert ki kell beszélnem magamból a dolgokat, ha valami jó, le kell írnom, hogy később ebből merítkezzek és ha szar akkor meg nyávogok, káromkodom és hisztizek, kigépelem magamból az érzéseimet. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Mert ez egy szubjektív blog, ahol én vagyok az író és ennek addig van értelme, amíg nem másnak akarok megfelelni csak magamnak és felvállalom a saját hülyeségeimet. 

Ez most egy ilyen írás lesz. Az jutott eszembe, hogy ott tartok, ahol kb akkor tartottam, amikor elkezdtem a blogot. Baromi magányos voltam és a futás egy olyan kapaszkodó volt, aminek a segítségével kimásztam a gödörből. Most viszont már sokkal tudatosabb vagyok, csaképpen elfelejtettem azt, hogy attólmég, hogy történt velem már ilyen még nem jelenti azt, hogy sokadszorra nem lesz ugyanolyan szar ez az egész. 

Teljesen el tudok menni néha a depresszió irányába, de mire nagyon depis lennék este lesz és időben lefekszem, Másnap amikor felkelek, mielőtt még kitörne a roszkedv, elmegyek futni, aztán hirtelen minden rendben lesz. Mintha egy betegnek beadnák a gyógyszerét. Hazaérek, zuhi, bemegyek dolgozni, akkormeg nem érek rá magamat sajnáltatni, aztán hazamegyek és mire egyedül érezném magam, már fekszem le aludni Szóval ilyenek a hétköznapok, teljesen elviselhetőek, de a hétvégék nehezebbek. Kijelenthetem ugyanis, hogy úgy, ahogy a blog kezdetén, most is besokaltam a bulizástól. Pedig ez nem heti 2-3, hanem mondjuk heti 1 alkalom, és nem is szar bulik csak szar másnapok. A másnap és a vasárnap az, amikor az ember a legjobban egyedül van és a lehető legszarabbul érzi magát ha nincs valaki mellette. Olyan igazi "senkinek sem kellek, pedig nem ezt érdemlem" feeling.

Az a baj, hogy én frankón azt gondolom, hogy nekem ez jár. Egy olyasmit követelek a világtól, ami egy ritka és különleges dolog, nem pedig jár. nem lehet se megvenni, se megszerezni és dolgozni sem lehet érte. A szeretetet, a családot, a nagy Ő-t nem kérhetem, nem követelhetem. Hiába teszem fel a kérdést, hogy miért történik ez velem, tudom, hogy el ell fogadnom. Azért vagyok boldogtalan, mert a szívem mélyén nem fogadtam el azt, hogy most ez egy ilyen időszak, ráadásul én döntöttem úgy, hogy egy időre egyedül leszek. Várok valamire, ami nincs is. Vagy talán valakire aki nincs, de ha van is, nem fog parancsra eljönni. Vagy mivan, ha eljött de nem figyeltem rá? Millió ember küzd ezzel a problémával nap mint nap. Ha ők tudják ezt kezelni, nekem is kell. Csak most az agyam helyét átvette egy kurvanagy 30-as tábra, és beszippantott a midlife crisis, vagy nemistuom micsoda, ja de : a saját hülyeségem :D

Viszont amikor futok azt érzem, hogy erős vagyok. Hogy nekem ez menni fog mindig, és hogy majd minden jó lesz. Nem tudom megindokolni, de ezt érzem. Úgyhogy most nagyon nagy segítség ez a futás dolog. Ezáltal érzem hogy élek, ez erőt ad, hogy összeszedjem magam, hogy az legyek aki szeretnék lenni. 

De nem ebből áll az élet és nem akarom, hogy a sokadik naív blogolónak nézzenek, aki egy rózsaszín szemüvegen át nézi a világot, csak azért mert napi 1-2 órára felemeli a seggét a fotelből. Egy futónak is lehet nehéz, főleg, ha olyan mint én, akinek, full hullámzóak az érzelmei.

Mert ugye van az a mondás, hogy járj nyitott szemmel. Én nyitott szemmel járok, de senki, de frankón az égegyatta világon senki nem mozgat meg. 

Aztán szokták mondani, hogy ne görcsösen keressen az ember. Hát mondjuk én nem is keresek, pontosan tudom, hogy nekem most az a feladatom, hogy felerősödjek egyedül. Én egyedül akarok most jól lenni, vagyis azt akarom, hogy egyedül akarjak lenni. 

Ja meg a majd jön ha jönnie kell. Igen, hallom ezeket 40-50 évesektől is akik még mindig ezt várják. Én viszont nem akarom így végezni.

Tök jó lett volna elmenni a Piros85-re de derékilag nem érzem még elég erősnek magam, és ha most lesérülnék és nem tudnék futni, frankón öszedőlne számomra a világ, így kihagytam, cserébe beneveztem az Optivita 6-órás bajnokságra. Lerakom a kis cuccomat az egyik asztalra, azt szepen egyedül elleszek ott 6 órán kersztül kőrözhetek a mókuskerékben. Nem kellenek kísérők, segítők, csak teszem a dolgom, szépen egyenletesen, óvatosan, lendületesen, vagy ahogy éppen megy. Átgondolhatom az egész életem, vagy éppen kikapcsolhatom az agyamat. Nem csinálok ebből ügyet mégcsak nem is izgulok. Most ez kell nekem. Nameg a terep...

Vasárnap egyik ismerősömmel elmentem terepfutni és az teljesen visszahozott az életbe. Új terep, gyönyörű őszi színek, napsütés. Szerintem ez még egy hullát is visszahozna a halálból :)

Szóval ez van mostanság, 

Ott tartottam, hogy nagyon izgultam a verseny miatt. Szombaton még mindig nem tudtam miben állok rajthoz, ahány féle emberrel beszéltem, annyi tanácsot kaptam, viszont nagyon jó ötleteket is.  Ami a gyengém egy szeles időben, hogy a kezem átfagy, viszont azt is tudtam, hogy egy jó tempóhoz egy hosszú ujjú csak zavarna, úgyhogy még a szombatomat is valami vízálló kesztyű és egy normális karmelegítő keresésével töltöttem. Persze semmit nem találtam, ami jó lenne 42 kilométeren keresztül, ezért úgy döntöttem megveszem a legolcsóbb kesztyűt és az 500 forintos kínai karmelegítőmet áldozom be, maximum futás közben eldobom, ha már bemelegedtem. Szombaton már tiszta ideg voltam, hozzám se lehetett szólni, mondjuk nem tudom ebből mennyi volt a versenydrukk és mennyi a PMS, de nem is lényeg.  Aludni viszont egész jól tudtam, az előző napokban, és a derekamat is profin leragasztotta Gyuri, ezáltal egy dolog miatt már szinte biztosan nem kellett aggódnom. Szombaton törekedtem arra, hogy minél többet legyen vízszintesben a lábam, de előtte még egy maratoni shoppingolást tartottunk, ahol a családdal végigjártuk az Au**nt, a Dechathlont aztán még elmentem a Hervisbe és  a Nikeba, de sehol semmi jót nem láttam.

Este (szokás szerint) koránfekvés, bekészítettem a cuccaimat, (több variációt, mert úgy döntöttem, hogy akkor fogom tudni a véglegeset, ha ott leszek és látom a viszonyokat). Nagyon vacilláltam, hogy a Cliftonomat vagy a Valort vigyem el, be is kérdeztem fácsén, mire majdnem mindenki a Cliftont javasolta, de végül a Valor mellett döntöttem, nekem az valahogy jobban fekszik, hiába van megírva a nagykönyvben, hogy a Clifton egy gyors cipő.

Melyik cipőt vegyem fel?

Na ugorjunk, mert kezd unalmas lenni.  Rajt előtt tali a céges csapattal, az eső esik, de nincs hideg. Alul sort, felöl póló, karmelegítő, cérnakesztyű. A mellényemet is felvettem, benne baloldalt egy kiskulacs benne basica sport, a másik oldalon 4 gél és zsepi, és magnézium ampulla. Így összességében valóban nehezített, bár nagyon jó volt, hogy akkor ihatok, amikor akarok, de jövőre az egyéni frissítést fogom használni, és a kezemben viszek egy soft minikulacsot azt csá.

1-es rajtzonába álltam be, az utcsó pillanatba pedig levettem a karmelegítőmet, és odaadtam egy vadidegennek aki éppen ott ált valamelyik futó ismerőse mellett, mert kidobni sajnáltam volna, legalább valaki hasznát veheti a jövőben.  Az utolsó percekben a feszültség a tetőfokára hágott, uralkodnom kellett magamon, hogy ne sírjam el magam, de csak a meghatódottságtól sírtam volna, annyira vártam már ezt a pillanatot. Jót tesz nekem ez a feszültség, mert utána robbanni tudok mint egy bomba a versenyen. Csak addig ugye ki kell engem bírni :D Az indulás gyors volt, de visszafogtam magam, amint 4.30 közeli tempót mutatott az órám, visszavettem, de a 4.40es körüliek mentek elég jól. (higyjétek el, ezek a számok engem is meglepnek, hiszen jóval lasabban futok általában, a gyorsakat ezekre az alkalmakra tartogatom :) ) Nem kapkodtam a levegőt, nem merevedtem be, hamar bemelegedtem és meglepően nem esett rosszul a futás, holott edzésen soha nem futok ilyen „gyorsan”. A terv az volt, hogy az első tízeset megnyomom, de úgy, hogy az ne menjen a hátralévő 30 rovására, csak ugye a céges váltóban én voltam az első ember, nehogymá ne siessek.  

Köszi Györgyinek a képekért és a szurkolásért :) itt látszik, hogy futok! :D

Miután átadtam a stafétát, mentem tovább a 4.40 körüli tempómban, nem volt gáz, a köv frissítésnél viszont meg akartam tölteni a kulacsomat, ami nem níílt ki, sőt kiderült h lyukas. Na, mondom ezért hozta, hogy aztán ne tudjam használni itt a vég, de nem, mert az éppen ott lévő frissítő csajok a kezembe nyomtak egy Powerades üveget, amiből a felét kiöntöttem, így pont annyit cipeltem, amennyire szükségem van. Ők tehát nagy mértékben hozzájárultak a versenyemhez, jófejek voltak, 1 percet basztam el a szerencsétlenkedésemmel itt. Fú a Basica után a powerrade eléggé savas votl az ény gyomromnak, szóval a későbbiekben vízzel higítottam, úgy már jó volt. 12nél betoltam egy gélt, és tartottam a tempót. A félmaratoni időm 1:37:21 lett, ami szuper idő, szóval elhatároztam, hogy innentől harmincig kicsit óvatos leszek és picit lelassulok, majd 30 után ha van bennem erő, gyorsulok. Itt már elég sokan tartották bennem a lelket a hajrá Zsófizásukkal, csakis ezzel tudom magyarázni ezt a tempót, amit egyébként soha nem sikerül megfutnom.

De aztán 27 kili körül olyan történt, ami nem szokott. Elkezdett szúrni jobboldalt a gyomromnál. Bele kellett görnyednem és lassítanom, de nem lett jobb. Próbáltam arról a feléről kipréselni a levegőt, hátha azért szúr, de ettől meg már az egész fájt és szar volt. Kurvasok energiám ment el ezzel, közben meg vagy egy órán keresztül 5:30-asokban mentem, ami előnyt megszereztem most mind mehet a levesbe, sorra előztek vissza az emberek, kurvaszar volt. Ráadásul kezdett hideg lenni és néhol olyan szembeszél fújt, hogy lépni ali bírtam. Amikor másodszorra futottunk be a szigetre, kb 35 km környékén már azt hittem ez a fájdalom nem múlik el, annyira otthagytam volna az egészet a faszba, de az OB női csapat miatt ezt nem tehettem meg. Nem hagyhattam cserben őket, és magammal sem tehettem meg. Ha bevállaltam, végig kell mennem, ahogy bírok. Nehogymá’ az az utcsó 7 kili fogjon ki rajtam, kőkeményen végig kell tolnom. És nem sírhatok! Ezeket mondogattam magamnak, na meg azt h ilyet soha többet, de aztán eszembe jutott, hogy a következő frissítőponton lesz kóla és az nekem nagyon jó lesz, sőt, végig erre volt szükségem. Na ott bele is gyalogoltam, hogy az utcsó kortyig kiigyam a pohár tartalmát.  Tulajdonképpen mostmár fizethetne nekem a kokakóla annyir reklámozom őket, de egyszerűen nekem ez  egy nagyon nagy mentőmellény a versenyeken. A fájdalom kezdett alábbhagyni de már nagyon fáradt voltam és nem láttam a végét.

Egy kicsit akkor nyugodtam meg, amikor a nyugati felüljárón mentünk át, mert ott mindig én előzöm be az embereket és az egy kis lelki vigaszt nyújtott, hogy még van egy kis tartalék bennem. Innen már csak a szívem húzott, de az nem hagyta, hogy lazsáljak. Próbáltam felvenni a ritmust, kb. ilyen 4.40-4.55-ösökkel tudtam menni, de már nagyon fájt. Próbáltam még menteni a menthetőt, mert az órám azt mutatta, hogy ha nagyon összekapom magam javíthatok a tavalyi 3.24-en, ennek reményében leheltem ki a lelkem a végére, az utcsó métereken még a talpam is begörcsölt, de nyomtam egy "sprintet", ezzel visszaelőzve azt a csajt, aki 41nél megelőzött. A célban totál KO sírás, levegő után kapkodás, de ez csak másodpercekig tartott, aztán teljesen kitisztult minden, jöttek a szüleim, akik végigszurkolták az egészet és hozták a meleg cuccomat.

fúúdekészvoltam 

Utána jött Tóni, aki mondta, hogy majd a dobogó fele terelődjünk a csapat miatt, mert harmadikok lettünk. Szóval kiállhattam a dobogóra a Csömör Sport színeiben és arra a pár percre úgy érezhettem magam, mint ha tényleg valami überjót futottam volna. De azért ez a mai 3.22.46- is óriási, mert volt benne egy egyórás szenvedés, ha az nem lett volna ki tudja mire lettem volna képes, ezt ki kell majd egyszer még derítenem!

egy dobogón a nagyokkal 

Éjszaka elég szarul aludtam, és be kellett vennem egy aszpirint, de ezt leszámítva nem érzek akkora izomlázat, mint  a Vár a Hármas után. Most egy kicsit visszaveszek majd a versenyzésből és elkezdek alapozni a jövő évi Ultrabalatonra, amire időközben leadtam a nevezésem. Nem mintha ne lenne kedvem a versenyekhez, csak nem akarok átesni a ló túloldalára. Szép volt, jó volt, de ideje erősíteni, lassulni, edzeni és nem utolsó sorban megünnepelni a szülinapomat. :) 

Strava link

hivatalos eredmény a kb 1300 nőből 22. lettem :

Olyan szinten parázok ettől a maratontól, hogy igy kb semmi másra nem tudok gondolni. 

Eddig mindig úgy voltam vele, hogy lesz ami lesz. Tavaly aztán egy (magamhoz képest) olyan jó időt futottam ( strava link ), hogy elhatároztam, hogy akkor én többet nem is futok mert minek, soha eletemben nem tudom ezt majd überelni.

Íme a tavalyi beszámoló

Aztán valahogy úgy hozta a sors, hogy ha már leigazopltam a nyári hegyifutó bajnokság miatt, miért is ne neveznék a maratonra ősszel, hiszen töredékébe kerül "OB" kategóriában a nevezés, egyedül meg soha nem venném rá magam, hogy hosszút fussak. 

De basszus nem indulhatok úgy el egy versenyen, főleg OB kategóriában, hogy végig lötyögöm edzésnek. Alapvetően nem indulok versenyen úgy el, hogy nem az éppen adott állapotom legjobb teljesítményére törekszem. Mert iszonyatosan tudom utálni, ha futok egy jó időt és utána valaki aki szintén ott futott elmeséli nekem, h ő ennél sokkal jobbat tud de most ezt csak edzésnek futja / pulzuskontroll miatt ment lasabban / megette a kutyája a cipőjét / kicsit meg van fázva és nem akarta megeröltetni magát / adjatok hozzá még pár hülye szöveget. 

Ez egy verseny. A versenyen az ember (magához képest mérten)  minél jobbat szeretne kihozni magából. . A hosszú lassú futásokra ott vannak az edzések, közösségi futások. A legjobban azt rühellem, ha egy versenyen nem tudok megelőzni embereket, mert azok csevegve futnak egymás mellett és pont leszarják, hogy mások nem azért fizették be a nevezésí díjat, hogy 42 kilin keresztül napoztassák magukat. 

Ugyanakkor nem gondolom, hogy az eredmény fontosabb, mint maga az érzés. Ha nem élvezed egy percét sem, csak hajtassz, az is lehet szar, elmehet a kedved tőle ha nem leled örömödet a futásban. Ahhh, asszem ennek a  filozofálásnak csak akkor vethetek véget, ha odamegyek azt lefutom. :D

Plusz nyomás, hogy a céges csapatban is első ember leszek (első 10 kilijüket futom), úgy, mint "gyorsan futó ember". Na én az ilyenektől leszek tiszta idegbaj. 

Nagyon sokszor teljesítem túl a céljaimat versenyen, de még soha nem volt, hogy beígértem, hogy most akkor én faszán gyors leszek. Ugyanakkor igenis össze tudom kapni magam és 5ös kilométerekben tuti tudok futni, de itt a kérdés nem ez, hanem hogy mennyire tudom levinni az időt, mennyi az amit még el tudok viselni és le tudok futni úgy, hogy a végére nem lassulok be. 

Tonképpen jó, hogy izgulok. Jó a verseny láz, most hogy egyedül vagyok, ezeket még jobban várom, mint valami ünnepet és soha nem szeretnék egy versenyre úgy menni, hogy kicsit sem izgulok, akkor nem lenne meg a varázs.

Épp most láttam a nevemet a listán és még ha az utolsók közt is vagyok, ez azért egy nagyon jó érzéssel tölt el. Ott lehetek az OB nevezői között, és ezt én, a semmiből építettem fel magamnak. Igen, büszke vagyok arra, hogy elkezdtem és felépítettem. Tisztában vagyok a határaimmal, tudom, hogy soha ne leszek igazi profi, de amatőr szinten úgy érzem, hogy még tudnék fejlődni és van bennem spiritusz.

Annyi mindent meg szeretnék még futni, csomó tervem van, és mivel egy évben kb 4-5ször állok a rajtvonalhoz, ezeknek a teljesítése még hosszú évekig eltarthat.

A tanulság az, hogy örüljek, hogy izgulhatok egy verseny miatt. Tonképpen ez egy jó dolog. :)

Szóval ott tartottam, hogy izomlázasan, de annál büszkébben viseltem a V3 fáradalmait. Sokat pihentem, aludtam, csak regeneráló lazákat futottam. 

Volt némi esély rá, hogy a rákövetkező vasárnap leutazzak Debrecenbe félmaratont futni, de elvetettem, mert úgy éreztem, hogy nem pihentem ki teljesen a versenyt és nehogy emiatt elbasszam a derekamat. Lemondtam tehát a versenyt, mentem helyette egy jóleső Normafa Félmaratont egyedül, aminek csak a végén vettem észre, mennyire jó tempót toltam. Talán azért is, mert az előző napi futás ( ami a csillebérci tesztnapon lett volna) elmaradt, csakis a pihenésnek szenteltem a szombatomat. 

Utána persze kaja, délutáni alvás, kutyázás más dolgom nem is volt, mert sajnos a bulizás ezen a hétvégén is elmaradt. Izomláznak a nyoma sem volt és már kezdtem hinni ebben a 2015ös Spar maratonban, amikor estefele, elkezdett egy kicsit féjni a derekam (ezt már vasárnap is éreztem, de a futás után elmúlt).

Hétfőn is arra keltem, hogy nem 100%os a derekam, és azon vaciláltam, hogy menjek e futni. Ha nem megyek, akkor pontosan tudom, hogy az irodában üléstől mégrosszabb lesz, úgyhogy bármilyen hülyén hangzik, azt reméltem, hogy a reggeli futás eldönti mi a helyzet, ha nem megy, hazasétálok. 

Elindultam lazán, 6 perces kilométerek fölött. Azt éreztem, hogy ha nem fájna a derekam, kurvajó erőben lennék, de ez most gátol a tempóban. Kezdett egyértelművé vállni, hogy nekem ist se megállnom, se visszafordulnom, se sétálnom nem kell, ezt az egy órát lekocogom szépen lassan, addig is kint vagyok a friss levegőn és mozgok. 

A végére tökjól éreztem magam, a fájdalom alábbhagyott és kicsit úgy érzem kilazult az enyhe görcs.

Aztán persze elmentem dolgozni és estére megint beállt a sok üléstől. Ma pihenőnapot írtam ki magamnak, kiváncsi vagyok, hogy ez több eredményt hoz e, mint a reggel futós, de eddig nem ez a nap áll nyerésre.

Szerettem volna egy jó tempót futni a Spáron és most parázok. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem mennyire fontos a futás és mennyire imádom. Hogy ez a terápiám, semmi más nem tud ennyire kirángatni a szarból mint ez a sport. Semmi!  Amióta futok, minden problémával meg tudam küzdeni. Sőt, azóta ne is voltak nagy problémáim az életben. 

Egyébként az a durva, hogy ez most nem olyan igazi beállás, tudok mindent, járni futni, de akadályoz azért és ülés után ha felállok nem tudok egyből kiegyenesedni szóval nem jó. Nem is tudok megbékélni a sok üléssel, ez nem normális, nem embernek való. Ez az egész gerincsérv népbetegséggé vált és senki nem tesz semit, csak védi magát ezekkel a kibaszott ergonómikus székekkel. ami pont olyan fos mint a többi. Ez engem mindig is felháborított. Mindig is az átlagosnál nagyobb volt az igazságérzetem és most sem tudok ebbe a helyzetbe belenyugodni. Az sem egészséges, ha állandóan állni kell, az sem ha ülni. 

Persze én vagyok a lusta dög, hogy nem erősítettem a nyáron rendesen. Plusz mióta egyedül lakom egy szar szivacs az ágyam, és emlékszem, legutóbb is egy szivacson alvás után ütött be a krach. 

Szóval most rendletem egy jó szivacsot, de 2-3 hét mir eelkészül. Amint jobb a hátam, újra erősítek majd. Csak legyek végre megint jól!

Imádom ezt a versenyt, a vasárnap reggel 7-es rajtot, az embertpróbáló emelkedőket, lejtőket, a tájat, imádom a Diósárok utat, a Normafát, az utána következő dzsungelt és az azután következő űberbrutál utcácskákat. Imádom követni a nyilakat, és azt is, hogy 25 után valahogy mégjobban ki tudom fejezni magam a különböző káromkodásokkal. 

Idén az elsők között neveztem, annyira elfelejtettem, hogy mennyire brutál ez a verseny (42 kili 1700 m szint), hogy nem is izgultam, egészen a verseny előtti napig, ahol kezdtem felfogni, hogy mi vár rám másnap. De ez kellett is, arra motívált, hogy hozzam ki magamból amit tudok. 

Tavalyi beszámolóm itt

Mivel az időjárásjelentés esőt írt aznapra, rögtön le is mondtam nemhogy a női pályacsúcs megdöntéséről, de még a 4:30-on belüli időről is. Hiszen itt tud olyan dagonya lenni, hogy még a kezemmel is kapaszkodnom kell egy egy ágban és örülök ha egyáltalán hangyalépésben lejövök a lejtőn.

optimistán a rajtban

Ezért aztán kicsit változtattam a taktikámon. egyrészt most először otthonhagytam a pulzuspántomat, csak a GPS-t vittem az órával, mert még a végén a látottaktól kapok szívrohamot. A rajtnál szemerkélt az eső, ezért én a legvékonyabb nyári felsőmben és sortban indultam, minél kevésbé akadályozzon az, hogy a ruhám teleszívja magát vízzel. Kivételesen kompressziós szárban indultam, de ennek az volt a célja, hogy védjem a lábszáramat a dzsungelben a karcolások ellen. Vittem egy kulacsot a mellényemben (benne basica sport ital) meg 4-5 gélt. 

Reggelire kávé, műzliszelet, rajtg előtti percekben egy Kubu shot. Rajt nál előről indultam és ezt jól is tettem, bátran elmentem az első felével, úgy voltam vele, hogy most egy kicsit nembaj ha felveszek valami jó tempót, mert a terep részén és a lejtőkön majd szokás szerint úgy is mindenki leelőz majd, mert ezeket én nedves talajon inkább túlóvatoskodom. (Féltem a derekamat, és ilyenkor félek, hogy egy rosz esés és komolyabb baja lesz)

Nem mondhatom hogy elfutottam, egyszerűen egy olyan zsigerből jövő, ösztönös, belülről fakadó tempó futás volt ez, amire azt mondják, hogy transz állapot. (sajnos ezt képpel nem tudom alátámasztani, - egyelőre) Én ezen a versenyen ismét átéltem ezt az állapotot, nem azért siettem, met jönnek utánam, vagy mennek előttem, hanem mert .... nemtudom, mert bennem volt egy olyan érzés, hogy ez menni fog így végig. És igazából ment is. Persze ehhez az emelkedőket meg kellett gyalogolnom. Sajnos sokszor a lejtőkön is be kellett fékeznem, mert nagyon csúszott az aszfalt azzal a frissen esett vizes rétegével és most nem tudtam úgy legurulni a lejtőkön mint tavaly.

Ezen a versenyen most nem mások szavait hallottam a fejemben, hanem csakis a saját megérzéseim és gondolataim alapján cselekedtem. Megettem közben vagy 6 gélt, egy kevés sós sütit, 3 deci kólát, egy magnézium ampullát és sok sok isót. Nem éheztem el és nem is szarakodott a gyomrom. Minden ponton töltöttek a kulacsomba az az éppen ott lévő isobol, és mivel mindenhol más izű volt, a végére tényleg egy undoritó löttyé keveredett, de még ezt is örömmel kortyoltam az utolsó kilométereken.

Ismét perfekt pályajelőlést és frissítést kaptunk, de ez mára már a V3 védjegye: brutál pálya, tökéletes szervezés és kivitelezés, jó társaság.

...and it feels so good...

Magát a versenyt csak összességében tudom jellemezni. Met az egész egy nagy álom volt és valami dereng, hogy fájt és káromkodtam, de még így is élveztem és hálás vagyok a sorsnak, hogy a derekammal képes vagyok teljes futóéletet élni. Ennél szebb szenvedést nem is kérhetek. :D  A derekam egyébként fájt, de csak az izom, mert nagyon kellett tartania magát a sok emelkedőn. Az izmaim is jól bedurrantak, a vádlimat és a térdhajlatomat is eléggé éreztem. 

33-tól jött egy megborulós időszak, de ez egy belső harc volt, kívülről szerintem senkinek nem tűnt fel, hogy fáradok.

A szüleimből mostmár lassan kimondhatom, hogy profi szorkoló és frissítők lettek, tudták mikor hol kell lenniuk, mit ne mondjanak, mit hova vigyenek. Ezért őket dícséretben részesítem :D

 Tonképpen számítottam rá, hogy 4:30 felett érek be akár jóval szarabb idővel, de ahogy áthaladtam a 25 kilin, matematikailag lehetséges lett volna valami jó idő, de ha tudtam volna, hogy ennyi esélyem lehet a pályacsúcshoz közel kerülni, talám fél percet le tudtam volna faragni a frissítőn, meg talán még jobban meg tudtam volna nyomni, de ..... Nem számítottam erre, ezért A célban tudatosult hogy a tavalyi 4:28:04 után idén 4:28:39-el értem célba. tulajdonképpen rájöttem, hogy azt, amit a pálya nehézsége elvett tőlem, azt a kellemes hőmérséklet visszaadta és talán ezért mentem majdnem annyit mint tavaly. 

Kicsit az eredményekről: A valaha legjobb női eredményt, ami 4:26:06, Wermescher ildikó érte el 2010ben, és én azon vagyok, hogy ezt valamikor meg tudjam dönteni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy azóta Ildikó is és baromi sok, nálam százszor jobb futónő ezt könnyen meg tudja dönteni, de nem döntötte meg. Ez az én kis vágyam, tavaly óta, amit most elteszek egy időre és jövőre újra előveszem. :)

A férfi mezőnyben idén Szabó Áron (akinek sikerült last minute nevezni) nyert 3:35:43-al, ez azért megmutatja azt, hogy mennyire nem is vagyok nagy szám az én kis 4,5 órácskámmal. :)

íme az idei teljesítők finisherpólóban

 Most, hogy itt ülök izomlázasan a gép előtt, csak az jut eszembe, hogy igen, pont ez hiányzott most az életemből. Visszatért az összes életkedvem, a hitem magamban és abban, hogy talán azért mert 30 éves leszek, nem kell elásnom magam a legközelebbi fa tövébe, hanem még csomó minden vár rám. Én most újra hiszek ebben. aztán majd újra nem fogok hinni, aztán megint és így tovább, mert ez nálam már csak így megy és ez pont olyan mint a terep, jön egy kurvanagy emlkedő a hegyre aztán legurulunk a völgybe, kicsi sík és megint fel. Így szép az élet, de csak addig amíg te irányítod a sajátodat! ;)

itt épp nem iszom bort

Ja és íme a Strava link KLIKK

A mai futásnál azon gondolkodtam, min kéne változtatnom, hogy egy számomra vállalható időt fussak a Spar maratonon.

Nos, egy hónap alatt már nem edzéstervben gondolkodom, sőt, kifejezettem maratonra més soha nem edzettem, nem is baj, nekem sosem ez volt a legfontosabb, de sose baj, ha az embernek van egy jó maratoni ideje és időnként még javítani is tud ezen. Viszont az tuti, hogy nem vagyok olyan formában, hogy akár megközelítsem a tavalyi időmet, márpedig azért nem akarok részt venni a veersenyen, hogy szar időt fussak és csalódjak magamban / elmenjen tőle a kedvem. Ki az akit motívál egy szar idő? Engem tuti nem.

Két dologra jutottam, ami segíthet.

1. leadom az a fölösleges 2 kilót, ami tényleg csak azért van rajtam, hogy lehúzzon. ez az a 2 kiló, ami a délutáni sütizést és a nyári fagyizások emlékeit hordozza magában, semmi haszna nincs, futásoknál kifejezetten zavaró. Fontos, hogy ne az izmomat fogyjam le, hanem tényleg azt a kis babahájat, ami van rajtam, de remélem azért ez nem fog nagy gondot okozni. Egy hónap alatt sikerülnie kell.

2. A versenyre nem veszek fel pulzuspántot. A Polar rajtam lesz a GPS-szel, hiszen itt az idő a lényeg, és nagyon jól látom, mikor fáradok, mikor kéne jobban belehúznom és mikor kell visszavennem. De a pulzusom csakis arra volt jó eddig, hogy szörnyülködjek. Vagy arra, hogy a pánt lecsússzeon, nyomjon, kidörzsöljön. Edzésekre jó, statisztikákhoz jó, de egy ilyen futáson hátráltat. 

Ami viszont marad, az a futómellény. Na azt soha életemben nem bántam meg. A műanyag (környezetszennyező) poharakból nem tudok inni, és nem tudok 6 kilit ivás nélkül abszolválni. Szóval egy minikulacsot, zseléket és zsepit viszek benne, tonképpen semmi nehéz nem lesz benne, viszont életmentő akár ciki akár nem.

A zene az amin gondolkodom, telót nem akarok vinni, valszleg megpróbálok kölcsönkérni vkitől valami kis mp3-at, és akkor úgy tolom, mert 1-2 mix nekem nagyon jól diktálja az iramot. ---VAGYIS mégsem, mert ugye  BSI versenyen csak egyik fülbe lehet. Akkor inkább zene nélkül futok, végülis edzésen sem szoktam semmit hallgatni.

Na ennyit erről, jövő hétvégén vár a hármas, úgyhogy most inkább arra kell koncentrálnom, de az nagyon attól függ, milyen idő lesz, hiszen egy olyan durva pályán esőben örülök, ha beérek. :)

Hát elég kemény nyarunk volt nemde? Mármint hőmérséklet szinten. Mondjuk engem reggel nem zavart, de délután este a város közelében aszittem feldobom a talpam kb. De nem is a meleg volt a para, hanem a hihetetlen szar levegő, szmog, kosz. Szal ha másért is nem, ezért jó reggel járni, akkor még jobbak a viszonyok.

nyáron felfutottam a Badacsonyi hegyre

Tavaly ilyenkor költöztem le a Normafáról a városba, vagyis össze, a pasimmal, persze Tigris is jött velem. Idén viszont úgy alakult, hogy külön folytatjuk útunkat. Én maradok a lakásban, de egyedül. És most jön a kérdés, hogy Tigris hogyhogy nem velem marad? Teljesen egyszerű: a kutya érdekeit nézem. Egész nap egy lakásba bezárva 11 órán kereszül egyedül tölteni minden egyes hétköznapot állatkínzás. Egy kutyával ezt nem lehet megtenni. Viszont ha elengedem Tigrist, egy fasza kertesháza lesz, kevés időt tölt  egyedül, szóval önzőség lett volna, ha ragaszkodom hozzá. A lényeg, hogy kimentettük az illatosról és boldog, kiegyensúlyozott, szinte már teljesen problémamentes kutya lett belőle. 

Persze hiányzik hiányzik egy kutya otthonról, de mivel a déli sétát egyedül nem tudom megoldani, így nem fogadhatok be más kutyit sem.  Viszont nem hagyom annyiba a dolgot, azt találtam ki, hogy igény esetén más kutyáit futtatom meg, vagy sétálok velük. Nekem is volt olyan, amikor lesérültem, hogy járni nem tudtam és másnak kellett besegítenie a sétában, vagy amikor hétvégén csak a kutya miatt kellett hazajönnöm valahonnan. Na erre jó lennék. Szóval ha ismertek olyan embert, akinek igénye van rá, szóljatok neki. Persze mivel van rendes munkahelyem, bizonyos időpontok és helyszinek jöhetnek szóba. 

De térjünk rá a futásos dolgokra, hiszen kettőt pillantunk és a versenyszezon közepén találjuk magunkat.

Nekem ősszel elvi szinten egy tuti fix versenyem van, amit szívvel lélekkel várok, na mégis mi? Hát naná, hogy a Vár a Hármas, már neveztem is, asszem még ti is benne vagytok, ha jönnétek. 

Nagyon sokat gondolkodtam a WizzAiren, de mivel előző este lesz DJ Bobo koncert, a szívemre hallgattam és inkább oda vettem meg előre a jegyeket.

Ami viszont valószínű, hogy a Spar Maratonra megyek. De hogy ott mi lesz a cél? Hát jókérdés. Ha csak belegondolok, mennyire nyomtam, mennyit szenvedtem tavaly a 3:24-es időért. Hasonló időért bele se kezdenék, jobban meg nem tudok. De talán mégis, hiszen aznap tavaly durva meleg volt és mindenki utálta a pályát is. Szóval idén ha mondjuk hüvibb lesz, és kevesebb híd, jobban menne. De az is lehet, hogy pont ezért ment nekem jobban, mert nem egy sík monoton hajtás volt az egész. Nos ezt csak akkor tudhatom meg, ha megpróbálom. 

Késő ősszel viszont jó lenne valami terep maraton / ultra táv. Talán a piros 85, de csakis ha jó formában vagyok.

Nyáron baromira ellustáztam a törzserősítést, szóval most ráveszem magam a rendszeres edzésekre, nincs mese. Napok óta befájdul a derekam és a jobb vállam az irodában, mondjuk erről a légkondi is tehet, ami akkoris jön rám, ha le van kapcsolva, ettől agyfaszt kapok, kibaszottul kurvaidegesítő. Nem, hiszem, pontosabban nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez normális. Mindig úgy jövök be dolgozni, hogy nem fáj semmi, és úgy megyek haza, hogy be van állva mindenem. Nagyon gáz.

Ja egyébként megjelent egy bejegyzésem a Mindent a futásról nőknek oldalon az őszi futásokól, természetesen visszafogottabb, áéromkodásmentes stílusban: 

http://blog.futasrolnoknek.hu/kezdodik_az_oszi_futoszezon/

De most, hogy többet leszek egyedül, gyakrabban felmegyek majd as szüleimhez a normafára terepezni, ma reggel is ott futottam és varázslatos volt. Hosszú hosszú idő után azt éreztem hűvösnek az időt. 

mai normafai reggeli

Terveim közt szerepel, hogy többet bringázok, ami azt jelenti, hogy bármennyit, mert eddig nem sokat ültem rajta. Persze semmi sportosra ne gondoljatok, csak közlekedés szinten. Van ugye egy országútim pedál nélkül, meg egy városi barbibicikli, amit nagyon szeretek, csak még egyedül nem merek tekerni, mert ahhoz tájékozódni is kéne :P

Szóval ezek vannak mostanában, valszleg, ha nem futnék, egy dráma lenne az életem, de a reggeli kocogások borzasztóan segítenek, feldolgozni a változásokat. Tonképpen az egyetlen bajom az, hogy mindjárt 30 vagyok és még mindig egyedül. Ebben nem az a baj hogy egyedül vagyok, hanem hogy már enyi idős, holott nem érzem még ennyinek magam. Viszont én 30 éves koromban már családot akartam alapítani, de úgy látszik ez odébb lesz. Csak attól félek,hogy addig addig csinálom ezt, míg ott találom magam 50 évesen egyedül és ezt semmi esetre sem akarom. De el kell hesegetnem ezt a gondolatot, mert a lényeg az az, hogy kiteljesedjek, akár egyedül, akár mással,és ez vagy összejön, vagy nem. De bízom benne, hogy előbb utóbb igen. Mióta futok sokkal jobban megismertem magam, és ez nem hátrány. Ezúton is csak azt mondhatom, boldog vagyok, hogy immár három éve elkezdtem ezt a varázslatos sportot. :)

Mindig is ki akartam próbálni magam hegyifutásban, mert azt hittem, hogy jó lehetek benne. Kiderült, hogy nem. Vagyis nem eléggé. 

Mivel ez a verseny majdnem 2 órára Budapesttől került megrendezésre, először teljesen elvetettem az ötletet, hogy lemenjek. Azért is mert nyárra semmi komolyat nem terveztem, másrészt 10 kili miatt miért utazzak ennyit? Aztán a barátom felajánlotta, hogy lekísér, sőt, akkormár vihetjük a kutyát, és ez így már felér egy családi programmal. De a végső lökést az adta meg amikor tök ismeretlenül kaptam egy üzenetet egy Berendi Antal nevű rendkívül szimpatikus embertől, aki meglátta bennem a tehetséget  semmit, ezért javasolta, hogy induljak el a versenyen és ha már országos bajnokság van, igazoljak le, elvégre ez egy formaság, semmibe nem kerül. Nagyon rendes volt, segített intézni a papírokat, és ellátott mindenféle jótanáccsal, hiszen nekem ebben a kategóriában semmilyen tapasztalatom nem volt.

Gondoljatok bele 10.1 kili, +870 m és - 95 m szint!! Ez nagyon brutál, ezért már érdemes leutazni. 

Szóval lementem a tök ismeretlen helyre ismeretlenül, hiszen az egyik futótársam Anita az út előtti délután mondta le a versenyt, a másik, Márk, meg rajt előtt 2 órával közölte, hogy úgy alakult, hogy ma másnapos és nem jön. 

Amikor megérkeztem a helyre azt vettem észre, hogy itt mindenki aki futó, úgy is néz ki. Olyan igazi nagykönyvben megírt test: atléta alkat, egy gramm felesleg nincs, szálkás izmok...Én az átlaghoz képest talán kicsit sportosabb alakommal teljesen kívül álltam ebből a körből. Kicsit elment az önbizalmam, de aztán figyelmeztettem magam, hogy én nem a futásnak élek, van ezen kívül más életem, más hobbim és én döntöttem úgy, hogy nem akarok mindenről lemondani. Majd ha kibulizom magam (bár ez egyre inkább nem akar bekövetkezni), akkor majd biztos többet tudok edzeni és versenyezni, de addig nem veszem komolyan magamat. Pontosabban nem szabad komolyan vennem magamat! Érdekes dolog a testalkat, míg egy ultrán kifejezetten jól jön az a plusz kis zsír magamon, egy ilyen versenyen hátráltat. Legalábbis úgyéreztem magam, mint egy viziló, holott alapvetően vékony a testalkatom és erre figyelek is tudatosan. 

Egyébként a rajszámátvételnél a csajok, akik a csapattársaim voltak nagyon barátságosak voltak, kedvesen fogadtak és Antal, akit egyébként Tónikak hívnak is sokat bíztatott. 

De nem ez az a dolog, amit máig nem bírok feldolgozni, hanem a következő: szinte csak én indultam el kulaccsal. Láttam, hogy rajtam kívül szinte mindenki egy szál sort / póló kombóban nyomja, semmi egyéb. Ezért bár kényelmetlenül éreztem magam a kulacstartó mellényemben, de tudtam, hogy ezen nem spótolhatok. Ismerem magam, egy átlagos 10 kilis edzésen megiszom fél litert, itt még anyi se lesz elég. Tudtam, hogy 3 helyen lesz frissítőpont és azt is, hogy nekem ez nem elég. Ciki nem ciki, viszek piát. Máig azon gondolkozom, hogy vajon a többiek mégjobb eredményt értek volna el plusz vízzel / isoval, vagy csak én vagyok a puhány? És engem úgy vert le a mezőny hogy abból a 3 frissítőpontból futott fel a hegyre amit ott adtak. 

A fejemet bevizezve álltam a rajthoz, elotte 1-2 kili bemelegítő kocogás, ahol már a 36 fokos meleg miatt egekben volt a pulzusom, de tudtam, hogy ez innentől már csak roszabb lesz. Tulajdonképpen ha testileg nem is, de lelkileg teljesen fel voltam készülve a versenyre és bár nem ismertem a pályát azt kaptam amit vártam, kökemény emlekedőket, sok sok belesétálást és küzdelmet.

A mezőny végéről indultam, tisztában voltam vele, hogy én itt csak tapasztalatot szerzek, helyezést nem. De ettőlmég (mint minden versenyen) bele akartam adni mindent, hiszen csak így tudhatom meg, mire vagyok képes. Nagyon sokan el is mentek előttem, ritkán előztem meg valakit, volt akivel szinte végig kerülgettük egymást. Mindig volt előttem vagy utánam valaki, nem voltam egyedül. A lányokat utoljára a rajtnál láttam, mind elmentek előre. 

Tonképpen a fél literes kulacsom tartalma már a hatodik kilométer előtt elfogyott, úgy, hogy odáig is gazdaságosan ittam, ezt követően meg 9 kilométeren lévő frissítőpontig csak azon járt az agyam, hogy bírjam ki víz nélkül addig. Felfoghatatlan számomra máig, hogy ekkora különbségek legyenek abban, hogy ki mennyit iszik, vagy inkább abban, hogy kinek mennyire tolerálja a szervezete a szomjazást. Nekem nagyon szarul. 

De aztán 9 kilinél az a víz új értelmet nyert és elkezdtem szuperül (najó a kürölményekhez képest) érezni magam, ujra élveztem a futást. Majd ahogyan már sokan figyelmeztettek rá, az utcsó 300 méteren jótt az az atyaristen meredek emelkedő, aminek a végén annyira látszott már a cél sárga kapuja, hogy nem igazán estem kétségbe, ott már csak fel kell mászni azt kész. Felmásztam befutottam, ott várt a célban a kutya meg a Balázs. Rögtön adtak a kezembe egy pohár vizet úgyhogy nem is voltam rosszul a végén simán sétáltam, beszéltem, volt bennem erő.

Kicsit még pihentűnk fen a Kékes csúcson, az árnyékban kellemesen hűs volt a levegő. 

A kutya tökjól elvolt, hetek óta nem viszem futni, mert neki 20 fok felett már szar az egy óra futás, azalatt meg nem igazán van a reggeli hőmérséklet se mostanában. 

Mikor kitették az eredménylistát, valamiért csalódtam. Tudtam, hogy ez nem az én versenyem, de többet vártam magamtól. Na nem helyezésbe, hanem időbe. Bevallom kurva őszintén nem vagyok elégedett a 74 percemmel, és épphogy a mezőny első felében végeztem. Közelebb képzeltem magam a 70-hez. 

Íme az eredménylista: http://futapest.hu/eredmeny/parad_e_2015.pdf

Strava Link: https://www.strava.com/activities/349388754

Átlag Pulzus 175 - maximum tréning

Ahhoz képest, hogy még a futás után is baromi sok folyadékot ittam és sokszor keveset ettem, este olyan fejfájás tört rám, ami  szerintem még egyik másnaposságom során sem fordult velem elő, pedig abból is volt már pár életem során. Brutál érzés volt, nagyon szenvedtem, bevettem egy fejfájás csillapítót.

Ma viszont az égegyatta világon semmi bajom nem volt. Még izomlázam sem volt a lábaimban, csakis egy helyen van: a hátamban. :D

Szóval összességében ez egy jó tapasztalatszerzés volt. Nem élveztem, hogy hajtani, sietni kell, de ez egy verseny. Viszont ha lenne módom visszamenni, szívesen edzenék ott. Nekem ez a táv rövid volt, de mosmár kezdem azt gondolni, hogy a hosszún is béna lennék. Namindegy. nem lehet minden jó. 

A lényeg akkoris az, hogy futottam, hogy holnap futok és hétvégén, Balatonon is futhatok. Szinte alig szokott fájni a derekam. Ez a legfontosabb, nem? :)

 **************************************************UPDATE*******************************************************

A hivatalos beszámolót itt találjátok, miszerint én is kaptam érmet. Persze ezt nem magamnak, hanem a csapattársaimnak köszönhetem. :) 

http://masz.hu/images/stories/pdf-anyagok/2015/versenyek/ultra_hegyi/20150719_Hegyi_OB_2.pdf

Szóval már szerintem sokszor ömlengtem arról, hogy milyen vagány a vertikál, meg a hegyifutás. 

Így egy év távlatából már kijelenthetem, hogy a Vár a Hármas nevű hegyimaraton verseny a szívem csücske. 

De szerettem volna egy olyan versenyen indulni, ahol csak felfele kell menni, lefele nem (vagy alig). Nem semi lépcsőzés, az nekem már túl mesterséges. 

Tavasszal ezért jelentkeztem a Vertical500-ra, ahova sajnos nem sorsoltak be, aztán meg már jött is az UB láz.

Most tonképpen nyáron nem is akartam nagyon versenyezgetni, legyen ez a pihenés, örömfutás, nyaralás időszaka, mielőtt ősszel újra elkezdem a szisztematikus felkészülést.

Aztán a Terepfutás csoportban valaki benyögte a július 19-én megrendezésre kerülő Hegyifutó Versenyt, ami eléggé felkeltette az érdeklődésem. Nade én amúgy tök lusta vagyok, amúgyis le kéne oda utazni, meg minden, úgyhogy a jövőbeli énemre bíztam a nevezést. Amiből egyébként tudjuk mi lett volna. .. :)

Nade aztán valaki ismét felhívta a figyelmemem a versenyre és én ezt már jelnek tekintettem, úgyhogy nagy vagányan beneveztem, hogy ez mekkora királyság és pont nekem való. 

Táv: 10.1 km Szint: + 870 m - 95 m

Persze UB óta borzasztóan keveset futottam és azt is síkon, de gondoltam még van alig egy hónapom, majd lesz valami. 

Most persze kezdek fosni, mert itt 10 kilin keresztül  több mint 800 lesz a szint, de nem lesz lejtő, ahol majd ezt kipihenem. Ez valami brutál durva lesz ráadásul én egy ilyen rövid távon még sosem tudtam eredményeset produkálni, ide olyan erő kell, ami nekem nincs, Nekem csak az állóképességem jó. 

Ugyanakkor meg tök nagy kihívás lesz, olyan igazi keménykedős verseny, és baromi szép tájat nézhetek miközben taknyom nyálam egybefolyik. 

Előre érzem, hogy ez egy nagy élmény lesz annak minden szopásával együtt. Nagyon izgulok!! Ki jön? :)