Aki rögtön áttekerne a rajtig, ugorhat, de azt gondolom, hogy a miértje a dolgoknak, illetve annak, hogy most nem vagyok szomorú, az előzmény. 

Kezdjük egy olyan dologgal, amire a legtöbben nem gondolnának, és amiről nem beszél az ember. Vannak azok a bizonyos napok a nőknél, ami úgy általában szar, néha fáj is, de nekem sajnos előre köszönnek a rendelőben előkészítve a szurit, mert olyan hasgörcseim vannak, amit a legkeményebb drogok (itt legális gyógyszerekre gondoltam) sem tudnak elállítani. Ez viszont a jobbik eset, de volt, hogy a mentőket kellett kihívni. Többszörösen meg vagyok vizsgálva egészséges vagyok, azorvosok szerint majd az elő szülés után jobb lesz. 

De semmi baj, az ultrabalatonra túl leszek ezen számításaim szerint - gondoltam ezt május elején. De aztán csak teltek a napok, és én egyre jobban agódtam. Ez lett volna az a bizonyos ok, amiért lemondtam volna a versenyt. Hiszen itt lesz elég bajuk a mentősöknek, nem kell kihívni a sorsot magam ellen.

Aztán május 29-én végül életemben először megörültem a hasfájásnak, és minden velejárójának. Örültem, mert ha nem is leszek annyira erős, túl leszek a legnagyobb görcsökön, hisz még van két napom. Viszont a fájás erősödött. Szüleim elutaztak, barátom elutazott, és a helyzet bedurvult. Még jó, hogy aznap home officeban voltam. Éreztem, hogy nem tudom mozgatni az ujjaimat, begorcsoltek a végtagjaim. Gyógyszer persze volt bennem, meleg párna a hasamon, de semmi. Még annyit tudtam tenni, hogy felhívtam öcsémet, hogy jöjjön mert nagyon fáj.

Szegény gyerek nagyon megilyedt, de már tudja mit kell tenni ilyenkor. Kezében egy magnézium pezsgőtabletta, és fájdalomcsillapító ampulla. 

Azonnal megitatta, miközben felhívtuk a rendelőt, de nem tudtunk lemenni, met autó nem volt. Ők megadták az ügyelet számát, de mire felhívtuk volna, a fájdalom és a görcs csökkent, és én boldog voltam.  Azt éreztem, ha gyengén is, de meglesz az UB. A legnagyobb akadályon túl vagyok, mert ezt aztán kényelmetlen lett volna kimagyarázni mindenki előtt. Ráadásul az a fájdalom, amit átéltem olyan nagy volt, amit az UB-n sem fogok átélni, ebben biztos voltam. engem ez csak erősít.

Aznap már csak feküdtem. Másnap szabi, feküdtem, fákjt a hasam meg a fejem, de már nem nagyon. Viszont izgultam és ennek hatására - velem ilyen nagyon ritkén van - előjött a ...hát fostam, na... Sebaj, van gyógyszerem (az másik kérdés, hogy nem hatott). Ennyit a szénhidrátfeltöltésről.

Bepakoltam, este lefekvés. Versenyek előtt azért elég jókat tudok aludni, alapból az este 9 / 9:30as fekvéshet, és 5:20as kelésekhez vagyok szokva. Most azonban nem ment, jártam a wcre, forgolódtam, semmilyen póz nem volt jó. Szerintem eléggé kitekert pózban aludtam azt az 1-2 órát éjszaka, mert a reggeli kelés után való telefonért lehajolásnál előjött az a bizonyos derékbanyilalós fájdalom, ami miatt a melóba sem tudok bemenni, nemhogy futni.

Milegyen? Nincs sok időm gondolkodni. Reggel fél hat van, 6ra a BAH-on fel kell vennünk Zolit, aki a kísérőm lesz 105,5-től. Hajolni nem tudok, forogni nem tudok, járni tudok, tudom rartani magam. A fájdalom nem sugárzik ki sehová. Nincs idő, menni kell, az orvosi ügyelet útbaesik, muterom felhivta őket, hogy megyunk. 

Akár indulok akár nem, érjünk le rajtra. A rendelőben egy fiatal magas orvos elmondta a helyzetet. Be tud adni izomlazítót, de attól bekábulok. Az sem jó. Faterom, akinek már sok ilyenje volt, mondta, hogy ő annak idején lidokaint kapott és attól neki percek alatt elmúlt. Jó, de az egy két óráig tart. Kaptam tehát szurit, és felírt izomlazítót. Persze hajnali 6kor szombaton nem tudtuk kiváltani a gyógyszert DE volt a szüleimnél, hiszen van kitől örökölni az efféle hajlamokat, épp ezért egy derékmelegítő/szorító is volt nála, beraktam, hátha később még kellhet. 

Az utazás Aligára szar volt, kényelmetlen volt a kisbusz. Kiszálni szar volt, de már hatott kicsit a szuri. Lementem mérlegeltem. Kerültwm a szemkontaktust mindenivel, hiszen ezt még énsem fogtam fel, nem volt kedvem beszélni róla. Persze aki odajött hozzám, elmondam mi a szitu, de akkor meg midig az lett a vége, hoy elbőgtem magam. 

Döntöttem, megpróbálom, nem azt, hogy körbefutom a balatont, hanem azt, hogy vajon el tudok e futni a következő váltópontra. Kiírom Facebookra, így nem kell magyarázkodni.

Meg kellett kérnem Zolit, hogy kösse be a cipőmet, mert én bizony hajolni ma már nem fogok. De a kocogó mozdulat ment, csak koncentrálni kell, ne mozduljak rosszul, ne forduljak oldalra, ...

Beállás a rajtba, lufik a kézbe, zene, emelkedett hanulat, belül sírás, de ezt nem látja senki. Szemkontaktus kerülés. Láttam Simonyi Balázst, számomra ő az egyik legjobb futó legjobb futó (egyszer majd írok arról , nekem miért jó futó valaki)

RAJT. Napszemuveget fel, tömeg előre enged, könycseppek elrejtve. Meghatódottság és szomorúság egyben. De örültem, hogy itt vagyok, MINDEN EGYES LÉPÉS AJÁNDÉK VOLT!

Krisztián kísért engem, aki full ismeretlenül vállalta be ezt a szerepet az utolsó pillanatokban, nem lehetek neki elég hálás ezért.

Örültem, hogy mindenki leelőzött, így kocoghattam egymagamban, ráérek, hiszen mér nem kell se szintidővel, se távval foglalkoznom, csak a váltópontal, ahogy ha baj van, beszállok a kisbuszba ahol Zoli és a szüleim vártak. Sajnáltam őt, hogy nem tud majd bringázni, de felajánlottam, hogy esetleg tekerjen haza innen Budapestre, és akkor megvan a napi edzése.

Csináltam azért terv szerint a dolgokat. Ettem, ittam, figyeltem a pulzusomra, vártam, hogy áljon be normálisan viszonylag alacsonyra. Az idő szuper volt, pont futásra való. Eljött az első pont, és ekkor éreztem, hogy hatott a gyógyszer. Menni akarok tovább, amíg lehet, ebből a buliból nem akarok kimaradni, túl jó a hangulat. És bár ekkor tudtam, hogy jövőre neki kell mennem, de még egy kicsit ott akartam marani, átélni, részese lenni, legalább az elejének. Első frissítő, na kostoljuk meg az isojukat. 

Megyek tovább, alap. Visszajöttek a tavalyi emlékek, jajj, dejó volt, és de jól ment. Mennyit mosolyogtam. Sajnos most nem. Beszélgettem Krisztiánnal, mindeközben koncentráltam, hogy szépen fussak, hisz úgy ki tudom húzni valameddig. Mondtam a szüleimnek, hogy én menni akarok, amíg lehet, és minden ok.

Közben jöttek a párosok, majd a csapatok, szépen előzgettek. Én ettem, ittam, pisiltem. Beszélgettem akivel lehet, mert én már csak a hangulatér vagyok itt. Haladtam, nem voltam feszültségmentes, semmi önfeledtség, de haladtam és lassan túl voltam a félmaratoni távon, ami jó, mert a napi edzés már megvan. Közben hívtak az Indextől, megmondtam, hogy nem kell aggódni, nem húzom sokáig de még megyek ameddig tudok, még nem adom fel.

Három óra mulva már nagyon oda kellett figyelni a lépéseimre, ha épp lejtő jött,vagy kanyar, rögtön jelzett a derekam. Milegyen. sosem futok gyógyszerrel, vitaminon kívűl, még krémet sem használok. A kompressziós szát is azért maradt rajtam, mert nem tudtam volna levenni a hajolás miatt. De a szabályt már megszegtem azzal, hogy sérülten vágtam neki. Leszarom hát, adjátok a cuccot, megyek tovább, közben magnézium, iso, kaja, pisi, rége emlékek felidézése. 

Okok keresése. Az ok én vagyok. Nem nyújtottam rendesen futások után, és mivel alapból porckoron kopásom van a derekamban, duplán oda kellett volna figyelnem az edzéseimen. Csak mióra reggel 8-9-re kell melózni járnom, sosincs elég időm, még futni sem. Márpedig én reggeli futó vagyok! De ez nem lehet mentség. A másik, hogy nem erősítettem törzsre. Én basztam el, senkire nem lehetek mérges, csak magamra.

Jövőre ezeket betartom. Hiszen nekem az UB 2015-ös terv lesz, gondoltam, és közben teltek a kilik. Mertem menni, mert a Hokám, szuperül csillapított, hangtalanul tudtam lépni.

Füredig el kell mennem, az mar majdnem maraton.Sajnos közben felidegesítettem magamat, es elment az egész életkedvem, felborult a pulzusom. 

Történt ugyanis, hogy valaki, nevezzük Katának, fél évvel ezelőtt megígérte, hogy kísér. Persze azért egy hónappal a verseny elött megkérdeztem. "tuti kísértsz engem? 100%? Nembaj ha nem , de most mond meg!" "persze hogy kísérlek, minden fasza lesz." Majd rá 1-2 hétre közölte h bocsika nem tud. Na ez a csaj, haladt el mellettem mást kísérve bringával. A legjobban tette hogy nem köszön, mert magam is megbántam volna amit akkor mondok. Jó, persze, menőbb futói voltak, mintén, ez tény. Ekkor gyaloglásra váltottam és a telefonomba pötyögve megírtam / üzentem a pasimnak, hogy bazmeg ilyenek is vannak a világon. És köztünk élnek.

Utólag ürölük, hogy nem Kata kísért, és hogy semmi közöm hozzá. Lapotzam. Kocogásra váltottam, átvettem az ujjatlant, és lassan kértem a zenémet is. Elkezdtem matekozni. Csak meg kéne futni az első szintidőt, mert akkor legalább az első részeredményben, ami élő, benne lesz a nevem. 

Eszembe jutott a sok sok ember, aki szurkol, és az a pár is, aki olvassa a blogomat. Na miattuk megcsinálom az 50 kilit! Érdemes. Hiszen nem csak futni akarok, hanem példát mutatni azoknak, akik azt mondják, hogy ez lehetetlen. 

Hallottam a hajrá Zsófit, olyan emberektől is, akiket nem ismerek! Nekem mennem kell, ezt hajtogattam. Igazából ezt hajtogattam a végsőkig. 

Elértünk a szintes részig, jól haladva a bőven szintidőn belüli 50eshez. Szeretem a hegyeket, bár felfele gyalogoltam, sokkal jobban esett ez, mint a lejto agy a sík. Sőt, a lejtőn kellett a legjobban vigyáznom, nehogy rázkódjak.

60 után lassultam direkt. Próbáltam élvezni, de nem tudtam elengedni magam, se lelkileg, sem testileg. A vállam kezdett fájni a görcstől és a stressztól, de lófaszt sem gondoltam rá. 

Nem tudom ez mikor meg hol volt de láttuk jönni szembe a Pelsosokat. Néha még ők is toltak nekünk 1-2 hajrát. Jó volt látni őket. Egyszercsak kiordít az egyik versenyző " Szia Zsófi, Attilla vagyok, hajrá!" Hát köpni nyelni nem tudtam, asszem ez volt az egyik legnagyobb élményem itt idén :D

Mondta is h majd ha ezt letolja azért meglátogat ha arra jérok, ahol ő a déli parton pihen.

Nagyon hangulatos volt a falvak között futni, imádom az északi partot és ezt a kitérőt is, minden pontos iszonyat buli, mindig van egy két ismerős, aki mosolyt csal az arcomra.

Hálás vagyok, hogy futhatok, hogy itt lehetek, bármi is van, ebből építkezek. Nyolcvannanál kezdődőtt a bal térdhajlatomban a fájdalom, ami végül a derekam és a sok történés mellett a vesztemet okozta. Ekkor még nem törődtem vele. 

80 ás 90 között baromijól elterelődött a figyelmem, met más fájdalmak jöttek. A körmöm alatti vízhólyag, meg a többi. nagyon fájt, próbáltam valahogy úgy lépni, hogy mielőbb kipukkadjanak, hiszen emiatt még senki nem adta fel a versenyt. Na zsír, kipukkadt 2-3. viszont nekem itt bele kell gyalogolnom, mert bár szinte hangtalanul futok, elfáradtam a koncentrálásban.

Ekkor mellém szegődött egy vad idegen lány pinkben, valamilyen csaj csapattal volt, de sajnos már nem emlékszem a nevükre. Mondta, hogy neki még van egy kicsi a 12 kilijéből, fussunk együtt. Mondtam, hogy köszi, de én lassabban tolom, de ez neki nem volt gond. Így végül a futottam, kicsit kiöntöttem neki a lelkemet, és mondtam, hogy azért örülök, hogy itt vagyok. Pisilnem kellett, úgyhogy mentem előre, de később még hallottam a bíztatását. 

Nemesgulács. Szoktam erre futni nyáron. Nem sok van Badacsonytördemicig, amihez sok sok emlék köt, tudtam, hogy ott majd ráérek gyalogolni, mert a macskaköves út csak ezt engedi meg.

El kell jutnom a feléig, és ott tovább, hogy tudjam mivan utána. Kezdtem fázni. Kérdezgették is, hogy nem fázom? Hát hogyne fáznék bazmeg, de mit vegyek fel, látod hogy nincs nálam semmi ruha. Szépen kibírtam a váltópontig, ez elég ok volt rá, hogy szépen tempósan kocogkaj el féltávig. Ott egy gatyacsere, Zoli gyakorolhatta megint a cipőkötést, hosszú felső, és rá az Ub póló. Bár tudtam, hogy nem vagyok méltó az "egyedül futom körbe" feliratra a hátamon, de előzésnél jobb, ha látják, hogy okkal vagyok lassú. 

Haladok, gyaloglok csak, és közben szendvicset eszem és kólát iszom. Dejól esik a sok szar gél után. Elköszönök és Zoli átveszi a kíréretet. Itt már nincs tét, csak menni. Ha tudok kocogni az jo, ha nem, akkor meg gyorsgyaloglok, abban jó vagyok. De tudok kocogni, és végre besötétedik. 

Csend, van, kicsit magába fordulhat az ember. Balázs ( a barátom) csak miattam jön haza az olaszországi edzőtáborából. Aggódom miatta, várom, hogy hívjon. Nézem a telót, de ég semmi. Úgyan már hívott korábban, hogy ausztriában van, de ideje lenne lassan megérkezni. 

Telik az idő, egyre többet gyalogolok. Mondom Zolinak, hogy időileg  jók vagyunk, 12 és fél órán belül voltunk a fele távnál. Zoli bíztat lelkesen, de ezek csak szavak - gondolom. Még sok vár rám. A térdhajlatom már csak limitáltan engedi a kocogást a jobb lábon meg maga a térdem fáj. Ez ezért jó mert mindkettőre sánítok, azaz semelyikre!! :)

Eszem, iszom, hív Atilla, elmondom ,hol vagyok. mondja, hogy fél 11 fele indul elénk. Közben fel akarom hívni a Balázst, de annyira egy rugóra jár az agyunk, hogy mikor tárcsázom már csörög. Megnyugtat, minden ok. Mondom neki, h gyaloglok, de nem akarom feladni, mert mennem kell. 

Sírok. nade 115 után megengedett. erre zolit is felkészítettem, ilyenkor sírok de ez nem baj, kell ez. Hajtogatom, hogy megyek tovább. Eddig minden holtponton túljutottam. Tény, hogy lassan több a holtpont és rövidebb a futás, de ez van.

Atilla hív, hogy hol vagyunk. "hol lennénk bazmeg? Valami sötét dzsungelben megyunk, szerintem van fogalmam rola hol  vagyok? a bingaúton a rajt és a cél között" Szegény gyerek, de tudja, hogy most épp faszom kivan. 

De még mindig nem bántam meg hogy elindultam. tudtam, hogy ez lesz, fel voltam erre készülve. Át akartam élni, átéltem. Olyan sötét volt, hogy huuu.

Közben fájt a hasam, pisilnem kellett, de szerintem mást is. Atilla végre jött, és a hangulat feldobódott. Mondta, hogy a váltóponton van kocsma, ahol van WC. De nem ám toitoi, hanem igazi, lehúzhatós. Na ettől kezdve a 6 kilis gyaloglás közben ( a wc ügyek miatt nem tudtam futni), csak ezt láttam a szemem előtt. ( mondjuk mást nem is, mert korom sötét volt) 

6szor kérdeztem meg Attilától, hogy ugye esküszik, hogy van WC és ugye nyitva van még amikor odaérünk? ez már hajnali 2 fele volt. Előre is küldte, hogy nézze meg.

Elértük. Életmentő volt és utána képzeljétek, még meleg vízzel és szappannal is kezetmostam! MEGVÁLTÁS! Mondtam is, hogy ez az UB arra is megtanított, hogy mennyire lehet örülni egy angol wcnek és melegvizes kézmosásnak. Atilla csak lazán leült sörözni és cigizgetni, kérdeztem nem kérek e valamit, van hot dog is. Bitliszbát is láttam, söt, emlékszem, futva hagyta el a helyet. 

Felvettem a téli felsőmet, de a gatyámat nem tudtam átcserélni, mert abba belerokkant volna a derekam. Sapi kesztyű, mind mind téli. Kukásmellény, indulás, nem ülhetek le!

Szüleimnek mondtam h minden ok, csak lázasodok, agyjanak egy aspirin c-t. 

Mentem tovább és ahogy megígértem, kocogtam. Itt kezdenek összefolyni a dolgok, meg a pontok, meg minden szóval nagyjébol, de lehet nem időrendi sorrendben leírom mi volt. 

Az egész egy holtpont volt, kivéve, ha találkozunk bárkivel. ugyanis Atilla elbúcsúzott, mert rájött, hogy van otthon nutellája és az de faszal esz így Pelso után. :)

Találkoztunk zoliék ismerősével, ahol a bringán volt ráió, és szólt a zene. Asszem itt futottam utoljára és nem sokáig, mert sajnos a pisilés miatt minden embertől lemaradtam. 

Ezután már zombi lettem, valamikor elérkeztünk valamilyen válttópontra, ahol volt toitoi de behaluztam, hogy ha hátra dőlők, el fog dőlni és szédültem ha álltam, ugyhogy mentem inkább. Fateréknak csak annyit mondtam hogy megyek tovább, a kocsiból kivettem magamnak ami kellett, és mentem. A Zolitól persze folyamatosan kértem a piát, kaját, ami kellett. Nem tudtam már hangtalanul futni ami azt jelenti, hogy nem tudtam a térdem miiatt rendesen hajlítani a lában emiatt kicsit trappoltam, ami a derekamnak extra szar volt. Gyalogoltam hát. A baj az, hogy a tempó így is csökkent. Kurvajól megtanultam állva, falnak/fának dőlve pisilni. 

Tuti többet kajaltam meg pialtam, mint amennyire szükségem lett volna, de nem fajt a gyomrom, es nagyon jól feldolgozta a szervezetem. Ebben jóvagyok.

De sajnos zombi voltam. Balazs mar vegre Siofokon aludt, Ha felebred hív és jön elém bringával. Megvolt a 150, es belegondoltam, hogy meg mennyit kell gyalogolnom, mennyi időm van. Muszaj lesz belefutnom. Hatha tuljutok ezen a holtponton is. Itt már hangosan bőgtem senki nem volt a közelemben. Vacogtam, fáztam, fújt a szél, „Nem tudok tovább menni. Tovább kell mennem. Tovább megyek.”. Hányszor járt ez a fejemben. 

Jött a Fonyódi kerülő. 800 m, 200 szint. Nem volt erőm arra, hogy ezen kiakadja, elöttem van az út ami gecimeredek felfele, de ez vezet a célig, ezen kell menni. 

SOHA nem felejtem el azt a képet, amit akkor láttam. Előttem kacskaringozó egyénik. Mint a megfáradt háborús katonák, szenvedve mennek fel a hegyre. Közben épp, hogy hajnalodik. Mindenki szarkész, és csak a szíve húzza. Most, hogy csak rágondolok elbőgöm magam. ezek után, pont leszarom, ha nem értek be. Ezek hősök! 

Lefele szar volt, bőgtem, aztán frissítő pont a vasúti sínek előtt, ahol pont meg kellett állni mert jön a vonat. körbe körbe gyalogoltam, mert nem mertem megállni. 

A túloldalon vagy találkoztam faterékkal vagy nem, mindenesetre hajnalodott, fáztam, és gecilassan mentem.

Vártam a reggelt, hogy hívjon a Balázs, de közben örültem, hogy nem hív és tud aludni. Mi lesz ha nem tudok menni, és ő nem tud bekísérni a célba? Kamura hazajött az edzőtáborból? Mennem kell. 

Minden kili óráknak tűnt és kezdtem azt gondolni, hogy ez nem fog menni, matematikailag nem. Eszembe jutott amit Oli írt. Két dolog miatt lehet feladni, ha lesérülsz, vagy ha le fogsz sérülni ha nem álsz ki. Nem pontosan ez volt, de kb. 

Járt az agyam. mindenesetre jussak el a köv pontig ami nemtom hol volt, de nemis érdekelt. Egy Deák Lacinak kinéző gyalogos jött határozott, öszeszedett léptekkel. De nem tudtam ki volt, mert csak a kapucnija látszott. 

Azt mondta jojjek, ne beszéljek, mert azzal energiát vesztek. 

Katonás lépésekbe mentünk, csak a szél hallatszott meg a légzésem. Katonának is éreztem magam, nagyokat léptünk. Mondtam, hogy pisilek menjen csak, de jófej volt, azt mondta, addig lassít. Pisilés után beértem. Nagyon határozott volt, pedig sok volt hátra. Azt mondta, hogy ne aggódjak, ha ebben a tempóban vagyunk, 10 óra gyaloglással beérünk a célba. MI????? WTF? 10 órát gyalogolni? Ennyire egy elszánt embert. és ezt úgy monta, mint, hogyha azt mondaná lemenyek kenyérér a boltba. Nem értettem, hogy miért nem fut, de nem beszéltem. Itt már nyilalt a fájdalom és mondtam hogy menjen. 

Nem tudtam normálisan gyalogolni. Felhívtam a Balzst. Előzőleg mondtam neki, hogy soha nem mondhatja hogy áljak meg. Tudtam, hogy szive szerint ezt mondaná, és nem is tudott mit kezdeni azzal a mondatommal, hogy nem tudok továbbmenni. De már írta, hogy büszke rám. Ha meglátott volna szerintem nem hitte volna el hogy élek. Annyira durván nézhettem ki, éreztem magamon. 

Kérdezte, hogy kitekerjen elém, egy óra mulva ott van. Mondtam hogy egy órát nem tudok menni. Felhívom, ha a ponton vagyok. Kanyar és látom a pontot, meg szuleimet. Mondtam , hogy akkor ennyi. 

Hanygyalépésben eltotyogtam a pontig (Balatonboglár, 161 KM ). Tea kell, de nem volt. Mogottem egy srác narancssárgában odajött hozzánk, hogy ő is OFF, nem fél e be a kisbuszba, hát dehogynem. Ő elvileg tavaly végigtolta, idén viszont nem kér többet.

Nem tudtam beszálni a kisbuszba, de felraktak valahogy. Nem akarok visszafordíthatatlan sérülést, hisz nekem futom kell. Ültem a kisbuszba, a papáék szereztek teát, jajgattam, és szarabbul lettem. Ülés közben tudatosult a fájdalom igazán. 

Hivtam balázst, hogy megyunk. Mondta, hogy őt is majd haza kéne vinni mert egy szál bringával van, ugyanis lerobban a kocsija olaszban, csak nem akarta elmondani, hogy ne idegeskedjek. De mázlija volt és valahogy el tudta hozatni magát. Szegény, eljött kamura a semmiért. De mégis örültem, hogy nemsokéra látom. Siofokon beszállt mellém, ,bekevert valami regeneráló port, olyan fincsi volt a sok szar után, mint valami epres shake. Közben a csávó kiment hányni. Állítólag ő még nálam is szarabbul nézett ki. 

Aligáig jajgattam, és ott vissza vitték volna helyettem a dugókát, de én ki akartam szállni, meg akartam nézni a szallagot a nevemmel. Na itt megint eltört a mécses. Balázsba kapaszkodtam, de még így sem tudtam menni, rendesen, úgyhogy nem mentem oda a szalagokhoz végül. 

Az úton végiggondoltam. Helyesen döntöttem. Hazavittünk mindenkit, állni nem tudtam. Szerencse, hogy az öcsém egy erős gyerek, mert bevitt a hátán egyenesen az ágyba. 

Gyógyszer, izomlazíto, aztán végre valahára fürdés a kádban, fogmosás a kádban és a vizhólyagok kiszurkálása.

Alvás. Balázs átjött ápolni. kivitte a kutyát, megágyazott, rendelt kaját, ápolt. Jó volt otthon lenni vele, meg Tigrissel. Belemaszírozott egy kis lóbalzsamot a lábamna. 

Aludtam, kajáltam, aludtam. Boldog voltam és vagyok. Ezt az élményt semmi pénzér nem hagytam volna ki. Életem legnagyobb futóélménye, leckéje, szopása, csodája. 

Sajnos a derekam OFF, járni nem tudok, csak max kapaszkodva, de volt már lumbágóm, ez egy ilyen helyzet. ki kell pihenni. 

Pontosan tudom, hogy min kell változtatnom a felkészülésemben jövőre. Jövőre megcsinálom. Mert nekem mennem kell...

 Utóirat: íme a hivatalos részeredményeim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=106