Nyúlcipőbolt Budai Trail Reloaded - a visszatérés

Szóval vasárnap volt az első verseny, amin el mertem indulni, mióta kiderült, hogy van ez a gerincsérv izém. De egyébként az is lehet, hogy régóta van, de mióta tudok róla, képes vagyok mindent túlparázni. 

Sőt, az eseményt megelőző napokban kicsit talán el is keseredtem, hogy hogy fogom én ezt az Ultrabalaton felkészülést bírni, mármint honnan veszek ennyi időt futáshoz. Tavaly befutottam melóba és vissza, és ez eléggé jó megoldás volt, csomó időt spóroltam, de idén olyan szar helyre költöztünk munkahelyileg, hogy ezzel az erővel rászokhatnék inkább a barna Szofira. Szóval kicsit le voltam törve, hogy nem tudok eleget futni, nem tudok eleget pihenni, a családdal lenni, valahonnan mindig elkell vennem. 

Verseny előtti napon nem futottam, bizti ami bizti, viszont voltam gerinctréningen, és időben lefeküdtem. A Balboa után frankón semmi elvárásom nem volt, minthogy ne maradjak le nagyon a mezőnytől, és ennél még fontosabb: ne fájjon semmi deréktájt.

Akinek azt mondtam a rajt előtt, hogy a teljesítésér megyek, annak nem hazúdtam. Higgyjétek el, mióta a háziorvos ránézett a leleteimre, és közölte, hogy olyan a hátam mint egy 70 évesnek, nem tervezhetek nagyon. Soha nem tudhatom, mikor jön ki megint ez az egész rémálom, bár sokat teszek azért, hogy ne sérüljek le:

- semmiképp nem mondok le az alvásról, ha kell lefekszem este 9kor (és alszok is mint a bunda), ha másnap korán kell kelni

- odafigyelek a kajálásra, a vitaminbevitelre, stb stb

- vettem egy full leget, ami iszonyatosan vicces, de annál jobb érzés a lábon

- megtervezem a futásaimat, és a pihenőnapokat is

- egyedül alacsony pulzuson futok, ha ki akarom készíteni magam, arra ott vannak a versenyek

- ritkán járok versenyre az előbbi okokból kifolyólag

- nem nagyon megyek aszfaltra

10958346_364242747112677_1846158600_n.jpg

Telki, rajtszámfelvétel, kulacstöltés, RAJT

És ebben a pillanatban úgy megindult a tömeg, mintha valami 5 kilométeres sprinten indulunk volna. Én már sejtettem, hogy ez így nem lesz jó, de nem akartam lemaradni. Egyrészt, nehogy eltévedjek, másrészt mert cikinek tartottam volna magamat, hogy akkor meg minek indulok ilyenen.

Első 5 kilibe úgy elfáradtam, hogy már bántam, miért nem a kisebb távra neveztem,  a pulzusom 170 felett, ami számomra már nem élvezhető. 

Volt egy olyan sáros meredek, ahol megtorpantam, mire egy másodperc leforgása alatt ment el mellettem az egész mezőny (legalábbis így éreztem). Erre aztán jól belehúztam, nemár ezen múljon.

Örültem az emelkedőnek, mert ott sétálhattam és örültem a lejtőnek, mert ott meg legurulhattam. Tonképpen ez a taktikám egyszer s mindörökké. A derekam nem fájt, úgyhogy semmi okom nem volt arra, hogy visszavegyek a tempóból. Ha már így nekikezdtem, toljam le tisztességesen. 

A verseny úgyis majd kb 15 után kezdődik.

15886_797555090327253_8159143487378778621_n.jpg

Nem foglalkoztam azzal, hogy ki van előttem és utánam, bár néha hátranéztem, hogy ugye biztos jófele megyek e. Próbáltam nem lemaradni az aktuális előttem lévőktől, akik többnyire pasik voltak. 

A feletánvál használtam először a frissítőpontot (de azért mert eddig hozott anyagból táplálkoztam), ahol Árpi várt és közölte, hogy első vagyok eddig. Ez eléggé hidegen hagyott, majd az szépen eldől a végén, hogy ki hanyadik, itt ezzel nem kell foglalkozni, csak nyomni neki. 

11021478_10152748431437689_4405354115342848058_o.jpg

Ezután a következő dolgok történtek: rohanás, rohanás, rohanás, mintha az életem múlt volna ezen a versenyen, holott nem is. De valahogy megint belelendültem és nem tudtam kiszállni ebből, megint úgy éreztem, hogy élek....vagyis meghalok, de azelőtt még egy nagyot élek. 

Tulajdonképpen ha lehet ezt mondani, a verseny második fele sokkal jobban tetszett mint az első. Ott már nem volt tömeg, tudtam előzgetni, Oli törtött nekem kólát, Szasza lefotózott, aztán már csak be kellett futni a célba. És én a célig hajtottam magam, nincs bekocogás. 

Egy versenynek meg kell adni a tiszteletet, én ezt nem tudom fél válról venni. DE. Mindeközben az járt a fejembe, hogy ez nem valami nagy szám amit én itt produkáltam. Ilyen magas pulzussal sokmindenki futott volna egy jobb időt, mint én. 

Én egy tök átlagos futó vagyok, de néha nagyon visz a szívem, és ez ad nekem lendületet. 

Tudtam, hogy dobogós vagyok, de nem mertem elhinni teljesen amíg nem mondták. És amikor felhívtak a dobogó első fokára, akkor azt gondoltam, igen, nekem ezt kell csinálnom. Nem akarom abbahagyni a futást. Úgy éreztem, hogy mégiscsak jó vagyok benne. 

11038657_797548386994590_3919237867536254666_n.jpg

De nem azért, mert több vagyok, hanem mert KÜZDÖTTEM.

Most, hogy 2 nap eltelt a verseny óta, és még mindig nem fáj a derekam, kezdek megnyugodni, és örülök, de nagyon :)

1901932_797548393661256_2396318389673523743_n.jpg

A következő verseny a VTM 52 kilis távja, ahol végre nem kell gyorsan futni. Legyen inkább hosszú, de ezt a rohanást nem nekem találták ki. :)