Folytassuk ott, hogy szorgosan róttam a szigetköröket, de egyre szarabbak voltak a kondíciók: odafele ugye a Mechwarttól mentem, ahol újítják fel a villamos síneket, előszor mécsak az egyre szarabb levegő, majd a sok ember és a végén az az akadálypálya zavart, amit itt útlezárásnak neveznek. Közben pedig a Szigetet is kezelésbe vették, most éppen ott tartunk hogy a külső kör egyharmada futható, majd mehetek az aszfalton a belső körön, köszi.

Annyira televolt a tököm az egésszel, hogy kellő lökést kaptam arra, amit már régota tennem kellett volna. Felfedeztem egy tök jó utat a HHH felé, szóval otthonról futok oda, hétköznapokon csak a Fenyőgyöngyéig, nade így is 12 kili 300 a szint ami pont 200-al több mint a sziget. Ha hétvégén több diőm van, akkor kijön egy 20 kilis 630 szintes futi, ami azért eléggé adja :)

Szóval ezt kezdtem el, aztán 3-4 naponta pedig vagy pihinap, vagy egy laza szigetkör, hogy azért pihenjek is, nehogy valami baj legyen. Nem is volt baj egészen addig, amig egy Szigetes futás után megdícsértem a Tigrist, hogy "jólvan nagyonügyes kutya va' HAPCI!!"- na és egy hajoló pózban tüsszentettem magam el úgy, hogy úgymaradtam. Másodpercek töredéke alatt rendeződött át a derekam majdnem teljesen abba a szar állapotba, ahonnan októberben indultam. Bár most azért nem olyan szar a helyzet, mert tudok járni, és a melóba is beszenvedtem magam, bár a kurva ergonómikusnak csúfolt székben estére mégjobban fájt már minden perc.

Na akkor most lúzer vagyok, vagy lúzer vagyok??? És ez a tüsszentés pont a futás és az erősítés nyújtás kombó között volt, ami a legérzékenyebb időszak az ágyból kikelés után. 

Kezdtem jól lenni, kezdtem felerősödni, az immunrendszerem helyreállt, szinte el is felejtettem minden bajomat, persze annyira nem, hogy valami hülyeséget csináljak. Elkezdtem izgatottan várni az Ultrabalatont. Számoltam a napokat vissza ... hát tudjátok hogy van ez amikor az ember valamit nagyon vár...

Ehhez képest (ez május 7-én történt), nem volt semmi kiborulásom, se sírás, se hiszti. Valszleg nálam több idő egy ilyet feldolgozni. Anyukám, akinek szintén sérve van, akupunktórára járt, ami elvileg 10 alkalmas, de kb 6 alkalom után olyan jól volt, hogy azóta is fut és tok jól elvan. 

Végső elkeseredésemben (mert én nem hiszek ezekben a dolgokban, legalábbis nem vagyok meggyőzve) rá egy napra már meg is kaptam az első tűszúrásaimat moxával, amitől még nem lettem jobban, de elkezdődött a kezelés. 

Hétvégén sokat feküdtem, szedtem a szokásos izomlazitóimat flektor tapasz a derekamon, és kezd kilazulni.

Nade már 4 napja nem futok (mondjuk ez még nem tűnik soknak leírva), és valszleg még pár napig nem is fogom megpróbálni. Szombaton mondjuk végigtáncoltam egy estét és ment is, meg másnap sem voltam rosszul, szal tesztelgetem azért, hogy mit lehet. Valszleg kocogni is tudnék, de ezt egyelőre a teljes felépülés érdekében még nem engedem magamnak.

Azt kell mondanom, javulok, már nem fáj úgy, ma voltam spinningen, ami elég kemény volt, és semmi bajom, de a csípőm el van tolódva baloldalra és amíg nem megy vissza, addig nem futhatok, mert az asszimetrikus terhelés lenne, és csak roszabbat tennék neki. 

Tegnap voltam megint akupunktúrán, majd utána masszázson, ami után agyon jól éreztem magam, a derekam kezd visszahúzódni a helyére. 

Hétvégén, ha helyreáll a rend (de tényleg csak ha helyreáll), megpróbálom a futást, síkon, óvatosan.

Hogy mi a tanulság? Az ami az egész életem tanulsága, ha valamit nagyon akarok, mindig közbejön valami. Nem szabad egy dologra feltennem mindenem. Asszem arra kell gyúrnom, ami számomra a legnehezebb. Az elengedés. Ha kell, hiszti és önsajnáltatás nélkül kell elengednem az Ultrabalatont. Kipihenni a sérülést. 

Csaképpen oda kell figyelni, hogy az elengedés ne megfutamodás legyen. Néha nehéz különbséget tenni, ha mos tkijelentem, hogy nem indulok, na az megfutamodás lenne. Megint egy évig edzettem rá, kurvasok terápíán és erősítésen vagyok túl, tonképpen emiatt idén egy forintot nem tudtam férretenni, mert annyit kültöttem a gyógyulásomra és felerősödésemre. Ami egyébként sikerült...majdnem. 

Őszintén szólva az önbizalmam ment el. De nagyon. És innen nehéz visszjönni. De ha idén nem állok rajthoz (mert megígértem itt, a blogon, hogy sérülten nem indulok el), akkor is megérte az a sok edzés, gyógytorna és egyéb odafigyelés, amivel a testemet és lelkemet támogattam. Kellett az UB, a cél, amiért minden nap hajtottam magam és eljártam az utálatos gerinctréningre szenvedni, de megérte.

Viszont most nem szégyellem magam ezért, erősítek, nyújtok, odafigyelek mindenre, szarul tüsszentettem. Ha a sors így akar kibaszni velem, akkor ezt el kell fogadnom. Na de milyen jó, hogy ami multkor az UB napján jött ki, az most egy hónappal előtte. Még mindig jobb helyzetben vagyok, mint tavaly. 

Hogy feladom? Mi a feladás? A feladás nem az, hogy az egészségem árrán is végigmegyek négykézláb. Érdekes, ahhoz viszont van önbizalmam, hogy azt mondjam, eléggé tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ha kell feladjam magát a versenyt, mert már különbséget tudok tenni egy fáradság, azzal járó fájdalom meg egy komolyabb probléma között. Tudom, hogy ettől nem leszek roszabb. De ha fáradt vagyok és nem fáj semmi, akkor küzdök amíg csak tudok. Mert azért engem nem olyan fából faradgtak...

 Ha nem megy nem eröltetem, DE megadom az esélyét!

 Persze az ejszai kisérőm ugrott, mert az "egyelőre nem tudom pontosan mi lesz, de a napokban kiderül. Kavarodik az élet most, semmit nem tudok mi fog történni. De írok amint kiderül" Nekem nem azt jelenti, hogy emlékezne arra, hogy megígérte, hogy kísér, de sebaj, végülis lehet el sem jutok odáig.. :)

Szóval  tavaly mindent megterveztem es nem sikerült, most mar legalább előre látom, hogy hullik szét a terv. :) Nembaj, igy másodszorra már nem is lyan drámai dolog ez.. :)