Az előzményeket ismeritek. Túlizgultam a dolgokat, viszont ezáltal normálisan tisztességesen rápihentem a versenyre. Feltöltöttem a vitaminraktáraimat és szerintem a vasraktáraim feltöltésével is jól haladtam.

Idén sokkal kevesebb futással a lábamban álltam rajtba. Nem azért mert kevesebbszer indultam el edzeni, hanem mert kimaradtak a hosszúk. Egyedül a VTMen futottam 50 kilit, egyébként 2015-ben nem volt 30 fölötti futásom. Ez a derekam miatt volt, féltem a sérüléstől. Erre pont egy kurva tüsszentesnel jött elő, komolyan mondom ilyet még nem pipáltam. 

Nem akartam a verseny előtt sokat írni, magyarázni a bizonyítványom. Tudtam, hogy nem készültem fel úgy mint tavaly, de fontosabb volt, hogy egészségesen és kipihenten álljak a rajthoz, mint hogy sok edzéssel, gyengén és fáradtan. 

Az UB előtti hetekben akupunktúrára  és masszázsra jártam, ami kilazította a derekam, de még mindig éreztem, hogy nem vagyok 100%-on. A versenyt megelőző nap lekineziotapeltettem, de nem ott az Aligában (láttam, hogy mindenkinek már az elején jött le a ragasztás), hanem egy sokkal profibb ötcsillagos helyen, bombabiztosra ragasztva. :)

Egyébként futni futogattam 10-20 kiliket, és nem volt probléma, szóval nem volt kérdés, hogy elindulok a versenyen. Megintcsak az ülésnél és az ülésből való felállásnál fájt a derekam, és nem pedig futás közben.

Juci jött kísérni, szegény ő csak egy nappalt vállalt be, de mivel nem volt éjszakára kísérőm, és nem is kerestem, mondván, hogy lehet nem is jutok el odáig, abban maradtunk, hogy kísér ameddig megyek.

Hajnali 4kor keltünk és fél6kor már a rajtban vltunk, gyors pacsi pár ismerőssel, lufik, rajt. Hát igen, a tavalyinál már csak jobb lehet és valóban vidámabban rajtoltam el. 

Az első pár kilin sem történt semmi, ilyenkor még tudom hogy sok van hátra, még nem vagyokannyira felszabadult, erősen koncentrálok a testemre, próbálok mielőbb felveni egy stabil tempót egyenletes pulzuson.

Ez 10-15 kili után ment is. Ezúttal nem beszélgettem annyit, hanem tényleg a haladásra koncentráltam. Tartogattam az erőmet későbbre. 

30 kürül vettem először észre, hogy a jobb combom kezd beállni, de a balnál ezt nem éreztem. futi volt és ilyesztő. Amúgy pont fordítva szokott lenni, na ez van, pedig szerintem teljesen szépen futotta, csak vagy a csípőm nem áll szimetrikusan, vagy a jobb lában rövidebb (nem egyértelmű kívülről, én meg magamon nem láttam ezt jól)

De egyébként jól voltam, rendesen ettem a géleket, néha ropit és Basica Sportot ittam. Mivel kezdtek beállni a lábam kezdtem kicsit nagyobbakat lépni. Ettől joban is lettem, elmúlt a combfeszülés, kicsit előzgettem is, bár ez csak azért volt mert az elején sokan megindultak és mostanra vettek vissza. 

Fürednél éreztem, hogy bár a gyomrom oké, a hasam nem volt oké, úgyhogy külön örültem idén a WCknek a pontokon. 

Fürednél bekentem magam és ott már éreztem mekkora hőség lesz. Elkezdtem agam locsolni. 50 küröl csináltam egy szelfit asszem itt még egész jól voltam.

Jöttek a dombok, aminek örültem, mert így lehet sétálni. De csakis ilyenkor, edzésen sosem megyek át sétába, imádok szenvedni az emelkedőkön. De most tartalákolnom kellett. Viszont a lejtőn érezem először, hogy a jobb térdem külső fele fáj. Ismerős volt ez a fájdalom a VTM-en. Viszont ott is végigmentem fájdalommal, és néha nem is éreztem, szóval nem ilyedtem meg...annyira.

A nap égetett a só marta a bőröm, de tudtam, hogy ezzel mindenki így van, nem is zavart annyira a hőség, bár nagyon el voltam szokva tőle. De annak kell örülni ami van - gondoltam és reménykedtem hogy szépen lebarnulok ( szénné égtem :D ).

60 után valamikor felhívtam a szüleimet, akik a kisbusszal kísértek, hogy akkor kurvagyorsan kell egy sapka, mert már a fejem fáj, nehogymár egy napszúrás fogjon ki rajtam, és nem ártana egy immodium sem, vagy esetleg kettő. A válasz az volt, hogy ők már a Varga Pincészetnél vannak, bírjam ki addig. Ja bazmeg csak 30 kili addig és a legnagyobb szintek + pont a legnagyobb hőség!! Ezt komolyan mondom nem akaram elhinni. Na ettől aztán megborultam. 

Öntöttem a vizet a fejemre, de gyorsan megszáradt. Mindenki sapkában volt rajtam kívül, és énis hoztam magammal, ott várt a buszban, kurvasokat érek vele, meg az immodiummal is, ami szintén ott volt pár faluval arrébb. Fájt a hasam, a fejem, égett a vállam, de ezek nem számítottak külön külön, csak együtt vették el az életkedvemet. Akkor valahogy mélypontra érkeztem, úgy éreztem hogy egyedül maradtam hiába volt ott Juci, nála se volt semmi cucc. Gombóc volt a torkomba és csöppet sem élbveztem ezt az egészet. Természetesen a feladás gondolata nem járt a fejemben. Vagyis abba gondoltam bele, hogy nem gondolhatok bele, mert nagyon ciki lenne itt feladni. 

Szenvedtem és néha bele is gyalogoltam, tudatosult, hogy idén már most dupla annyi küzdés és negyede annyi élvezet volt a futásban, mint eddig bármelyik évben.  De amikor egy egy ponton szurkoltak a csapatok, agy egy egy ismerős arccal találkoztam, az mindig visszarángatott a mélypontról. Ja és ami megmentett, hogy többször jéggel kínáltak, hát az valami fenomenális volt, ekkor már nagyon fájt a jobb térdem és tudtam, biztos voltam benne h ez az a bizonyos ITBS  ami az egyik legnagyobb kibaszás ( a sok közül), ami egy futóval történhet. Emlékezdem rá, hogy olvastam, hogy jegelni meg pihentetni kell. Pihentetni nem tudtam, de a jég pont jó volt. Persze futás közben ez nem ment annyira, viszont rá tudtam rakni egy flektor tapaszt, amitől, úgy 70 fele már egész jól ment újra a futás. Közben megjelent Szabi és Attis, akiknek eddig fogalmuk sem volt mi az az Ultrabalaton, mit keres itt ez a sok ember és én miért gyalogolok, ha ez egy futóverseny. :D 

És ez volt a jó, nem sajnáltak, nem törődtek vele, hogy mennyi van mögöttem, üvöltették a 90es éveket a hangszóróból és előttem meg mögöttem kacsáztak a bringával. Levideózták, ahogy a jövőbeli énemnek üzenem, hogy soha a büdös életbe ne nevezzek be erre a szopatásra . :D Kurvajó volt. Legalábbis így visszagondolva, de a hangulat akkoris fesztiválhoz hasonló. Ja és derékfájásnak még mindig semmi nyoma. futok hát, ha fáj is, hiszen mindenkinek ugyanaz a pálya, ugyanaz az idő, ez van, ezzel kell megküzdeni. 

80-nál már elég erőseket káromkodtam, de még mindig tudtam röhögni magamon. Itt már kezdett tudatosulni, hogy nem megyek végig. A fájdalom erősödik, de még pár perces gyaloglás után vissza tudtam térni a futáshoz, így az aktuális cél mindig a következő frissítőpont volt. Ott valahogy mindig jobban lettem testileg és lelkileg is. Hihetetlen mennyi erőt dutnak adni az emberek a kedvességükkel. Alapból egy egyre antiszocabb ember vagyok, jobban szeretem a kutyákat és az állatokat a legtöbb embernél, de az Ultrabalatonon valahogy visszatér a hitem az emberek iránt. (Persze mindig vannak kivételek).

Mivel bele kellett gyalogolnom, ki is írtam a facebookra, hogy hogy érzem magam 80 felett. Fosul. Arra nem számítottam, hogy mennyi hozzászólás és bíztatás jön erre. Najó nem égethetem magam, menni kell tovább. Még nem készültem ki eléggé ahhoz, hogy ne tudjak tovább menni. Még el tudok viselni bőven fájdalmat. Arra gondoltam, hogy kb mindenem fáj, de már a bordáim is, és nem tudtam, hogy a vállam azért fáj mert beállt, vagy mert szarrá égette a nap, de a derekamnak semmi baja. És én azt mondtam, hogy addig futok amíg a derekam bírja. Szóval mennem kell. Eljött a salföldi szakasz, meredek fel és le, ami nekem a Vár a Hármast juttatta eszembe, dejó volt az a verseny, alig volt sík, csak sok sok meredek. Na itt persze csak gyalogoltam. A baj az volt, hogy felfele tudtam tempósan sétálni, de lefele alig bírtam járni, mert a jobb lábamat nem tudtam már behajlítani. Lesántikáltam valahogy pedig itt ezeket jó lett volna megfutni. Nem irigyeltem a bringásokat, nekik nehezebb dolguk volt. Na végre valahára elértünk a Vargába jól lecsesztem a szüleimet, ők meg azt mondták, hogy szóltak...hát lehet, de én ezt nem hallottam. Na lépjünk ennek így semmi értelme. Még a felénél se vagyunk. A pince szuper élmény volt, sokan szídják, de az a hűs levegő nagyon jól esett lent. Ha szeretném a bort, akkor tuti ittam volna egy fröccsöt. Viszont a pihenőhejen le kellett feküdnöm 6-10 percre. Itt éreztem hogy baj van, nem volt még olyan futásom ahol akár leülnöm kellett verseny közben. De nem baj időben jól álltam, fáradt nem voltam csak fájt. 

Na most jönnek a kedvenc részeim, Badacsony, Szigliget, imádom ezeket a helyeket és sokat edzettem itt, ismerem mint a tenyeremet. Itt csak kocogtam, ami azért jobb mint a séta. Itt egész jól voltam, mert kezdett lemenni a nap, és mert Badacsony a második otthonom tonképpen, sokat futottam erre. Tördemic előtt találkoztam Lesi Zolival, akivel úgy belemélyedtem a dumálásba, hogy azon kaptam magam, viszonylag tök jó tempót megyek. Azt hittem viccel amikor azt mondta, hogy nemsokára kiáll, mert ha olyan szarul lenne akkor sétált volna, de nem, csak az emelkedőkön gyalogoltunk.

És most jön a kedvenc részem, amikor 100 után szinte ujjászületve éreztem magam. Jott Szabi az egyik kedvenc számommal, ha valami, hát ez az emlék maradjon meg bennem az egész versenyből.

Én meg údjra 5:40- 6 perces kilométerekkel "száguldva" énekeltem és kerülgettem a tömeget a Szigligeti elágazásban. Közben ment le a nap, de még világos volt bőven.

Így folytattam utamat egészen Györökig, de mivel egy óriási lendületben voltam egy nagy holtponton túl, nem is áltam meg, mentem tovább. ezt most ki kell használni, ki tudja meddig tart ez hullám, nemsokára sötét van, következő cél a 123as frissítőpont.

Megvan, itt azt hittem hogy lesz masszázs, de csak ragasztás meg oxigénpipa, amit pont fél perc után untam meg. Fejlámpa fel, hosszúujjú, háromnegyedes gatya. Juci végre pihen, Szabi és Attis kísérnek. 200 méter mulva realizáltam, hogy a full új és hiperszuper fejlámpám, amit a pasimtól kaptam teljesen le van merülve. Na király. Akkor a telefonommal világítok a következő pontig, még jó, hogy Juci hozott egy fejlampat, kar hogy ok mar a következő ponton vannak.

Na itt már annyira fájt a jobb térdemnél, hogy nem tudtam futni, de már kocogni sem. Gyalogolni igen és egyébként is a telefonos elemlámpával óvatosan haladtam csak. Itt Keszthelyig susnyás van, sok bokor, békák és kevés fény.

Kénytelen voltam újratervezni. 128 körül voltunk de már nem tudtam futni. Nem azért mert beállt mindenem, vagy tele vagyok vízhólyagokkal és úgy érzem a puha Hoka Valor talpát, mint ha kő lenne. Hanem mert basszus lesérültem. Viszont most jó volt a sík, mert viszonylag nem kevésbé kellett hajlítani a lábamat a sétához. A lényeg  agyors gyaloglás, arra figyeltem csak, hogy ne lassuljak. De meddig lesz ez így? Hát végig nem. 200is sem, mert ha odáig eljutnék végigmennék. Meglátjuk, érjük el a következő pontot. 

Keszthely - Balatonberény a leghoszabb szakasz, ultraszopó úton. Azt hittem soha nem érek oda. Fáztam már nagyon, de tonképpen minden bajom volt. De a beszélgetések Szuabiékkal elterelték a figyelmemet.

Innen már tényleg szenvedés volt minden lépés. Csere, Juci kísér, a többiek pihentek. Láttam rajta, hogy ő is nagyon fáradt. Sajnáltam, hogy nem kerestem kükön kísérőt éjszakára, de nem tudtam, hogy eljutok idáig. Nem nagyon beszéltünk, csak néha jajjgattam. Itt azért elmondanám, hogy bár sokan szídták azt, hogy miért indulnak olyan későn a csapatok, nekem nagyon jó volt, hogy mindig volt 1-2 váltótag, aki elfutott mellttem, mindig kaptam egy jó szót, egy hajrát, ha nem is lettem tóle joban, a lelkemnek jót tett, és nem éreztem magam annyira egyedül mint tavaly.

Itt már felmentem Facebookra gyaloglás közben és néha írtam egy két dolgot, ami azért volt jó, mert kiderült, hogy nekem drukkolnak. Nem egy és nem két ember. Sok! Basszus nem adhatom fel még. Kikészültem, de nem eléggé. És még mindig tudok menni, szarul, de megyek. Tavaly 161ig elmentem, idén nem adhatom fel eőbb. Nem lehetek gyenge!

Sírdogáltam kicsit magamban, és éreztem, hogy jön a vég. Közel a vége. Egészen pontosan 157-nél. Hangyalépésben közelítettem meg a pontot. Mondtam a többieknek, hogy lehet feladom, befekszem a buszba, muszáj viszintesbe rakni a lábaimat, mert ez így nem fog menni. De még ne induljunk haza, várjunk. 40 percet feküdtem. Közben megbeszéltükt, hogy mielött indulnénk szálljak ki és nézzem meg, jobban vagyok e. 157 és még fel sem kelt  a nap. 40-50 perc után elhatároztam, hogy bármilyen lassan is, elmegyek addig a 161ig, és ha kell térden csúszva is de egy métert tovább, hogy elmondhassam, megdöntöttem a tavalyit. Ennyit talán még ki tudok hozni magamból. 

Fáradt nem voltam, és ha nem nyilalt volna a térdem még kocogtam is volna. Annyira már volt minden fájdalom a térdemhez képest. Mindennel meg tudtam küzdeni, de ezzel nem. Viszont újra ment a gyors gyaloglás. Itt találkoztam sünivel, majd kicsit később kisrókát is láttunk, nagyon aranyos volt.

A gyomrom fájt, de csak savam volt a sok édestől, semmi hányinger. Elértem a 161-et, és mentem tovább. Mert a következő hivatalos pont 164 volt. Ekkor már hajnalodott és egy kis eső is ébren tartott minket.

A következő és egyben utolső cél a 170 lett volna, ehhez eltotyogtam a 169,8-hoz, és megittam egy teát. Itt is le kellett ülnöm pár percre, találkoztam Györgyi csapatával. Nagyon aranyosak voltak és én újra belelkersültem és elindultam. Pontosan 200 méterig tartott ez ki, tudtam, hogy vagy 2 óra szenvedés lenne eljutni a következő, 6 kilométerre lévő pontig. Ez most teljesen fölösleges. Minden kísérőm fárasdt, nem fogok beérni, lesérültem, nem húzom tovább az időt. Még jó, hogy ott volt a 170-es tulipán, így elég egy fotó bizonyítéknak, azzal megelégszem, így elmonhatom , hogy 170ig jutottam, ha a hivatalos eredmény 169,8-at ír, akkor is.

Vége. Nem volt sírás, nem volt rosszkedv, az első dolog amit csináltam, hogy végre fogatmostam. Jajj dejól esett. Visszavittük a chipet aligára és húztunk haza. Mindenki hulla fárast volt, agyilag én még pötrögtem, kár, hogy a testem nem annyira. 

A tények:

Részidőim 

 Strava Link ameddig a GPS bírta

Furcsa egyébként, mennyire nem kudarcnak éltem meg ezt a másodszorra sem teljesített kört. A sérülés az sérülés és fontosabb, hogy 10-20 év mulva is tudjak futni, minthogy körbérjek 36 óra alatt és szétcsesszem magam. Pontosan tudom, hogy ha ez nem lett volna, akkor nem adom fel. És külön örülök, hogy a gerincsérvemmel úgy jutottam el 170ig, hogy meg sem éreztem a derekam. 

Összességével ahhoz képest, mennyire szenvedős volt ez a verseny, de tényleg, sokkal kevesebb flow volt benne és sokkal több fájdalom, nagyon sok jó élménnyel távoztam, és hétfőn már úgy ébredtem, hogy én jövőre is tuti nekimegyek. Olyan tapasztalatot gyűjtöttem és annyit tanultam ezalatt a 24 óra alatt, amiért már megérte elmenni. 

Utórengés: Szerda van és még mindig sántítok, fáj a lábam.Kezdek már aggódni, úgyhogy szerintem lassan elmegyek vele orvoshoz, mert egyébként egész jól vagyok és alig várom, hogy fussak. A bokám is eléggé fáj a jobb oldalt, gondolom mert szarul léptem és lépek. 

Kicsit most leesett egy kő a vállamról, pihenni fogok, bulizni, élvezem a nyáresteket, és nem izgulok semmilyen verseny miatt. Kezdődik a buliszezon. Persze futni fogok, amint felgyógyulok, már most hiányzik egyébként. 

Jó lenne rendbejönni, mert rábeszéltek a cégnél, hogy induljak váltóba a K&H-n, futnék végre egy 7 kili lájtosat, csak a buli kedvéért. Ciki lenne lemondani :D