Tegnap reggel 9-kor rajtoltam egy hatalmas tömeg forgatagában a BBU félmaratonon. Bár nem ez az én távom, hiszen ez abszolút a gyorsaságra megy rá, két dolog miatt neveztem:

1.: hazai pálya, konkrétan ott futottunk, ahol edzeni szoktam és azért nem kellett messzire utazni a versenyért. 

2.: van benne szint, nem túl sok, de pont annyi, amennyi kellő változatosságot hoz 21 kilométeren keresztül.

Egyébként valaki elmagyarázhatná, hogy miért Győr-Budapest Ultramaratonnak hívják ezt a SZUPERMARATON versenyt, nem akarok szőrszálhasogatni, csak érdekel. 

Egyszerű tömeg rajt volt a kezdet, de még mielőtt elrajtoltunk, a bemondó mindenkitől 3 lépést kért hátrafelé. Én hülye ezt megtettem, annak ellenére, hogy mások a helyükön maradtak. Ezáltala tömeg végéből indultam, konkrétan az elso 3-4 kilométer arra ment rá, hogy próbáljam megelőzni a sokan egymásmellett kocogó, beszélgető futókat. Rossz volt. Szerettem volna most tempósan kezdeni. Egyszerűen azért, mert itt az első kétharmadban vannak a szintek és az utolsó harmada lejtő, ott már csak le kell gurulni. 

Szóval az első 5 kilin jobra balra kacskaringóztam és feltettem magamnak a kérdést, hogy most akkor kell e ez nekem? Ahelyett, hogy aerob pulzusban örömfutnék, sietek, mintha a 21-es buszt akarnám elérni. Minek? Úgysem vagyok annyira tehetséges, nem edzek soha tempót és lassan benne vagyok a haramadik x-ben. Már attól aliennek éreztem magam a rajtba (minden versenyen), mert a legtöbb emberrel ellentétben én nem egy szál futógatyában és felsőben indulok, hanem viszem a kis futómellényemet. Ha félmaraton, félmaraton, elvégre nem hátizsák ez, de az a 2 deci pia, meg egy zselé ami benne van, életmentő.

Szóval futottam a jó kis 4:45-ös tempóban, ami nekem marha gyors, a pulzusom ezt jelenzte is, konkrétan 170 alá nem ment. De annyira elegem volt az egészből, hogy azt gondoltam, ennél már csak az lenne roszabb, ha visszaelőztetném magam a tömeggel. Tartottam hát a tempót, mígnem végre valahára ki nem kerültünk Budakesziről, itt kezdett egyre ritkulni a futók száma. Így már jó volt. Nem lihegett senki a nyakamba, még a zenét is kivettem, annyira öszpontosítottam a levegővételre, ha már a pulzusom nem volt partner ebben a meccsben.

Már 10 kilinél viszonylag kész voltam, de eszembe jutott, hogy itt bármikor futok, ha már befizettem a nevezési díjat, és lemondtam ezer bulit tegnap este, akkor használjam ki tisztességesen, és küzdjek egyet magammal. Valahogy egyébként megnyugtató körülöttem fáradó embereket látni, hogy nem csak én vagyok ki ettől, hanem tulajdonéppen együtt szivatjuk magunkat. Éreztem, hogy fázom, pedig kesztyűben és hosszuújúban indultam, még egy ok, hogy ne lassítsak.

Na de mi van akkor, amikor úgy érzed, hogy annyira elfáradtál, hogy már nem bírod tovább? Én a következőket szoktam figyelembe venni. Légzés, de ezt unásig elmondtam, úgyhogy ugorjunk. Aztán megfigyelem, hogy hogy futok. Amikor fárad az ember, képes olyan mozdulatokat tenni, ami mégjobban hátráltatja őt a futásban, szélsőséges esetben még le is sérül (én pl fáradtságomban néha nem emelem eléggé a lábam), megnézem, hogy lehetne jobb, lehet ennem vagy innom kéne. Ha nem érzek komoly fájdalmat, akkor egyszerűen csak haladok tovább, mert nincs okom kiállni. Szép is lenne, ha egyszer csak azt mondanám, hogy "Na helló srácok, ennyi volt, akkor én busszal megyek a célba!"

Egyszercsak nagynehezen eljött az a rész, ahonnan kb csak lejt az út. Szuper, na akkor most elővettem a V3-an tanultakat, gurulok, előzök, 4 alatti kilikkel megyek és mindvégig odafigyelek a becsapódásokra, hiszen itt aztán csudaszépen le lehet ám sérülni.Meg mondjuk a Hokámmal lehet ilyenkor hasítani rendesen :)

Itt azért kicsit élveztem a menetet és hiphopp lent is találtam magam a Délinél, ahonnan kb 2 kili volt a cél, ez már sík, ami most eléggé fájt. Itt már 3-3-as légzést tudtam csak abszolválni, de ez teljesen OK a körülményeket tekintve. Mentem, haladtam, ha eddig nem estem össze, akkor a célig még nem lassulok és kész.

Közben anyukám a cél előtt állítom, hogy élete legjobb (és egyetlen jó) képét elkészítette rólam, ahol meglepően összeszedettnek látszom. 

Jön a parkoló, a befutó, a cél. Kész, vége. Nem haltam bele. 

1:38 valamennyi az órám szerint. Átlagpulzus 173. Uramisten, az brutál sok. A negyedik helyen végeztem nőiben. Az öröm elmaradt. Valahogy úgy érzem még most is, hogy szerintem 173-as pulzussal simán képes lenne rá csomó mindenki, hogy lefusson egy ilyet, nem vagyok semmivel sem több. 

Konkrétan zavarba érzem magam amikor gratuláltak, mert más sokkal alacsonyabb pulzussal futott. De én ezt csak így tudom. Ez van. De mondjuk én legalább kockáztattam és megfutottam ezt. Végülis az is valami, csak valahogy talán azért maradt el az a kitörő öröm, mert be kell látnom, hogy elértem a határaimat. Ez van.. Azért magamhoz képest jó kis időt mentem, és fejlődésnek fogom fel ezt a versenyt is. :)