Kezdjük azzal, hogy ez a verseny nem volt betervezve. Januárban eddig csak rövidebbeket futottam, éreztem, hogy kipihent vagyok, hogy most beleférne valami nem túl hosszú megmérettetés, időm is van kipihenni, nem éreztem egyik alkalommal sem megterhelőnek a hideget. Nem buliztam, nem csináltam jóformán semmit. A „csávóm” majdnem minden hétvégén versenyzett és kezdtem irigyelni, hogy minden vasárnap a jobbnál jobb képeit nézegetjük (ez a probléma még nem oldódott meg, rólam kb 1 készült :D ). Persze tök büszke voltam rá, de irigyeltem, azt a fáradtságot, amit csak egy keményebb verseny után lehet átérezni, nekem is hiányzott már.  

Rákerestem, hogy milyen versenyek vannak a hétvégén és a Zúzmarát dobta ki. Na, mondom ez szuper, mindig is kíváncsi voltam, mennyit fejlődtem félmaratonon, itt az idő megtolni. 2013-ban a Vivicittán 1:38-at mentem, azóta gyorsultam, sőt 2013 őszén a BBU félmarcsin (amiben van kábé 500m szint) is megfutottam az 1:38-at.

Gondoltam odamegyek oszt lefutom 1:35 alatt, mi sem egyszerűbb, valamibe mégis bele kell halni, és ha erre külön nem edzettem, akkor simán elégedett leszek egy ilyen idővel. Igen ám, de miután befizettem a dellát, elkezdtek olyan időjárás hírek megjelenni, hogy ónos eső, hóesés, hózápor, szél.. Na, mondom kurvajó, de hát ha 2000 ember elindul tuti csinálnak valamit az utakkal, mondjuk annyi ismeretem sem volt, hogy bármilyen elképzelésem legyen a valóságról.

A valóság pedig az volt, amivel verseny közben szembesült először az aszfaltos cipőm, majd az első csúszás után én is, hogy ez a pálya nyomokban tartalmaz csak aszfaltot. Főként hóval, baromi csúszós, letaposott jéggel és latyakkal kellett megküzdeni, mindemellett persze tempót menni, mert ez mégiscsak egy verseny.

Volt egy csodálatos gép, ami az utat takarította út felszínét símogatta. Meg mondjuk én is gondolhattam volna, hogy a Kincsem parkban nem betonon megyünk, de megmondom őszintén, nem a körülményekkel, csakis magammal foglalkoztam a felkészülésben.

Na a sok spoiler után térjünk vissza a rajtba, volt pofám az egyes zónába állni, amit nem bántam meg, rendesen bekezdtem, hogy már az elején felmenjen a pulzus, utána „csak” tartani kellett. Maga a pálya nagyon kanyargós volt, a csúszások miatt néha bele kellett kapaszkodni 1-1 korlátba, vagy egyszerűen lassítani, a fordítók viszont tetszettek. Első Staciu Simona, második Tiricz Irén, aszsem ez volt az első közös versenyünk, most láthattam futni élőben, nagyon szép volt a mozgása és hát 1:30 alatti idővel le is nyomta tokkal vonóval! :)

Egy idő után viszont bemondták, hogy harmadik vagyok, de ez még nagyon korán volt, ekkor nagyjából elkezdtek oszlani az emberek körülöttem, de a mezőny folyamatosan változott, egy két sráccal előzgettük egymást, és mögöttem nem sokkal negyedikként Csáki Enikő jött, mint a tank és pontosan tudtam, hogy itt mindent bele kell adnom, hogy megtartsam a pozíciómat.

Ja, egyébként ott volt egy igazi medvedisznóember, kajakra, volt egy csávó, kabátban, mezítláb futott, elég érdekesen nézett ki, jó tempót ment, ehhez képest, folyamatosan egymást kerülgettük, csak éppen ő végig röfögött. Vágjátok, van az, amikor nem kapsz levegőt és nem tudsz halkan, normálisan lélegezni. Én ha ezt érzem, akkor visszaveszek, főleg, ha ez a félmaraton hatodik kilométerében van, hiszen nem célom meghalni. Neki viszont lehet, hogy az volt, mert nem állt le, egyébként riszpekt (bár sztem ez nem más, mint önszopatás) ,csak kicsit fostam, hogy majd ne rám essen meghalás közben, mert nem bírom el, meg végig akarok menni a pályán.

Így teltek a kilik, minden talajfogásnál 2 centit csúszott a cipőm különböző irányokba. Ez már szinte terepfutás – gondoltam magamban.  Soha életemben nem örültem még ennyire aszfaltnak, mint akkor abban a 2-3 kiliben amíg kint az úton futottuk a második kört. Na akkor elhatároztam, hogy elindulok a Vivicittán, még pont belefér a Mátrabérc előtt (apropó, mától lehet nevezni! ).

Már az ötödik kili után átkoztam magam, hogy hova keveredtem, de közben az volt a jó, hogy annyira oda kellett figyelnem minden lépésemre, hogy ne essek seggre / pofára, hogy mégis egész jól le tudtam foglalni magam. Most először mentem végig versenyen 2 korty izóval és egyszerűen nem is kellett több. Nem fogytam el, nem éheztem el, rajt előtt betoltam egy zselét, ittam 3 decit és simán végigmentem végelgyengülés nélkül, pedig aki engem ismer tudja, h edzeni nem megyek a kulacsom nélkül.

az egyetlen értékelhető kép, köszi Róbert

17 ili körül egy óriási hibát követett el a…nemtudodm ki, mindenesetre rosszul mondták be, azt mondták második vagyok és mögöttem Enikő a harmadik. Nos, én pont tudtam tök véletlenül, hogy ki van előttem hálistennek, de ha ez nem lett volna így biztos baromi ideges lettem volna legkésőbb a célban, hogy elnézték. Ha valaki valamit nem tud, akkor inkább ne mondja, főleg mikrofonba ne. Persze nem tudom, itt ki nézett be és mit, de nem is rám tartozik.

18 kili: én már kész vagyok, mint a házifeladat, és egy kanyarba, amikor konkrétan gondolkodnom kellett merre forduljak, megelőz Enikő és megy mint állat előre, hát jól teszi, nekem is ezt kellett volna. Nem tudtam felmenni rá, minden csúszik, nekem ez most nem éri meg. És itt megállhatunk egy szóra. Sokszor mondom, hogy csak magammal és az időmmel versenyzem. Na de egy ilyen szituban hülye az, aki nem próbál meg mindent beleadni, ha a cél előtt előzik le. Ez egy verseny. Helyezések vannak és én még soha ilyen közel nem kerültem BSI dobogóhoz, lehet nem is fogok.

Abban reménykedtem, hogy lesz még egy kis beton, ahol belelendülhetek és megpróbálhatok felzárkózni, de nem tudtam gyorsabban menni. Bevillant ez a hülye „minden fejben dől el” meg „akarni kell és meglesz” szöveg. Hát innen üzenem, hogy én kurvára akartam, de aki gyorsabb az gyorsabb és kész. És bár Enikő 7 másodperccel előbb ért csak célba, ő volt az ügyesebb, ö volt a gyorsabb és kész. Ez ennyire egyszerű.

Negyedik lettem 1:34.37-es idővel, úgyhogy kőkemény küzdés árán, de meglett a várt idő. Mivel 175 lett az árlagpulzus, így pontosan tudom, hogy tényleg mindent beleadtam, nem lazáztam el.

És hogy mit hoztam haza a versenyről? Motiváltságot. :) Kedvet ahhoz, hogy elinduljak egy igazi aszfaltos FM-en, hogy kihozhassam magamból azt az időt, ami még bennem maradt. Minél közelebb az 1:30-hoz. :)

Strava link 

 Eredmények

Ezeken kívül más dolgokon is erősen gondolkodom mostanában, milyen versenyt hogy legyen mit kéne kivenni a tervből, mit kéne berakni a helyére, hiszen tavaszi szezon fő versenye az UTH 115..de ezeről majd külön bejegyzés készül..

Objektív

Évek óta teljesítem az évi 3000 kilométert, mindig is azt gondoltam, hogy ez nekem elég, ennél több már sok lenne, már nem lenne egészséges, sérüléshez vezet, stb.. Ám idén 4.200+ kilit mentem, ráadásul szintben is a legtöbbet, azaz 88.500 métert. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy ebben az évben nem szart be a derekam, azaz nem jött ki a gerincsérvem. Borzasztó nagy sikernek élem meg ezeket az adatokat, ráadásul nem sok 2 óránál hosszabb edzésem volt, viszont rendszeres és minőségi futásokat tudhatok magaménak.

Őszinte leszek: nem nyújtok többet és nem erősítek többet. Asszem ha újévi fogadalmakat kellene tennem erre az évre, akkor azok ezek lennének.

Amire viszont figyeltem és tudtam figyelni, az a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, vitaminpótlás, több terepfutás, kevesebb aszfalt, heti (minimum) pihenőnap, Olikontroll (= pulzuskontroll).

Márciustól Decemberig Olival készülhettem, és ez idő alatt nagyon sokat tanultam, iszonyatosan fegyelmezetten betartottam (persze nem mindig :D) az előírt edzéseket. De aki engem ismer, tudja, hogy a saját fejem után megyek és ezt csak ideig óráig tudom csinálni. Azt hiszem, tartozom egy kis magyarázattal.

Régen azt mondtam, nekem nem kell edző, mert:

• Nem vagyok profi sportoló, így aztán minek
• Nem akarom annyira komolyan venni magam, hogy edzővel készüljek hobbiversenyekre
• Úgy gondolom, valamennyire van érzékem a futáshoz, edzések felépítéséhez, versenyzéshez, a tapasztalatok is ezt mutatták, nem követek el nagy hibákat az utóbbi években
• Nem szeretem a túlzott precízséget, a nagy matekozásokat, a korlátokat
• Mindig hangoztattam, hogy én sosem edzek, csak futok és ennek megkoronázásaként versenyzem csak

DE

• Mindig is mondtam hogy egyszer ki kell próbálnom, mit hozna ki belőlem egy profi edző
• Az egyetlen aki szóba jöhetett nálam és akinek mindig adtam a véleményére az Olivér
• Mivel dobogós voltam a 100 kilis OB-n, úgy döntöttem, ezt kicsit komolyabban kéne venni
• Féltem a sérüléstől, de nem akartam aluledzett se lenni
• Nem szerettem volna harmadszor is feladni az Ultrabalatont
• Amikor elkezdtem Olival edzeni, kellett valaki akivel beszélhettem a futásaimról, aki törődik velem legalább ilyen téren, mert nagyon el voltam anyátlanodva

Szóval ezek az érvek és ellenérvek, ugyanazt gondolom, mint amit eddig. Az utóbbi hetekben hónapokban viszont volt pár változás az életemben, ami miatt szeretném, ha a futások szabadabbak lennének, szeretnék ismét magam ura lenni és azt is, hogy ha elérek valamit, akkor azt önerőből tegyem. A munkám kicsit több precizitást követel meg és én ezt a futások szabadságával szeretném ellensúlyozni. Nem, nem akarok se kevesebbet, se máshogy futni, mint eddig. Csak nem akarok se a pulzussal, de a tempóval foglalkozni, csak jól érezni magam, hiszen ezért csinálom ezt. Kicsit lázadó is vagyok. Most, hogy már a fél világnak edzője van, én csakazért sem szeretnék. :P Ennek ellenére nem lehetek elég hálás Olivérnek, az első és egyetlen edzőmnek, nem, soha nem kezdenék mással és továbbra is hozzá fogok fordulni, ahogy a közös munka előtt is, bármilyen kételyem volt, mindig el tudott látni a megfelelő tanáccsal. 

Versenyek (események) az elmúlt évben:

Tajga 2. hely

100 KM országos bajnokság 3.

Mátrabérc Trail 2.

Rajta lehettem a Runners World cimplapján egy 4 oldalas interjúval, mindezt úgy, hogy végig magamat adhattam, az interjúba szóról szóra az van, amit nyilatkoztam

Ultrabalaton abszolút 9. Női 4. helyezett. Idő: 26:12:49

Hosszútávú Hegyifutó Világbajnokság Magyar csapattag

Dűlőre Futunk, Badacsony,  női 2.

Rövidtávú Hegyifutó Világbajnokság részvétel

Vár a Hármas Hegyimaraton PB és egyben női pályacsúcs 4:04

BP Urban Games női 1.

Maraton PB - 3:12

Piros 85 OFF egy kisebb, de annál hosszabban tartó lábszársérülés miatt

Évzáró Vulkántúra 6 órán belül (5:47)

Versenyek, célok 2017-re:

Tajga Trail – kevésbé meghalni, mint tavaly

100 kilis magyar bajnokság – PB

Mátrabérc Trail – PB

UTH – tisztességesen végigmenni

Hegyifutó VB-re kijutni

Maraton 3:10 alá vinni, amihez kell 2-3 kiló mínusz (is)

Piros 85 indulás (és eljutás a célig :D )

Jótékony futás / versenyzés. Ezt ki is fejtem:

Évek óta szeretnék már valami nemes célért futni. Nem tudom, hogy észrevettétek e, de tavaly már nem lehetett az Állatmentő Sereget támogatni a BSI versenyeken, amit nem értettem. Megkérdeztem őket és azt válaszolták, hogy a sok mentés és meló mellett egyszerűen nem volt kapacitásuk megszervezni a jótékonysági futáshoz való adminisztrációt sem. Ez számomra borzasztó szomorú. Mert nekem baromira nem mindegy milyen célt támogatok, határozottan a kutyák, macskák, háziállatok védelme az, amire időt, energiát és pénzt szeretnék fordítani (eddig csak a pénz része sikerült de ez nem elég). Mégis miért? Mert ahogy a nevükbe benne van, az emberek ezeket az állatokat megszelídítették, azzal a céllal, hogy gondjukat viselik, beengedik az otthonukba. Nos, ez a legtöbb esetben nincs így, pedig egy kutya örök hűséget fogad a gazdájának. Ők azok az állatok, akik nem a saját, hanem a gazdájuk hibája miatt végzik rácsok mögött/az utcán/ zacskóban... Nehezen viselem az igazságtalanságot és bevallom őszintén, szégyellem magam az emberiség nevében. Mivel a munkám miatt nem lehet állatom ( mert sosem vagyok otthon), ezért szeretnék ott és azzal jót tenni, amivel tudok. Bármilyen ötletet szívesen fogadok és reménykedek abban, hogy idén újra lehet majd az Állatmentő Sereget  vagy bármilyen menhelyet, segélyszervezetet támogatni a versenyeken.

Ezen kívül szeretnék kevesebb időt tölteni a városban, minimális síkot futni, minél több szintet és technikás terepet vinni az életembe.

Szubjektív

Ez az év volt a legeredményesebb és legmozgalmasabb évem futás szempontjából.

Na de milyen volt érzésre? Január az elfogadásról szólt, emlékszem, hogy az egyetlen fogadalmam az volt, hogy ne adjam fel a hitem, azt hogy lehetek még igazán boldog. Volt egy két reménysugár az évben, de végül ezt a hitemet is már majdnem elvesztettem.

Évekkel ezelőtt azért határoztam el az Ultrabalaton egyéni teljesítését, mert szenttül hittem abban, hogy ha lefutom a 220 kilit, akkor az egész évi (több évi) edzésekkel, versenyzésekkel, nem feladással a hátam mögött leszek olyan kemény és edzett (lelkileg), hogy az életben bármilyen nehézséggel megbirkózom. Nos, bármilyen furcsán hangzik, miután sikerült teljesíteni, pont az ellenkezőjére jöttem rá. Futhatok bármennyit, bármilyen messze, vannak bizonyos dolgok az életben, amik nem rajtam múlnak és amikkel szemben ugyanolyan sebezhető vagyok. Félelem az egyedülléttől, a csalódásoktól,stb… a boldogság keresése nem mérhető kilométerekben.

Jó, ha az ember tudja, mi mindent ad a sport és a futás, de tisztában kell lenni vele, hogy ez nem minden, nem helyettesít mindent. Voltak olyan hetek, hónapok, amikor kedvtelenül mentem el futni, mégis az a napi 1-2 óra volt a mindenem, az egyetlen jó a napomban. Kicsit rá is paráztam, mert utoljára akkor éreztem ennyire rosszul magam, amikor még nem sportoltam, és azt hittem, ez az érzés már soha nem fog visszajönni.  De visszajött, borzasztó volt, de hát olvashattátok is. Ezekben a hetekben nagyon jól jött, hogy Oli foglalkozott velem, mert semmi más nem motivált, csak az adott napi teljesítendő edzésmunka. Meg is lett az eredménye a Spar Maratonon, ami után egy kis szünet következett. Ez időben egyáltalán nem jártam bulizni, nem találkoztam a barátaimmal, kijelentettem h „fulldepis” vagyok és majd ha lelkileg felerősödöm, akkor jelentkezem. Inkább lógtam a családomnál, kutyáztam, macskáztam, a természetben voltam, ja és sajnáltattam magamat. Vagyis inkább kezdtem elbizonytalanodni. Vajon akkor én vagyok a hülye és mégiscsak keresnem kellett volna egy unalmas Nyakkendős Józsit, szülnöm neki 3 gyereket és lenyugodni a picsába? Ez lenne a normális és ne keressem tovább azt aki talán nem is létezik? Mégis mekkora hülyeség az, hogy határozottan leírom, hogy milyen pasit akarok, így még kevesebb az esély rá, hogy találjak valakit, mert ilyen nincsen. Ez nem úgy van, fel kéne adnom az elvárásaimat (ami lényegében annyi volt h olyan legyen mint én kb), belőlem is nem véletlenül van egy, talán ez elég is. Még ha lenne is hasonló, mennyi annak az esélye, hogy találkozom vele és eddig miért nem találkoztam? Ja és a kedvencem "ki akar egy rendetlen csajjal járni?" :D

De ha valamit megtanultam az életben az az, hogy inkább leszek egyedül, nem fogok megalkudni az ’héccencség’.

Aztán maraton után lesérültem és sok időm lett. Ki tudtam még jobban aludni magam, összehaverkodtam az új kollégáimmal (nyáron csapatot váltottam), akik tök aranyosak, elkezdtek hiányozni a barátaim. Szóval egyik péntek este elhatároztam, hogy kimozdulok, kicsit félve, de életvidáman vágtam neki az éjszakának… És véletlenek és közösségi oldalak összessége kellett hozzá, hogy aztán megváltozzon minden, de megváltozott, méghozzá olyan természetességgel, mintha mindez magától értetődő lenne. Ezt nem fejtem ki, mert egyrészt még nem hiszem el teljesen, másrészt ahogy mondani szoktam, ’soha nem bízhatom el magam’. 

Az utóbbi időben tényleg csak annyit akarok, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, de nem fog. Iszonyatosan gyorsan telik az idő, amit minél több élettel kell megtölteni. Továbbra is ezer célom van, és ahogy Lubics Szilvi is mindig mondja „kellenek a célok”. :)

Erről jut eszembe, Január végén ha minden sikerül, végre eljutok Szilvi ultrafutó táborába. Nagyon-nagyon várom már, hiszen csomó izgalmas emberrel ismerkedhetek meg és futhatok együtt. :)

Továbbá szeretnék továbbra is az oldalamon keresztül átadni a mozgás örömét és a természet szeretetét. Ezek olyan dolgok, amihez semmi nem kell, és amit nem mérünk km/órában, mégis gazdagabbak leszünk minden egyes élménnyel és érzéssel, és aki ezzel nincs tisztában, annak bármennyi pénze van, mindig is hiányt fog szenvedni, sosem lesz igazán gazdag. :) Pesze azért enni kell lencsét is január 1-én, futócipőt csak venni kell valamiből :D

Összefoglalva tehát idén több álmom is valóra vált, de mindegyikér kőkeményen megszenvedtem, de minde megérte. Százszorosan is :)

A Vulkántúra (43 km 2216 m szint)  gondolata akkor született meg a fejemben, amikor a maraton után a (nem túl nagy de hosszú ideig tartó) sérülésemből nem jöttem ki a Piros 85-re, sőt, tudtam hogy ehhez nagyobb türelem kell, úgyhogy elkezdtem egy távolabbi cél után nézni. Decemberre csak felépülök, ha nem akkor meg gáz van.

Így utólag is mondhatom, hogy tökéletes volt ez a választás, pont fel tudtam magam hozni annyira, hogy a sérülés helyét se érezzem ez alatt a majdnem 6 óra alatt.

Endrúval lebeszéltük már ősszel, hogy ide tuti megyünk, mondtam neki, hogy semmi időtervet nem tudok mondani, minden attól függ, hogy mennyire tudom visszahozni magam a sérülés után. Mert bár nem hagytam ki sokat, vagy 2 hónapon keresztül laza síkokat futottam, nem sok 1 órán felüli futásom volt november közepéig, elszoktam a domboktól és a hosszúktól. Na de ez a pár hét nem feledteti az elmúlt évek és hónapok munkáját – gondoltam és az utolsó héten inkább a pihenésre és a nátha kikúrálására fordítottam az időt.

170-es maxot írt Oli, de én már akkor tudtam, hogy a közelébe se fogok menni, ezt én most nem versenynek fogom fel. Ugyanakkor megtudtam (javítsatok ki ha tévedek, majd én is még korrigálok később), hogy a nőknél a 6 órán belüli teljesítés már jónak számít. Na, akkor legyen meg az 5:55.

Fél 5kor keltem, 5re jöttek értem, hogy ilyen 6:20 fele rajtolhassunk, ez az egyik legjobb ötlet volt ever, többször is eszembe jutott a „futás” alatt, hogy milyen jó, hogy egy perccel sem indultunk később. Hármasban toltuk, Endrú, Roland meg én. Endrúnak ez volt a nyolcadik teljesítése, de saját bevallása szerint eddig csak túraként ment neki. Nagyon jó volt velük menni, Endrúról ugye köztudott, hogy térképagya van, egy másodpercig ne kellett időt és energiát pazarolnom arra, hogy merre menjünk. Az első fél órát korom sötétben tettük meg, mert nem akartunk fejlámpát cipelni, de pont jó volt, mert ekkor még voltak túrázók, akik világítottak „nekünk”. 

Na kicsit felgyorsítom a beszámolót. Felmásztunk az első hegyre, jó hangulatban, fent hó, köd, szél, szóval jó keménynek éreztem magam, na de itt kezdődik csak a kör. A pálya ezért nekem technikás volt, persze a lejtőkön jobban paráztam álalában. Sok helyen volt nehezen futható egyébként emiatt is.

18 kili után jött a zsíroskenyeres pont és egyben az első konfliktus, amikor is Endrú jót akarva teletöltötte az ivózsákomat úgy, hogy amikor felvettem, majdnem összerogytam. Gyerekek, nem hazudok, úgy éreztem magam, mintha egy krumpliszsákkal a hátamon kellene másznom. Itt jött az a felismerés, hogy jó, hogy nekem van állóképességem, de nem vagyok erős. Egyenesen gyenge vagyok. „Értsétek meg, én egy törékeny nő vagyok!” majd köptem egy nagyot (futás közben megengedett, ugye? ?:D ). Ez a hiszi csak 5 percig tartott, amikor kilocsoltam vagy fél litert a 3-ból, máris jobban lettem, a második hegymenet is jó hangulatban telt, onnan meg csak le kellett ereszkedni a Magyar- Völgybe, egy utcsó hegy azt csókolom.

Na, hát 28-nál rendesen frissítettem, ittam teát, ettem csokit, mégis megborultam kicsit utána, pont 4 óránál voltunk ekkor, eszembe jutott, hogy nyár óta nem futottam 4 óra felett. Hiába frissítettem, egyszerűen elszoktam tőle, fáradt voltam, miközben olyan sunyi emelkedőkön kellett haladnunk, ami szinte síknak látszik, de érzésre egyértelműen felfele visz.  Nem mondanám se holtpontnak, se falnak, egyszerűen ugyanúgy haladtam tovább, csak kedvem nem volt. 30-35 kili között szinte csak vánszorogtam. Úgy éreztem, mintha 80 kiló lennék, a ruhámban hordozom az összes kiizzadott vizet, a hátamon még 2 liter. Ja, és a fejem is kezdett elég rendesen fájni, talán mert 3x mozogtunk a tél (hegy) és a lájtos ősz (völgy) között. Tettem az egyik lábam a másik után, elmeséltem a srácoknak h de jó, hogy nem valami versenyre mentem, semmi kedvem nincs fullkreténbe tolni, nincs kedvem versenyezni, nincs kedvem egy számot kapni, hogy hanyadik lettem, csak szabad akarok lenni. És azt is elmondtam, hogy a Normafán százezredszerre megfutott libegő látványától előbb dobok egy hátast, mint a nagy NHH-ra való felszopástól. Bizonyám! XD

Szóval negatív voltam, egészen addig, amíg fel nem értünk, mert onnan tudtam, hogy ha a terepviszonyok engedik (hellyel-közzel), akkor lehet veretni mint állat lefelé.

Szóval össze is jött az 5:47-es bruttó idő. Nagyon érdekes, hogy a Hegyifutó Világbajnokságon ugyanennyi táv volt 2800 m szinttel, mégis azt egy pörgős, odatevős terepfutásnak éltem meg, holott 6 órán kívül voltam. Ezt meg egy vánszorgós, kocogós túrának, ahol egy mikulás voltam, aki a hátán a világ összes ajándékát kell, hogy elcipelje a világ minden kölykének.

Tanulság:

• ha a jövőben terepultrázni akarok, erősödnöm kell, mert itt nincs kísérő, mint UB-n aki cipelte a frissítésemet
• szerintem a vulkánt sokkal gyorsabban is meg lehetne csinálni, csak ugye decemberben olyanok a terepviszonyok, amik megnehezítik a futást
• irtó hálás vagyok Endrúnak és Rolandnak a türelméért, hiszen egyértelműen én voltam a gyengébbik láncszem. Szóvsal köszönöm, hogy veletek mehettem!! :)
• lefogyok és kigyúrom magam (se)
• reggel kell indulni, minél korábban,
• örülök, hogy letoltuk, de nekem ez most nem volt egy „Húbazmeg” feeling, se futásilag, se szépségileg, szerintem a pálya sem nehéz, én voltam a gyenge és lassú, mondjuk nem is siettem sehova
• Utálom ezeket a sunyi emelkedőket, szeretem az egyértelműeket, ahol nem kérdés, hogy gyalogoljak- e. Ebből az okból kifolyólag, ez a Vulkán nem az én pályám, nem nekem kedvez, legalábbis mentálisan tuti nem.
• Öltözködésileg, frissítésileg kurvajól csináltam megint, a Speedgoatban mentem, ami tökéletesen működött.
• Nekem, az én agyamban ez ultrának számított, mert majdnem 6 órát mentünk és sok volt benne a séta, tökölés. túrának már nem nevezném, de csak mert nem akarom, túl hiú vagyok hozzá :D
• nem éreztem magam többnek a teljesítés után, nem gondolom, hogy jót mentem, de egy nagy lépést tettem affelé, hogy felhozzam magam, erősödjek, ez az edzés tuti beépül majd 
• nagyon rég volt izomlázam, főleg a lábamban, hiányzott már :)

Strava link: https://www.strava.com/activities/798423703

Nemsokára írok majd egy update bejegyzést úgy cuzámmen mindenről, tudjátok, év összefoglaló, tervek jövőre nemsokára...

Hát van akinek feltűnt, hogy nem indultam a Piroson, kaptam üziket meg kérdéseket, hogy Miért?

Nost először is lesérültem a maraton után, és kihagytam egy hetet, ezt követően le is betegedtem, ami még 1 hét kihagyást eredményezett, majd olyan pulzusértékekkel kedztem el az edzéseket az antibiotikum kúra után, mintha épp a 2 órás maratoni rekordot tervezném megönteni.

Szóval máshogy volt kalandos ez az elmúlt 3 hét. Persze mondhatnám, hogy ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem indulok el a Maratonon, mert a Piros lett volna a szezon versenye, és jajj, de szomi vagyok. De neeem, mert ha nem futottam volna maratont, nem sérülök le, nem lesz csomó időm baromságokat csinálni, és akkor nem megyek el Attis szülinapjára, nem veszek rész a Rácz Kati koncerten, ahol nem teszek fel egy képet instagramra, amit aztán nem kommentel be senki ééés nem ismerem meg ezáltal álmaim pasiját (imádkozzatok h ne legyen máshogy, különben kurvaciki lesz ezt visszaolvasni). Szóval nem kell sajnálni :) Najó, kicsit igen, mert már tökre meggyógyultram, de a lábam még mindig nem az igazi. 

Szóval most volt egy újratervezés, ami azt eredményezte, hogy a Vulkántúra lesz a következő és egyben szezonzáró (na azt majd meglátjuk :D ) cél, ami ugye egy terepmaraton TT.

Előtte még lehet vállalok egy rövidebbet, minden a lábamon múlik, de kicsit azért aggódom, nem roszabb, nem mindig jobb, tegnap pl iszonyat jól ment a futás, ma meg fájt kicsit. 

hajnali kilátások :)

De el kell hogy mondjam, hogy amíg nem a derekammal vagy a gerincemmel van a probléma, nem tudok annyira kiborulni ezeken a sérüléseken. Egyébként meg már futok, csak nagyon lájtosan, kímélően, szóval nem para a helyzet, mondjuk ha a szívemre teszem a kezem, tudom, hogy simán előfordulhat, hogy több idő meggyógyulni, és nem lesz idén verseny legroszabb esetben, de az is lehet, hogy megjavulok addig. Addigis elszórakoztatom magam a hajnali sötétben futásokkal, amiben egyre bátrabb leszek, és hát van hova fejlődni. Alapból béna vagyok a tejtőn, de egy szál fejlámpával gyakorlatilag egy óráig gondolkodom minden egyes lépésen, most majd lehet gyakorolni UTH-ig :)

Egyébként bevallom őszintén. hiányzik a versenyzés már, de most nem mehetek, le kell nyudognom a ... :)

Előre szólok, nem biztos, hogy ez egy motiváló bejegyzés lesz. Hálistennek megtehetem, hiszen ez a blog őszintébb annál, minthogy csak áltlános motivációs szövegeket írjak, meg sablon dumát.

Ez a blog az utamról szól, leírva minden gondolatomat, ami én vagyok és én nem csak futó vagyok. Ez több annál. Egyrészt segít feldolgozni az eseményeket, ha szavakba öntöm, másrészt jó lesz visszaolvasni, talán majd a gyerekeimnek is megmutatom és a legfontosabb, hogy aki olvassa, lássa, hogy mennyire emberből vagyok és mennyi minden háttérmunka / bizonytalanság / agyalás van amögött, amit végül leteszek az asztalra.

mióta nem sarokra érkezem, fáj a vádlim :S XD

Nos, 12. nő lettem a 1214-ből. Na ez az ami engem nem érdekel, csak baromi jól hangzik. Viszont az időm (3:12) egész jó lett, 4.30-as átlag azért szép, főleg mert edzésen is ritkán jön össze. De az örömködés ezúttal valamiért elmaradt. Még a célban is.

Számomra az egész egy fal volt, amit ahogy toltam végig, egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Persze, nem azt mondom, hogy már az első 10 kili is szar volt, de a félmaratonnál is azt vártam, hogylegyek túl ezen az egészen.

Az edzői utasítást - ne szépítsük - nem teljesen tartottam be, mert a tervezett tempót csak 170 körüli pulzussal tudtam tartani, így végül letoltam 171-es átlagpultussal az egész versenyt. Ezért kicsit csalódtam is magamban, asszem 171es átlaggal sokmindenki utánam tudná csináli ezt a "mutatványt".

Tudtam, hogy fájni fog és lélekben treníroztam magam erre, azt hiszem ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne lassuljak be, ne szálljak ki. tudtam, hogy ez nem nekem való, nem szeretem a síkot lyen hosszan (vagy pedig ilyen röviden, hogy ekkora tempót kelljen menni). Érdekes egyébként, hogy milyen könnyen elhatározza az ember magában, hogy majd 30 körül kiröhögi a saját fájdalmát, meg hogy sosem adja fel, de megmondom őszintén, nekem megfordult a fejemben, hogy kiszállok és hagyom az egészet a francba. De persze tovább mentem, kibírtam, asszem most fejben voltam igazán erős, ugyanis tartottam azt a pulzust, amiben elindultam. 

És mégvalami: nagyon sokszor hallottam a nevemet, baromi sokan drukkoltatok és higyjétek el, számszerűsíteni lehetne, hogy amikor meglátok egy egy ismerős arcot, meghallom a nevemet, automatikusan nő a tempóm. Annyira sokat számít ez, hogy az nemigaz! Nem minden nap dumálgat az ember Lubics Szilvivel a rajt előtt, vagy hallja a nevét Maráz Zsuzsitól. Ez olyan hihetetlen. Ugyanakkor meg ugyanolyan emberek, és egyébként nem lennék Szilviék helyében, napi 24-ben azt kell hallgatnia, h ő milyen jó. Idegesítő lehet néha, én frászt kapnék tőle.. :D

Amikor az utolsó kiliken leelőzött az egyik olvasóm (Sopánka - vajon miért ad magának ilye nevet?) frissen, vidáman, és bíztatott, az oltári jól esett, erre jók a fordítók, egy egy ismit látsz, rögtön jobban leszel. Kint volt Hanka is szurkolni, Marci fotózott ( aki kedvet kapott a maratonhoz, úgyh a 2017 izgi lesz!! :) ) 

aranyélet

Annyira tudtam egyébként, hogy ez nem az az örömmámoros élmény lesz, hogy mondtam szüleimnek, hogy ki se jöjjenek, majd hazamegyek ebédelni. Egyedül Marci jött ki a célba, aki szemtanúja volt annak, hogy mennyire nem érzem jobban magam ettől. Mondjuk kicsit szarul is érzem magam, hogy ennyi időt pazarol rám, pedig nem, nem járunk. Remélem majd rájön, hogy ennél sokkal jobbat érdemel. 

Hát igen, itt jön az, hogy annyira leszarom ezt az egészet ha nem tudok kivel osztozni az élményekben. 2010ben volt az egyik legnagyobb depressziós időszakom, a legnagyobb szerelmi csalódásom ever. Azt mondják a számmisztikában, hogy a hetedik év kritikus, csakis efféle hülyeségekkel tudom megmagyarázni, hogy miért 2016-ban érzem magam megint iszonyatosan szarul a világban. Bár sztem egyszerűen arról van szó, hogy már tökre elveszettem a hitemet, és inkább abban kezdek hinni, hogy 30 felett csak maradék lettem. Nem arról van szó, hogy nincs önbizalmam, szerintem jó csaj vagyok. :D Hanem hogy nincs még egy olyan hülye pasiban, aki hozzám való. (Vagy pedig jól elbújt.) Vajon hányszor kell ezt még leírnom, hogy elfogadjam?

jól nézzétek meg az arcom, igen, ennyire szarul voltam, ahogy kinézek :D

szüleimnek jelentem, hogy ebbe se sikrült belehalnom

Na elég a nyávogásból. várnak a dombok, végre, végre újra terepen futhatok, és egy olyan versenyre készülhetek, amit élvezni fogok. Sokat várok a Piros 85-től, de nem, nem teljesítményben, hanem lelki szinten. Életem első igazán hosszú terepultrájára készülök, már hetek óta ezt várom. Nem sok szebb dolog van az őszi erdőnél. :)

( De egyelőre fája jobb vádlim, ahogy tavasszal, remélem gyorsan elmúlik..)

Női csapat OB 2. hely az én Kicicám nyakában

itt épp levonom a tanulságot Diának és Kingának

Frissítés: 7 kilinként (félóránként) zselé, + nagyon híg iso az egyéni frissítés keretein belül, ami jól működött. Persze ahol volt ott húzóra kóla ;)

Mivel nem írok le ide minden apróságot, továbbra is követhettek a Fácsén: 

https://www.facebook.com/runbabyrunblog/

Strava link: 

https://www.strava.com/activities/739137867

Nem először fordul elő, hogy a verseny előtti héten betegszem le, de ez soha nem pszichoszomatikus, mindig fizikailag kimutatható tünetei, láz, takony, köhögés, stb.. Idén a láz elmaradt ezért bizakodó voltam… Na jó, nem igaz, halálra voltam rémülve, hogy mi lesz majd, főleg, miután életembe először nem tartottam titokban, hanem jól beharangoztam, hogy mire is készülök. :D

A pénteket és főleg a szombatot pihenéssel töltöttem, megittam vagy 10 liter gyömbéres teát és a szeptemberi fizum felét olyan fölösleges faszságokra költöttem, mint pl Echinacia cseppek, lándzsás útifű szirup, negró, negró szerű másfajta cukorka, Neocitran, Aspirin + C, probiotukum, ha ezek elcseszi a gyomromat, torokfertőtlenítő, mézpasztilla… na asszem most kéne ugornom, mielőtt elalszotok  :D Lényeg, hogy mindent magamba tömtem megtettem, amit csak tudtam.

A Vasárnap reggel 7-es rajt, kapóra jött, olyannyira kialudtam magam, hogy még az 5:25-ös ébresztő előtt keltem, így nyugiban meg tudtam kávézni, bepakoltam egy csomó zselét, sótabit, zsepit, és egy petpalackot, mert rájöttem, h nincs egy normális kulacsom, ami jobban funkciónál.

Rajt pontban 7-kor a Clark Ádám térről, és most jön az egyik leglényegesebb dolog. Az Oli féle „magic number”, avagy a max pulzus, ami felé nem mehetek. Ez a szám hál istennek elég magas volt, 170-ig mehettem, amit az első 10 kilin ki is használtam, mert kerestem magamat, hogy milyen formában vagyok, hogy vajon így betegség után milyen tempóra elég ez. Kiderült, hogy elég sok mindenre, ám ahhoz, hogy végig tudjam nyomni egyenletesen és élvezzem, egy kicsit vissza vettem, így jött ki egészében a versenyre a 165-ös átlag.

Bátraké a szerencse, írom ezt az idei menetre, de miért? Nos, sokszor mondták már a belső hangok versenyeken, hogy talán meg kéne futni az adott emelkedőt, még ha meredekebb is. A felkocogás nekem megy, olyan könnyednek érzem magam benne, míg a gyaloglás nagyon igénybe veszi a derekamat.

Köszi Emesének a képért és a szurkolásért

A pályacsúcs mellett volt egy titkos célom, ami nektek talán nem mond semmit, de nekem régóta vágyam volt, hogy a Diósárok úti szakaszt végigfussam. Ez azért necces, mert baromi meredek és hosszú,  kb 15 kilinél van, azaz még a felénél sem vagyunk, ráadásul a második fele durvább a pályának, szóval be kell osztani az erőt, de éreztem, hogy menne. Ment, ráadásul bőven 170-es pulzus alatt, kocogtam fel mosolyogva, közben irtó keménynek éreztem magamat.

Annak idején Dobay Attilától hallottam, hogy ha valaki (most nem a top futókról beszélek) kicsit túltolja, és 2 órán belül ér a fél távhoz, az a második részben visszaüthet. Most utólag ezt sikerült megcáfolhatom, íme az első szakasz:

https://www.strava.com/segments/8192741

Vicces volt, hogy 9-re mondtam a szüleimnek a Normafához való érkezésemet, de én 8:50 előtt bőven ott voltam, úgyhogy a hűlt helyemet találták. :)

Hallottam már emberektől közben, hogy tuti meg lesz a pályacsúcs. Erre a következőt mondtam (magamnak): soha, de soha nem bízhatom el magam, amíg a verseny tart, bármi megtörténhet. A következő lépésre kell koncentrálnom és fejben a versenyen lennem. Majd ha sikerül, na majd akkor örülök. Persze így azért az egész verseny is jobb hangulatban telt számomra és éreztem, hogy kifutottam a náthát, az enyhe fejfájásom is inkább a megeröltetésnek tudható be. Az idő ideális volt, a jelölés még a tavalyinál is szuperebb.

A pulzus nagyon sok mindent megengedett, a lefeléken az aszfalton kicsit éreztem a derekamat, próbáltam óvatosan gurulni, minél kevesebb becsapódással. A felfeléken legtöbbször kocogtam, igen, az ilyeneken is:

Mind a Mátrabérc Trail, mind a Hosszútávú Hegyifutó VB olyan bátorságot és magabiztosságot adott nekem, amit ezen a versenyen tudtam kamatoztatni. Természetesen a bátorság nem összekeverendő a vakmerőséggel. Minden egyes megfutott emelkedőnél ott lebegett a fejem felett, hogy még mennyi van hátra és ennek tudatában voltam bevállalós.

Mindenki mondhat bármit arról, hogy a pulzus nézés elveszi az örömöt, meg visszafog, blablabla, de ez nem az első alkalom, hogy ugyanolyan szabadon futok, mégis egy olyan kapaszkodóm / biztonságérzetem van, ami által még jobban ki tudom hozni magamból a maximumot, nem futom el az elejét és ha kell még rá is kapcsolok, amikor látom, hogy engedik az értékek. Persze ehhez egy olyan edző kell, akit elismersz, akinek a tudásában megbízol, különben hogy hagynád, hogy egy ember megmondja neked hogyan fuss? :)

utolsó kanyar

Egészen a 41. kilométerig viszonylag nagyon jól ment, aztán amikor a Fenyőgyöngye után ráfordultam a meredek single trackes ösvényre, elfogyott az erőm. Ez valszleg energetikai probléma lehet, egy falat akármi és egy kis pia helyre tett volna, de úgy gondoltam, vendégségbe jobb éhesen érkezni :D A végén faterom megmászta velem az utcsó emelkedőt és Marci meg tök jó sztárfotókat ksézített rólam, kár, hogy pont akkor, amikor kivoltam, mint a liba :D

a város felett lobogó hajjal :D

Szóval az utcsó kili nehéz volt, ami azért volt jó, mert nem volt bennem az, hogy esetleg nem futottam eléggé ki magam, nem adtam ki magamból mindent. Beérve láttam, hogy az eredményem 04:04:06, azaz 22 perccel futottam jobbat az eddigi Wermescher Ildikó által 2010-ben felállított női pályacsúcsnál. Szenzációs érzés ez, ilyen jó időre nem számítottam. :)

Top 3 nő - vagányság

Pár futóspecifikusabb adat:

• Cipő: Hoka Stinson 3 ATR: ez a cipő nálam kétéltűként funkciónál, nem véletlenül a kedvencem. Terepen és aszfalton is futok vele, így ezen a félig meddig terep, de főleg aszfaltos versenyen telitalálat volt.
• Compressport sort és szár. A sort tartotta a csípőmet, védte a derekamat, a szárat azóta hordom hosszabb versenyeken, mióta egyszer (amikor nem volt rajtam), kijött az IT szalag sérülésem
• Frissítés: mindenféle zselé ami a kezembe került, a dechathlonostól kezdve a márkásig, ami épp volt otthon, 1 pogácsa, 3 sótabi, 1 magnézium ampulla, iso, víz, kóla
• Zokni: Injinji, versenyekhez mindig ezt veszem
• A legjobban eső dolog, amit soha nem hagytam ki a pontokon: kóla

boldogan és fáradtan 

A verseny közben megfordult a fejemben, hogy minek kínzom magam hülye sík maratonokkal, amikor ez az, amit élvezek, de közben észhez tértem, szóval szerintem letolom a Spar Maratont, ugyanis egy sík maraton összemérhető és nagyon jó visszacsatolást ad ahhoz, hogy mennyit fejlődtem az adott évben. Olyan int egy záróvozsga. Nem mindig jó, de egy évbe egy kell.

Szóval a következő verseny a maraton, de a következő nagy cél, és egyben a szezon zárása és főversenye számomra a Piros 85, nagyon izgulok és várom már! :)

Strava link: https://www.strava.com/activities/716180883/overview

Eddigi Eredmények: http://varaharmas.hu/index.php?page=results&workplace=open

Jaj srácok, az  a baj, hogy most olvastam a Marci CCC beszámolóját, ami annyira jó, hogy ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy tonképpen minek írok? De ez az érzés gyorsan elmúlik, mert olyan élményben volt részem az elmúlt  napokban, amit soha nem akarok elfelejteni.

Amikor Berendi Tóni megkérdezte, hogy beugranék a női csapatba, feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a tökömnek utazzak 800+ kilométert egy ilyen rövid távra, ahol örülök, ha utolsóként felbattyogok a hegyre. Most már máshogy látom, örülök, hogy elmehettem és átélhettem milyen egy ilyen eseményt.

Kitettek magukért az ottani szervezők és a magyar szervezők is. 4 csapattal és 3 kísérővel mentünk (junior fiúk és lányok, szeniorban dettó). Összesen a Panyor Krisztit ismertem, meg a Tónit, mindenki más full ismeretlen volt, de egy percig sem féltem, elvégre a hobbink ugyanaz, tuti meglesz a közös nevező. Az első perctől kezdve meg is volt, bár engem (és Krisztit) rögtön betettek az „ultrások „ skatulyába, de ezt én inkább pozitív jelzőnek vettem (meg hát ilyen rövid távon elbújhatok e mögé, a jelző mögé).

Az odafele út szinte egyáltalán nem volt megterhelő, este még átmozgattunk egy 20 percet együtt. A szállásunk 1400m-en volt, Sapareva Banya fölött. Másnap megnéztük a pályát, én mondjuk 500 métert mentem nem akartam, hogy beálljanak a lábaim, inkább lankáson mozgattam át egy fél órát. Érdekes módon fájt a fejem egész nap, de ezt még nem tudtam be semminek, viszont a cél 2200 méter körül volt és már hallottam másoktól, hogy ott már nem biztos, hogy annyi levegőm lesz, mint lejjebb.

a csajok és a kecske

A megnyitó egész jó volt, sokkal de sokkal nagyobb hűhót csaptak, mint a hosszútávú VB-n, kicsit el is kezdtem izgulni, mert szép és jó itt minden, de azért holnap futni is kell majd és itt nem lesz open kategória, hogy majd szépen besunyuljak a végén a célkapuba a nyílt futammal :D

Ami nagyon nagyon szar volt és a verseny napjáig paráztam, az az ágy. Utoljára akkor aludtam ennyire rossz ágyon, amikor 2014-ben az UB napján becsípődött egy ideg a derekamban. Süppedt, sehogy nem volt jó aludni, egész éjjel forgolódtam, és imádkoztam, hogy ne történjen semmi baj a gerincemmel. De végül nem volt semmi azon kívül, hogy reggelente éreztem a keresztcsontomnál, hogy ez nem a legkedvezőbb matrac. Úgy döntöttem, nem kockáztatok és a kompressziós rövidnacit vettem fel, az eddig mindig bevált.

Na ugorjunk, nem untatlak titeket az alvási szokásaimmal, szoval a mi (szenior csajok) rajtunk helyi idő szerint 11:00-kor volt. Előtte megnézhettük a junior lányok bevonulóját. a dobogósok szuper mozgással értek célba, aztán az egyik top10-es lány kiadta a gyomortartalmát a célvonal után fél méterrel. Ekkor állt meg bennem előszor a sz.r. Én ehhez a rövid intenzívhez semennyire nem vagyok hozzászokva. Életemben egyszer versenyeztem ilyet, a 2015-ös OB-n, ott is csak arra emlékszem, hogy végig a szomjúsággal küzdöttem. Mi lesz itt? Ekkor viszont megkeztem a bemelegítést, életemben először időben, az előírtak alapján. Sajnos utána még be kellett mennünk a Call Roomba, ahol állnunk kellett egy szűk helyen, de ígyis azt éreztem, hogy jót tett a bemozgatás.

A rajt előtti percekben oszlopba állítottak minket ország szerint. Én a végére mentem, Zsaklin és Kriszti után a harmadiknak. A taktikám az volt, hogy a végén indulok és annak megfelelően, hogy hogy érzem magam tartom a pozíciómat, vagy előzök. Nem akartam, hogy elvigyen a tömeg, és ez jó választásnak is bizonyult. Értem én, hogy 7 kilin tolni kell ami a csövön kifér, de azért észnél kell lennie az embernek, ilyen szint mellett ez nem is olyan sprint táv (773 méter).

Rajt, mindenki meglódul mint állat, én is, de szigorúan a csajok mögött, pár lépés bevezető után már haladunk is a gyökeres utakon, előzni lehet, hagyom is had menjenek. Oli 175-ös maxot írt az első felére, majd utána, ha bírom nyomhatom feljebb. Ez lehet soknak tűnik, de a pár hete megrendezett 12 kilis utcai futóversenyen simán hoztam a 175ös átlagot és a végén még fokozni is tudtam, így nem aggódtam emiatt.

Kriszti mögött mentem, viszonylag magabiztosan, majd egy meredekebb emelkedőn előztem le, és mentem Zsaklin után, ami nekem már alapból siker, mert ő tapasztaltabb ilyen versenyeken mint én, szóval ha mögötte vagyok, akkor nagy baj nem lehet. A felénél éreztem, hogy nem kapok levegőt. Fulladok, pedig minden a terv szerint megy, azaz egyenletesen veszem, figyelek a mozgásomra, stb.. A pulzus esik, néha lemegy 169-re is emiatt. Nem jutok elég oxigénhez. Ok, hát itt vagyok 3 kili és a halál közt, ha ez van. hát ez van, nyomni kell akkor úgy ahogy tudom, azt majd lesz valami. Meglepően lankásnak éltem meg a következő 2 kilit, de éreztem, hogy ennek meg lesz a böjtje, különben hogy jönne ki a végén a 700+.

És aztán megláttuk a liftet, ami alatt a végén felmásztunk, olyan igazi Libegő feeling. Igen, így képzeltem, így edzettem, nem riadtam vissza egy percre se a mászástól, ez az én terepem….lenne, ha kapnék levegőt. Éreztem, hogy tudnék hajrázni egy kicsit (verseny szempontból mindegy lett volna, csak magamért), ha nem lennék oxigénhiányos állapotban. De így is bele kocogtam a meredekbe, magabiztosan mentem a sziklás ösvényeken, az utolsó erőmmel berohantam a célba és kidőltem, hanyattfeküdtem, nagyokat sóhajtva, 30 másodperc múlva már kutya bajom volt és ugrálva tapsoltam Krisztinek aki nem sokkal mögöttem jött be.

Videóóóó: 

Cikk: 

http://hegyifutas.hu/cikk/hegyifuto_vilagbajnoksag-bulgaria

Eredmények:

 http://saparevabanya2016.info/results/

Strava link

 https://www.strava.com/activities/708124292

Képek: ( a mi képeinket még várom, azon rajta is vagyunk :D )

https://www.facebook.com/WorldMountainRunningAssociation/posts/671415183027244

https://www.facebook.com/WorldMountainRunningAssociation/posts/671625859672843

https://www.facebook.com/WorldMountainRunningAssociation/posts/671821586319937

És végül de nagyon nem utolsó sorban a magyar csapat, akikkel csodálatosan éreztem magam és nem lehetek elég hálás, hogy magukkal vittek::  

Felnőtt férfiak: Varga Dániel (ELTE SE), Szölős András (Zenit SE), Pelsőczy Attila (TFSE), Fonyó Sándor (VEDAC), Khoór Bence (BHSE), Gerlei Tamás (Csömöri Sport kft).

Felnőtt nők: Kodzsagogov Zsaklin (UTE), Panyor Krisztina (SZVSE), Vincze Zsófia (Csömöri Sport Kft).

U20-as fiúk: Csáki Ákos, Szemerei Levente és Deák Bálint (Szekszárdi Sportközpont), Iván Levente (MVSI),

U20-as leányok: Elek Zita Sára ( Szekszárdi Sportközpont Nkft.), Hornyák  Anna (BHSE), Jánosi Lilla (BEAC), Néveri Szilvia (VISE-Vác).

Csapatvezetők: Hakkel Tünde, Szőke Gergő, Berendi Antal.  

Verseny után felmentünk a hegy tetejére, ahol egy életre beleszerettem a hegyekbe, bár ez a szerelem nem most kezdődött. :)

<3

Az esti záróünnepség és buli annyira eszméletlen jó volt, még tüzijátékot is csináltak, szóval fullos volt, le lehetett spanolni a többi ország futóival, sör, tánc, minden.

Másnap nulla izomláz, nulla fáradtság, de sajnos nem tudtam elmenni egyet futni az út előtt, mert a többiek már menni akartak,életemben először jöttem úgy haza egy futóversenyről, hogy kilométerhiányom van :D

Amilyen szar volt a nyár, éreztem, hogy az ősz jobb lesz, nagyon vártam már ezt a versenyszezont, az új élményeket, a versenyeket, hogy futók közt legyek.

csakasör

Hazafele jobban szenvedtem, lehet a kevés alvás miatt, meg mondjuk lehet jobban eltelt volna a 10 óra autóban ülés, ha Bencének csiszoltabb zenei ízlése lenne, de persze ahogy ez lenni szokott, az utolsó fél órában előkerültek a jobb számok. Kár, hogy akkor már mindegy volt :D

Örülök, hogy Kriszti is jött, sokat beszéltünk az ultrákról, érdekes volt más hozzáállást is hallani. Ő ugyanis egy szuper futócsaj, akinek iszonyatosan számít a helyezés, ellentétben ugye velem, aki utálja másokhoz mérni magát. Én is nagyon céltudatosnak tartom magam, de inkább gondolkodom időeredményben, mert ott csak magamtól függök. Mások vagyunk nagyon, és ettől érdekesek ezek a beszélgetések. 

Na most, hogy ennyit pofáztam erről a rövid versenyről, térjünk rá a következő célra, ami az egyik kedvenc versenyem. Vasárnap ugyanis reggel 7-kor rajtol el a Vár a Hármas csapata. Életemben először konkrét céllal megyek, ami régóta nem titok. Szeretném megdönteni a női pályacsúcsot, amit Wermescher Ildikó futott meg 2010-ben.

Jó, persze, nyilván ő már 100x jobbat is tudna, de ez az én álmom már 2 éve, és úgy érzem, nagyon közel vagyok hozzá, hogy sikerüljön. Ha gyorsaságban nem is fejlődtem sokat az elmúlt évben, de nagyon sokat futottam technikásabb terepen, talán ez segít majd, hogy egy fokkal bátrabb legyek idén.

Most, hogy a Hegyifutó Világbajnokságra készülök, teljesen átalakultak az edzések. Ez nem egy ultraverseny, hanem egy viszonylag rövid, de annál intenzívebb történet. ( 7 kili 700m szint)

Oké, azért érdemes megjegyeznem, hogy már annak is örülök, ha utolsóként megfulladás nélkül felérek a célba, a rövid táv,- de még a középtáv – sem a profilom és most ezt nagyon enyhén fogalmaztam meg. :D

Ennek tudatában nem tudom mennyire fogom élvezni magát a versenyt, viszont a felkészülést iszonyatosan élvezem.

Persze érdemes megemlíteni, hogy kb egy hónapot készülök rá, mert csak nemrég tudtam meg, hogy rám is szükség van  csapatban.

Szóval rövidebbek, de annál intenzívebbek az edzéseket kapok Olitól. Ma pl egy órát voltam “pályán” (egyébként tényleg pálya volt, mert a sípályán edzettem :D ), de körülbelül 20 percnek tűnt tokkal vonóval a futás, mert annyira a jelenben kell lenni, nézni a pulzust az időt és mindenközben nem meghalni 170 fölött. :)

"Ez durva volt" fej

Azért abban a 20 percnek tűnő időintervallumban rendesen küzdöttem az életemért, de most nagyon jót tesz nekem, hogy sokszor futás közben nem magamba fordulok, hanem a feladatra koncentrálok. Lelkileg pont ez hiányzott, hogy elvonatkoztassak. Pont ezt szeretem a terepfutásban, hogy minden lépésre oda kell figyelni, nincs időm a lelkivilágommal foglalkozni. :)

Sokáig nem is akartam írni a blogba, mert nem történt velem semi jó. Mivel nyáron egy versenyen sem voltam , teljesen kívülállónak érzem magam, de ahogy közeleg az ősz egyre inkább várom a versenyeket, konkrétan ki vagyok éhezve rájuk.

Milyen jó, hogy hétvégén, amikor Balcsin leszek épp Badacsonyban rendeznek egy kis jótékonysági versenyt, úgyhogy szombaton meg is nyitom a versenyszezonomat egy 12 kilis megmérettetéssel. Nem az én távom, de ezt is ki kell próbálni, nagyon várom már. :)

Legszivesebben a Libegő alá költöznék :)

Így visszagondolva valószínűleg belefért volna 1-2 verseny nyárra is, hiszen a munkámon kívül semmi kötöttségem nincs, nem találtam meg a nagy Ő-t, így nem is kérték meg a kezemet, ezért nem kellett az esküvő szervezéssel sem foglalkoznom és gyereket sem várok, ígyhát nem kell kímélnem a testemet ami az edzéseket illeti :D Viszont így, hogy végigedzettem a nyarat, nem  csaptam szét magam egyszer sem, nem kellett pihenőheteket beiktatni, nem volt fáradtság, és még a sérülés közelében sem jártam. Érdekes módon a Hósszútávú Hegyifutó VB kipihenése után a rejtélyes vádlifájdalom is eltűnt.

Tehát bármennyire is nyávogok az életemen, iszonyatosan szerencsésnek érzem magam, hogy futhatok, semmim nem fáj és ugyanaz a várakozás és öröm van bennem a mai napig, mint full kezdő futó koromban 4 éve.  Nem csak a versenyeket várom, hanem szinte minden egyes reggeli futást. Úgyhogy nagyon rosszul nem csinálhatom a dolgokat  :)

Ez a nyár (is) egy fos. Bár ez csak egy újabb nyár, hogy nem utazom sehova, a nyaralás az lesz, hogy lemegyek balcsira a családhoz. Igazából megszokhatnám már. De milyen szánalmas, hogy 30 évesen a szüleimnél nyaralok??? Bár tény, hogy jól érzem magam ott, valszleg akkor is lemennék, ha nem lennék egyedül.

Kicsit nekem ez az egész nyár dolog olyan mint másnak a karácsony. Kötelezően jól kell éreznie magát az embernek. De még én karácsonykor őszintén jól tudom érezni magam családi körben, addig nyáron gyakorlatilag mindentől elmegy a kedvem. Fesztivál? Bulik? Esti kiülősök? Amint lehetőségem van húzok el Budapestről, nekem túl sok ez az ember, túl sok a benzingőz, kipufogó, az aszfalt, az autó, a cigifüstöt az arcombafújó, a tolakodó, bolond ember, forróság, levegőtlenség, ugyanakkor a lámpafényben és szarrá légkondizott idodában való munka…Annyi mindennel van bajom, hogy tudom, ilyenkor a baj velem van.

Hiszen a világ nem fog megváltozni, az egyetlen dolog amit tehetek, hogy elfogadom a helyzetet. A helyzetet, hogy nekem a napi 1-2 óra boldogságom a futás. Ennyi. Most ez van, máskor is volt már ilyen. Majd lesz valami, nem hiszem, hogy ez örökre így marad.

Ahogy írtam, nyáron edzegetek, semmi versenyzés. Ősszel viszont beindul a szezon és vele az élmények.

Három verseny van tervben, mindhármat nagyon várom:

• Vár a hármas (a kedvenc)
• Maraton (a meghalós)
• Piros 85 (az ismeretlen)

Addig is csinálom az előírt edzéseket, nem mondom, hogy jó formában vagyok, de még a gyengébben sikerült futásokat is élvezem. Nem vagyok fáradt, és minden edzés végén bennem van, hogy még mennék tovább. Mostanában mindig eszembe jut, hogy mi lenne velem futás nélkül?  Nagy gáz lenne, az tuti.

Azt hiszem elvesztettem a hitemet. Most először tényleg azt gondolom, hogy igen, van esély, hogy egyedül maradok. Most gonosz leszek, de siralmas a felhozatal pasi téren. Szóval most eldöntöttem szarok bele az egészbe. Ahelyett, hogy egy vágyálmot kergetnék inkább élem azt az életet, ami van. Aztán ha jobb lesz, majd még jobban örülök neki. Tudom, sokan azzal vígasztalnak, hogy ők is megtalálták, majd én is meg fogom. De nem szabad becsukni a szemünket és álomvilágban élni. Számításba kell venni mindent, azt is hogy macskás nő leszek. Mondjuk macskát nem lenne nehéz szerezni :)

Nincs is kedvem ismerkedni, sőt, nincs kedvem emberek közt lenni. Besokaltam. 

Most csak egyvalamire vágyom, arra a lelki nyugalomra, amit Balatonon, mindentől távol érzek. Imádom a Badacsonyi hegyet, hogy délután van időm bringázgatni, aludni, dinnyét zabálni nyomtatott újságot olvasni. Annak is megvan a sajátos hangulata, hogy el kell tekernem a falu végébe, hogy legyen térerő. Szeretek képeket készíteni és próbálom átadni a hangulatot ilyenkor. Piacra járni, házi szörpöt inni, lottózni, keresztrejtvényt fejteni, a kutyákkal meg cicákkal lenni. Elfelejtkezni mindenről és csak a jelenben élni, nem nézni az órát és minél több időt a természetben tölteni.

2010-ben, mához 6 évre tettem fel magamnak ezt és hasonló kérdéseket, mint például „Miért élek?” Én ezeket olyannyira komolyan gondoltam, hogy le is írtam, csakis így tudom napra pontosan, mikor történet mindez. Ugyanis ez az időszak nem 1-2 hónapig tartott. 

Mindenki mondhat nagyon sok okosat, de nekem az a véleményem, hogy egészséges ember nem mond ilyet, nem fordul meg a fejében ilyen. Ez a lelkibetegség egy jele. Ha valaki ilyet mond nektek, annak segítség kell. Furcsa visszanézni ezekre az időkre, pedig, mintha tegnap lett volna, látom azt a nagy gödröt amiben vagyok, amiből nem látszik kiút. A barátaim elfordultak tőlem, a szüleimmel nem voltam hajlandó a problémáimról beszélni, meg ők nem értik mi az, hogy depresszió, hiába éreztem és ismertem fel. Egyedül maradtam a problémáimmal, senkitől nem kaptam választ a kérdéseimre és semmi, de az ég világon semmi értelmét nem láttam az életemnek. Tulajdonképpen nem is volt. Sőt, minden ébredés fájt, felkelni sem akartam és a gondolataim egész nap nem hagytak békén.  Az egyetem utolsó éveiben jártam, és olyan könyveket kellett volna bemagolnom, amiket soha senki nem kér számon. Dolgozni viszont nem tudtam, mert be kellett járnom az órákra.

Hogy miért írom le ezeket? Mert engem a futás mentett meg!

Most, hogy ugyanúgy kilátástalannak és céltalannak érezhetném a mindennapjaimat, (igen ez a kurva 30 év :P ) elgondolkodom azon, hogy bármennyire is szar legyen az élet (egyébként nem az ), soha, de soha nem fogok már ebbe a mély gödörbe visszaesni, mert amíg futok, talpra tudok állni. A futás jelenleg az a biztos pont az életemben, ami megment attól, hogy hülyeségeket gondoljak vagy tegyek.

A futás igenis orvosság. Minden sport az. Receptre írnám fel, ha orvos lennék.

Az én blogom nem az eredményeimről és a futásaimról szól, de nyilván sokat írok erről, mert sok futó olvassa és kíváncsi a részletekre. Az írásaim arról szólnak, hogy milyen utat tettem meg (akár lelkileg) azóta, hogy elkezdtem futni. Leírok mindent gyakorlatilag. A magasakat, a mélyeket, ami nálam állandó váltakozásban van. Ezek azért is fontosak, hogy soha ne felejtsem el, honnan jöttem, honnan indultam. Mert ez az egész elsősorban egy lelki dolog.

Én azt szeretném elérni, hogy minél több hozzám hasonló ember tapasztalja meg a futás örömét, tegye jobbá, egészségesebbé az életét. Nálam ez az egyetlen szenvedély ami engem minden szinten gyógyít. Szerintem erre nagyon de nagyon sok embernek szüksége van a mai világban. 

A legtöbb ember azért kezd el futni, mert valamit változtani szeretne az életében. ( Kivéve, ha így nőtt föl, de én most nem erről az esetről beszélek) A futást választja. Drogozhatna is, vagy ihatna, de a sportot választotta. Ez jusson eszedbe mielőtt legközelebb ítélkezni szeretnél egy futótársad felett.