Még 20 perc a rajtig. Na ennyit a melegítésről, de alapból kurva meleg van. Elkezdek futni és a pulzus felmegy 160ra síkon, kocogva. Na jó, ebből így elég is lesz, hiszen az Ultrabalaton óta már attól felmegy a pulzusom, ha felkelek a székből.

5 perc a rajtig, a magyar csapattal beállunk a rajtkapuba, majd kiderül, hogy nem a kapu mögé, hanem az elé és az autó mögé kell állni, így az utolsó sorokból indulunk. Életemben először elég tolom minimálba, egy mini övtáskába pár zselé, a kezemben meg egy Dechathlonos gyerekkulacs valami G.I. Joe-s mintával.

Pontban 8-kor rajt. Hogy is volt megbeszélve, max pulzus 170. Durva szám, és mégis, az első lájtos emelkedőn felmegyek majdnem 180ig. Pedig ez a videó bizonyítja, hogy már az elejétől hagyom a mezőnyt elmenni. Mert ez a mezőny nem az enyém, akkor is, ha papíron igen.  Már gondolkodom hogy adom ezt elő Olinak, miért nem tartottam be a 170et. :D Az első 15 kiliben cirka 1000m szint van. Értitek ezt? Mert amikor ezt olvastam én nem értettem, fogalmam sem volt róla. Ezek számok, amiket nem tudtam átültetni a valóságba, csak valami olyasmi fogalmam volt, hogy ez bizony nagyon durva lesz. Ezért tehát már a legelején gyaloglásra kellett váltanom, sorra ért be a nyílt kategória mezőnye, én meg 172-es pulzussal gyalogoltam felfele és szokás szerint csöppet sem zavart, hogy folyamatosan előznek. Amikor egy pici sík rész jön belefutok, de ez nagyon ritkán fordul elő. 42 kili 2800 pozitív szinttel. Előző este jöttem rá, hogy ezt 6 óra alatt nem úszom meg. Akkor gondoltam csak bele, hogy ez nekem már egy ultra lesz. Nagyon féltettem a derekamat, mert az összes hosszú versenynél rajtam van a Compresssportos nardág, ami az egész csípőmet, derekamat, combomat összetartja és most, 3 héttel az Ultrabalaton után, enélkül kell boldogulnom. A 12. kili után megkezdődött a hegymászás, azaz 2 kili alatt 300+ métert tettünk meg sziklás terepen. Na ott már a kezem lent volt, és még a kulacsom tartalma sem volt elég a hegy tetejéig. Lehet, hogy sok volt a frissítőpont, de itt szerintem mindenki kiszáradt mire felért.

Miután felértem az 1760-as csúcsra és végre ittam, azt gondoltam, félig már győztem és a másik hegy lófasz lesz ehhez képest. Hát óriásit tévedtem. Megkezdődött a leereszkedés. Először is, kurvameredek, sziklákkal teli lejtő volt, minden egyes  lépést át kellett gondolni, viszont tudtam haladni, mertem menni és élveztem is voltna a gyönyörű napsütéses ereszkedést, ha nem láttam volna azt, amit:

Egy csaj feküdt eszméletlenül a pályán a feje lent, a lába fent. Nem reagált semmire, a helyiek kiabáltak segítségért én meg öntöttem egy kis hideg vizet a holokára, de arra se reagált. Ezt a képet sosem felejtem el. Bárcsak látták volna azok a futótársaim, akik olyan felelőtlen kijelentéseket / tanácsokat tesznek, mint hogy „küld meg lefele, max elesel” stb.. Gyerekek ez nem játék, itt egy kurvajó futócsaj esett el és ez mindenkivel megtörténhet. Később hallottam, amint a helikopter érte jött, de azóta sem tudom mi történt vele. Mivel a fejére esett, sziklákra, valszleg semmi jó.

Itt beértem Nagy Csillát a csapatunkból, aki szerintem ennek hatására is óvatosra vette az ereszkedést, én is, de nekem valahogy ment a futás, talán azért, mert bár köves volt a pálya, ezen a szakaszon minden száraz volt, nem csúsztak a kövek úgy, mint a többi részen.

Most egy hosszú lejtmenet következett, ahol életemben először tapasztaltam meg, milyen, ha az embernek a lejtőn áll be a combja. Sosem mentem még olyan hosszan és meredeken lefele, hogy érezzem, hogy ég a combom. Amint 160 körülire ment a pulzusom, rákapcsoltam, mert energetikailag jól voltam teljesen, közben túljutottam a felén, és vártam, hogy a 27-es kilométerhez érjek, ami a táv legmélyebb pontja és ahol Tamás, Csilla barátja várt minket, hogy feltöltsön minket munícióval. Itt azért már elég sok ember előztem meg (a nyílt kategóriából persze), kialakult az a mezőny, akikkel nagyjából egy szinten vagyok de ami a legjobb, hogy itt más sokszor haladtam egyedül. Borzasztóan élveztem, hogy csak én vagyok meg a természet. Ez életem első külföldi versenye, azt sem tudom hol vagyok, mi vár rám, nem beszélem a nyelvet, de a természet mindenhol egy „otthon vagyok „érzést ad és ez számomra borzasztó megnyugtató és bíztató volt.

Miután legurultunk a völgybe és megtöltöttem az övtáskámat a fincsi zselékkel, úgy éreztem, felkészültem a következő hegyre. Mindeközben végig az összes pontnál szurkoltak az emberek, tapsoltak, zenéltek, énekeltek. Tök jó hangulatot teremtettek és én mindenhol visszaköszöntem, integettem, mosolyogtam, hálás voltam. Azt hiszem, ha a futóteljesítményemmel nem is, de a viselkedésemmel egész jó benyomást keltettem a magyar mezemmel. „Méltóság” – jutott eszembe ez a szó, aki ismeri az Almodovar Futó Egylet  Facebook Csoportot, annak ismerős lehet. :)

Elkezdődött az emelkedő és én tök vidáman vágtam neki a második hegynek. A derekam már teljesen kivolt aggódtam is érte, de már „csak” 15 kili. Igaz, ezervalahány szinttel, na de csak ezt kell kibírni és utána elmondhatom, hogy megcsináltam. Felfele utolértem Pap Csillát, gyanús volt, mert azért ezek a csajok itt körülöttem igazi jó futók, nem olyan hobbifutók mint én. Csillának nagyon fájt a térde, hát nem csodálom, eléggé térdgyilkos volt ez a lejtő. De azért nyomta felfele rendesen, nem is tudtam utolérni. Haladtam a tempómban, miközbe egy botos csávó mondta, hogy vigyázzak, ez a hegy nagyon veszélyes. „Miről beszélsz? Gyönyörű ez a hegy, nincs vele semmi baj” – mondom. Nem kellett hozzá fél óra, hogy azon kapjam magam, hogy kétkézzel kapaszkodok egy kifeszített kötélbe, mindkét lábfejem görcsben van és imádkozom, hogy innen ne essek le. Lenézni nem merek, nem is merem elfordítani a fejem, Egyetlen egy dologra koncentrálok: a következő lépésemre. Vagyis inkább mászásomra. Itt már nagyon sok mentős arc volt körülöttünk, mert tényleg veszélyes volt és főleg úgy, hogy ez egy olyan hosszú véget nem érő szakasz, hogy ha épp megszédülsz és rosszul lépsz, magaddal sodrod az egész mögötted mászó mezőnyt. Ha megállsz, feltartod a sort, ha lassítasz, akkor is, nincs lehetőséged enni, se inni, fel kell érni és ki kell bírni addig.

Soha nem éreztem még futáson annyira a jelenbe magam, mint akkor és azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy szerelmes vagyok ebbe a sportba. Manapság az embernek állandóan pörög az agya, nem tudja megélni a jelent, és ha mégis, akkor le akarja fényképezni, beszélni akar róla, stb. De egy ilyen hegymenetnél, csakis arra tudsz figyelni, mi a következő lépés, még időm se volt félni, pedig tériszonyos vagyok, csak azon imádkoztam, le ne nézzek, meg ne szédüljek.

A köteles rész után kezdett kicsit barátibb lenni az emelkedő. Fellélegeztem, na ezen is túl vagyok, bár gyanús, hogy még nagyon nem vagyunk a 33 kilinél. Nem láttam a végét, egyszer csak kiértünk egy belátható gyönyörű szép hegyoldalra, felettem kígyózó sorok a csúcsig, ami egyáltalán nem volt közel. Minden lépésnél összeszorítottam a fogam ugyanakkor borzasztó szép látvány fogadott ilyet igazából még csak filmeken vagy fotókon láttam. A hegycsúcson üvöltő, szurkoló tömeg, óriási ováció és hangulat fogadott mindenkit. innen egy olyan sík rész következett, ami gödrökkel és kövekkel volt tele, szinte futhatatlan volt, amikor elkezdett lejteni, akkor tényleg át kellett váltanom gyaloglásra, mert ha már eddig sikerült eljönnöm, akkor ne itt kéne kitörnöm a bokámat. Egyébként a Speedgoat jelesre vizsgázott ezen a technikás terepen, egy bokabicsaklás, vagy csúszás nem volt, egyedül az volt a baj, hogy annyira feltörte a kislábujjamat, hogy minden lépés egy késszúrásnak tűnt (mint A kis hableányban)

Szóval egy hosszú hosszú ereszkedés kezdődött, mondanom sem kell, hogy kibaszott technikás volt, volt olyan rész, hogy csak nedves leveleket láttál és vagy volt alatta kő vagy gödör vagy bármi. Zsákbamacska, úgyhogy nagyon óvatosan toltam, nem kéne itt fejreállni. Egyébként végig azon gondokodtam, hogy soha, de soha nem fogom tudni leírva visszaadni azt a brutál látványt és érzést, amilyen ez a pálya volt. Egyszerűen azért, mert nem találom rá a megfelelő szavakat.

És nem az járt az eszemben, hogy még egy szaros 6 órát sem tudok megfutni, hanem hogy itt mindenki hős aki végigmegy, kurvamindegy mennyi idő alatt, ez brutál. És én itt lehetek és átélhetem!

Az utolsó 4 kilinél már hallatszódott a hangosbemondó a célban, szerintem ez mindenkit motívált. kezdett egész jó lenni a talaj én meg rákapcsoltam a maxra, az utolsó tartalékaimat is bele akartam adni, és csak arra gondoltam, hogy amint beérek a célba lefekszem, mert teljesen kivagyok. De most még nyomom mint állat, mindenkit megelőztem, aki az utamba akadt, végre tudtam futni, láttam a végét, itt már egyre több ember állt a pálya szélén és várta a célba érkezőket.

Megláttam a célkaput hallottam a nevemet, majd a csapatunkat, akik már bent vártak a célban. Rögtön kellett keresnem egy füves részt, hogy vizszintesbe helyezzem magam. Lefeküdtem és átadtam magam annak az érzésnek, amit csak akkor érzek, ha valami nagyon keményet hagyok a hátam mögött. Pár perc múlva, amikor próbáltam felkelni, minden megmozdulásnál begörcsölt a combom. Meg kellett innom egy magnéziumot, hogy egyáltalán fel tudjak ülni. Nagyon durván kivoltam, de közben boldog is.

Mondanom sem kell, hogy az utolsók között végeztem a világversenyen, na de aki Amerikából, Dél-Afrikából vagy Ausztráliából repült ide, az nem egy Vincze Zsófi kaliberű futó. Itt a legjobbak voltak jelen. Ami nekem egy más világ. És reflektálva arra a kijelentésemre, hogy nem vagyok extra tehetséges, talán ez a verseny a bizonyíték. A lányoknak a hátukat sem láttam. De tök jó volt a magyar csapat részese lenni, felveni a mezt (amit aztán vissza kellett adni- emiatt csalódott és szomorú vagyok :(((( )

Sokan kérdezték tőle,, hogy vajon ez volt a durvább verseny, vagy az Ultrabalaton egyéni. Nos, ez összehasonlíthatatlan, annyit viszont elmondanék, hogy míg az UB annyira kikészített, hogy már a felénél megsérültem, így nem fogok egy darabig nekimenni, mivel nem éri meg tönkretennem magam egy versenyért. Verseny közben is sokat sírtam, szenvedtem. Ez VB egy olyan hihetetlen mértékű durvulás volt, amit eddig a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, mégis, van bennem egy visszatérési vágy, engem ez motivált. Nekem ezt csinálnom kell, mert a mentalitásom megvan hozzá. Kurvamindegy hanyadik vagyok, ha nem élvezem, és mindegy hogy utolsó vagyok, ha ez engem feltölt és szín(tet) visz az életembe.

Most, hogy magánéletileg kezdem elveszteni minden hitem csomómindenben, futásilag legalább ennyire megjött a hitem abba, hogy még van bennem spiritusz illetve hiszem azt, hogy még javulhatok. Van kedvem futni, nem hagyhatom abba, mert jelenleg ez boldoggá tesz. És amíg más dolgokban tele vagyok kétellyel és félelemmel, addig nekem ez egy olyan kapaszkodó az életben, ami óriási kincs. Kell valami, ami tartja bennem a lelket és ez az.

Ma egyelőre nem kevés időbe telt lejönnöm a másodikról a csigalépcsőn. :D

Strava link: https://www.strava.com/activities/612972739

Eredményllista: http://remote.timingljubljana.si/timing/rezultati.aspx?idTekme=3006&tip=B&disc=WZ&embed=

2013-ban, amikor párosban lenyomtam az UB-t, azaz egybe 106 kilit, a rákövetkező szerdán már toltam is egy 500 m szintes hegyre felfutást egész jó tempóban. Aztán a hétvégén bejátszottam egy háromnapos builsorozatot, ugyanis valamiért a Belfesztet mindig az UB utáni hétvégére rakják és milyen jól teszik :) Majd a péntek-szombat-vasárnap hajnalig tartó bulizás után hétfőn lenyomtam egy edzést és bementem dolgozni. Nem tudom hogy voltam rá képes.

Nos, tudjátok, hogy ez a 220 km mindeddig életem leghosszabb futása volt. A tavalyi 170 vagy az azelőtti 160 nem nevezhető végig annak, így azt mondanám, hogy az ez kb 130ig volt csak futómozgás. Onnan pedig vonszoltam magam. Talán ezzel is magyarázható, hogy az idei verseny minden eddiginél jobban leamortizált. Életemben nem voltam még ennyire rottyon egy verseny után, de szerencsés vagyok, mert ez nem igazán sérülés vagy egyéb egészségi tünetekben jelent meg. Egyszerűen fizikálisan és mentálisan voltam olyan fáradt, hogy minden szabadidőmet az alvásnak szenteltem. Futni alig futottam és halom számra követtem el hülyeségeket ( kirepültek dolgok a kezemből, kamillatea helyett kávét főztem, …).

a Hummus bárban tett látogatás nagyban hozzájártult a felépülésemhez

Most akkor mondhatnánk, hogy ez a korral jár, de ne tegyük kéremszépen! :D

Egyébként nagyon keveset olvasni arról, hogy a versenyek után ki, hogy, mennyi idő alatt és milyen módszerekkel regenerálódik. Engem pedig érdekelne. Egy biztos, hogy az alvást nem lehet semmivel helyettesíteni. Erre mindigis nagy hangsúlyt fektettem. Egész egyszerűen azért, mert ha nem alszom ki magam, nem csak testileg, de lelkileg is szarul vagyok, a munkámban sem tudok annyira pörögni és ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.

jó hír, hogy a szemben lévő építkezés már a vége felé közeledik :D

Amikor beválogattak a magyar csapatba a terepfutó világbajnokságra, amellett, hogy örültem neki, mondtam, hogy srácok én itt UB-t fogok futni 3 héttel előtte, gondoljátok meg,  ha bármi van, akkor legyen pótember, mert bármi történhet velem. Valahogy abba kevesebbet gondoltam bele, hogy mi van, ha nem történik velem semmi és ki tudok menni a többiekkel.

Sokszor vetettem számot a dolgokról, hogy akkor én mit keresek itt és le kellene mondanom az egészet mert:

• nem vagyok ilyen versenyekre specializált terepfutó, mert futok sík maratont, aszfaltos ultrát, ebből jön, hogy
• nem erre edzettem egész évben,
• az Ultrabalton után siralmasan megy a futás, a pulzus az egekben, a tempó meg csigalassúságú lett hirtelen
• nincs tapasztalatom ilyen téren
• valszleg a mezőny végén leszek mert nem vagyok gyors és semmi esélyem
• a másik 3 lány sokkal ügyesebb és jobb futó nálam
• leégetem magam

DE végül úgy döntöttem, hogy elmegyek, mert

• kiválasztottak és ez egy olyan lehetőség ami nem mindenkinek és nem mindig adatik meg az életben
• ebben a mezőnyben amúgy sem lenne esélyem
• 3 embernek az eredménye számít a csapatból. Tehát lehet, hogy az enyém nem, de ha a másik 3 lány közül valakinek valami gondja akad, lesérül, és nem tud végigmenni, akkor az én eredményem is számít. Ha lemondanám a versenyt, akkor ezzel cserben hagynám a csapatot, ha bármi gáz történne.
• Tudom, hogy magamhoz és a körülményekhez képest megpróbálok a lehető legjobban helyt állni
• Már kezdem kiheverni az UB-t, kialudtam magam, edzegetek, jövőhétre, ha nem is leszek csúcsformában, de azért oda merhetek állni a rajtba
• Mert ez egy lehetőség, hogy lássam a nagyokat, “tanuljak tőlük”
• ingyenkaja :D

Na és mit szokás csinálni, ha szar futó vagy, de jót akarsz menni? Venni egy tuti cipőt, ami magától megy. Nos én imádom a Stinsonomat, de épp itt volt az ideje egy igazi technikás terepre szánt cipőnek, így végre megvettem az utolsó méretemben lévő Speedgoatot, nyilván a neve miatt. :P 

a szép Hoka Speedgoat, egyelőre speed nélkül

Olyan sok jól sikerült, számomra sikeres versenyen vagyok túl az évben, hogy kell egy ilyennek is lennie. Mivel tudom ,hol a helyem, ezért nem hiszem, hogy nagy csalódás fog érni a versenyen. A celom, hogy becsületesen végigmenjek a pályán a legjobb tudásom szerint. Téma lezárva.. 

 Marci is írt egy beszámolót, ami szerintem még sokkal jobb is lett, íme tehát egy vendégposzt a blogba:

“Úgysem tudod végigcsinálni, éjszakára ki fogsz dőlni, amikor a legjobban kellene a kísérő” -  nagyjából ennél a mondatnál határoztam el, hogy körbe fogom tekerni Zsófi mellett a Balatont. Két sikertelen egyéni teljesítési kísérlet után harmadszor állt oda a rajthoz, érződött rajta, hogy nem szeretné a véletlenre bízni. Ennek megfelelően egészen komoly kísérő csapat állt össze a nagy napra : Zsófi szülei a kisbusszal és hangosbeszélővel, a bringások (Attis és én), valamint Szabi és Juci, akik szintén hosszú szakaszokra becsatlakoztak biztosítani a hangulatot és a zenét.

A versenyt megelőző hetek nem voltak túl nyugodtak, Zsófi egy elhúzódó vádlisérülés miatt volt feszült (vagyis síkideg), nekem pedig a verseny hetében benyelt betegségnek köszönhetően szakadt le majdnem a fejem a láztól és a migréntől. Szombat reggelre azonban nagyjából minden a helyére került, amikor különösebb felhajtás nélkül elrajtolt a 200 fős egyéni mezőny. Kicsit bénáztunk mire kivettük a bringákat az autóból, úgyhogy Attissal nyomtunk egy full kretént (ő egy egysebességes, rozsdával együtt 20 kilós Csepel csodával), hogy felérjünk a mezőnyre, ami 40 perc után meg is történt. Nyugodt, szinte eseménytelen kilométerek következtek, de addigis gyakorolhattuk a frissítést, meg rendezgettük a cuccokat. MIndkettőnknél volt egy “UB starter kit”, benne többféle zselé, müzliszelet, immodium, sótabletta, neogranormon, szarvasfaggyú krém, labello és nedves törlőkendő. Szóval full extrás volt a kiszolgálás.

Az első negyvenes kellemes hangulatban telt a legnagyobb problémát az okozta, hogy melyik mixet rakjuk be zenei aláfestésnek, ami nem túl “lakossági”. Végül egy ghetto funk alapra kanyarodtunk fel a balaton-felvidéki dombokra. Felüdülés volt a keskeny és forgalmas bringaút után rátérni a kihaltabb, emelkedős és legszebb szakaszára a pályának. Zsófi elkezdte előzgetni az egyéni versenyzőket, közben nyomattam az fb és insta közvetítést, repkedtek a hashtagek. Valahol Pécsely után megérkezett a beígért pusztító meleg, felkerült a kamionos sapka és megkezdtük a locsolást. A frissítőpontokon a taktikánk az volt, hogy Attis Zsófival továbbhajt, én pedig újratöltöm az összes kulacsot a buszban bekészített cuccokból és közben iszonyat jól szórakozom a szülők kommentárjain. Élveztük (legalábbis én) ezeket a kilométereket, legelésző szürke marhák, idilli szőlő lugasok közt ereszkedtünk, messziről látszott a Balaton, tartottuk a tempót, Zsófi sérülésének pedig nyoma sem volt. Ezért minek beszámolót írni? Ne izguljatok az ultrafutásnak nevezett szopás sose fordulatok nélküli.

8-10 óra futás után számítottam rá, hogy már nagyon nehéz lesz Zsófinak. Na ezt az időszakot trafáltuk telibe, amikor elkövettük kísérőként az egyetlen nagy hibánkat aznap. A Varga Pincészetnél (94 km) kialakított ponton egy félreértés miatt azt hittük, hogy a pincén áthaladó futók valahol rövidítenek a pályán és a bringás kísérők elé kerülnek. Ezt sikerült nagyon benéznünk, pánikolás, telefonálás, ész nélküli fel-alátekerés után végre begyűjtöttük Zsófit, akit ez “kicsit” megviselt. Olyan lebaszást kaptunk, hogy meg se tudtunk szólalni és inkább csendben tűrtük a verbális pofozógép szerepet. A legszebb badacsonyi részeken fagyos hangulatban haladtunk át, elkérte az mp3 lejátszómat (persze szar mixet raktam be, amiért újabb lecseszés járt), hogy kicsit egyedül maradjon fejben, mi pedig hátravonultunk azon gondolkodni, hogy vajon meddig tarthat a hiszti. Nem tartott sokáig, mert 105 km körül a hisztit felváltotta az első nagy holtpont, teljes volt a reménytelenség. A felénél se jártunk és már nagyon kivolt, marta a só, húzódott a térdhajlítója és keserven sírt, hogy így esélytelen lesz beérni. Hosszú séta következett, mondtam pár valószínűleg nem túl megnyugtató dolgot, ami közben kicsit elcsuklott a hangom és persze fel kellett vennem hozzá a napszemüveget. Itt jegyezném meg, hogyha egyéni futót kísérsz jó eséllyel szükséged lesz minden pszichológusi képességedre. A szervezők esetleg megfontolhatnák, hogy jövőre mobil lelkisegély állomásokat állítsanak fel, haha.

Balatongyörökre (115km) már vert seregként sétáltunk be (További pro tipp: eszedbe ne jusson bringás cipőben tekerni, mert sétálni fogsz. Sokat.) Zsófi itt feküdt le először földre, felrakva a lábát, hogy tehermentesítse a fullra begyulladt térdeit. Mire szép kényelmesen összeszedtük a cuccokat a kocsiból azt vettük észre már rég elindult, ráadásul futómozgással! Itt ránéztem a facebookra és láttam, hogy valaki bekommentelte, hogy a második helyen volt. Megbeszéltük, hogy “leszarjuk” a helyezést, de azért mégis elég bíztató volt, hogy a holtpont előtt ilyen jó helyen állt. Az első nagy feltámadás után extázisban tekertünk, végre rendes tempóban haladtunk, ráadásul a vártnál jóval tovább sikerült eljutni világosban. Az igazi fizikai és érzelmi hullámzás, a foslét még hátra volt. Mindig volt lejjebb. Mindegyik holtpont egyre nagyobb lett, minden feltámadás pedig egyre erőtlenebb.

Keszthely előtt egy koffeintabletta és egy strava-s ismerős házi pálinkája dobta fel a hangulatom, de utána nagyon lehangoló volt a tó “sarkához” érni sötétben, tudva, hogy hátra van az egész déli part. Átéreztem minden szenvedését. Az éjszakai szakaszt a maximális koncentráció jellemezte. Néha olyan szar volt a bringaút, hogy hátulról, a Petzl Nao max fényereje kellett, hogy ne robbanjunk bele a kátyúkba. Közben valahány kilométertől engedélyezett volt az autós kísérés, brutálisan megnőtt a forgalom a szűk parti utcákon a váltósok megjelenésével. MIndegyik frissítőpont után (ahol megvolt a szokásos kulacstöltés, szülőknek helyzetjelentés) egyre nagyobb volt a káosz, országúti mezőnyverseny stílusban előzgettem végig a kocsisorokat, hogy pár percnél tovább ne maradjon kaja/pia nélkül Zsófi.

Innentől kicsit homály az éjszaka. Kocsmákból szól valami focimeccs (napokkal később esik le, hogy a BL-döntő volt), brekegnek a békák, huhognak a baglyok. Keresem a sötétben azt a kibaszott neogranormont. Toi-toit támasztok. Kérsz még egy zselét? Hagyjál már. Mit kérsz? Basica-t. Elejtem a sótablettákat. Füves részt keresünk. Lefekszik. Sétál. Fut. Sír. Sírunk. Drum ‘n’ Bassre feléled. Megint fekszik. 200-as tábla. Felkel a Nap.

Az utolsó huszasról nincs se képi, se írásos emlék. Le vagyok tiltva, nem nyomogathatom “azt a kurva telefont”. Siófuck előtt felmondja a térde a szolgálatot. 29 perces kilométert nyomunk, a hosszú egyenes utcán látjuk a pontot, de soha nem érünk oda. Komolyan, mint egy délibáb, de van bennem két koffeintabletta, tuti, hogy ott van. Innen nagyon nehéz, esélytelennek tartom, hogy újra fusson. 11 km van hátra, de 100 méterenként lefekszik, majd továbbiceg. Szépen belakjuk az út melletti pázsitot. Látom az elhúzó váltosok arcán a csodálkozást, egy masszőr srác meg is kérdezi, hogy segíthet-e. Köszi, de itt már minden mindegy.

Aztán a sokadik próbálkozásra elindul és fut. Repülőfázis már rég nincs, de a karmozgás viszi előre. Paula Newby Frazer legendás hawaii Ironman befutója jut róla eszembe. Ha levideóztam volna, garantált a milliós nézettség. Ez az igazi UB feeling: szarkészen elindulni 210 km után, működésképtelen lábakkal, mert a fájdalom nem számít.

A célig végigkönnyezem az utat. Befutó, örömködés, csoportkép, aztán kiszáll az adrenalin és beüt a valóság, hogy Zsófi nem tud elsétálni a kocsiig. Szabi kérdezi, hogy megérte-e? Meg hát. Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egyik legnagyobb sportteljesítmény, amit valaha életemben láttam, és ez bizonyára minden egyéni teljesítőre igaz lehet. Köszönet Zsófinak, az egész teamnek és mindenkinek, aki részese volt a 2016-os Ultrabalatonnak.

Végezetül, ha valaki kérné, összeállíthatunk egy listát, hogy mik azok a nélkülözhetetlen dolgok, amik minden kísérőnél ott kellene, hogy legyenek. A legfontosabbakat azonban Attistól lopom, aki szerint ezeket semmiképp se hagyjátok otthon: “Jókedv-öröm-szeretet-boldogság-alázat-kitartás-pozitív energia” (jaja, kicsit nyál)

Szóval menjetek bringás kísérőnek, mert hatalmas szo…, akarom mondani “buli” ;)

Kezdjük ott, hogy UB előtti éjszaka semmit nem aludnunk, csak hogy szolidalítsunk a több versenytárssal,  így viszont nem volt nehéz a kelés, egy éjszakám volt rá, hogy elkészítsem a reggeli kávét. Konkrétan mindent bepakoltam, mindenre gondoltunk, nem volt hiba. Hiba csak bennem lehetett, a lábamban, az agyamban. Minden más a terv szerint haladt. Marci és Attis eldöntötte, hogy ők márpedig végig mellettem haladnak a bringával, nem váltják egymást. Én ebben kételkedtem, de végül megcsinálták, és milyen jó volt így.

Ugorjunk, rajt, pulzus jó, tempó egész jó, olyannyira, hogy a rajt utáni emelkedőn nem is kellett gyaloglásba váltanom. 150-ig mehetett fel a pulzusom, és tudtam, hogy én ezzel is elég jó tempót tudnék menni, hiszen sokat gyorsultam az elmúlt hónapokban (vagyis nem tudom mikor, de jó erőben voltam).

Éreztem a vádlimat, de nem volt vészes. És meg is beszéltem magammal, hogy most amíg tudok, nem foglalkozom vele. A hosszú versenyeken mindig a compress sortomban és száramban futok. Ez egy nagyon érdekes vitatéma. Régen teljesen kiröhögtem a szárazást, de mióta hordom, azóta nem sérültem le verseny közben. Iszonyatosan bejön, most már tényleg szponzorálhatna engem a Compressport, mert annyi jót mondok mindenkinek róluk  :D

Füredig gyakorlatilag semmi nem történt, illetve Kriszti csatlakozott egy részen, minden a terv szerint ment. Az első 50 kilit lazánfaszán lenyomtam 4óra 50 percen belül. Igazából még talán el is lazáztam, mert néha 145 alatt volt a pulzus, de inkább óvatos voltam, meg így esett jól.

A fájdalom tompult én meg elkezdtem felszabadulttá válni. Kezdődtek a dombok, a kedvenc részeim, valahol találkoztam Olival is, akinek végre nem panaszkodtam, hanem elmondtam, hogy minden a terv szerint halad. Igazából bíztam benne, hogy talán mégis jobb lesz amikor rendesen bejáratom a lábaim és így is lett. Ezt hívják úgy asszem, h próba szerencse :D

Ilyen 11 fele hirtelen éreztem h kibaszott kurva meleg van de ezen kívül nem igazán hatott meg a dolog, nyakon öntöttem magam vízzel, frankón tetőtől talpig locsoltam magam, sapkát vette, nem volt baj.  Nem éreztem ezt olyan eget rengető problémának, pontosan láttam az időjárás jelentésben, hogy ez lesz nem akadtam fent rajta. Mondjuk azért durva volt látni, hogy olvadt az aszfalt, először ezt viccből mondtam, aztán egyszervcsak beleragadt a cipőm!!! Jó, nem mondom h nem volt melegem, és nem jegyeztem meg százhúszszor, de nem botránkoztam meg rajta, és nem rontott a hangulatomon. Végre beért Szabi és Juci, akik vonattal jöttek le, hogy kicsit részesüljenek az UB feelingben és együtt legyen a csapat.

nem apróztuk el a bulit

A pontokon egyébként ekkor 4-5 olajbogyót és egy pohár kólát vettem csak el, annyira bejött ez a kombó. Gyorsan hozzáteszem, hogy emellé még ettem zselét és isot is, szóval el voltam látva rendesen, nagyon figyeltünk a frissítésre. Nem, nem kívántam a zselét, és akkor mi van? Ez nem erről szól.  Fogom betolom, ráiszok azt csá. Nem tudom amúgy hogy lehet ilyeneken szenvedni.  Frissíteni kell, nem kívánságműsor ez kérem szépen.

Na gyerekek, amikor elérünk a húsleveses pontra, azért az eléggé ötcsillagos volt. Az a meleg sós lé soha nem esett ilyen jól a sok édes szar után. Rekord idő alatt fogyasztottam el az egy tányér levest, sőt már gyalogoltam evés közben, egy másodpercet sem akartam tökölni üléssel meg állással. Minek?

84 Kilinél óracsere, addig bírta a Suunto, innentől nem látom a pulzust, ami addig tök jól lekötött.

Részadatok: 84 kili 8:óra 31,5 perc alatt, ebből mindössze 7 perc állás volt, gondolom a pisiszünetek, meg amíg a kajáért nyúltam. ez egyébként így 6:05ös átlag, ami egész korrekt, főleg, h szintek is voltak benne és én a lejtőn lassabban mentem, mint a síkon, nehogy szétbasszam a lábam.

Viedó: https://www.facebook.com/runbabyrunblog/videos/vb.138132526588808/174640556271338/?type=2&theater¬if_t=like¬if_id=1464548031585584

Eljött a Varga pincészet, már vártam, mert tavaly itt tök jót ettem, ittam pihentem és kezdtem fáradni. Nem volt kérdés, hogy pincézek, utána meg tudtam hol áll a busz, át akartam venni a Mátrabérc pólóm, enni egy szendvicset. Ehelyett a következő látvány fogadott: Attis és Marci elhúztak bringával. Attis ég integetett is. El. Tovább. Nélkülem.  A kisbusz bezárva a szüleim nélkül. Ezt bazmeg nem hiszem el. Egy fél üveg mentesvízzel a kezemben éhesen, fáradtan elindultam tovább.

Mi a lófasz történik? Hova mennek a kísérőim, nem azért jöttek, h engem kísérjenek? Semmi nem volt nálam, a telefonom Marcinál, hiszen ő közvetített. A sírás határán voltam, gombóc a torkomban, meddig kell vajon így tolnom? A ponton sem ettem semmit, vajon 2 deci ásványvízzel meddig jutok ebben az állapotban? Hogy lehet engem így magamra hagyni? Egy egész team jött miattam, de pont engem hagynak itt? Kétségbe esés, düh, fáradtság, csalódottság kavargott bennem és éreztem, hogy ezek minden maradék erőmet felemésztik. Egy (nekem örökkévalóságnak tűnő) idő után megjelent mögöttem a kisbusz, benne szüleim. Néznek mint Rozi a moziban, én meg ordítok, h hol a faszban vannak a kísérőim? Nem tudják. hát agyfaszt kapok menten, de közbe hívják őket. Végighallgatom, amíg 10 percen keresztül próbálnak közös nevezőt találni, rájönni, hogy ki hol van, nekem közben tövestül hullik ki a hajam és érzem, amint az energiaszintem megy le az idegességtől.

10-15 perc mulva ott vannak. Valami iránító azt mondta neki, h a kísérők erre mennek a pince után, de az a kísérő autókra vonatkozik nem a bringásokra!

Szegény Attist meg Marcit úgy leteremtettem, hogy még mindig bűntudatom van. Nagyon szarul érzem magam emiatt,  túlságosan intenzíven éltem meg a dolgokat és amilyen temperamentumos vagyok, nálam így jött ki a feszkó. Persze bőgtem, minden volt. Viszont annyira felbaszam magam, hogy Badacsonytördemicig leelőztem mindenkit a f.szba. Nem éreztem megterhelőnek, meg számomra ez ismert terep is, ismerem minden emelkedőjét és lejtőjét a szakasznak.

Elértük Tördemicet, tavaly itt éreztem magam a legjobban, szólt a zene, tele szurkoló emberekkel. Most alig vannak (sokkal korábban értünk ide vagy nem tudom mi lehet), a hangulat nem a legjobb, fáradok, pisilnem kell, WC pedig csak a következő pontnál lesz.

Ismerem az utat mint a tenyeremet, nagyon sokat futok itt nyáron, mindig az UBra gondolva. De most, hogy itt vagyok, nosztalgia helyett csak fáradtságot és motiválatlanságot érzek. Mi lett velem hirtelen? Nyűgös lettem, asszem a melegség meg a veszekedés most ütött ki. Sok volt. Nem így akartam ezt, nem így képzeltem és hirtelen megijedtem és elkezdtem sírni.  Ha a felénél ennyire kivagyok, mi lesz itt? Hogy megyek végig???

Átváltok gyaloglásba és ekkor érzem, hogy a jobb térdhajlítóm iszonyatosan fáj. Minden hajlítás nyújtásnál. Baszki neeeee!!! Elgyalogolok a Györöki pontig, lefekszem a fűbe és felrakom lábam. Foson vagyok. Mar a só, látszik a gatyámon a só kicsapódása.

Megmondom a szüleimnek, hogy mostantól kezdve a „Hajrá Zsófi” helyett inkább „Mit kérsz Zsófi” -val bíztassanak. Eszem, iszom, betolok egy Aspirin+C-t és halálra vagyok rémülve, hogy ilyen korán eljött a holtpont. Elolvasom a Facebookon a sok sok bíztató kommentet, posztolok egy helyzetjelentést. Jézusom mennyien bíztatnak, úristen. Azonnal megyek tovább, nincs idő az önsajnáltatásra.

Sziasztok, Zsófi vagyok és foson.

Lassan a gyaloglás átvált kocogásba, majd futásba. Olyan tempót diktálok, mintha nem futottam volna le 100 kilit.  Na, megy ez. De koncentrálnom kell, nem állhatok meg, mert akkor lehet nem tudok elindulni. A taktikám az, hogy mindent futás közbe csinálok. Betolom a zselét, iszom, nem állok meg egyik ponton sem. Így futottam át Gyenesdiáson, majd Keszthelyen

Valahol Keszthely után  becsatlakozik egy figura egy fél literes pet palackkal, amiben valami sötét színű pia van. Mondja, hogy akkor a megbeszéltek alapján hozta a Jéger..helyett igazi házi diópálinkát. Nekem dereng valami ,de tökre nem vagyok képen….percek múlva esett le (nemigaz, mert a Marci mondta), hogy Zalán az a Straváról. Hirtelen leesett minden. Ugyanis az volt, hogy az UB előtti utcsó edzésemhez bekommentelte, h ha Keszthelyen bármi kell, akkor ő ott lesz. Én meg poénból írtam, h egy jéger akkor már tuti lecsúszna. :D

Mátrabérces pólóban nem sétálunk!

Balatonberény után kezdtem újra szarul lenni. Csökken a tempó, növekszik a fájdalom, pisilnem kell, de nem tudok, az összes WC foglalt le kell állnom várakozni. Állok. Na ez szívás. Ez után elindulni…nem tudtam. Elsántikáltam a legközelebbi füves területig és megpróbáltam ezt a lábfeltevéses dolgot, hátha jobb lesz. Kidolgozott koreográfia volt már, lefekszem, Marcira rakom a lábam, kicsit mozgatom, közben eszek, ittam kávét meg ettem finom sós zöldséglevest.  Mondjuk ettől nem lettem frissebb, de jól esett. Na induljunk akkor.  Nem megy. Sántítok basszameg. 140 után vagyunk, nem gyalogolhatok, túl sok van még hátra. újra kell élednem. Ha egyszer ment, többször is menni fog, hiszek a csodákban, de a csodáért tennem kell. Dagadnak a kezeim, mint egy michelin babának. Sótabit! Kettőt! Köszi!

"na, az is megéri a pénzét, aki ezt a fos Ultrabalatont kitalálta" XD

Sétálok. Próbálok kocogni, nem megy, mert sántítok. Fáradt vagyok. toljunk be még egy zselét, abból baj nem lehet. Várunk. Nem jobb. Sötét van és nem látni az utca végét. Ez a fos déli part már csak ilyen. lefekszem a fűbe, mert egyre rosszabb a gyaloglás, ezért az a terv, hogy ha kicsit fekszem, felrakom a lábam, akkor majd úgy feltámadok mint a múltkor. Ne értsétek férre, eszembe sem jut feladni, egyszerűen nem bírok továbbmenni ebben az állapotban. Az emberek csak előznek vissza sorjában.

ennyit mondanék

Egyszercsak közelgő zenét hallok, hangszórót, jön egy egyéni a bringásával. Felállok, nem hagyom elmenni, a zene kell, ez hoz vissza az életbe. Várjatok meg! Felveszem a kocogó ritmust, az elején fáj, aztán csak tompán. Sajnos nem tudom ki voltak, mert amikor oldalirányba néztem, mindig elvesztettem az egyensúlyomat, szóval beszéltem hozzájuk és mentem előre. Csávó mondta, hogy ha nem baj, ő most nem beszélne mert attól hányingere lesz. Nekem újra ment a futás. NEM HISZEM EL! Csoda történt, futok! És nem is akárhogy, konkrétan elkezdtem a tempómat menni és lehagytuk a zenéseket. Mentem, húzott a szivem és fogyott a türelmem.

Arra gondoltam, minél előbb le kéne tudni ezt a szenvedést, és ez futva jobban megy mint gyalogolva. Hányszor hangzott el a az a mondat, hogy "jaj baszki Marci én ezt gecire unom már" :)

Kibaszott keménynek érzem magam, előzgetem a népet és élvezem! Ez igazi újraéledés már a második. Arra gondolok, hogy ha nem lesz nagy baj, akkor talán ez már a taktika része lehet. Tudom ugyanis, hogy a hátralévő 75-öt ezzel a lendülettel nem futom meg, de most az a lényeg, hogy menjek ameddig tudok. Rocky vagyok,  Nemsokára jön a legrettegettebb pont, Balatonboglár. Az elmúlt 2 évben mind itt adtam fel, itt álltam ki. Úgy futok át rajta, mintha az életemért futnék, iszonyat tempót diktálok (nekem az, sőt, itt én lettem a szakaszgyőztes egyéniben, persze semmi durvára ne gondoljatok,k 5:27p/km volt az átlagom, de hát az ott máshogy érződik). Hát megvan a revans, amire vágytam!!

A lábfelrakásos módszer

180 körül újra foson. Ez már a harmadik és egyre nehezebb a feltámadás. Pontosabban nem megy. Lefekszem egyszer, újraindulok, nem tudok. Sántítok, de még az is fáj. Hát velem ez a maradás 40 nem fog kibaszni! Nagyon nem akarok beindulni és fázom is. Sok idő megy el támolygással meg fekvéssel.Ilyenkor amúgy mindig kértem, hol olvassanak fel pár kommentet amit kaptam, ez mindig arra öszrönzött, hogy továbbmenjek. Szóval, bár nem köszöntem meg egyenként nektek, nagyon sokat tettetek hozzá az utamhoz! :)

Kell valami. Zene! Attis berakja a kedvenc futós mixemet, ma már másodszor. Ez egy 2 órás High Contrast mix 2003-ból.

https://www.youtube.com/watch?v=WmiXsFxhH9c

Sokszor hallgatom ezt futáshoz, mert pont a ritmusára tudok lépni. Erőltetett menet következik. Kocogás, minden lépés fáj, de ez ilyen, ki kell bírni. Én akartam ezt, én akarom lefutni, hát most szenvedjek meg érte. Próbálom felvenni a tempót. Jó, már nem mennek az 5:30asok, de simán megy a 6os tempó, azért az sokkal jobb mint a gyaloglás. Úgy számolom, hogy a mix kitart addig, hogy még a 200-as táblán átfussak. Így is lett.

"azért megéri a pénzét aki kitalálta ezt a fos Ultrabalatont" – mondtam állíólag :D

Volt egy pont, ahol nagyon felbasztam magam. Ismertetőjele, hogy egy nagy kapun megy át (tökre nem voltam képbe hol vagyok meg hány óra).  Itt senki  nem állt férre az útból a váltóponton, arrébb kell löknöm az embereket, mert nem férek el, egy szó sem jön ki a torkomon, nem tudom hogy a faszba gondolják, hogy beállnak az útba HÁTTAL…

Sikerült átfutnom a 200-as táblán, lassan vége lett a High Contrastnak betettünk egy újat, de az szar volt és csak csörömpölésnek éltem meg. Mondtam Attisnak, h hagyjuk a zenét is már ezt sem bírom. Hajnalodott közben és szar helyeken jártunk, hepehupás aszfalt, autók, vonatállomás, elég lehangoló volt és persze hogy nem látszott a vége.

Itt már annyira kivoltam, hogy felháborodtam, amikor megkérdezték, hogy kérek e almát. Mégis mit képzel magáról az, aki egy futót almával kínál :D

Próbáltam elhitetni magammal, hogy  hogy egy félmaratont bírok még de éreztem, hogy nem, nagyon szar helyeken járunk, hajnalodik, kerülgetnek az autók, idegesítő, hogy össze vissza kell kerülgetnem a kátyúkat

Atis már meg se mer szólalni, Marci se nagyon, de azért baromira segít mindenki. Megállok, sírok és nincs egy füves rész ahova ledobhatom magam. Úgy érzem az összes vér lement a talpamba a fejemből, muszáj felraknom a lábamat, muszáj feküdnöm, de a következő pont még 3 kili, ami ebben a lassú sánta sétában nagyon sok időbe telik, azt hiszem soha nem érünk oda. Közben a nap is elkezd sütni.

Bőgök. Meg vagyok rémülve. Be kell feküdnöm a kisbuszba. Ha már a kisbuszba kell befeküdnöm, ott baj van. Fázom nagyon. Nem segít a koffein. Eltotyogok a pontra, pont úgy, mint ahogy tavaly és azelőtt a feladás előtti percekben.  

De most nem adom fel! Kiszállok a kisbuszból a meleg takaró alól, és elkezdek továbbszédelegni. Ugyanolyan fosul vagyok, semmi nem javult, nincs jobban a lábam se, sántítók mint az állat és minden ötödik lépésnél meg kell állnom pihenni.

Most a legnehezebb, az hittem h ez a 10-12 kii semmi. Nem tudom, hogy sikerül e egyáltalán besétálnom ilyen tempóban.

Elindulunk a kisbusztól, jön mindenki. Pár lépés után utánunk ordítanak „elvigyünk a célig kocsival?”

„ Köszi de baszki nem adom fel”  ( Anyád! – gondolom, a többiek ki is mondják)

„ De nézz rá, nem tud járni se!”

Na innen szép nyerni…Mi lesz itt, le kell feküdnöm, pedig csak pár métert mentünk. Lefekszem, felrakom a lábam, de nem javulok. ezt eljátszom 5-6szor.

Közben Szabi megígéri, hogy ha végigmegyek, egy éjszakájára minden piámat fizeti a buliban. Ezt nem hagyhatom ki . :)

Marci, Attis, Szabi, Juci kísér biciklivel, tök türelmesek, perceket állunk, keresem a füves részeket, fekszem, felkelek, megyek 20 métert, újra lefekszem.

Ezért futottam? Hogy az utolsó 10 kilométert 4 óra alatt tegyem meg? Most komolyan ennyire balfasz lennék? Nekem itt ma még futnom kell. De legalábbis kocognom! Nem bírom ezt a szarakodást, nem bírom elviselni saját magamat, a nyávogásomat, a szenvedésemet.

Megígérem, hogy háromra felkelek és megpróbálok kocogni. Brutál csúnyán kocogok, féloldalasan, de nem állok meg mert ez az utolsó esélyem, megpróbálom rendezi a mozgásom. Kell hozzá 1-2 perc, de mennek a 7:30asok, szuper. Ez már sokkal jobb, így szépen elkocogok a célig, a fájdalom meg bekaphatja!

Közben elhalad mellettem a Runner’s Worldös busz, az oldalán velem. Na, mondom, kicsit sem ciki, ahogy most kinézek, de ezt is leszarom természetesen. Eljön az utolsó pont, mindenki szurkol én meg elbőgöm magam. Közel vagyok ahhoz a kurva szalaghoz. 3 éve ezt várom és már csak 3 kilire vagyok. Meghatódottság, fáradtság és fájdalom kavarog bennem, de haladok, ha lassan is, haladok. Beértünk, ezer ember én meg csak nézek, hogy merre kell lefordulni a célig.

Hát bőgtem, na (ennél sokkal égőbb képeket is láthattok fent)

Befutok a célba sírva, de amint a kezembe kapom a szalagot, valami megmagyarázhatatlan nyugalom lesz úrrá rajtam. Vége van, lehet állni, lehet feküdni, pihenni, mindent. Idő: 26:12:49

Itt van mindenki, aki számít, csomóan gratulálnak én meg elégedetten ülök le a fűbe. Nem igazán tudok mit kezdeni magammal, mert sok idő kell, hogy felfogjam, mi történt.

Fotó: Török Töce - kurvára elkapta a pillanatot

A hazaút hosszú és fájdalmas volt, lassan már tudok normálisan járni, futni még nem. Azóta is olyan alvásrohamok jönnek rám, hogy pálcikával kell néha kitámasztani a szememet a melóban. De hétvégén buli van, ünneplés, úgyhogy rajta vagyok a felépülésen.

 #teamzsofi   (+ Juci aki fényképez)

Már a verseny előtt tudtam, hogy jövőre itt nem indulok el egyéniben. Ez a tervem nem is fog megváltozni, nem szoktam ilyenekben csak úgy össze vissza kijelentéseket tenni. Egész egyszerűen az a fő oka ennek, hogy én ekkora távon lesérülök. Márpedig én egészségesen szeretnék versenyezni és ezt a kínzást a testem nem érdemli meg. Másrészt nekem segítők nélkül ez nem megy. Márpedig én nem akarok emberektől függeni. Kísérők nélkül az UB szerintem nem buli, hanem egy nagy önszopatás de ha meg nem élvezem egyetlen pillanatát sem minek indulok.

De megvan a tervem jövőre, az Ultra Trail Hungaryn szeretnék indulni. Tök jó az a verseny, csak kell sokkal több közönség és hájp és akkor ez lenne a legjobb :)

Strava link:

1. rész: https://www.strava.com/activities/592820152

2. rész: https://www.strava.com/activities/592821370

• 72 a 202 induloból ért be, ebből én 9. lettem összetettbe (női 4.)
• egy grammot sem fogytam, amikor hétfőn mérlegre álltam, igaz, a vasárnap evéssel és alvással telt ( a jajjgatáson kívül)

Nagyon nagy figyelmet fordítottunk az éjaszakára edzésre, ezért sokszor hajnalig buliztunk és táncoltunk, jó, mondjuk ott persze máshogy kell elképzelni a frissítést, de én azt gondolom, hogy ez is hozzátartozik a készüléshez :D

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Utóirat

Két féle ember van, akire bizonyos szempontok alapján felnézek. Az egyik kategória, amikor tudom, hogy sosem lehetek olyan amilyen ő, sosem tudnám megcsinálni.

A másik, amikor azt szeretem valakiben, hogy ugyanonnan küzdötte fel magát, ahonnan én is tehetném. Nekem ez az utóbbi ad motivációt és én is valami ilyesmit szeretnék átadni az írásaimon és cselekedeteimen keresztül. Lássátok, hogy el lehet érni dolgokat, egy olyan átlagembernek, mint amilyen én is vagyok. Semmiképp nem akarom, hogy azt gondoljátok, h ufó vagyok. Aki ismer, akivel bulizni szoktam, pontosan tudja, hogy ugyanolyan ( hülye) vagyok, mint bárki (vagy inkább még idiótább). Csak nekem épp ilyenfajta céljaim vannak. Ez fontos. Célok nélkül kurva szar lehet élni, csak bele a világba. Ebből jön a „mi értelme az életnek”, a mások bántása, az irigykedés, a kiábrándultság. Nem a futáson van a lényeg. Hanem azon, hogy találj valamit, ami örömet okoz és amiben ki tudsz teljesedni.

Egyszer sikerült elmennem a célig az Ultrabalatonon. Amikor párban indultunk Balázzsal és én a bringán kísértem. Ez az egyetlen célbaérésem.

UB 2013 láthatóan élveztem a kísérést (amúgy igen) :D

Egyéniben ugyebár még sosem ment. Azt hittem, hogy majd idén fog. Mindenem megvolt hozzá. Aztán elkezdett fájni a vádlim és én ezen hetekig idegeskedtem. Aztán egy héttel az UB előtt a fő-fő kísérőm, a Marci jól megbetegedett, na itt már agyfasz közeli állapotba kerültem, végre találtam vkit akiben tényleg száz százalékosan megbízom, erre bazmeg beteg. Eközben kezdtem persze énis a betegség tüneteit produkálni, a lábam meg nem javult. 

Ennyire még sosem volt stresszes az UB előtti hét. Még akupunktúrára is elmentem kétségbeesésemben, ahol kaptam csít, hogy jól menjen a futás. :D

Holnap 3:30kor kelek, 5:30kor rajt. Tudjátok mit? Mindent megtettem és innentől kezdve nem vagyok hajlandó idegeskedni. Lesz ami lesz, megyek ameddig megyek. tudom, hogy egy kemény harcos vagyok, és nem fogom az első fájdalomnál feladni, tudom pontosan, hogy a meleg ki fog belőlem venni, hogy érezni fogom a vádlimat minden lépésnél, de sok csodát megéltem már az ultrázás során ezalatt a rövid pályafutásom alatt, még az is lehet, hogy a fájdalom alábbhagy amint bemelegszem. Ha meg nem, akkor nem.

Kész. Jövőre UTH, mert én még egy ilyen hét stresszt nem vagyok hajlandó elviselni. Maga a tudat, hogy másoltől függök, teljesen kikészít. egy terepultrán magadra számíthatsz azt kész. Ezt fogom tenni jövőre. 

De idén még mindenemet odadobom az Ultrabalatonnak, a végletekig elmegyek, ameddig tudok. ezt megígérhetem. Minden Ultrabalatonra úgy megyek, mint a katonák a háborúba.. 

UB 2015

Az oldalamon pedig folyamatosan közvetít Marci, aki közben úgy néz ki, meggyógyult (azt mondta) :D

Mondhatjátok, hogy két hét már nagyon kevés a versenyig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Van viszont valami, ami miatt újabban mégis kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.  Nevezetesen az, hogy már 2-3 hete érzek a jobb vádlimban egy izomcsomót, ami csak nem akar magától kisimulni és néha fáj, néha feszül. Nem annyira, hogy ne tudjak futni, épp csak annyira, hogy attól fossak, hogy majd a századik kilométerig sem fogok eljutni ha ez nem javul addig.

Foglalkozom vele egyébként már (eddig megpróbáltam nem figyelni rá), szóval még sok minden történhet, ma pl nem fájt annyira, de a keddi futásomon azt mondtam ha ez nem javul, akkor szüneteltetem az edzéseimet. Meglátjuk. Na jó, nem meglátjuk, hanem kurvára aggódom..

De bakker nem múlhat egy ilyen kis szaron az idei UB! Nem és kész és ezért nem vagyok hajlandó ezen sokat aggódni.  Idén 1700 kili van már most a lábamban és több szint mint az eddigi években. És ezek nem ilyen össze-vissza futások voltak, a legtöbb minőségi edzés. Idén volt az első év, hogy nem sérültem le.  ez a 2016 nekem kedvez, érzem. Annyi minden jó történt velem az elmúlt hetekben, hogy tulajdonképpen már vártam h mi fog elbaszódni. Szóval én azt mondom, örülök, hogy „csak” a vádlim fáj, lehetne sokkal rosszabb, inkább megbecsülöm amim van.

Például azt, hogy nem kell aggódnom a bringás kísérő sztorin, mert asszem megtaláltam a legjobbat, szóval megvannak hárman. Hát ezt sem bízom a véletlenre asszem és remélem h a 3ból egy mindig velem lesz és nem alszik be. Mert kettő biztosan :D Szóval már azon is aggódhatok, hogy ne csak én ne betegedjek le de a bringásokra se essen rá egy vasaló, ne basszon el minket egy autó és ne együnk szar helyen a versenyig.

Közben feladtam az elveimet és megalkottam eme szuper Facebook oldalt, ahol követhettek, valszleg az Ultrabalatont is végig streamelem különböző kilett, meghalós képekkel és videókkal, ha a térerő is úgy akarja :)

Ja és ma reggel ez a virág várt a recepción reggel, az egyik blogolvasómtól, aki gondolt a közeledő névnapomra. Ilyen azt hittem csak a filmekben van, vagy ezt úgy szokták, hogy a csaj magának küldi el a virágot :D

Na szóval ezek vannak, aki megy UTH-ra azzal találkozom vasárnap délután, mert megyek önkénteskedni, attól félek ez azzal jár, hogy jövőre benevezek., de ne szaladjunk még ennyire előre :)

 Azért van más is amit nagyon várok, de ezt majd nemsokára világgákürtölöm, vagy esetleg ti előbb értesültök róla valamelyik újságárusnál  :)

Olyan az én bringás kísérő projektem, mint a Harry Potterben a sötét varázslatok kivédése tantárgy. Mindig más a tanár és mindig jön valami para.

Már-már hagyomány, hogy az eredeti kísérő lemondja, ráadásul mindig valami nagy faszság az indok. Ez idén is így volt, de ez most olyan amit megértek, ráadásul időben vagyok és amúgy sem megyek egyedül, szóval elgondolkodtam dolgokon.

Mégpedig azon, hogy ha minden így marad a versenyig, talán nem is kell nekem kísérő. 3 éve meg akarom csinálni ezt az időközben 220 kilométerre nőtt kört. Vajon pont ezen múlik? Szerintem nem.

Lehet, elég lesz a kisbusz meg a 2 spanom, aki persze addig fog tekerni, amíg meg nem unják, majd éjszaka, amikor tényleg jó lenne nem egyedül mozogni, lefekszenek pihenni. Mégis mi van akkor? Semmi. Megyek tovább.

Gyerekek, soha ennyire nem éreztem magam felkészültnek az Ultrabalatonra, holott még van egy hónap. Ha most valaki azt mondaná, hogy jövő héten fussam le, én tuti nekimennék.

Baromira  vacillálok azon, hogy keressek-e egy normális kísérőt egyáltalán, vagy  bízzak magamban és merjem meglépni ezt a félig egyedül témát. Mi van, ha most ezt gondolom, de utána meggondolom magam és késő lesz?

Inkább megyek egyedül, mint egy olyan kísérővel, akivel mondjuk nem vagyunk egy hullámhosszon.

Nagyon sokat gondolkodok mostanában ezen, hisz ez a következő versenyem, az év célversenye, amire tényleg sokat készültem és egyre többet gondolok rá és nagyon várom.

Ez az egyetlen versenyem ahol mindig segitenek, lehet pont ez a rossz, lehet ha egyedül lennék erősebb lennék? Nem lenne kinek nyávogni, az tuti :) 

Hát mondanom sem kell, hogy az utóbbi 2 hétben csakis a verseny forgott a fejemben. 54 kili 2800 m szint. Brutttttál. Nade tekerjünk egy kicsit vissza, hiszen történt előtte egy baromi nagy változás a futóéletemben, amiről eddig direkt nem írtam, nevezetesen, hogy eladtam a leklem Olinak :D Ez úgy volt, h a 100 kilis bajnokság után dumáltunk és azt éreztem, hogy most egy olyan ponton vagyok, hogy kell, hogy valaki futásilag kicsit törődjön velem, hogy itt az idő, hogy kipróbáljam, milyen, ha valaki komolyan edz, és nemcsak kimegy futni. Vannak olyan céljaim (semmi extra, csak pl egy jó kis sík maraton, ilyenek..), amikhez nemtudom miket és hogyan kell edzeni.

Mióta elkezdtem futni, mindig Olivérhez fordultam a mindenféle kérdéseimmel és mindig segített szóval ki volt már építve egy bizalmi alap, de azért félem. Én egy eléggé szabadon szárnyaló, öntörvényű és önnálló csaj vagyok, nehogymá valaki megmondja, hogy mit csináljak... De aztán megkaptam az edzéstervet és nem éreztem azt, hogy le kellene mondanom dolgokról, helyette új kihívásokkal találkoztam, ami még izgalmas is volt. Például a vasárnapi másfél órás menetek a szombat hajnali bulizások után. Azt hittem nem fog menni, de a végére egészen jól esett kicsit mozogni a friss levegőn, kb ezek a futások mentették meg ezt a napot. Na de ennél többet nem is akarok írni erről, nagyon friss még ez a dolog, de a versenyen már sokat segített ..

Oli bemondta a magic numbert, azt a max pulzust, ami Mátrakeresztesig tartanom kellene, ez volt a 165. Na mondom, kurvajó, VTM-en az átlagpulzusom volt annyi, ha ezt betartom akkor akár el is áshatom magam. Nos, ez nem így volt és tulajdonképpen ennek a számnak (is) köszönhetem a versenyt, de ezt azért kifejteném bőven, mert nem ennyire egyszerű. Először is, kicsit lazábban kezeltem a dolgokat, mert amikor pl 168-at írt az órám akkor azt még simán lekerekítettem, mondom ez majdnem 165, de visszafogtam magam, és nem mentem főlé. Viszont, és ez a fontos, ki akartam használni ezt a számot, azaz amikor mondjuk 150 körül voltam, akkor gyorsítottam, h nehogymá itt szarozzak, ez a max akkor ez a max, de nyomni kell a felső határig, szóval ez a pulzushatár nem csak visszafogott, hanem húzott engem. 

Na de kezdjük onnan, hogy a verseny előtti előtti éjszakán lassan hagyománnyá vált, hogy egy jó kis vádligörcsre ébredek, ám ezúttal sem esstem kétségbe, elvégre a 100-as versenyen is bebizonyosodott, hogy itt még semmi nincs veszve. 

RAJT, sajnos vagy nem, én a mezőny hátulsó közepéről indultam a legnagyobb embertömegben, gyakorlatilag sétáltunk jó sokáig, mondjuk nem is nagy baj, belőlem ez a séta kihozta a 170-est, de ez inkább az idegesség, meg szerintem az is, hogy az első órában olyan szinten feszült a vádlim, mondom mi lesz itt, ha már most be van állva, de ez egy óra után teljesen rendeződött. 

Az első 10 kili azzal telt, hogy bennragadtam egy bolyban, ami nem volt túl gyors, de a single track miatt nem tudtam és nem is mertem előzni, meg tonképpen így visszagondolva jól is tettem, mert garantáltan nem tudtam elfutni az elejét, gyalogoltunk végig kb. Aztán Kékesig meg alapból kb csak gyalogol az ember. Itt már elővettem az emelkedőgyalogolási "tehetségemet" és sétálva előzgettem pár embert, mert simán bírtam, sőt, kívántam! :) Volt egy kis eltévedés, egy kb 20 fős csoportal, de végül megtaláltuk az ösvényt, nem hagytam magam kizökkenteni a hangulatból, nem hagytam, hogy kivegyen belőlem ez a kis para és megígértem magamnak, hogy ezentúl nem az előttem lévő embert nézem, hanem figyelem a felfestést és a szalagokat. Csak magammal foglalkoztam és átadtam magam az élvezeteknek. Közben pont beértem Viktort a Kékes előtti métereken, amikor megláttam a pontot annyira de annyira elkezdtem örülni, hogy igen, feljutottam, nem futottam el az elejét és most végre elkezdődhet a verseny, persze még sok van, de végre lesz futható rész, mert eddig csak kirándultunk.

 Ettem, ittam, és már mentem is tovább, na és innentől kedzve egy olyan mágikus transzállapot lett rajtam úrrá, amikor az ember csak a jelenben él, amikor átéli a dolokat, leszartam a multat, leszartam a jövőt. Nem értekel semmi, csak azt érzem, hogy ez így most szuper jó ez az én versenyem, nekem itt kell lennem, át kell élnem ezt. Az idő szenzációsan gyönyörű volt, a tájat meg órákig tudtam volna bámulni, egyre kevesebb ember volt körülöttem, csak én vagyok és a természet. Olyan erős csajnak éreztem magam, mint még soha. Azt gondoltam, hogy bárhogy is lesz, ezekért a pillantokért (órákért!!) megéri annak lennem aki vagyok, nem akarok megváltozni, minden helyre került az életemben és most jóóó és soha nem akarok elfelejteni ezt az érzést, mert engem ez éltet. :)

És eszembe jutott az a szám, amit pont reggel hallgattam és ami azóta sem megy ki a fejemből és ezt énekeltem, és akit előztem az szerintem totálisan hülyének nézett, hogy jön egy hülye csaj és nem elég, hogy előz még énekel is magában. Ez tuti bolond :D 

Ez a szám most teljesen beleégett az agyamba, különösen 1:40-től, mert azt a részét tudtam, h "come back home, why dont U come back home, come back home where you belong" ahhh... És egyszercsak Sombokornál találtam magam, ahol olyan lazasággal és röhögéssel vetettem bele a mélybe magam (persze csak ésszel, ahogy terveztem), pont beértem Fatit, utána még kicsit mentünk együtt, majd a síkon rákapcsoltam, mert élveztem, hogy végre futhatok. Ezt a részt a táborból ismertem, eszembe jutottak Német Csaba szavai és tanácsai, egyébként ezek sokszor eszembe jutottak, nagyon sokat köszönhetek neki, baromi hálás vagyok ezért a táborért. 

Kezdett meleg lenni, egész eddig fölöslegesnek éreztem a napszemcsit, most mégis felvehettem. Még mindig imádtam mindent és mindenkit. Tudjátok, van az amikor annyira megtalálod a helyed, olyan boldog vagy, hogy még az ellenségeidet is imádod, mert nélkülük nem biztos, hogy most itt lennél. Na ez ilyen volt. Az én napom, egy álom, ami valóság. Borzasztó intenzív érzés. Asszem mondhatjuk, hogy ebbe a szívem-lelkem benne volt. Itt kiadhadtam azt a sok energyt, amit - valljuk be - máshol nem tudok. 

Ekkor teljesen jól ment a 158-165 közti sáv, jónak éreztem magam nem éreztem nagy fáradtságot, vittek a lábaim és olyan hirtelen jelent meg a Galyatetői pont, hogy el se hittem, hogy már ott vagyok. Viola töltött nekem kólát, minden tök ismerős volt, itt táboroztunk még pár hete. Mentem tovább, elkezdődött megint valami nagyon futható rész, ami ismerős is volt.

Amikor ezeket a pályálat futottam a táborban akkor kb már 100 kili volt a lábamban a héten + buliztam előtte, teljesen halálosnak tűnt minden, de reméltem, hogy kipihenve ezt majd nem így élem meg, és bejött. Teljesen jól voltam, jó persze azért ez nem egy teadélután, máshogy voltam jól :)

Imádtam. Egyszerűen imádtam és nem akartam, hogy ennek az érzésnek vége legyen, de azt hittem nem is lesz. Olyan volt mint egy álom, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire faszán élem meg, közben meg kiderült, hogy a csajok közt a második helyen állok, ami eléggé vagány, előttem meg nyilván Wermescher Ildikó volt, gondoltam, mekkora királyság lenne megtartani a pozíciómat, de ha nem jön össze akkoris már megérte eljönni ezért az érzésért. 

Ágasvár előtt értem be Endrút, aki tök rendben volt, de nem láttam rajta semmilyen extázis érzést, ment és mondta h minden OK. Azért persze egy két káromkodást hallhttaak tőlem a felfelemászásnál, de azért azt is hozzá tettem, hogy tolnom kell neki, kőkeményen. És felele hirtelen eszembe jutott egy szám, amin még magam is meglepődtem, nadehát mire képes az emberi agy ilyenkor. 

" Ez a szerelem tánca

Amit járunk mi

Kitölti az éjszakát

Nem számit már semmi"

Ne kérdezzétek, ezt nem tudom megmagyarázni :D Szóval ezt is eldúdoltam magamnak, pedig nem hallgatok CopyCont. Az ágasvári leereszkedés meglehetősen simán ment. Ja és tudjátok mi a jó? többen is megdícsértek, hogy mekkorát fejlődtem a lejtőfutásommal kapcsolatban és én is éreztem, hogy nem is megy rosszul, konkréten jól ment. Mondjuk gyakoroltam is az előző hetekben. 

Na újabb futható terep, valami srác kért egy sótabit, cserébe tudta az utat, mert majdnem rossz felé kanyarodtam. Ezt nem hiszem el már Mátrakeresztesen vagyunk? Ez az utcsó pont, közben a napszemcsimet szanaszét törtem, nembaj, úgy sem néztemki jól benne, itt lelocsolták a fejemet, és én ezért nagyon hálás voltam, pont előtte éreztem, hogy azért már nagy a forróság, ég az arcom, a karom, mondjuk leszartam, de ettőlmég figyeltem a testem jelzéseire. Újabb kóla és sóskeksz és nem szórakoztam, mentem is tovább. Tudtam, hogy  Muzsla = "azt hiszed hogy felértel de nem értél fel". Ezért soha nem hittem azt, hogy fent vagyok, így azért eléggé kellemes meglepetés volt konstatálni, hogy felértem és innentől kb csak lejteni fog. Azt azért el kell mondanom, h persze most hiába nyomhattam volna 170es pulzust, nyilván erre nem voltam képes, DE!!! És itt jön a de, a kisebb emelkedőket itt már próbáltam megfutni és nem gyalogoltam, csak a meredekeken, már nem esett olyan jól a gyaloglás, mint a kocogás, és a síkon meg nyomtam mint állat, a lejtőket is. Beértem pár embert, akik gyalogoltak, persze próbáltam húzni őket, egyet sikerült is rábírnom, hogy ugyanmár ne most gyalogoljon és hagyja hogy egy csaj megelőzze. Nem is hagyta és bejött előttem fél perccel a célba. 

A végén, bár lejtő volt, de nagyon oda kellett figyelni, full hepe-hupás volt a talaj, vigyáznom kellett, nehogymá pont itt essek el a végén. Szóval toltam neki VÉGIG széles mosollyal az arcomon, de frankón végig a rajttól a célig, ugyanis nem hittem el, hogy ez a valóság. 

Beértem a célba, életem legjobb versenye, söööör, király vagyok. Boldog vagyok. Nagyon! :)

 Innentől kezdve nekem semmi dolgom nem volt, csak az, hogy jólérezzem magam és én ezt elég jól tudtam teljesíteni, baromisokmindenkivel tusdtam dumálni, csomó ismerősöm volt. Töksokmindenki gratulált teljesen zavarban voltam, de tökre örültem neki. :))

Anikó mögöttem ért be harmadiknak, Szóval így volt teljes a dobogós kép. 

A Straván pedig láthatjátok a fontosabb adatokat: https://www.strava.com/activities/547191456

Sajnos a Live Stream erősen el lett baszva, így még a hivatalos végeredmények és idők sincsenek meg, de ami késik nem múlik.

És hogy mi van azóta? Egy kurvanagy zuhanás. Borzasztóan életm meg a vasárnapot. Mármint fizikálisan tök jól vagyok, még a Vivicittára is kimentem és megnéztem a rajtot, sétáltam vagy 6-7 kilit, ma is tök jól vagyok, igazából várom, hogy fussak (kocogjak). Györgyiéknek volt egy egész sátruk, ahol a Futásról Nőknek oldalt képviselték, ahová én is szoktam irogatni, és kaptam is tőle egy szuper pólót, alap h leszelfiztem:

(Ja ezt még leírom, hogy van egy Bessenyei Zoltán / Bash Zoltán nevű "zaklatóm" aki először facebookon, majd emailen irogatott, elvileg az egyedül futunkban látott meg, és nem akarta megérteni, hogy nem akarok vele találkozni. Remélem most már levágta, mindenesetre, ha eltűnök, légyszi ezen a nyomon induljatok el! XD De amúgy már megírtam neki és elfogadta a helyzetet.)

Szóval ez van, az  emberek szerelmesek lesznek, összejönnek én meg szerelmes leszek egy futóversenybe. XD

Azért lelkileg ez a megborulás a fáradtság jele is, mert mostanában azért eléggé jól éreztem magam a bőrőmben. Végre önmagam vagyok, nempedig önmagam árnyéka. Sőt, idő közben, ahogy kitavaszodott, azzal a lendülettel visszatért a régi önmagam, az, akit (hát kiírom) imádok :)

Másrészt viszont kibaszottul magányosnak és egyedül éreztem magam. Az jutott eszembe, h lefutottam egy versenyt, kurvajól és akkor mi van? Itt vagyok egyedül a kétszer akkora lakásban, mint amire szükségem van és nincs kihez szólnom. 

Nagyon fontos ezt leírnom, mert nem akarom, hogy azt higyjétek, hogy nekem minden fullos, odamegyek lefutom, bulizok, melózom, mindenem és mindenkim megvan. 

De nem panaszkodhatok, kurvajó családom és barátaim vannak, szeretem az életemet, csak nincs kivel megosztani. Ennyi és nem több. Elég is a hisztiből, mert egyvalami fontos, hogy senkivel, de senkivel nem cserélném el az életemet. Szeretem és azt is szeretem aki vagyok, és érzem, hogy még  nagyon nagyon nagyon sok van bennem. :)

A 100 kilométeres verseny másnapján ugye munkanap volt, nagyon fáradt voltam egész héten, de azért úgy érzem, a munkahelyemen hoztam a szokásos teljesítményemet, persze amint hazaértem hullafáradtam kaja, alvás és már vége is volt a napnak.

Az elmúlt hetekben folytattam a felkészülésemet, de egy kicsit jobban ráfókuszáltam a terepre, mert az Ultrabalaton előtt még egy óriási kihívás vár rám. A Mátrabérc Trail egy kurvadurva verseny, nekem legalábbis. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, mert ha lett volna, lehet nem adtam volna le ilyen könnyen a nevezésemet.

az új hobbim - libegőzés máshogy

Na de mi történt még? Készült velem egy kétrészes nagyon hosszú interjú Györgyi oldalán, természetesen semmiféle észosztás nincsen benne, egész egyszerűen csak egy bemutatkozás azoknak, akik nem ismernek, de már hallottak rólam innen-onnan. Mesélek a kezdetekről, a miértekről, célokról illetve a hozzáállásomról természetesen észosztásmentesen:

http://blog.futasrolnoknek.hu/hiszen-mar-ultrarunner-interju-vincze-zsofival/

Aztán volt még egy szuper dolog, Szasza lőtt rólam pár képet, az otthonomban (értsd: Normafa), mondjuk elég spontán volt, ezért nem az ünneplő futószerkómat vettem fel, futás közben rám írt, hogy 10kor tali én meg akkor értem vissza, de nagyon jók lettek a képek, olyan, mintha futó lennék :D Azt hiszem ezek azok a képek, amiket mutogatni fogok a gyerekeimnek és unokáimnak, hogy nézzézek, valaha én is voltam szép és fiatal. Mások félmeztelen fotósorozatokat készítenek magukról talpig sminkben, de ez vagyok én, itt nőttem fel, itt futottam a legtöbbet életemben, nem baj, ha meg van örökítve :)

A húsvéti „szünetben” rész vehettem a Németh Csaba által vezetett terepfutó táborban. Nagyon vártam és tudtam, hogy hasznos lesz, de azt nem, hogy ennyire. A tábort megelőző hetekben már kezdtem befeszülni, elegem volt a melóból, Budapestből, az egyedüllétből, de közben a körülöttem lévő emberekből is.

Sajnos úgy jött ki a lépés, hogy pont a tábor előtt fárasztottam ki magam futásilag, erre legyen mentség az, hogy megvettem a rég kinézett Suunto Ambit3 Run órámat, és muszáj volt rendesen letesztelnem. Ezt a fáradtságot valamennyire még fokozta az esti céges ivászat és egész éjszakán át tartó táncolás, így péntek délben eléggé megfáradtan indultunk le Galyatetőre, de aznap csak egy laza ismerkedő futás volt előírva, gondoltam csak túlélem valahogy.

ha buli akkor nagyon buli :P

ha másnap akkor nagyon másnap :S XD

A tárborban teljesen vegyes társaság verődött össze, szinte majdnem hogy senkit nem ismertem és ennek örültem is.  Egy közös téma volt ugyanis, a futás és annak szeretete, úgyhogy egy csöppet sem izgultam amiatt, hogy bárkivel nem találom meg a közös nevezőt.

Egy háromágyas szobába kerültem két lánnyal, mindkettő rendkívül barátságos és jófej volt, de tényleg. Én voltam a tipikus rendetlen lány a szobában, de tulajdonképpen nekem a káosz a rendem.

Csaba ismertette a programot, délelőtt egy hosszabb, délután egy rövidebb futás, majd jóga, vacsora után pedig egy kis élménybeszámoló, videó nézés és kérdezz-felelek a program.  

Ami nekem nem kis problémát jelentett (volna), az a reggel fél8as reggeli úgy, hogy 9kor rajtolunk el a délelőtti futással. De nem jelentett problémát, mert volt annyi előrelátásom és vissza tudtam magam fogni annyira, hogy a reggeli tejeskávémon és almámon ne nagyon egyek. Így pár emberrel ellentétben nagyon jól esett az összes reggeli futás, néha közben betoltam egy vitatigrist, de egyébként nem hiányoltam semmit. A délután viszont egy horror volt. 12-1kor ebédeltem, levest, meg valami zöldséget, szóval nem sokat, könnyűt, de délután annyira szarul voltam, nem voltam hozzászokva, hogy ebéd után 3 órával meg kell mozdulnom.

Az első este mindenki bemutatkozott egy pár mondatban, mióta fut, mi a legközelebbi célja. Érdekes volt a többieket hallgatni, hogy mennyire sokféle céljai lehetnek az embernek. Nagyon sokan, közülük én is elmondtam, hogy szeretnék fejlődni a technikámban, főleg a lejtőfutásban, ami nálam leírhatatlanul siralmasan megy. Azt hiszem én voltam az egyetlen, aki a Mátrabérc Trailt nevezte meg a legközelebbi céljának, és milyen jól tettem. Nagyon sokszor mentünk azon az útvonalon (csak az ellenkező irányba) és Csabi nagyon sokat magyarázott a versenyről, a pályáról, úgy éreztem, külön kis gyorstalpalót kaptam, közben meg ahogy néztem a terepet, szinte felfoghatatlanná vált számomra, hogy én ezt végig letolom, még akkor is, ha a legtöbb részt meggyaloglom. Egyszerűen brutális ez a pálya nekem, akinek élete egyetlen hosszabb terepfutása a VTM volt, ami ugye tudjuk, hogy nem a technikás és szintes pályájáról híres. :)

Szóval közkívánatra megismerkedhettünk a lejtő és emelkedőfutás technikáival, Csaba mindent be is mutatott, megnézett minket, mondott egy két szót. Sokszor mondott olyanokat el, amit én ösztönösen csináltam, de eddig nem tudtam róla, pl amikor „S” betűben futsz le egy meredeken. Egyébként direkt nem megyek bele  abba, miket „tanultunk”, mert annyi minden volt, hogy én ezt nem tudom visszaadni és alapból lyukas az agyam (szar a rövid távú memóriám). Szóval aki ezért kezdte el olvasni a bejegyzést, szerintem itt fejezze be :D

Első nap két edzés között Edittel és Gerivel (szerintem mi voltunk a keménymag) megnéztük a híres (hírhedt) Sombokor meredek oldalát. Mindketten azt mondták, hogy az MBT előtt ezt azért jó ha látom legyek lelkileg felkészülve. Szóval felmentem egy darabig, majd oldalazva lejöttem, a bénázásomról egy rövid videó készült, amit tuti sehova nem teszek fel, de jót röhögtem rajta. :D Szuper élmény volt, nem mondom, hogy nem paráztam rá, de ugyanakkor szembe is néztem a félelmemmel.

egy élmény volt :D

Ezután következett a délutáni futás, amit a hátam közepére sem kívántam. Még tök tele voltam az ebéddel, minden bajom volt, a testem ráállt a pihenésre, miközben megindult a csapat. Itt egyébként nagyon jól látszódott, ki az esti / délutáni futó, mert rajtuk látni lehetett, hogy ezt jobban élvezték, jobban mentek. Egyébként jó, hogy két cipőt vittem, a délelőtti hosszabb futásokra mindig a Stinson 3-ban mentem, és délután teljesen tökéletes volt a Clifton, de kellett a váltás, mert mindig beleléptem valami pocsolyába, ami miatt bokáig átáztam. Viszont nagyon para volt, h naponta 2-3x is kibicsaklott a jobb bokám a Stinsonban ( a Cliftonban nem), mert rohadt laza, sztem le kellene ragasztani a versenre vagy fogalmam sincs mit lenetne tenni.

a csapat

Amint hazaértünk, kezdődött a joga, ami bevallom őszintén nem hatott meg, fogtam és elmentem zuhanyozni, majd fél órás késéssel konstatáltam, hogy fél órát késtem :D De igazából be se kellett volna állnom, mert 10perc múlva már a könnyeimmel küszködve mentem fel a szobába. Na azért nem vagyok ennyire sírós, de azt hiszem most jött ki az egész hét fáradtsága. A futások, a bulizás, a kialvatlanság, hogy mennyire szarul ment délután, minden. De hamar rendbejöttem, semmi tragikus nem történt. Hangulatember vagyok, na… :)

Este vacsi, nagyon finom volt és jólesett, utána meg néztünk mindenféle Youtube vidiket, meg hallgattuk a sztorikat, szóval én azt hiszem szuper esti meséim voltak, csak sajnos ez a két este nem sok mindenre volt elég. Annyira gyorsan telt az idő, hogy nem tudtam eléggé elmélyülni semmibe, nem kérdeztem bele dolgokba, amikbe egy kiscsoportos beszélgetésben belekérdeznék, csak hallgattam és figyeltem.

Másnap egy hosszabb kör következett délelőtt, ami úgy 20 kili volt 700m szinttel, imádtam. Najó, úgyértem imádtam, hogy haza értem és nem haltam meg, de élveztem egyébként nagyon. 

ilyenkor csak azt érzem, hogy szép az élet 

 Persze délután újabb extraszarul eső futás következett, amúgy nem is volt rossz, hiszen botozási technikákat vettünk át és nekem is jutott bot, szóval idétlenkedhettem vele kicsit, egyébként meg el is gondolkodtam, hogy milyen jól jönne nekem. Persze nem úgy, hogy veszek egyet azt elmegyek versenyre, hanem csak gyakorolgatni, hogy kicsit erősödjön a karom, mert különben csak magammal szúrnék ki. De ha kicsit gyakorolgatnék, nekem szerintem tökre segítene egy meredeken, meglenne a biztonságérzetem, jobban tudnék menni. 

Na lényeg ami lényeg elég szarul lettem a futás végére, lement a vérnyomásom, levert a víz, majd elkezdtem dideregni, úgyhogy a jóga helyett az ágyamban vacogtam, vacsira már le tudtam csoszogni és a forró leves egész jól átmelegített, sokkal jobban lettem. 

 Este néztünk pár képet erről arról, volt kérdezz felek én meg nagyokat kussoltam. Kérdeztem volna meg huszadszorra, hogy "Csaba hogy csináltad, hogy ilyen nagy célokat értél el?", sajnos én kivagyok ezektől a hülye kérdésektől. Nem bírom elviselni a sablonosságot. Nem tudok csodálkozni valakin, aki ennyire emberi, azon tudok csodálkozni inkább, hogy miért ilyen sok a balfasz ember és ők miért érnek el bármit az életben? :) Ez viszont meg nem az én dolgom. 

Nagyon tetszett az a holisztikus gondolkodás amit a Caba képvisel, nagyon közel áll az enyémhez, pesze nem teljesen fedi egymást, de meglepően magas arányban, nem is gondoltam volna. De a legjobban az tetszett, hogy a búcsúreggelen ugyanazt a szöveget elmondta, amit én a Györgyinek, hogy ő tonképpen ugyanolyan mint mi, semmivel sem több, csak tapasztalattal. (najó nála azért ez nem teljesen így van, mert az adottság az adottság, akkoris ha sokat kell dolgozni ezen felül.) Baromira tudok azonosulni ezzel a gondolattal, tökre értem, hogy miről beszél, kurvára nem álltam ott tátott szájjal mint a legtöbben. Engem ezek a dolgok ösztönöznek és visznek előre. 

Összességében testeileg és lelkileg sokkal többet adott nekem ez a tábor mint előzőleg gondoltam. Jó volt, hogy nem egyedül fekszem le, hogy mindig van kihez szólni. Ezalatt a 3 nap alatt nemhogy elfeledkezdem a gondjaimról, de rá is jöttem, hogy vannak dolgok, amiket ki kell várnom. Persze, most, feltöltődve könnyen beszélek, azért a hétköznapok, egyedül töltött esték visszarángatnak a valóságba. De most elvonja a figyelmemet a Mátrabérc miatt való izgulás, tervezgetés, készülődés. 

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom akkkor a következő felismerést vittem haza : a terepfutás (szerintem) iszonyatosan nehéz, de a jó dolgokat sosem adják könnyen. :)

Na kezdjük az előzményekkel, elég lazán készültem a versenyre, csak az utoló pár napban kezdtem izguli, de nálam az izgulás jót jelent. 

Bár az előtte lévő egész héten azt éreztem, hogy be van állva a vádlim, bíztam benne, hogy a magnéziumfeltöltés és az átgyúrás/ nyújtás segít ezen. Az mondjuk nem volt vicces, hogy a verseny előtti éjszaka arra ébredtem hajnali 2-kor, hogy görcsöl a bal vádlim. De ekkor én már nem csinálok ebből ügyet, nem idegesítem magam, ez van, visszaút meg nincsen.

Ugorjunk, rajt előtti percekhez. Zsolt felajánlotta, hogy segít a frissítésben. Én ezt úgy képzeltem el, hogy néha megtölti a kulacsaimat azt kész, ehelyett első osztályú szolgáltatásban volt részem és megértettem, hogy egyesek miért hívnak le segítőt. De nekem eddig ez nem kellett, mert nem futottam tempót. De most...Kurvajól tudtunk együttműködni, minden körbe elmondtam neki h mi kell a következő körbe és ő azzal várt. Szuper volt, de tényleg! :)

ahelyett, hogy hajnalig kocsmáztam volna, mint a többi rendes ember...

Rajt, megindul a tömeg és nagyon nehezen férek el, kerülgetni sem tudok, aggódok a beállt lábam miatt, és tudom, hogy kell 2 kör, mire rákerülök az ívre. Ez az első kör mindig az egyik legszarabb, szóval nem pánikolok, nem foglalkozom semmivel és senkivel csak keresem a tempómat. Egy egy futás alkalmáva ilyen 5:20-5:30as átlagokat megyek, szóval úgy gondoltam, hogy ha 5:30on belül megyek az már jó, ide nem kocogni, hanem meghalni megyek, max a végén majd belassítok, mert nyilván ezt én 100on keresztül nem tudom abszolválni. Tonképpen ez így is volt, 5:30 alatt mentem, csaképpen 5 percesek körül. A versenyre direkt szereztem zenelejátszót és rátettem az überbrutál kedvenc mixeimet és ezekkel nem lehet ám hatosokban menni, nemnem, ezekhet az 5percesek illenek, hogy érezzem, hogy élek, és minél jobban megyek, annál közelebb vagyok a célhoz. 

hát van még hova növeszteni a hajam, úgy nézek ki mint egy fiú :O

Az, hogy egy futam 100 KM-es és nem x órás és az, hogy a kör 5 kilis és nem 1, egyértelműen nekem kedvezett, az erő velem van és nekem élnem kell vele! Élveztem, hogy a magam ura vagyok és nem fáj semmim. Jó a Compress short, jó az új Hokám, nem foglalkoztam semmivel, csak szerettem volna egy jó félidőt, hogy legyen honnan lassítani. Titkos célom (mostmár elmondhatom),volt, de féltem, hogy túl nagyot álmodok magamnak. Szerettem volna, ha 9 órán belül érek célba. Tudtam, hogy tökmindegy hogy megyek, ahogy közeledek a 60-80 fele, szarul leszek ígyis úgyis. Na egy mondatban összefoglalva:

Hagytam hogy vigyen a lendület.

Lesz ami lesz, de legalább addig tartsak egy jó tempót amíg visza lábam. Volt már olyan, hogy túl lassan indultam, volt olyan, hogy egyenletes tempóban toltam le a verseny, most kipróbáltam milyen, amikor tempósabban kezdek és megnézzük meddig megy. Kíváncsi voltam meddig birok így elmenni, persze tisztában vagyok azzal, hogy ezt hívják elfutásnak, de húzott a zene, bíztattak az emberek, ehhez volt kedvem. :)

A feléig ez így tök jó is volt, ennek örömére tartottam a tempót, sőt még bele is húztam kicsit, mert épp előttem volt Viki és hirtelen elé kerültem, és ekkor ment az a High Contrast mixem, amivel 2 éve felfutottam magam a dobogóra a 12 óráson, szóval nem volt megállás, a lábaim kezdtek beállni, de borzasztóan örültem, hogy semmim nem fájt. Itt vagyok, futhatok, tolhatom ami a csövön kifér, nem kell taktikázni, meg okoskodni, lefutom azt kalap kabát.

Egy teljes körön át mentem Viki előtt, na, mondom innen azért ciki lenne megrogyni, de tudtam, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, le is nyomott rendesen a következő körben, mint annak rendje, hogy azért tudjam, hol a helyem. De nekem itt ma nem helyezésben gondolkodtam, csakis kizárólag a 9 órán belüli teljesítés lebegett a szemem előtt, tökminegy hanyadik vagyok, szerintem 9 órán belül futni csajként menő. 

Remélem minden futó tisztában van azzal, hogy Szent Péter csak az elülső talpra érkezőket engedi be a mennyországba!

Na de folytassuk az izgalmas dolgokkal, nevezetesen az igazi küzdelemmel, amikor nincs kedved, utálod, szarul vagy, fáj, de tovább kell menned. Amikor meg kell küzdened a saját démonjaiddal. Na ott kezdődik a verseny, csaképpen addig le kell tolni úgy 60 kilit. A leglassabb és legszenvedősebb köröm a 14-ik volt, ami ugye 70 kili körül volt. Elkezdett szúrni a gyomrom ahogy a maratonon is meg a hatóráson, ezért visszavettem a tempóbol és láss csodát, meglehetősen gyorsan (40-50 perc) alábbhagyott a fájdalom. Közben megelőzött Erika, igazi revans volt ez a 6órás után (ott én játszottam ezt el fordítva). Fura dolog ez. Először zavart, aztán elszégyeltem magam, az én időm ezzel nem lesz roszabb, utána együtt örültem vele és Vikivel minden körnek. Átalakult ez az egész számomra, nem vetélytársakat, hanem versenytársakat láttam bennünk, elvégre egy hajóban evezünk. Nem egymás ellen, hanem együtt küzdöttünk. Nagyon jó érzés lett ujjá rajtam, közben én meg egyre jobban éreztem, hogy bár lassultam, azért az 5:30asokat tudom tartani, bőven meglesz a 9 óra. Sőt! Ha nem baszom el, akkor nem lesz kicentizve.

nemtudom ki írta, de ultracuki

És én nyomtam, és toltam és számoltam vissza, már csak 3 kör, na ez az utolsó előtti, még nyomom, már semmi nem kell, néha éneklem a zenét és újra 5ösökben hasítok és jól vagyok, mármint szarul de az öröm elnyomja a fájdalmat. Igen, le kellett futnom, 95 kilit, hogy ezt az utolsó ötöt ilyen intenzíven éljem meg. Minden gyönyörű, fáj, de ez az utolsó fordító, márcsak 2 kili, még 2, nemsokára besprintelek, még megnyomom a végét, legyen szép a szám és vége. 8:44:07. Kurvajóóóóóóó!!!! Nem sírok, nem rogyok meg, örülök, de nagyon. Viki fogad a célban, ad egy ölelést, és megdícsér. Sokat jelentenek nekem ezek a szavak. 

csak hogy lássátok milyen szoros volt a verseny

Ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy össze fogok dőlni a célban és órákig fel sem tudok állni, tök jól voltam. Persze be volt állva mindenem,a combom a bokám, a vádlim, de nem voltam szarul. Most így ahogy olvassátok lehet úgy tűnik nem volt nehéz, de pedig de. Nem egyszer jutottak olyan gondolatok eszembe, hogy mi a fenének akarom én ezt az Ultrabalatont és hogy nekem nem való az ultra, mert túl sok benne a szenvedés és nem éri meg. Ja meg az, hogy talán ha nem kattantam volna rá a futásra, már boldog feleség és talán anyuka is lehetnék, hozzámehettem volna egy nyakkendős Józsihoz azt élhetném unalmas éveimet. De persze az utolsó kör és a cél feledtet mindent és minél több óra / nap telik el, annál szebbnek látom ezt az egész versenyt.

olyan gyors volt a befutóm, hogy teljesen elmoódott a kép :D

 Jó volt dumálni a az emberekkel a verseny után, úgy érzem tökre befogadott engem a futótársaság és valamennyire én ide tartozom. Az a sok bíztatás megtette a hatását. 

Ez a szar benne, elhatározod, hogy soha többet, aztán eltelik 1-2 nap és alig várod, hogy átélhesd mindent. Hülye aki fut, nem kérdés. :)

2 szuper futónővel egy dobogón :)

Utórezgések: nagy gáz nincs, bár versenyek után alvás helyett csak forgolódok az ágyamban, azért reggelre nem lettem rosszul, persze be van állva mindenem, de nem para, a gyomrom viszont azóta is fáj. Ez a sok zselé meg a cukros szarok a végén már tényleg betettek. 

Ma pihi, holnap pedig megyek egy nagyonlazát, mert minél többet ülök, annál jobban bemerevedek. 

Tegnap tehát volt szerencsém megtapasztalni a saját szintemen, miért mondják, hogy a 100-as az ultrák sprint távja... :)