A Hosszútávú Hegyifutó Világbajnokság és én

Még 20 perc a rajtig. Na ennyit a melegítésről, de alapból kurva meleg van. Elkezdek futni és a pulzus felmegy 160ra síkon, kocogva. Na jó, ebből így elég is lesz, hiszen az Ultrabalaton óta már attól felmegy a pulzusom, ha felkelek a székből.

reggel.jpg

5 perc a rajtig, a magyar csapattal beállunk a rajtkapuba, majd kiderül, hogy nem a kapu mögé, hanem az elé és az autó mögé kell állni, így az utolsó sorokból indulunk. Életemben először elég tolom minimálba, egy mini övtáskába pár zselé, a kezemben meg egy Dechathlonos gyerekkulacs valami G.I. Joe-s mintával.

Pontban 8-kor rajt. Hogy is volt megbeszélve, max pulzus 170. Durva szám, és mégis, az első lájtos emelkedőn felmegyek majdnem 180ig. Pedig ez a videó bizonyítja, hogy már az elejétől hagyom a mezőnyt elmenni. Mert ez a mezőny nem az enyém, akkor is, ha papíron igen.  Már gondolkodom hogy adom ezt elő Olinak, miért nem tartottam be a 170et. :D Az első 15 kiliben cirka 1000m szint van. Értitek ezt? Mert amikor ezt olvastam én nem értettem, fogalmam sem volt róla. Ezek számok, amiket nem tudtam átültetni a valóságba, csak valami olyasmi fogalmam volt, hogy ez bizony nagyon durva lesz. Ezért tehát már a legelején gyaloglásra kellett váltanom, sorra ért be a nyílt kategória mezőnye, én meg 172-es pulzussal gyalogoltam felfele és szokás szerint csöppet sem zavart, hogy folyamatosan előznek. Amikor egy pici sík rész jön belefutok, de ez nagyon ritkán fordul elő. 42 kili 2800 pozitív szinttel. Előző este jöttem rá, hogy ezt 6 óra alatt nem úszom meg. Akkor gondoltam csak bele, hogy ez nekem már egy ultra lesz. Nagyon féltettem a derekamat, mert az összes hosszú versenynél rajtam van a Compresssportos nardág, ami az egész csípőmet, derekamat, combomat összetartja és most, 3 héttel az Ultrabalaton után, enélkül kell boldogulnom. A 12. kili után megkezdődött a hegymászás, azaz 2 kili alatt 300+ métert tettünk meg sziklás terepen. Na ott már a kezem lent volt, és még a kulacsom tartalma sem volt elég a hegy tetejéig. Lehet, hogy sok volt a frissítőpont, de itt szerintem mindenki kiszáradt mire felért.

mezony_rajt.jpg

Miután felértem az 1760-as csúcsra és végre ittam, azt gondoltam, félig már győztem és a másik hegy lófasz lesz ehhez képest. Hát óriásit tévedtem. Megkezdődött a leereszkedés. Először is, kurvameredek, sziklákkal teli lejtő volt, minden egyes  lépést át kellett gondolni, viszont tudtam haladni, mertem menni és élveztem is voltna a gyönyörű napsütéses ereszkedést, ha nem láttam volna azt, amit:

Egy csaj feküdt eszméletlenül a pályán a feje lent, a lába fent. Nem reagált semmire, a helyiek kiabáltak segítségért én meg öntöttem egy kis hideg vizet a holokára, de arra se reagált. Ezt a képet sosem felejtem el. Bárcsak látták volna azok a futótársaim, akik olyan felelőtlen kijelentéseket / tanácsokat tesznek, mint hogy „küld meg lefele, max elesel” stb.. Gyerekek ez nem játék, itt egy kurvajó futócsaj esett el és ez mindenkivel megtörténhet. Később hallottam, amint a helikopter érte jött, de azóta sem tudom mi történt vele. Mivel a fejére esett, sziklákra, valszleg semmi jó.

szint.png

Itt beértem Nagy Csillát a csapatunkból, aki szerintem ennek hatására is óvatosra vette az ereszkedést, én is, de nekem valahogy ment a futás, talán azért, mert bár köves volt a pálya, ezen a szakaszon minden száraz volt, nem csúsztak a kövek úgy, mint a többi részen.

Most egy hosszú lejtmenet következett, ahol életemben először tapasztaltam meg, milyen, ha az embernek a lejtőn áll be a combja. Sosem mentem még olyan hosszan és meredeken lefele, hogy érezzem, hogy ég a combom. Amint 160 körülire ment a pulzusom, rákapcsoltam, mert energetikailag jól voltam teljesen, közben túljutottam a felén, és vártam, hogy a 27-es kilométerhez érjek, ami a táv legmélyebb pontja és ahol Tamás, Csilla barátja várt minket, hogy feltöltsön minket munícióval. Itt azért már elég sok ember előztem meg (a nyílt kategóriából persze), kialakult az a mezőny, akikkel nagyjából egy szinten vagyok de ami a legjobb, hogy itt más sokszor haladtam egyedül. Borzasztóan élveztem, hogy csak én vagyok meg a természet. Ez életem első külföldi versenye, azt sem tudom hol vagyok, mi vár rám, nem beszélem a nyelvet, de a természet mindenhol egy „otthon vagyok „érzést ad és ez számomra borzasztó megnyugtató és bíztató volt.

Miután legurultunk a völgybe és megtöltöttem az övtáskámat a fincsi zselékkel, úgy éreztem, felkészültem a következő hegyre. Mindeközben végig az összes pontnál szurkoltak az emberek, tapsoltak, zenéltek, énekeltek. Tök jó hangulatot teremtettek és én mindenhol visszaköszöntem, integettem, mosolyogtam, hálás voltam. Azt hiszem, ha a futóteljesítményemmel nem is, de a viselkedésemmel egész jó benyomást keltettem a magyar mezemmel. „Méltóság” – jutott eszembe ez a szó, aki ismeri az Almodovar Futó Egylet  Facebook Csoportot, annak ismerős lehet. :)

Elkezdődött az emelkedő és én tök vidáman vágtam neki a második hegynek. A derekam már teljesen kivolt aggódtam is érte, de már „csak” 15 kili. Igaz, ezervalahány szinttel, na de csak ezt kell kibírni és utána elmondhatom, hogy megcsináltam. Felfele utolértem Pap Csillát, gyanús volt, mert azért ezek a csajok itt körülöttem igazi jó futók, nem olyan hobbifutók mint én. Csillának nagyon fájt a térde, hát nem csodálom, eléggé térdgyilkos volt ez a lejtő. De azért nyomta felfele rendesen, nem is tudtam utolérni. Haladtam a tempómban, miközbe egy botos csávó mondta, hogy vigyázzak, ez a hegy nagyon veszélyes. „Miről beszélsz? Gyönyörű ez a hegy, nincs vele semmi baj” – mondom. Nem kellett hozzá fél óra, hogy azon kapjam magam, hogy kétkézzel kapaszkodok egy kifeszített kötélbe, mindkét lábfejem görcsben van és imádkozom, hogy innen ne essek le. Lenézni nem merek, nem is merem elfordítani a fejem, Egyetlen egy dologra koncentrálok: a következő lépésemre. Vagyis inkább mászásomra. Itt már nagyon sok mentős arc volt körülöttünk, mert tényleg veszélyes volt és főleg úgy, hogy ez egy olyan hosszú véget nem érő szakasz, hogy ha épp megszédülsz és rosszul lépsz, magaddal sodrod az egész mögötted mászó mezőnyt. Ha megállsz, feltartod a sort, ha lassítasz, akkor is, nincs lehetőséged enni, se inni, fel kell érni és ki kell bírni addig.

Soha nem éreztem még futáson annyira a jelenbe magam, mint akkor és azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy szerelmes vagyok ebbe a sportba. Manapság az embernek állandóan pörög az agya, nem tudja megélni a jelent, és ha mégis, akkor le akarja fényképezni, beszélni akar róla, stb. De egy ilyen hegymenetnél, csakis arra tudsz figyelni, mi a következő lépés, még időm se volt félni, pedig tériszonyos vagyok, csak azon imádkoztam, le ne nézzek, meg ne szédüljek.

A köteles rész után kezdett kicsit barátibb lenni az emelkedő. Fellélegeztem, na ezen is túl vagyok, bár gyanús, hogy még nagyon nem vagyunk a 33 kilinél. Nem láttam a végét, egyszer csak kiértünk egy belátható gyönyörű szép hegyoldalra, felettem kígyózó sorok a csúcsig, ami egyáltalán nem volt közel. Minden lépésnél összeszorítottam a fogam ugyanakkor borzasztó szép látvány fogadott ilyet igazából még csak filmeken vagy fotókon láttam. A hegycsúcson üvöltő, szurkoló tömeg, óriási ováció és hangulat fogadott mindenkit. innen egy olyan sík rész következett, ami gödrökkel és kövekkel volt tele, szinte futhatatlan volt, amikor elkezdett lejteni, akkor tényleg át kellett váltanom gyaloglásra, mert ha már eddig sikerült eljönnöm, akkor ne itt kéne kitörnöm a bokámat. Egyébként a Speedgoat jelesre vizsgázott ezen a technikás terepen, egy bokabicsaklás, vagy csúszás nem volt, egyedül az volt a baj, hogy annyira feltörte a kislábujjamat, hogy minden lépés egy késszúrásnak tűnt (mint A kis hableányban)

Szóval egy hosszú hosszú ereszkedés kezdődött, mondanom sem kell, hogy kibaszott technikás volt, volt olyan rész, hogy csak nedves leveleket láttál és vagy volt alatta kő vagy gödör vagy bármi. Zsákbamacska, úgyhogy nagyon óvatosan toltam, nem kéne itt fejreállni. Egyébként végig azon gondokodtam, hogy soha, de soha nem fogom tudni leírva visszaadni azt a brutál látványt és érzést, amilyen ez a pálya volt. Egyszerűen azért, mert nem találom rá a megfelelő szavakat.

És nem az járt az eszemben, hogy még egy szaros 6 órát sem tudok megfutni, hanem hogy itt mindenki hős aki végigmegy, kurvamindegy mennyi idő alatt, ez brutál. És én itt lehetek és átélhetem!

Az utolsó 4 kilinél már hallatszódott a hangosbemondó a célban, szerintem ez mindenkit motívált. kezdett egész jó lenni a talaj én meg rákapcsoltam a maxra, az utolsó tartalékaimat is bele akartam adni, és csak arra gondoltam, hogy amint beérek a célba lefekszem, mert teljesen kivagyok. De most még nyomom mint állat, mindenkit megelőztem, aki az utamba akadt, végre tudtam futni, láttam a végét, itt már egyre több ember állt a pálya szélén és várta a célba érkezőket.

Megláttam a célkaput hallottam a nevemet, majd a csapatunkat, akik már bent vártak a célban. Rögtön kellett keresnem egy füves részt, hogy vizszintesbe helyezzem magam. Lefeküdtem és átadtam magam annak az érzésnek, amit csak akkor érzek, ha valami nagyon keményet hagyok a hátam mögött. Pár perc múlva, amikor próbáltam felkelni, minden megmozdulásnál begörcsölt a combom. Meg kellett innom egy magnéziumot, hogy egyáltalán fel tudjak ülni. Nagyon durván kivoltam, de közben boldog is.

fexem_cel.jpg

Mondanom sem kell, hogy az utolsók között végeztem a világversenyen, na de aki Amerikából, Dél-Afrikából vagy Ausztráliából repült ide, az nem egy Vincze Zsófi kaliberű futó. Itt a legjobbak voltak jelen. Ami nekem egy más világ. És reflektálva arra a kijelentésemre, hogy nem vagyok extra tehetséges, talán ez a verseny a bizonyíték. A lányoknak a hátukat sem láttam. De tök jó volt a magyar csapat részese lenni, felveni a mezt (amit aztán vissza kellett adni- emiatt csalódott és szomorú vagyok :(((( )

csapat_1.jpg

Sokan kérdezték tőle,, hogy vajon ez volt a durvább verseny, vagy az Ultrabalaton egyéni. Nos, ez összehasonlíthatatlan, annyit viszont elmondanék, hogy míg az UB annyira kikészített, hogy már a felénél megsérültem, így nem fogok egy darabig nekimenni, mivel nem éri meg tönkretennem magam egy versenyért. Verseny közben is sokat sírtam, szenvedtem. Ez VB egy olyan hihetetlen mértékű durvulás volt, amit eddig a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, mégis, van bennem egy visszatérési vágy, engem ez motivált. Nekem ezt csinálnom kell, mert a mentalitásom megvan hozzá. Kurvamindegy hanyadik vagyok, ha nem élvezem, és mindegy hogy utolsó vagyok, ha ez engem feltölt és szín(tet) visz az életembe.

Most, hogy magánéletileg kezdem elveszteni minden hitem csomómindenben, futásilag legalább ennyire megjött a hitem abba, hogy még van bennem spiritusz illetve hiszem azt, hogy még javulhatok. Van kedvem futni, nem hagyhatom abba, mert jelenleg ez boldoggá tesz. És amíg más dolgokban tele vagyok kétellyel és félelemmel, addig nekem ez egy olyan kapaszkodó az életben, ami óriási kincs. Kell valami, ami tartja bennem a lelket és ez az.

Ma egyelőre nem kevés időbe telt lejönnöm a másodikról a csigalépcsőn. :D

Strava link: https://www.strava.com/activities/612972739

Eredményllista: http://remote.timingljubljana.si/timing/rezultati.aspx?idTekme=3006&tip=B&disc=WZ&embed=