Tehát aki még nem olvasta volna (mondjuk nincs is bemarketingelve rendesen), vasárnap rendezik meg a Hosszútávó Hegyifutó Világbajnokságot Premánában, Olaszországban.

A pálya brutálisan durván szintes lesz, ilyet élőben még nem is láttam, nem hogy mentem volna rajta. Mindőssze 31 kili alatt megyünk 2800-3190 m szintet. Hogy miért nem tudom pontosan? Ahány mérés, annyi szám. Kilian Suuntoja pl 3130-at mért:D de előzőleg meg 2400 volt beharangozva, de a hivatalos pályavideón már 3195 méter szerepel

Amit tudok így előre, hogy számos frissítő pont lesz, tehát zsákot meg ilyeneket elvileg nem kell vinni. Tavaly nekem egy gyerekkulacs azért jól jött, meg volt egy futóövtáskám, benne gélekkel, mert narancsaszeletekből nem mentem volna végig.

Idén is nagy kérdés, hogy mit vigyek magammal, egy kis soft kulacsot biztosan, mert itt a 4-5 kilométer két pont közt nem fél óra lesz, hanem sokkal több, sokkal magasabb pulzuson, tehát két pont közt is kell tölteni. Legalábbis nekem.

Olaszul tudók esetleg lefordíthatják :)

A frissítés egy jó és érdekes téma önmagában is. Van az az edzettségi szint, ahol nem kell semmi plusz cucc, én még nem tartok itt, főleg egy ilyen pályán. Ráadásul ugye nem csak Magyarországon lesz borzasztó meleg, ott is, ezt is számításba kell venni. Eleve magabiztosabb vagyok, ha van nálam mindig valami enni és innivaló, függetlenül attól, hogy használom-e. Ezen kívül a sót sem az asztalról szeretném felnyalni, viszek inkább tabit, kelleni fog.

A verseny reggel 8-kor veszi kezdetét,. majd 8:30kor indítják el a nyílt futamot. Számításaim szerint ezért az első 40-50 percet nyugiban tudom teljesíteni a mezőny végén, majd utána utolérnek a gyorsak. Botozni a bajnokság keretében nem lehet, tehát a szemem világa a verseny első órájában biztonságban lesz. Valamiért, míóta a tavalyi technikai értekezleten meghallottam a szotir, hogy valakinek úgy szúrták ki a szemét a futóbottal, hogy az előtte lévő botja egy kövön megcsúszott, azóta vannak félelmeim ezzel kapcsolatban. :)

finálé (utolsó hosszú futások egyike előtt)

Ahogy tavaly is egy ultrázással ért fel ez a verseny, idén sem lesz ez másképp időben. Először lazán gondoltam hogy kb 5 óra. De kicsit utánaszámoltam és sokkal több, ehhez hozzájön a meleg is meg az, hogy időközben "400m-t nőtt a pálya".. :D 

Hogy egyébként mi van velem? Rég írtam bejegyzést, pedig sokminden jár a fejemben amit szívesen megírnék. Nyáron a szokásos dolgok történnek, ha tudok akkor terepen futok, de idén nem voltam annyit balatonon, mint szerettem volna. ( na majd augusztusban :) ) Itthon pedig 4-5 kili aszfalt, mire kijutok a természetbe, tehát 8-10 kilin koptatom az izületeimet akkor is, ha terepfutás címen megyek edzeni. 

Volt egy kissebb derékfájós időszakom, amiről írtam és néha még mindig szokott fájogatni. Kicsit aggódom, de nem aggódom túl, sokszor attól jobb, ha kocogok egy kicsit, de tudom, hogy ettől még vissza kell vennem, nem szabad megeröltetnem magam ha a testem jelez. Járok ilyen kriropraktikára is most kezelgetni, meg mondjuk a VB-n kompressziósba is megyek, az véd. 

Nagy baj nincsen, bízom abban, hogy a lehető legjobb tudásom és képességem szerint megyek végig a pályán. Pesze, kicsit félek az eséstől, a sérüléstől, de egyébként egészséges izgalommal várom a versenyt. 

Egész biztos vagyok benne, hogy rengeteget fogok tapasztalni, tanulni. Borzasztóan örülök, hogy lehetőséget kaptam, hogy kijussak a magyar csapattal. :)

Sokan írtok rám akiknek gerincproblémájuk van és ugyan mondtam, hogy írok erről, okoskodásba semmiképp nem mennék bele, hiszen önmagában a gerincsérv nem mond semmit. Lehet valakinek tök tünetmentes, de lehet olyan, hogy az illető mozdulni sem tud. Sokmindentől függ ez (elhelyezkedés, milyen ideget hol,mennyire nyom, ..), én meg ugye még nem végeztem el az orvosit és már nem is fogom. De szívesen utánanézek / kérdezek amint lesz rá kapacitásom.

Most, hogy egészséges vagyok, vagyis inkább tünetmentes, már ami a gerincsérvemet illeti, nemsokminden gyakolratot csinálok. Az viszont kiderült, hogy a terepfutás jóval kevésbé veszi igénybe az ízületeimet, mint az aszfalt, teljesen máshogy érzem magam egy terepfutás utáni izomlázzal. Mindegy úgy, hogy persze a vállam, hátam, karom, derekam fáj. Egyrészt ugye cipeljük a nehéz zsákot vízzel, kajával, kötelező felszereléssel, másrészt pedig az emelkedőkön való előredőlés is igénybe vesz minket.

Amit azonban megteszek az egészségemért, hogy rendszeresen járok manuálterápiára, ahol megnézik, mennyire vagyok szimetrikus, adott esetben segítenek helyreállítani az egyensúlyt.

A munkahelyemen rendeztek egy szűrést, aminek nem tudtam ellenállni, ez egy 3D-s mérésnek, ami elvileg semmilyen kárt nem okoz ( max anyagi :D), ugyanis a bevezető áruk 8ezer HUF, de a cégnél akciósan, 9ezerért jelentkezhettek a dolgozók. :DDDD (amúgy 10 de ez akkoris vicces)

A honalpot nem teszem fel reklámnak, mert álltam a cehhet, de amúgy nagyon érdekes dolog derült ki.

3 álapotban mérték meg a gerincem, az egyik a függőleges állapotban (állás), előrehajlásban, és egyet terhelés alatt, azaz egy súlyzót tartok a kezemben. A csávónak, aki mérte persze nem mondtam semmi infót a sérvemről, amit az MR-en mértek 2,5 éve.

Az első és második állapotban látszottak az eltérések (az álló helyzetről mutatom ezeket az igen intim képeket):

eltérések

horrorfilmes verzio :)

A harmadikon, amikor terhelés alatt álltam azonban minden visszacsúszott az eredeti helyére, azaz nem volt eltérés, a koromnak megfelelő, egészséges sávban voltam. Ez jót jelent szerintem. Hiszen sokszor sportolás közben veszem fel azt a szép tartást, amit ülés közben nem. Ja, amúgy az ülés baromira nem egészséges, kuvramindegy milyen ergonómikus széken ülsz, a gerinces csóka is megerőstette. Csoda, ha valakinek nincs valami derék- vagy hátnyavalyája, ha huzamosabb ideje ülőmunát végez.

 Persze amikor olvasom a latin kifejezéseket azért kicsit beszarok, de jelenleg nem idegesítem magam ezekkel:

Mérési eredmény:

Háti szakasz (thorakális szakasz): kyphosis ábrázolódik

Derék szakasz (lumbális szakasz): normál lordosis ábrázolódik

Ágyéki szakasz (sacrum): normál

Javaslat: gyógytornász felkeresése javasolt

Béke! :)

Most már elmondhatom magamról, hogy kipihentem az Ultra Trail Hungaryt. Ismét minden a régi kerékvágásba került, bár nem annyira feszítettek az edzéseim, akár heti 2 pihenőnapot is bűntudat nélkül megengedek magamnak, vagy ha azt nem, akkor egy óra alatti futásokkal is kalibrálok néha. 

Valahogy még nem érzem a parát az augusztusi Hegyifutó VB miatt, pedig durva lesz nyilván, nemcsak testileg fog megviselni a sok szint, hanem mentálisan, illetve tériszonyilag. De hiába próbálom minden versenyen a maximumot hozni, itt ugye nekünk semmi eséyünk nincs egy jobb helyezésre, így aztán tapasztalatszerzésnek fogom fel ezt a versenyt, nem fogok rágörcsölni, nem gondolom mérföldkőnek az életemben.

Az út megvan évek óta: terepultra. Ezen a vonalon szeretnék továbbhaladni, fejlődni, tapasztalni, tanulni, hiszen ez az, amiben jónak és jól érzem magam. Azzal együtt, hogy még erősödnöm kell hozzá. A versenyen bebizonyosodott, hogy én, mint saját magam edzője egész jól fel tudom készíteni magam, jól tudok frissíteni, kellően koncentrálok hosszú ideig is és mégsem ellenségem az éjszaka. Továbbá az is, hogy a végletekig tudok küzdeni, de sajnos az is, hogy néha több befolyással van rám a mezőny, nem tudom annyira függetleníteni magam másoktól, nem tudok “elbújni” egy versenyen.

2013, 2014, 2015, 2016 első fele: ezekben az években mind az Ultrabalaton egyéni volt a cél, ami a fejem felett lebegett futásilag. Sőt, 2016-ban, amikor javában az Ultrabalatonra készültem, már tudtam, hogy a következő ilyen nagy cél az UTH lesz.

Most is úgy mentem neki a versenyek, hogy megvolt a 2018-as, bár ezt nem sokmindenkinek mertem elmondani, de szerettem volna magam kvalifikálni a CCC-re, hátha kijutok. A CCC az UTMB egyik távja, 101 kili 6100 m szinttel. 

Szóval nagyon durva. Ehhez 8 Itra pont kell, ami az UTH-ból és a Piros 85-ből jönne össze. Ez még csak a nevezés, de mivel túljelentkezés van, ezért egy sorsolásban is ki kell húzzák a nevemet a biztos indulásoz. Ez az egyik része a nehézségeknek.

Aztán ott van az a része, amiről senki nem beszél, az anyagiak. Itt nem csak nevezni kell ( ami olyan 45 ezer HUF) hanem utazás, szállás, kaja, pia, kötelező felszerelés.

Megmomdom őszintén én akkor nem sajnálnám magamtól ezt a pénzt, ha lennék annyira tehetséges, hogy mondjuk top 20ba kerüljek. De erről szó sincs.

Szóval ott tartok, hogy jó lenne külföldön versenyezni, mert szeretnék világot látni, másrészt szeretnék noname lenni, mindenféle elvárásoknélkül versenyezni az ismeretlenben.

Ugyanakkor kicsit úgy érzem a félig felépített homokváramat rombolnám össze, ha nem haladnék tovább az általam kitűzött úton, hiszen egyszer az életben szeretnék személyesen ott lenni az UTMB-n, a saját szememmel látni mi van ott, nem mások szemüvegén keresztül látni ezt a versenyt.

Szóval újratervezés van, semmi nem biztos, keresgélek. Nekem nem azért kellenek a nagy célok, hogy reggelente kimenjek futni, nem, én magamtól is kimdegyek hiszen szeretem ezt az életmódot és szükségem is van rá.

Az élethez kellenek a célok, kell valami amit várj. Mert a szürke hétköznapokon, nincs rosszabb, mint céltalanul, demotiváltan tengeni lengeni. Mert ha valami rossz történik, nincs mibe kapaszkodni. Nem másoktól kell várni a boldogságot ugye. Ezek azok a dolgok amiket irányítani tudok, és ezzel a lehetőséggel élni kell. Persze 31 évesen ezekre már nem úgy tekintek, mint évekkel ezelőtt, ezt el kell ismerjem. Nekem életcélom volt az UB, persze soha nem ment se a munkám, se a barátaim rovására, de huszonéves voltam, nem volt más.

Az a jó a futásban számomra, hogy mindenre alkalmazható. Szomorúságra, boldogságra, magányra, örömre. Segít feldolgozni a történéseket. Én amúgy félek a jövőtől, ezt ki merem jelenteni (nem rettegve, csak nem érzem a biztosat..), nem azért mert kellene, hanem mert amikor nem féltem akkor mindig történt valami hirtelen. Ezért az évi fő versenyekkel adok magamnak egyfajta biztonságot. Azt mondom, hogy bármi történik majd, van egy dolog, amiért fel kell kelnem és melóznom kell. Azért is jó és azért is szoktam javasolni az éves célt, mert ha okosan építed köré a versenyeket, akkor nem zsigereled magad ki, nem egy folyamatos hajtás van, nem mész el minden versenyre és sérülsz le vagy égsz ki, hiszen tudod, hogy az évnek abban az egy (két) szakaszában kell a maximumot nyújtanod, és ehhez nem fáraszthatod ki magad minden hétvégén indokolatlanul (vagy mert azt hiszed olyan kemény gyerek vagy, hogy megteheted).

Kicsit most jó szabadon futni, érdekes módon egy szimpla reggeli körnben is megtalálom a kihívásomat, a Balatonon hétvégén például rámentem a saját CR-emre a Straván. :)

Kezdő futó koromban rettegtem attól, hogy ellustulok és egyszercsak azon kapom magam, hogy már nem járok futni, most viszont teljesen biztos vagyok magamban ebből a szempontból, verseny ide vagy oda. Inbkább talán arról van szó h nem szeretném, ha céltalanul tölteném a napjaimat. Nem akarom kevesebbnek érezni magam a korosztályomnál csak azért mert nem tartok ott, ahol ők, én máshol tartok, de egyik sem kevesebb sem több a másiknál.

Egyrészt borzasztó érzés, amikor azt hallom, h persze nekem könnyű, mert nincsenek gyerekeim, akkor megyek edzeni amikor akarok. Nem lehet így belegázolni emberek lelkébe, nem tudhatod hogy ez hogy esik másnak! De ezt már lehet leírtam korábban, most valami másra akarok reflektálni.

A másik oldal ugyanis legalábbilyen káros, amikor azt hallom, hogy milyen ügyes/gyors vagyok, nekik az a tempójuk, ami nekem a levezetés. Ezt hallottam én is, de hallottam, hogy másoknak mondják. Nagyon unalmas lemez ez.. Ráadásul saját magatokra káros! Ezt még udvariaskodásból is szar hallgatni (amúgy tököm televan az ilyen udvariaskodással). Vagy amikor minden egyes futócsoportban valaki úgy kezdi a poszt írását, hogy "én hozzátok képest még csak kezdő vagyok a 6 kilométeremmel.."Nem kell ez, a 6 kili pont 6-al több, mint a nulla. Mindenki elkezdte valahol, és mindenkinek van hova fejlődni. Ettől még lehetsz futó, nem az futóórák száma és a gyorsaságod az, ami sportemberré tesz.  Persze, ne gondold magad élsporolónak, mint egyesek (hahaha), a legtöbben, azok is amatőrök, akiket a dobogón látsz.  Én is kikövettem pár embert, aki nálam gyorsabb, jobb, tehetségesebb, és ezekkel együtt elégedetlen, mert gyakorlatilag nem tudok velük mit kezdeni. Azonosulni végképp nem. De nem is kell, nem ezért futunk, hanem a futás szeretetéért, és azt az érzést mindenki átélheti, kurvamindegy hogy ötös vagy tizes kilométerekben, hagyjuk már a matekot! Én egyvalakinél szeretnék jobb lenni, a múltbéli önmagamnál (de egy bizonyos kor után majd ezt sem), aztán az, hogy egy versenyen ez hanyadik helyezésre elég, az úgyis eldől. 

Amikor elkezdtem a blogot, akkor én a tömeget szerettem volna képviselni, a középmezőnyt. Most, hogy párszor voltam olyan szerencsés, hogy dobogón álltam, tisztában vagyok vele, hogy már nem csak a középmezőnyt képviselem, de továbbra is az a célom, hogy arra ösztönözzek minden futót, hogy ne hagyja magát elnyomni azért, mert a másik gyorsabb. Ugyanúgy a gyors futók sem szállhatnak el. Szerencsére a terepfutásban azért elég jó a közösség, nem kell tartani egymástól. :) 

Valamiben mindenkinek ki kell teljesedni. Ami biztos, hogy nem vagyok olyan perverz, hogy a multiban való munkámban szándékozom, nem is tudok, hiába végzem jól azt amit csinálok. Sokan a munkában teljesednek ki, biztos tök jó lehet, hogy azt dolgozod ami a hobbid, de ez a legtöbb embernek nem sikerül. Sokaktól hallom, hogy a gyerekeik adnak értelmet az életüknek (ezek főleg nők), mások megmaradnak a huszonévesek világában és egyszerűen nem hajlandóak felnőni. Nekem a futás kiteljesedés. Csaképpen az 1-2 óra / nap. De hétvégeken több, és ha beleveszem, hogy olvasok és beszélgetek is róla, akkor sokkal több. :) És akkor még az írás nincs is benne. :D

Amikor tegnap reggel Balatonon futottam a kéktúra útvonalán, ismeretlen helyen, mégis kitűnő jelölésen, akkor jöttem rá, hogy mekkora kincs, hogy ott lehetek, futhatok, minden fájdalom nélkül. Soha nem éreztem magam még ennyire egészségesnek, mint mostanában. :) Mázlista vagyok, hogy egy ennyire építő szenvedélyt választottam. 

Idén lesz 5 éve, hogy elkezdtem futni. Azóta is áldom azt a napot :)

Szóval a tanulság az, hogy már maga a futás szeretete előbbre visz, de ha van egy célod, akkor szisztematikusan tudsz készülni. Én még kitalálom, hogy merre tovább…

Nehéz szavakat találni…najó nem, ez kibebaszott durva volt! :D  A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna! Milyen jó, hogy nem ismertem a pályát, hogy egyik pályabejárásra sem mentem el (direkt), mert így biztos, hogy  a verseny közelébe sem megyek. :D

Kezdjük az előzményekkel, a verseny hetén sokat töltődtem, kutyáztunk, jókat ettünk, szerdán volt az utolsó futásom, a verseny napján szinte végig ágyban, fepolcolt lábakkal pihentem. Gábor (a csávom, aki olyan jól nyomta a közvetítést az oldalamon :D ) azt mondta, hogy a verseny már a rápihenés szakaszában elkezdődik. Ebben igazat adok neki. Tulajdonképpen a versenyeny kívül az előtte való pihenést is mindig megtervezem, már péntekre szabit vettem ki, nem a fizikai, hanem a szellemi pihenéshez, mert a munkahelyi stressz alaposan leszívja az ember enegiáit.

Este betoltam egy tonic-kávét (sok jég, tonic, rá egy presszókávé) , gyerekek az a pia akkora fless, hogy az nemigaz! :D Be is pörögtem tőle, az út oda olyan volt, mintha bulizni mennénk :)

Elég korán odaértünk a rajtközpontba, belefért egy kis interjú is Mariannal. Tök jó idő volt és meleg, ezért úgy döntöttem, hogy az újatlanomba megyek , de vittem egy leheletvékony karszárat is, amire ilyen hajnali 2-4 közt volt is szükség. A Suunto Spartan Ultra órámban mentem, bíztam benne, hogy nem merül le és bírta is végig :)

 A VIDEÓ

Marci megjegyezte, hogy fogytam és igen, nem csak 100%-osan kipihenve, hanem a versenysúlyommal álltam rajthoz. Nagyon nehéz volt így is a zsákom, nem akartam plusz súlyt cipelni.

A cipőmet lazán kötöttem be, nehogy nyomjon. Na ezt elbasztam, mert a lábam csúszkált a cipőbe végig, hogy miért nem álltam meg bekötni, hiszen ez egy tizenvalahány órás versenyen? Egyrészt hülye vagyok, másrészt írok erről majd később.

Szilágyi Petivel (több Szilágyi Peti van, aki futó) a végéről indultunk, Engedtük menni a népet, lehet is látni, hogy az első csekkolásnál a 48-ik helyen vagyok: http://checkpointsystem.hu/result/2017-salomon-uth/e/16868

Petinek Oli szavait mondtam vissza: “a Kisrigóba (72,8 K) úgy kell megérkezni, hogy tök jól vagy. Onnantól indul a verseny”. Dumálgattunk, vártam, hogy lemenjen a pulzusom, nem siettünk sehova, asszem itt volt utoljára időm gyönyörködni a tájban (ezesetben a városi fényekben és a holdban).

Bár nem mondom, hogy pulzuskontrollal futok, mégis belőttem magamnek egy max 155-160-at, tehát 160-nál elkezdtem lassítani. De ezt éreztem legtöbbször, nem nagyon nézegettem az órám, csak az első 10-20 kiliben kellet figyelnem erre. Az utolsókon, meg imátkoztam, hogy felmenjen 140-re :D

Alig vártam, hogy szétszéledjen a tömeg, és egyedül futhassak. Meglepő módon, az éjszakai futást élveztem a legjobban, hihetetlen erősnek és bátornak éreztem magam, tudtam, hogy egy  átlagos napon ki nem tenném a lábam egy erdőbe, de most nem féltem semmitől. filmbe illő volt az egész. Ja, hogy lessz is belőle film! :D

Az izmaimat már az elején kezdte igénybevenni a sok szint, a vállam fájt egy kicsit és a levegővétel is egyre fájdalmasabb volt ( szerintem annak tudható be, hogy megizzadtunk az elején, majd a lehűlést már vizes, átizzadt felsővel futottam). A vádlim és a térdem is hamar beállt, de ez nem jelentett nagy problémát, ilyen a terepfutás. A lábam viszont úgy csúszkált a cipőben, hogy jobban meg kelett gondolnom a lépéseimet, ezáltal hangyányit óvatosabban lassabban haladtam. Gondoltam, majd megkötöm a következő pontnál, ami Pilisszentlélek (35,5) volt. De bemondták, hogy első vagyok a lányok közül, így nem sokat depóztam, és a kamásli alatt volt a cipőfűzőm, macerás let volna bekötni, úgy is megdagad majd a lábam és akor pont jó lesz – gondoltam.

Itt is egy évezetes szakasz következett, ráadásul egyre nagyobb előnyt halmoztam fel a mögöttem lévő lányoktól, ugyanis a faluban, amin áthaladtunk nagyon messze hátra lehetett látni, ám egy lelket nem láttam, egy srác meg pont velem haladt. kicsit tanakodtam, majd levettem a fejlámpámat, hisz erősen világosodott. Jól haladtam, élveztem is, talán itt élveztem utoljára a futás szabadságát. Ugyanis a szakasz végén találkoztam az első és egyetlen olyan résszel, ahol nem voltam biztos a jelőlésben. - Amúgy nem is használtam navit, hülybiztos jelölés volt, aki itt eltéved az csakis figyelmetlenségből, persze a jó jelőlés nem azt jelenti h csukott szemmel végigmész, hanem azt, hogy ha figyelsz és nyitvatartod a szemed, akkor simán, probléma nélkül tudsz haladni.

Szóval én hülye egy sráccal biztos akartam benne lenni, hogy jól megyünk, nem vágunk le semmit, nehogy kizárjanak,ahelyett, hogy mentem volna tovább, de ez volt vagy 1-1,5 perc tokkal vonóval erre egyszercsak megjelenik Viki és Brigi a semmiből, mintha mi sem történt volna, mondom ez nem lehet, itt valami tévedés van.

Na több se kellett hozzá 6 óra futás után kijött belőlem az igazság harcosa, hogy mi az, hogy egész véletlenül úgy tévedtek el, hogy elém kerültek? Kurvaideges lettem, biztos voltam benne, hogy ez egy mázli és nem értek be, mert volt vagy 5 perc előnyöm és haladtam rendesen. Utánuk eredtem, de itt egy kicsit álomból rémálomba fordult minden, mert nem tudtam kezelni a helyzetet.

Teljesen abban a hitben voltam, hogy ők elém kerültek, meg nem is mögöttem jöttek elém, hanem oldalról elém, szóval megborultam. A pilismaróti ponton (44,7) eléggé utálatos lehettem, mert jól megmondtam a magamét. Utólag belegondonva nem volt egyértelmű, hogy mi történt, szóval nem kellett volna ennyire túlreagálnom a dolgot. (Utólag kiderült, hogy 6 percet b@sztam el az eltévedéssel, Vikiék egyszerűen beértek és kész)

Cipőkötésről szó sem volt, itt minden átfordult. Az Oli féle “keep it fun”-ból valami olyan menekülős film kerekedett, ami velem még sosem fordult elő. Itt nem az első helyem volt a lényeg, hanem én úgy gondoltam, hogy itt most én gyorsabb voltam és nekem kellett volna vezetnem. Ha itt most 15-16-17-ek vagyunk akkor azon ment volna a hiszti részemről. Itt számomra elvekről volt szó.

De egy a lényeg és ez volt a mottóm a célig: a legtöbb, amit megtehetek magamért, ha haladok előrefele folyamatosan!

Mindegy, hogy jól esett, vagy nem, hogy tetszett vagy nem, hogy fáradt voltam vagy éhes, haladtam. Dömösre a félvávra ugyan elsőnek értem be, de sokat vacakoltam az előre küldött cuccok elrakásával, Viki beért és én egy dolgot utálok igazán, ha valaki a nyakamban van. Engem ez rohadtul feszélyez. Próbáltam visszatartani a sírásom, ami szerintem a fáradtságtól jött ki, hálistennek Zserzseli ott várt a kamerájával és megkezdtem az első legdurvább mászást. Ez teljesen elterelte a figyelmem és egész jó kedvem lett. Itt a kezemet is kellett használnom, igazi mászás volt és tonképpen tetszett. Ide még szívesen visszajönnék edzeni. :)

Közben Viki látótávolságon kívülre  került és bár újra kezdtem élvezni, hogy végre csak én vagyok és a természet, úgy voltam vele, hogy a Kisrigóig bírjam ki, mert ott vár a Gábor és majd megkérem, hogy kösse be a cipőmet és a találkozás nekem lelkileg sokat fog segíteni. Azt, hogy ez még 2 szakasz mulva van, ami legalább 3 óra, leszartam. Azt, hogy majd oda úgy érkezzek meg, hogy jól vagyok, már régesrég elbuktam.

Krízishelyzet van, mert már féltávon foson vagyok, de menni kell, közben enni inni, ugyanis jelenleg ez az egyetlen dolog, amit tehetek magamért. Haldani, haladni, minél jobban megyek, annál előbb vége a szenvedéseimnek. Nem élveztem, csöppet sem. Azt hittem jóbuli lessz. Azon gondolkodtam, hogy nem akarok többet emberekkel versengeni. Megcsinálok valami Vérkört, vagy rámegyek a Balboára, de ne kelljen már másokkal foglalkoznom. Viki jó futó, de ezúttal nem hagyom magam. Ez egy verseny, egy évet készültem rá és érzem, hogy ha mindent bele adok, tarthatom a pozíciómat, ha megelőz, akkor meg riszpekt neki, egy ilyen csajtól nem szégyen kikapni.

Egyvalamiben biztos voltam. Nekem ez a verseny túl nagy falat, hát még így, hogy saját magamat stresszelem.

Kisrigóba megérkezek, Gábor sehol, itt valami férreértés lehet. Ha egyvalamiben biztos vagyok, az, hogy ő itt vár, minden más változhat.

VIDEÓ a Kisrigónál

Úgy terveztem, hogy ha már oda nem úgy érkezek meg, hogy jól vagyok, akkor legalább úgy távozzak onnan. A videó végigvette, hogy mi történt: semmi. Pár falat, kóla, zsáktöltés, fejet a lavorba és irány tovább. Úgy voltam vele, hogy majd útközben kielemzem a történteket, és visszafele láttam, is, hogy Viki és Brigi a nyomomban vannak, kérdés, hogy ők mennyit időznek a ponton és mennyire vannak foson. Talán ők is fáradnak. De nem akárkikről van szó. Viki már akkor piros 85-öt nyert, amikor én még azt sem tudtam, mi az a terepfutás. Brigi meg pályacsúcs tartó és lenyomta a Kört, amit én sosem fogok megcsinálni. Csaképpen ez engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, nem hagytam, hogy ezek a tények engem negatív irányban befolyásoljanak. Kéremszépen itt a számok beszélnek, itt az nyer, aki a leggyorsabb. Ezért én a pontokon is próbáltam lefaragni időt. Próbáltam nagyobb előnyre szert tenni, hogy kevésbé érezzem azt a nyomást, amit én tettem saját magamra.

Hú de elegem van, ez nekem nem okoz örömet, nem ezért jöttem, hogy versengjek mint valami ovodás. De most öszintén, aki az első helyen van annak nem az a legfontosabb, hogy megtartsa a pozícióját? Nem most kell üldögélni meg tájat nézni. Azt majd a célbaérés után, esetleg edzéseken. Most nyomni kell, akár tetszik akár nem.

Közben meg próbáltam összerakni hol lehet a Gábor. Minden egyes távoli alakban őt kerestem. Ő online látja, hogy hol járok, de én nem tudom vele mi van. Nem szerettem volna a telefonomat nyomkodni egy ilyen verseny közben, de végső elkeseredésemben felhívtam, “hol a faszban vagy? nem voltál ott a helyen, pedig megbeszéltük” mondta, hogy nem ért oda, a köv ponton vár. Mérges voltam, de nem akartam ezzel foglalkozni. Nyomtam ahol a terep engedte, ugyanis nagyon sok sík szakasz volt, ami egyáltalán nem volt futható. Az ember azt gondolná, hogy majd a meredekeket gyalogolja (mássza) a többin meg lehet veretni. Hát nagyon nem. Kidőlt fák, bokatörő traktornyomok, patakátkelések. Felfele mászol, a síkon akadálypálya vár rád, lefele meg szétszakad a derekad és a térded.

De menni kell, mielőbb túl akarok lenni ezen. Minél gyorsabban megyek ( értsd 135ös pulzuson száguldok 7:30-8-al), annál korábban végzek.

Szaszától hallottam, hogy Viki 9 percel van mögöttem. Elérkezett a visegrádi pont 81,4, ahol Gábor várt és segített a többi önkéntessel együtt. Fej bevizez, kóla és kulacstöltés, egy kis redbull és úgy hagytam el a helyet, hogy az alatt az egy perc alatt sokkal jobban lettem. :)

Érdekes dolog, hogy a fáradtság, kimerültség esetén (itt most nem az eléhezésre gondolok) ki hogy halad tovább. A verseny elkezdődott a Kisrigótól. Én innentől kezdve amit tudtam megkocogtam, legyen az sík, lejtő vagy emelkedő. A kocogásnak van egy gyorsabb ritmusa, elhitetem magammal, hogy bírom, hiszen “futok” a gyaloglás meg olyan tökölés ráadásul a derekam is fáj tőle. A meleggel meg olyan szinten nem foglalkoztam, hogy ezt lehetett tudni, erre fel lehetett készülni, engem ez nem fog megállítani. Pont.

Nemsokára összetalálkoztam a Visegrád trail azon futóival (köztük Györgyivel), akik picit gyorsabban haladtak nálam, vagy egy tempót mentek. Ennek hatására kezdtem egészen megemberelni magam. A körülöttem futóktól lendületet kaptam, próbáltam felvenni a tempót, sokakkal egymást előzgettük. Kicsit néha éreztem, hogy útban vagyok ( egy két single tracken), de nem tudtam mindig félreállni, ők még frissek, majd ügyesen megelőznek.

A Pap-réti pontnál (91,2) iszonyat tömeg volt, Gábor anyukájáék is kijöttek, újból kóla, redbull és egy pár korty aspirin c, és jó nagy adag iso a kulacsba, mert a következő pont 13 kili és egy örökkévalóság. Itt még nem tudtam, hogy mi vár rám.

Ez a szakasz volt számomra a poklok pokla. Legalábbis a Vöröskő. Hálistennek Pankotai Zita csippantott egyet előtte és leöntötte a fejemet, így vágtam neki a mászásnak. Utoljára a szlovéninai VB-n másztam ennyire meredeken, de az “csak “ 42 kili volt, itt meg 95 környékén jártunk. Nem tudom hogy bírtam. Végig azon agyaltam, hogy erre hogy képes egy ember. Hogy hány ember futotta le az UTH-t és mekkora riszpekt nekik. Mindegy mennyi idő alatt, sőt, akinek ez több idő az hosszabban szenved.

Sajnos (vagy nem), ezt nem lehet elmesélni, oda kell egyszer menni és felmászni. KB. 36 óra nemalvás után tériszonnyal eléggé kellett koncentrálnom, fostam, hogy legurulok és az végzetes lehet. nagyon kellett kapaszkodnom és még a káromkodásra is kellett ugye egy kis energy. :D

Na ide visszamegyek az héccencség! :)

És a tudat, hogy még egy ugyanilyen hegy vár rám a Skanzenig hihetetlen volt. Még most is az, bár azóta aludtam rá egyet. Közben jött Oszaczki Géza és elkezdtünk együtt haladni. Ő lefele gyorsabb volt, de felfele utolértem. Az utolsó hegyet együtt tettük meg. Neki már le is vontam a tanulságot: aki ennyit hisztizik mint én, az el se induljon a versenyen. Utólag rájöttem, hogy ez inkább egy belső küzdelem volt, mert abszolút megoldáscentrikus voltam a pontokon ráadásul sehol nem tököltem két percnél tovább, még a levesekről is lemondtam a haladás érdekében (sótabiztam úgyis). Senkinek nem kellett győzködnie, hogy menjek tovább, tettem a dolgom. Csakhát majd beszartam közben.. :D

A lefele nagyon szar volt, sajnos nem tudtam veretni mint a disznó, óvatoskodnom kellett, de tudtam, hogy ha a Skanzenig elmegyek akkor meglesz a verseny. Skanzen (105,4): itt már csak vizet töltettem a zsákomba, a kóla és a redbull elrepített a célig. Az előnyöm Vikihez képest 30 percre tornázta fel magát, de mostmár megvolt a lendület, nem szarakodtam hát. 5:40-es percekkel futottam le a maradékot, itt már nem volt szenvedés, csak aszfalt, ami egy Stinsonnal nem kényelmetlen, sőt, élveztem is azt a maradékot.

Szentendrén kicsi kacskaringó, Gábor elém tekert, hogy ne tévedjek el, de olyan jól volt jelölve, hogy egyértelmű volt az út.

Aztán amint ráfordultunk a célhoz vezető utcára és meghallottam a szurkolást, kirázott a hideg, libabőrös lettem, meg persze zavarban is, de ilyen fogadtatásban még életemben nem volt részem az biztos.

Csodálatosan éreztem magam, 15.05 perc az időm kábé. A pályacsúcs férfi és női részről is borítékolható volt, hiszen a pálya most volt a legjobb, nem voltak esőzések a verseny előtt úgy mint az első két évben. Persze azt nem gondoltam volna hogy én futom meg és ennyivel. De azt sem, hogy ilyen küzdelmes 15 órában lesz részem.

Milyen jó, hogy nem tudtam, mi vár rám, hiszen akkor nem mentem volna neki, és nem sikerült volna! :)

És mindezt sérülésmentesen. Azt hiszem a terepfutás valóban nekem való, mert aszfalton simán lesérülök egy ilyentől. Csak hát ugye edzeni kell még erre. Bár ez a verseny rövidebb időben, de százszor intenzívebb és durvább számomra, mint az UB.

Hogy hogyan tovább? Úgy néz ki augusztus 6.-án befigyel egy Hegyifutó VB (32 kili 2400 m szint), ősszel meg Valdán Trail 50 illetve Piros 85.

Eredetileg az UTH-val és a Pirossal szerettem volna kvalifikálni magam a 2018-as CCC-re, de most rájöttem, hogy nem tartok itt, így kitalálom.

Bár a célban azt mondtam, hogy never again, talán, jövőre mégis  nekimegyek az UTH-nak, csak még felészültebben. :)

Közben néztem mi van Petivel, aki verseny közben is eszembe jutott. 81-nél kiesett a szintidőből, de basszus elment 81-ig! Ügyes volt, ráadásul ő sokkal tapasztalatlanabb és kevesebb edzés van a lábaiban mint nekem. Jővőre remélem ismét együtt indulunk útnak. :)

Azt mondják, az első fontos, meghatározza az összes többit, ami utána jön. Az én első ultraversenyem valóban hagyományteremtő volt. 2013-ban futottam az akkor 212 kilis Ultrabalaton első felét egyben.

Maga a verseny perfekt volt, minden benne volt ami kellett, sőt, lelkileg annyira fel voltam készülve, hogy még könnyebb is volt mint gondoltam. 12,5 óra alatt ment a 106 kili, azaz közel 7 perces átlagot mentem ezen a dombos északi szakaszon, szinte csak kajálásnál váltottam sétára. Nagyon ott voltam fejben az tuti. :)

De az ezt megelőző készülődés nem ment simán...

Hagyomány lett a bringás kísérők hajkurászásából, kivéve tavaly de ott meg vádliproblémáim voltak egészen a rajtot követő pár óráig, amikoris elmúlt a feszülés.

Idén nagyon ügyesen hagytam ki az Ultrabalatont: a közelébe sem mentem. Követtem online az egyéniket, szurkoltam nekik és a csapatoknak, de nem keseregtem egy percig sem. Ha én nem hiányzom az Ultrabalatonnak, ő se hiányozzon nekem, nemde? :D

Idén nem volt se fájdalom, senem szart be a derekam, az UTH-ra pedig nem kell kíréső, szóval minden a lehető legjobban alakulhatott volna.

Futásilag kifejezetten jó erőben éreztem magam és a logok is ezt mutatták. Az edzéseimet jól építettem fel, főleg mióta kitavaszodott, többet tudtam beletenni.

Repülőzásis - már ami Mágnes füleit illeti :)

Aztán egyszercsak történtek dolgok, amiket itt nem írnék le. Maradjunk annyiban hogy két hete eléggé megborultam munkaügyi dolgokban egy számomra igazságtalan dolog miatt és ezt túlságosan a lelkemre vettem. Ez persze elkezdett tovább gurítani a lejtőn, kihatott mindenre. Megborultam, legyengültem és a legrosszabb h visszajöttek a gyomorfájdalmaim.

Mostmár azzal is baj van amivel eddig nem volt. Rosszul éreztem magam, sokat sírtam, nem tudtam a futásban kiengedni a stresszt. Hozzáteszem kutyával futni nem olyan nekem, minde nélküle, hogy suhanok, lobog a hajam és minden gondomat egy kettőre elfelejtem. Nem csak magamra kell figyelnem, hanem magunkra. Szeretek a Mágnessel futni, főleg terepen, de oda nem mindig jututnk ki, utcán meg nagyon nehéz, hiába van pórázon. Volt hogy elmentünk futni és még stresszesebben értem haza. Így pedig elég nehéz elkezdeni egy olyan munkanapot, amit 100 %-os precizitással kell végezni úgy, hogy nem érzek semmiféle elismerést.

Szóval erősen megingott az önbizalmam, de itt sem állt meg a dolog, mert ilyenkor már tényleg kezdem elhinni h velem van a baj, kezdtem magam egyedül érezni.

Kicsit próbálom leszarni ezeket a dolgokat, mert semmilyen munkahely nem érdemli meg a gyomorfekélyt.

Abban hiszek, hogy a lelki dolgok ugyanúgy meg tudják oldani az egészségi problémákat, mint ahogy romboln is tudnak. Nem érzem azt, hogy minden a helyén van, nem érzem annyira jól magam. Sokat vagyok egyedül, és leszek is az elkövetkezendő hetekben. Úgy érzem, nincs mit várjak, nincs miből töltekeznem.

Fura, hiszen itt a verseny amit várhatok, várom is. De nem ez a legfontosabb dolog a világon. Nem a futás a boldogság, a futás csak egy eszköz a boldogsághoz!

 Fűnek fának elmondtam, hogy na most, most már megtaláltam akit akarok. De erre mondják, h nem elég megszerezni, meg kell tartan. Állítólag túldramatizálom. Lehet. Mert annyira félek, pedig a félelem az ami a bajokat okozza, még akkoris ha nincs mögötte tartalom.

Az utóbbi időben sok rizst fogyasztok, mert megnyugatja a gyomrom. Elkezdtem probiotikumot és multivitamint szedni és kerülöm a csípőset és húst is hetente kb 3x eszem. Ezt amúgy mindenkinek ajánlom, verseny előtt, akinek érzékeny a gyomra. Nekem verseny közben nem, de most érzem, hogy fel kell erősödnie, tolerálnia kell a sok cukros szart amit majd betolok.

Az alvással is bajok vannak, kialvatlanul meg félek, lesérülök vagy legyengül az immunrendszerem és beteg leszek. Még 9 nap a versenyig. Megpróbálok jól bánni magammal. Töltekezni amiből csak tudok, a jóra koncentrálni, hiszen van!

Hiszen van pasim, még ha ritkán is vagyunk együtt, még ha várakozásnak élem meg a napokat. Van kutyám, akit mindketten szeretünk és foglalkozunk vele. A testem és a fejem meg olyan dolgokra képes együtt, amiről ezt korábban nem gondoltam volna, a két dolog, ami engem el tud juttatni a célvonalba, szóval nem szabad rosszul bánnom vele, mindent meg kell adnom neki amit tudok. És elsősorban szeretnem kell. 

Egy évet készültem erre a versenyre, és érzem, hogy bennem van. Sokszor hullottam már kissebb darabokra is és most is össze fogom szedni magam. De most meg kell erősödnöm!

Na, kezdjük az elején, idén nem sok 3 óra feletti futásban volt részem, ezért különösen féltem egy ilyen hosszú futástól. Igaz, hogy csak 1500m szint volt ebben a 63 kilométerben, de tudjátok hogy van ez. Ha valamit hosszú ideje nem csináltál, akkor annak ilyesztő nekivágni.

Endrú azt jósolta, h kb. 7 óra 20 perc körülit fogunk menni és általában elég jó ebben, úgyhogy én erre próbáltam felkészülni lélekben és türelemben.

A Medvés kör tulajdonképpen 2 körből áll az első egy rövidebb, 29 kilis táv, a második pedig egy hullámosabb 35 kilis táv. Ez azért jó, mert nem kell 7 órára pakolni.

Reggel felkaptuk Márkot is, aki arra lakik, mondta, hogy az első 12 kilit lekocogja velünk, kb. erre is készült: se kaja., se kulacs. De hát tudjuk, hogy ez nem így működik, végül teljesítette velünk az első kört. Gratula neki, nincs hozzászokva az ekkora távokhoz, és nem is volt felkészülve erre.

Előző este úgy ment a paráztatás a neten h “ítéletidő”, meg sár, meg eső, vihar, anyám kínja. Nekem meg először szép lassan csak az életkedvem ment el, majd ráborítottam ezt az érzése Endrúra is, hogy jaj ez nem is futás lesz hanem dagonya, és h f.om akar túlélő túrázni és futni szeretnék.

Aztán persze meguntam a hisztit és úgy voltam vele h 63 kili nem a világ, bepakoltam 2 esőkabátot, 2 futócipőt, zoknit, még elpattintható kézmelegítőt is, ha átfagynánk.

Reggel egész jó idő volt, én a Compresssport nacimat veszem ugye minden hosszú futásra és versenyre, hozzá egy rövidujjú. Reggel 6ra jött értem Endrú és fél8 körül már Hármasban a rajtban készültünk.

Ami a frissítést illeti pakoltam zseléket is, de főként normális kajákban gondolkodtam, azaz műzliszeletek, 1 fehérjeszelet féltávnál, híg iso, gyümölcspüré és egy kis kóla. Persze sótabit ilyenkor mindig tolok, és egyre kezdett kirajzolódni az is, hogy itt mi se megfagyni, se megázni nem fogunk.

Kicsivel 8 előtt el is rajtoltunk hárman, nekem az útvonal rá is volt mentve a csodálaton Suunto Spartan Ultra órámra, egyben ezt is tesztelni akartam az UTH előtt, mennyire bírja, mennyire pontos, mennyit bír az akksi, stb, viszont elfelejtettem beállítani pár dolgot, így a teszt csak félig sikerült, de hétvégén korrigálok.

Az első kör kicsit olyan volt, mint mondjuk egy hosszú panoráma kör, nem sok árnyék volt, aminek én mondjuk örültem, mert az a mániám, hogy ha már utalok napozni, akkor sportolás közben barnuljak le. Szépen egyenletesen mentünk, így 6os kilométereket hoztunk végig. Számomra kicsit kevés volt a szint, ugyanakkor gyönyörű volt a látvány, a pálya egyáltalán nem technikás, sár csak pár helyen volt, ott viszont mindhármunknak sikerült úgy esni, hogy pont az egész seggünk saras legyen. :D

Mire visszaértünk a kocsihoz, még saját magam is meglepődtem, mennyi erőm maradt, hogy tényleg olyan szép beszélgetős tempót hoztunk, amit még nagyon sokáig fent lehet tartani, mondjuk elkezdett rendesen sütni a nap és egész meleg lett, de örültem, jól viseltem. A kocsiba elbúcsúztunk Márktól, én ittam kólát, újratöltöttünk kaját, piát és már mentünk is.

Átkeltünk a határon majd egy kis aszfalt következett, ami nekem jó volt, én nagyon szeretem a terep – aszfalt váltakozást egy versenyen, mert amikor az egyikbe elfáradok, üdítően hat rám a másik. Ezért imádom a Hoka ATR cipőit, és hétköznap is úgy jön ki, hogy mind2 talajon megyek egy futás alkalmával.

Majd egy balos és megkezdtük a mászást a zöld jelölésen, itt voltunk 30 fölött, ami azt jelenti, hogy már a felénél, de még kurvasok van hátra. Ekkor szokott nekem egy kicsit mentálisan sok lenni, amikor pont a közepén vagyok egy hosszú futásnak, ekkor szoktam óvatos lenni, ekkor nem merem annyira élvezni. Itt azért mégsem volt semmi fal, vagy holtpont, ettünk ittunk, belesétáltunk az emelkedőbe, én kifejezetten jól voltam, így amint csökkent az emelkedő meredeksége futásra váltottam, kicsit előre mentem. Itt volt egy checkpont, a Határsáv tanösvény, ahol nem volt térerő, így nem tudtunk ríltájmban csekkolni, hanem gyalogoltunk mire be tudtuk olvasni a QR kódot. Nekem ehhez kevesebb türelmem volt, mondtam Endrúnak, hogy vagy megállok csekkolni, vagy futok és a lábam elé nézek, két dolgot nem tudok egyszerre, nem vagyok az a tipikus nő.

Ezután a Nagyromhányi-kilátó fele vettük az irányt, amikor kérdetem, hogy mennyi azt hallottam, hogy 2 és fél KM, de utólag kiderült, hogy Endrú 7 és felet mondott, hálistennek ebben a szakaszban nagyon jól éreztem magam és kezdtem élvezni a terepfutást, úgyhogy nem zuhantam meg, sőt, úgy csináltam, mintha nem is hallottam volna félre a távot.

A kilátóig én nagyon jól éreztem magam, egyben voltam és egészen jó tempót is mentem, de minden vidámságom odaveszett amikor kiderült, hogy a kód a kilátó tetején van jó magasan, Endrú meg lemaradt és engem küldött fel lefényképezni a kódot. Elindultam felfele majd visszafordultam a felénél mert féltem és talán a fáradtság meg a meleg miatt is elkezdtem stresszelni. De nem akartam vitát, meg szar arc lenni ezért nekifutottam mégegyszer. Eltörött a mécses és én két kézzel kapaszkodva, bőgve, folyó takonnyal ( mert ahhoz h megtöröljem az orromat el kellett volna engedni korlátot) felmentem és leolvastam.

Amint leértem rendeztem soraimat és már mentünk is tovább, hiszen itt hagytuk el a maratoni távot. Még mindig nem éreztem megterhelőnek a futást azonban a meleg miatt sokkal többet és gyakrabban ittam mint terveztem, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő lehetőségnél újra kell tölteni a zsákunkat, ami könnyű feladatnak tűnt, mert számos kút akadt az utunkba a futás során – hittük mi. Azonban a valóság az volt, hogy ezekről a kutakról le volt szedve a nyomó, így használhatatlanok voltak. Aztán találtunk egy boltot, ami zárva volt, úgyhogy a végén egy kertből kértünk vizet, ami életmentő volt.

Itt falvakon át futottunk, sima sík aszfalton. Én megnyomtam, mert a sok hullámos szakasz után olyan könnyűnek tűnt az egyenletes talaj, de Endrúnak nem a kedvence ez, így hát az utolsó csekkoláskor Karancslapujtőn megbeszéltük, hogy én haladok szépen a tempómban, ő meg egy kicsit rendezi a sorait. Kérdeztem h mi a baja, mije fáj, de nem akart erről beszélni én meg nem faggattam.

Innen elég izgi volt, még egy szelfit is lőttem, hogy ha valami baj lenne, tudjátok honnan tűntem el :D (meg mert egy idióta vagyok :D )

Kicsit megnyomtam, mert innen 10 kili van és még matematikailag elérhetőnek tűnt a 7 órán belüli idő, de nem számoltam azzal, hogy lesznek még olyan iciri-piciri ösvények, ahol kézzel-lábbal kell a bokrok közt hadonászom hogy átjussak, ahol futásról szó sem lehetett, lépni is csak óvatosan tudtam. De nem baj, izgi, és külön izgalmas volt, hogy az órám szerint mentem. Annyira jó érzés, hogy már az olyan bénák, mint én is simán elmehetnek terepfutni, mert olyan jó navigációs rendszerek vannak, hogy egy kis odafigyeléssel lehetetlen eltévedni.

Már láttam a végét a szemem előtt lelkileg és kezdtem egy egész képet kapni a körről. Kezdett visszajönni az az önbizalmam, ami az utóbbi hetekben és hónapokban sehol nem volt. Élveztem, hogy végig a saját tempómban mentem, hogy semmim nem fáj, hogy nincs kivel versenyeznem, hogy csak magamnak futok.

A végére,ahogy kellett kifárasztottam magam, ugyanis az utolsó 10 kiliben főként emelkedők voltak.

Cél, időeredmény: bruttó 7:01:57, szóval nem hatossal kezdődik, nembaj. A nettó idő viszont elég jó, ha a sok leolvasással baszakodást meg kocsiban szöszmötölést nem számoljuk, 6-os átlagra jött ki mindkét kör.

A szervezők a célban vártak minket, és kb 10 perccel mögöttem jött Endrú is, akinek semmi baja nem volt.

Hogy kinek ajánlanám ezt a kört?

• Mindenkinek, aki az első terepultráját egy kevésbé szintes és technikás terepen képzeli el
• Mindenkinek, aki szeretné a versenyek nyomását levenni a válláról
• Azoknak, akik hosszú idő után szeretnének visszatérni a hosszú futások felé
• Azoknak, akik szeretnének kicsit több önbizalmat

A másik nagy felismerésem pedig az volt, hogy a hozzám legjobban passzoló cipő a Hoka Stinson. Ez az, ami pont olyan, mintha rám öntötték volna. Úgy ahogy Muhari Gábor írt a Mafate Speed 2-ről, úgy találtam rá én is erre.

Ez a felismerés azért fontos, mert egy Ultrán 15-20 órán keresztül kell viselni a cipőt, fontos, hogy tökéletes legyen. Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy próba alapján döntsön, nem hiszek abban, hogy a nagyokos hozzáértők jobban tudják, mi a jó nektek. Én egy cipőt vettem úgy, hogy egy futóboltban valami nagyon hozzáértő eladó megmondta, hogy pronálok meg szupinálok vagy mi és ez kell nekem. Na az az a cipő, amit máig nem vettem fel, mert nem szeretem. 

Szóval összességében kicsit visszajött az önbizalmam, örülök, hogy távol tartottam magam a tömegtől és nem a bércet választottam, mert szerettem volna a futás öröméért futni és nem versengeni. Ugyanakkor ismét visszatért bennem az a rég elfelejtett érzés, hogy igenis, nekem való az ultra, mert – bár az utóbbi időben nem futottam hosszukat – az állóképességem jó.

Az UTH majdnem 2x ennyi lesz, sőt, sokkal több szint. Itt azt gyakoroltam, hogy saját tempóban menjek, ott nyilván ugyanez lesz, csak lassabban okosabban és nem fogom megnyomni, folyamatosan tartalékolni kell.

Ugyanakkor tudom, hogy egy ilyen hosszú edzést nem szabad összehasonlítani egy UTH meg csak féltávjával sem, mert abban sokkal, de sokkal több szint van és mint tudjuk 100 kili nem ugyanolyan mint 2x 50. Nem azt mondom, hogy be fogom fejezni az UTH-t hanem azt, hogy el merek indulni rajta.

Annyi önbizalmam van már, hogy oda merjek állni a rajtvonalhoz, a többit meg senki nem tudhatja, hiszen ez egy ultra trail. Egy olyan igazi ultra trail! Annyira várom már! :)

Strava link ITT

Utórezgésenk: enyhe izomláz és aluszékonyság. Ráérek majd Júni 4- után szarul lenni :)

Lassan 5 éve futok és majdnem ennyi ideje járok versenyekre is, ennyi idő alatt az embernek ki kellene alakulnia valamilyen önképe, már ami a futást illeti.

Ahhoz, hogy én azt mondjam, hogy nekem ez és ez a verseny fekszik, ellenben ez meg az csak szenvedés és állandóan lesérülök, ki kell próbálnom nagyon sok mindent. Persze vannak olyan versenyek, ahova józanésszel nem lehet eljutni 4-5 éven belül a nulláról. Hacsak nincs egy olyan sziklaszilárd tested, ami mindent kibír (nem sportolsz gyerek korod óta például), vagy nem vagy extra tehetséges, de még tehetségesen is bele lehet esni ugyanabba a hibába, a túltolás hibájába.

Természetes, ha az ember időnként feszegeti a határait, túlmegy rajtuk, néha lesérül, mindaddig, amíg levonja a konklúziót, tanul belőle és változtat rajta.

Az elmúlt évben mindig aszfalton sérültem le. Kezdjük a 200 KM feletti Ultrabalatonnal, amit egyéniben még soha életemben nem sikerült sérülés nélkül végigvinnem. Aztán lássuk az utóbbi egy év tanulságait. 2 sérülés, mindkettő aszfalton, tempófutás közben. Az egyik a maraton, ami után ki kellett hagynom a Piros 85-öt és a másik pedig a tegnapi Vivicitta, ami most, másnap fáj, mégpedig a jobb combhajlítómnál. Nem temetem a Mátrabércet, mert annyira nem nagy a baj, de azért természetesen ráparáztam.

Nézzük a terepversenyeket, volt egy Pilis Ultratrail a maga 50 kilométerével, amitől semmi bajom nem lett, valamint jöhet ide a Vulkántúra, ami számomra szintén kemény volt, vagy bármi más hosszabb terepfutás evör. Egyedül a VTM-en fájdult meg az IT szalagom 3 éve, amit azóta a kompressziós szárral orvosolni tudok.

Ezek csak a kézzel fogható tények, de nézzük a lelki oldalát. Mit élvezek? Hol vagyok eredményes? Hol érzem a fejlődést? Mi az amiben a verseny kellős közepén jól érzem magam és mi az amiben csak azt várom, hogy beessek a célba?

Minden versenyen kell szenvedni, odatenni magad, izzadni, tolni magad előre, de nem mindegy, hogy szívesen csinálod, vagy pedig azt várod, hogy vége legyen.

Mindenkit más motivál, de végső soron mindenki ugyanazt szeretné: a boldogságot.

Van, akinek az jelenti a boldogságot, ha lefutja az adott távot, mindegy milyen idővel. Van, aki teljesítményorientált és bármilyen szenvedés és hónapokon át edzés után, a célkapu átlépése után olyan boldogságot érez, ami ezt sok-sok szenvedést a mérlegen pozitív irányba billenti el.

Én egyre inkább mérlegelek, mert érzem, hogy nincs elég időm, nincs elég erőm mindenre. Döntenem kell, hogy egy adott évben milyen versenyeken indulok, aminek a száma nem haladja meg a 10-et és az ultrák száma is maximum 5. Így abba a pár versenybe mindenemet bele tudom adni és mellette tudok élni is.

31 es koromra már nem akarok szélsőségekbe esni, hanem meg akarom találni a harmóniát, amit hosszú távon, éveken és évtizedeken át kivitelezhetek. És ami fontos: én akarom meghozni a saját döntéseimet. 

Abban a korban vagyok jelenleg, amikor már nem 1:30-as félmaraton, vagy egy dobogós helyezés az életcélom. Mert a belső hangom (és anyám, akit nem lehet lelőni ha arról van szó, hogy megmondja mi a helyes és mit kéne tennem, persze kérdezés nélkül) az mondja, a futás nem az élet. De az életem egy olyan fontos része amiről sosem mondanék le.

Próbálom holisztikusan látni a világot, meglátni az összefüggéseket és észrevenni azt, amin változtatni tudok, és elfogadni, amin nem. Rájönni, hogy nem egy helyes út van, és nem egy igazság. Ahogy mi, emberek különbözőek vagyunk. Van, aki hatékonyabb edzővel, van, akit feszélyez, van, aki élvezi a tömeget, van olyan, aki mindent megad azért, hogy egyedül fusson, és akkor még nem beszéltem a minimál - maximál ellentétről.

A tanulság az, hogy találd meg a saját célod és motivációd, de fogadd el a másikét! Ráadásul, mint minden, ez a motiváció és állandó változásban lehet élethelyzettől függően. Ha a munkám nem követelne ekkora precizitást, lehet, hogy az edzéseken több jutna a matekra, ha egyedül lennék, akkor lehet, hogy több figyelmet szeretnék kapni a futásaimon keresztül az emberektől, belemennék extrémebb helyzetekbe, versenyekre.

De az én blogom már réges-rég nem csak a futásról szól, hanem nézőpontokról és ezeknek a változásáról. Egy örökké tartó a tanulásról és tapasztalásról minden örömével és pofonjával együtt.

Amikor életemben először lefutottam a félmaratont 1.59 alatt, olyan boldog voltam, mint még soha. Megfogadtam, hogy soha nem felejtem el honnan jövök, hogy mennyire lehet örülni egy 2 órás maratonnak. Most futottam egy 1:32-t és az volt a reakcióm, hogy OK végre vége. Megéri ez? Nekem nem. Nekem kell a futás öröme, a beérkezés öröme, egy ünnepnek akarom felfogni a versenyeket, és ha ez engem nem elégít ki, akkor rosszul választottam versenyt.

Persze, mélyen, nagyon mélyen ott lapul az, amiről nem beszélek, hogy nekem már nem itt kéne lennem, hogy én 30 éves koromban gyereket szerettem volna szülni és minden egyes nappal csak távolabb leszek ettől a tervtől és az idő csak megy és nekem nincs már kedvem gyorsítókat végezni azért, hogy aztán szülés után minden újból a nulláról kelljen felépíteni csak alvás nélkül, holott ugyanolyan komolyan tervezem a futókarrieremet továbbvinni. ez nem lehet kérdés. Ezek olyan ösztönérzések, amiket csak a nők érezhetnek, nem akarom elnyomni azokat az érzéseimet, amik folyamatosan jelen vannak az akaratomon kívül, inkább szembenézek velük és tudomásul veszem, hogy ez van. Érzem, hogy amikor nagyritkán elmegyek bulizni az már inkább egyfajta pótcselekvés, egyfajta "most még megtehetem" dolog, de már nem akarom megtenni, de még megtehetem és valahogy, valamit tennem kell, el kell engednem magam és ha már így alakult, akkor így. Hogy valójában nem ezt akarom, de kell valami amikor egyedül vagyok.  Azért azt tudnotok kell, hogy sokat vagyok egyedül. Szeretek is egyedül lenni, csak talán éppen ezért többet gondolkodom és olvasok az élet dolgairól az átlagnál. Érdekelnek más emberek sorsainak alakulásai, kapcsolatok, és mégjobbanaz, hogy én hogy lehetek minél jobb, megértőbb a világ felé és tudatosabb. A futás nagyban segít ezekben, de nem életcél, hiszen sem olimpikon, sem profi nem vagyok. A blogolás is segít, hogy kifejezzem magam és hogy szavakba próbáljam önteni a nehezen kifejezhető érzéseimet. ez egy út a jelenlegi önmagam megismeréséhez és egyre inkább azt szűröm le, hogy a dolgok változnak. 

Ugyanakkor meg még sosem voltam ilyen boldog egy kapcsolatban, imádom, hogy csak magamat kell adnom. Hogy soha semmit nem kell megmagyaráznom, semmire nem panaszkodhatok. Najó szeretnék kutyát meg macskát de ez sem lehetetlen :D

Alapjában véve viszont borzasztó szerencsés vagyok és tudom, hogy az adott helyzetből kell kihoznom a maximumot, olyan célokat találnom, aminek a megvalósításához én kellek. Ilyen a Mátrabérc. És itt szögezzük le, hogy engem nem érdekel helyezés. Ha egy 7:30-as idővel állok a dobogón, sokkal rosszabb érzés, mintha egy 6:40-essel vagyok a top10ben.  A mezőny erős lesz, és az én örömömet nem más embertől akarom függővé tenni, hogy ő lassabb, vagy gyorsabb, hanem csakis magamtól.

A futás öröme nem csak a leggyorsabbaké és a legjobbaké! Mindenkinek jár!

Jelenleg – bár nem tudom, hogy teljesen meggyógyulok e addig és fuvarom sincsen a versenyre (épp most írtak rám, lehet lesz :) ) – bizakodó vagyok a versennyel kapcsolatban, reménykedem, hogy ki tudom hozni magamból ami bennem van, egyedüli felkészüléssel. Ha nem, akkor elgondolkozhatok azon, hogy mi a baj, új motivációt kell találnom, célokat és ebben persze az is benne van, hogy ha ez nekem valóban fontos, keményebben és okosabban kell edzenem, több áldozatot hoznom. Ha meg sikerül, akkor bebizonyítottam az állításomat, hogy ezt így is lehet.

A cél tehát a 6.40 körüli idő. (Tavaly ugye 6.51 volt). Akár összejön akár nem, az élet megy tovább. A futást viszont így vagy úgy, de sosem akarom abbahagyni.

Bár megemlítettem az oldalamon, hogy létezik olyan ember, aki önként ajánlja fel nekem a mikrofont, de elég szűkszavúan nyilatkoztam. Létezik ugyanis egy olyan közösség, amire azt hiszem, hogy sokan vágyunk, nem is kell hozzá messzire menni, elég egy kattintás. Ismerjétek meg Barna Erát, az Almodóvar Futó Egylet alapítóját, őt kérdeztem a csoport alakulásáról és céljairól.

inkognitóban 

- Hogy jött az AFE, volt e valami cél?​

- AZ AFE akkor született meg, amikor az első 20 percemet egyben le tudtam futni. Amikor elkezdtem kocogni, az első naptól  kezdve dokumentáltam a próbálkozásimat, "Uramisten, kocogok" poszt címekkel . Ez részben egy játék is volt, tudni hogy van/lehet egy támogató közösség, aki drukkolhat értem,  és ez egyben hajtott is, hogy ha már kiteszem magam, akkor ne blamáljam magam, akkor menjek csak előre, napról-napra! Az első posztoktól kezdve már jöttek is a visszajelzések, és feltűnt, hogy mennyi 30-40 feletti ismerős nő van köztük. Hogy amiről írok, a kételyek, a sikerek, a kihangosított belső monológok sokaknak ismerősek. Áprilistól júliusig kialakult körülöttem egy virtuális szurkolói kör, amelynek tagjai sokat vissza is adtak nekem a saját tapasztalataikból. Akkor határoztam el, hogy ha meglesz az első 20 perc, lesz csoport is! És mivel sok féle nő volt, aki rezonált erre a dologra, sok féle sorssal,egyszer kocogás közben eszembe jutottak ezekről a megosztásokról Pedro ALmodóvar filmjei, amiket nagyon szeretek. Almodóvar nagyon tiszteli és szereti a nőket, akik filmjeiben erősek, imádnak élni, szeretni, sokféléen szépek, néha egészen szélsőségesen mások, mégis összetartók. Ez lett számomra az AFE lényege is.

egyenpóló is van, vagány nem? :)

- Maga a csoport már több, mint 500 emberrel rendelkezik, mi a határ, merre tart, mik a terveid, ha vannak egyáltalán?

​- Nem tudom. ​Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk! Egyelőre nem vagyunk bejegyzett szervezet, talán majd azzá válunk, ha praktikusan azzal könnyebbé tehető a működésünk. Mi arra jöttünk létre, hogy a futással kapcsolatos élményeinket megosszuk, de egyre többet futunk is együtt. Majd meglátjuk! Szeretem hogy organikusan lettünk azzá, amik vagyunk, egyszerre óvnám ezt és adnék teret a fejlődésének, akár más módon is! Most változunk, hamarosan eldől, úgy érzem...

- Hogyan jött neked  a futás és mióta megvan a csoport, változott e valami a kocogásaidban?

 ​- A​mikor 44 éves lettem, éreztem ​ hogy hiányzik a mozgás, a testemmel való jó kapcsolat​. Az edzőtermi órákra soha nem értem oda időben, nehéz volt beilleszteni az életembe, a jóga óra drága lett. Kerestem valamit, amit akkor csinálhatok, amikor akarok, és kezdetben bőven elég hozzá egy kis anyagi befektetés, amíg meglátom, hogy tetszik-e. Eközben feltűnt, hogy teljesen normálisnak tűnő ismerősök írnak a facebookon arról, hogy ők futnak, és hogy ez jó nekik. ​Nem értettem, hogy mi a frász lehet abban jó, mert nekem a futás anno, a középiskolában (lassú futással, indulj,.. Cooper-teszt) semmilyen örömet nem adott, sőt, szívből utáltam! Dühből is kezdtem futni, 44éves koromig úgy gondoltam rá, mint az utolsó sportra, amit kipróbálnék. De Monspart kezdőknek szóló, szerintem zseniálisan felépített edzéstervének hála, hamar elszállta a düh, és öröm lett kocogni. A csoport egy támogató közösséggé lett, egy színes, erővel teli, átlagos nőkből álló csapat, tele vágyakkal, életszeretettel, de ahol gyengének, sebezhetőnek is szabad lenni, mert a többiek megtartanak. Szerintem ennél többet egy alapvetően ​online​ 

közösség nem is adhat. Büszke vagyok rá, hogy micsoda nők jöttek itt össze, az aktívak és a néha előbújó, megszólaló alvó tagjaink együtt elképesztő erőt adnak! Nem véletlen szurkolunk úgy egymásnak ha Afést látunk a pályán, hogy MÉL-TÓ-SÁG!! Ezt adjuk a futással és a csoporttal  magunknak és egymásnak. Pedro bármikor forgathatna nálunk.

- A Vivicittán kint lesztek, méghozzá egy saját sátorral. Mit várhatunk, írj lég​y​szives 1-2 mondatot kedvcsinálónak, miért és kik nézzenek be hozzátok?

​-  Igazi, hús-(bő)vér csajok lesznek nálunk, akikkel lehet beszélgetni arról, hogy ők miért kezdtek futni, mi az ő történetük és mit ad nekik a futás. Monspart Sarolta fele van  egy elfogadott meghívásunk, amit a farangunkon el kellett halasztanunk betegsége miatt, de talán most összejöhet. Terveink közt van meghirdetett közösségi torna, masszázs, bármi, amit  a tagjaink tudásként, tapasztalatként  szívesen bedobnának a közösbe. És lesz egy közösségi netrádiós adásunk is, egy AFE rádiós kísérletünk, a Tilos Rádió támogatásának köszönhetően.

- Még esetleg mit szeretnél elmondani, üzenni az olvasóknak?

-​ Gyertek hozzánk, nálunk a tagság egyetlen feltétele az Örömteli futás iránti VÁGY! ​

Ahogy már azt a Fácse oldalamon írtam, meghívást kaptam egy futóközösségtől egy kedd esti futásra. tudjátok, hogy reggeli futó vagyok, szóval nem volt könnyű rávenni magam egy este fél 8-as indulásra, de aztán egyeztettünk és egy jó dátumot. Én meg ittam egy jó erős kávét és elindultam a "buliba". Nagyon jó, hogy a gyülekező télen a MAC aulában van, így senki nem fagyoskodik amíg a többiekre vár, kaptam egy nagyon csini felsőt, amit olyna profin nyomtatta, hogy a hátán úgy van rajta a nevem, hogy ha futózsákot viselek, ne takarja el. Még erre is gondoltak, eszméletlen! :))

Gellén Culé Zsolt nem egy hallgatag srác, de élőben jött át igazán mekkora figura, milyen közvetlen, ez megadja azt az alaphangulatot, ami szerintem ezeknek a közösségi futásoknak az egyik alapvető kulcsa a sikerhez. Az útvonalat nem ismertem, kivéve a Kiscelli utcát, ami jó meredek, mindig is gondoltam rá milyen jó lenne megfutni. Azonban nem ez volt a leg emlékezetesebb, hanem hogy onnan egy Blair Witch Projectbe illő területre keveredtünk, valami singletrackes dzsungelben, el is tévedtünk, az a helyzet, hogy én ezt élveztem a legjobban. Még valami kerítésen it átmásztunk, ami nem volt benne a tervbe, de így még tökéletesebb volt az este. 

Az albumot itt láthatjátok

Kicsit ráéreztem arra, mekkora löket lehet egy ilyen közösség annak, aki még nem elég bátor egyedül menni, de kiegészítésnek is jó lehet, vagy egyszerűen új embereket megismerni, egy befogadó közösséget találni. Annak idején, amikor elkezdtem a "pályafutásomat" emlékszem, én is megpordultam egy-két futóklubban. Nyilván, az edzettségi szintek, célok különböznek, ezért ezek a futásokat kiegészítő jellegűeknek tudom elképzelni. Meg heti egy futással amúgy sem lehet sokra menni, kivéve, ha csak kiegészítésnek csinálja az ember.

Íme egy rövid kérdezz-felelek a témában:

Én: Hogyan született meg benned a RunTogether Hungary ötlete?

Zsolt: A RunTogether futócsoportot ketten alapítottuk Kiss Andi futótársammal, (aki tegnap sajnos nem tudott jelen lenni munkahelyi elfoglaltságai miatt), mert mindketten akkoriban váltunk a Közösségben az Egészségért Sport program futónagyköveteié és az volt a feladatunk, hogy a kerületünkben az általunk választott sportágban, ami ugye a futás lett, heti rendszerességgel futásokat kellett szerveznünk. Az első ilyenre 2015.01.13-án került sor és összesen 7-en voltunk:) Azóta, ugye eltelt 2 év és Mi még mindig élünk és virulunk. (Ezek szerint valamit jól csinálunk). Sőt hétről-hétre nagyobb lendülettel és elszántsággal vonzunk be egyre több futót a csapatunkba. Legfőbb jelmondatunk, hogy mindenkit megvárunk. Egyébként megsúgom, hogy a kezdeti 7esből még 6an mindig rendszeres résztvevői a futásainknak.

Én: Hogyan fogtál neki?

Zsolt: Andival először facebookon találkoztunk úgy, hogy nem is ismertük egymást, még közös ismerősünk sem volt. Én ráírtam, hogy van-e kedve együtt csinálni ezt a futócsoportosdit, mert láttam, hogy ugyanabban a kerületben tevékenykedne mint Én és megbeszéltük, hogy ketten talán egyszerűbb nekivágni egy ilyen futócsoport szervezésének. Először nevet találtunk ki, ami mind a mai napig ugyanaz RunTogether. Utána kitaláltuk melyik nap legyen-ez lett a kedd, utána időpont, direkt munka utánit néztünk, hogy Mi is részt tudjunk venni rajta (19:30 lett) aztán a táv kitalálása 10-13km. Utána pedig az esemény elkészülte után jött al egnehezebb feladat, az emberek toborzása. Bevallom nekem akkoriban nem sok futó ismerősöm volt, közösségi futáson is csak egyszer kétszer vettem részt. Andi viszont már tagja volt más ilyen city trail futóközösségnek is így neki volt pár futóismerőse. De ugye aki élt és mozgott mindenkit meghívtunk az első eseményünkre :) Azután, ahogy haladt előre az idő, ismerősök ismerősei is jöttek. Szájról szájra- futóról futóra terjedt a hírünk. Nevezetesek vagyunk az off programjainkról: amik a futáson kívüli életről szólnak, beülünk pub-okba, szülinapokat ünneplünk, karácsonyi ajándékozós partyt szervezünk. Imádunk együtt társasozni és kártyázni. Illetve eddig 2x ünnepelhettük meg a RunTogether megalakulásának napját. Ilyenkor egy étteremben találkozunk, ahol az előző év emlékképeit levetítve, a leggyakrabban járókat díjazva eszünk, iszunk mulatunk :)

Igazi csapat vagyunk, több mint egy futócsoport. Ez a RunTogether feeling

Én: Szerinted mi vesz rá egy embert, hogy este fél8-kor elinduljon futni? :)

Zsolt: Őszinte leszek, ahogy mindig: én se mennék ki télen -10be 10-15km-ket futkosni, ha nem lenne a futócsoportom, akik várnak, szóval a legnagyobb húzóerő a közösség főleg, ha még saját is. Barátságok köttettek és szerelmek is gyakran szövődtek már a csoporton belül. Szerintem aki hozzánk jár az a társaság és a változatos útvonalak miatt jár. Felettébb befogadóak vagyunk. Ezt én az eleje óta vallom, hogy mindenkit nyíltan barátságosan kell fogadni a csoporton belül, mert aki elsőnek fut közösségben nagyon fontos az első benyomás és ha ismerősként kezelik az embert, sokkal szívesebben jön vissza legközelebb is. Mindig mindenkit megvárunk. Nálunk nem a tempó a fontos hanem az élmény, amit a futásunk nyújt. De azért csiga tempóban sem haladunk, hisz Te is láthattad tegnap hogy haladtunk felfelé az emelkedőn. ��Szinte senki sem sétált bele :)

Én: Te egyébként hogyan kezdtél el futni, mi motivál a mindennapokban?

Zsolt: Gyermekkoromtól kezdve 12 éven át kézilabdáztam , Főiskola közben ez abbamaradt, utána valami megszakadt nem nagyon sportoltam, csak néha lementem a szigetre futni egyet, aztán kettőt, aztán már oda és vissza is futottam. Aztán a főnököm akkor készült élete első félmaratonjára , amit a Siófokon készült lefutni, hát gondoltam miért ne...én is beneveztem, úgy hogy előtte 15-16km volt a max távom, 2013 Novemberben elindultam és 2:00:04-t futottam, annyira bosszantott, hogy kicsúsztam a 2 órából, hogy elkezdtem edzeni komolyabban és már nem volt megállás, következő évben már maratont futottam, biztos emlékeztek rá abban a dögmelegben 2014 októberében...sikerült, azóta 7 maratonnál tartok. Tavaly lefutottam életem első ultráját, persze azt már terepen és nem kevés szenvedés árán. Ez volt az UTH 55, ami abban az évben 58,5km-re sikerült :)

Én: Hogy tervezed az útvonalakat, a vendégeket?

Zsolt: Az Útvonalaim a saját agyszüleményeim, nézem a térképet megjegyzem az arra a napra kinézett adagot és este megpróbálom elvezetni, többnyire sikerül is. Változatosan a Margitszigetről kiindulva, minél izgalmasabban az emelkedőket sem kerülve cikázunk Pest és Buda utcáin 10-13kmt lefedve és lehetőleg a sziget környékére érkezünk meg a futás végeztével.Arra ügyelünk, hogy a kiindulópont egyben a végpont is legyen a könnyű hazajutás végett. A csoport már önműködően is szuperál, ugyanis, ha egyikünk sem ér rá vezetni, többen vannak törzsfutók, akik elvezetik a futásokat gond nélkül. Illetve nálunk bevált szokás, ha már valaki egy ideje jár hozzánk futni és adott a lehetőség, akkorsaját útvonal tervezésére és levezetésére kérjük fel, ami nem kevés motiváció a hozzánk hasonló amatőr futóknak :)

Én:Szoktatok versenyre is járni együtt?

Zsolt: Igen, korábban is gyakran összegyűltünk egy taliponton a nagyobb BSI-s versenyek előtt egy csoportkép erejére, aztán a végén pedig élménybeszámolóra, eredmények összehasonlításra. Utána pedig tovább beszélgettünk egy jó hideg sör és hambi mellett.

Indultunk a 2016-os Ultrabalatonon 3 RunTogether csapattal is és mindhárom csapatunk sikeresen teljesítette is a távot, emellett hatalmas élményekkel lettek gazdagabbak.

Rendszeren járunk együtt terepversenyekre és közösségi futásokra is, amiknek külön hangulata van, hisz Te is tudod. Az a szép benne, hogy, aki még tavaly csak aszfalt versenyeken futott, most ott van velünk a nevezési listán az idei népszerű terepfutamokon, vagyis nagyban motiváljuk egymást futásügyileg. A hülyeség ragadós!!

Vettünk már részt csoportosan külföldi versenyeken is, itt említenék párat: Madrid félmaraton és maraton(ESP), Liszabon maraton(POR), Barcelona Maraton(ESP), Plitvice Maraton és félmaraton(CRO), Valtellina Terepmaraton(ITA)

Én: Vannak jövőbeli tervek a közösséggel?

Zsolt: Igen, minél több futót megragadni örömet okozni nekik a futás által úgy, hogy közben ugyanolyan családias csapat maradjunk ahogy eddig is. Közeli terv a SPORTEGYESÜLETTÉ válasunk is, hogy szervezettebb keretek között működhessünk.

Támogatók jelentkezését folyamatosan várjuk :)��

Én: Mit szeretnél még üzenni az olvasóknak?

Zsolt: We Gonna Run This Town

RunTogether

Minden kedden és most már csütörtökön is!(RunTotthús)

Páran kértétek, hogy írjak a zalakarosi táborról. Nos, ez nem csupán futó tábor, hanem ultrás is, szóval itt nagyban rámentünk a távra, igaz, sokszor volt alternatíva, amit én ki is használtam.

csapatkép

Kezdem azzal, hogy csütörtök este érkeztünk, amikor is egy 10-15 kili volt tervben, a másnapi közel 50 előtt. Itt én ezt nyugodt lélekkel szkippeltem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy este fáradtan egy 2 órás autóút után futócuccot húzzak, inkább kipihentem magam másnapra, ami sikerült is. Megismerkedtem a lakótársaimmal, akik tök jó fejek voltak, szóval tudtam, hogy jó helyem lesz itt.

Ez a pihenő főleg lelkileg tett nekem jót, ugyanis másnap nyugodt szívvel vágtam neki a távnak, semmi izgalom, pedig rég nem futottam ennyit, mégis az aszfalt megnyugtatóan hatott rám. A csapat egyszerre indult, sok helyen bevártuk egymást és azért nagy tempókülönbségek nem voltak az eleje 5.30-as átlagot, a vége 6-os átlagot ment. Megmondom őszintén ott megint rájöttem, hogy nekem ez nem megy. Nem a futás, hanem annak az élvezése egy átlagos nap nélküli minuszos hőmérsékletű téli hétvégén. Vagyis hogy én ezt annyira nem élvezem 30 kili fölött a jelenlegi edzettségi szintemen, pedig ebben a napban volt 500m szint, szóval nem is volt teljesen sík az út. 40 fölött meg már nagyon untam, kicsit beálltak a lábaim és fáztam. Ez azért volt jó, mert újra megbizonyosodtam róla, hogy jól választottam, amikor az idei felkészülésemet 90%-ban a terepnek szenteltem (erről később még írok). Ugyanakkor meg el kell ismernem, hogy én vagyok edzetlen egy ekkora távhoz, korán beálltak a lábaim, de ez csak ideig-óráig tartott, másnap semmi bajom, se izomláz, se gyengeség, semmi nyoma a hosszúnak.

Marcipán bírta a legjobban 

Ehhez hozzátartozik, hogy este nagyon szuperül (hihetetlen mennyiséget) bekajáltam, nagyon sokat ittam és korán lefeküdtem. Vacsi után Vajda Zoli tartott nekünk egy rendkívül összeszedett, érdekes és élvezhető előadást a Badwater Ultramaratonról, ahova Szilvi készül. Tök jó, hogy Zoli a szobatárunk lett, így lehetett vele még dumálni erről-arról, nagyon tetszett a dolgokhoz való hozzáállása.

Másnap egy 22 kilis terep várt ránk, olyan igazi technikás, ahol a hó különböző fajtái váltakoztak, ami a talajt illeti. Volt jeges szakasz, szűz hó, letaposott haladós ösvény, volt, hogy egy szűk keréknyomon tudtunk haladni, szóval csöppet sem volt unalmas, számomra technikás és néhol küzdős volt a magas hótól. Nagyon élveztem, tudtam előre, hogy ez lesz a kedvenc napom, így is lett. Ez után csak annyi volt a dolgunk, hogy átadjuk magunkat  a zalakarosi fürdő nyújtotta lehetőségeknek. Ez nálam azt jelentette, hogy bevágtam egy sajtburgert és leöblítettem két szelet pizzával :D Na jó, a gyógyvízben is áztattam magam kicsit.

Vacsorára dödöllét kaptunk, amit életemben először ettem, és meglepően finom volt. Előadás ezúttal is volt, Rakonczay Gábor mesélt nekünk olyan dolgokról, amikkel én nem teljesen értettem egyet, természetesen hangot s adtam neki, mielőtt még valaki azt hinné, hogy vagyok annyira „bölcs”, hogy elfogadom és továbblépek. :D De visszakapom ezt a sorstól, ugyanis a cégnél ahol dolgozom, engem is meghívtak előadást tartani, úgyhogy most én is megkaphatom a magamét. Nehezítő körülmény, hogy angol nyelven fogom osztani az észt (vagyis pont, hogy nem észosztásban gondolkodom…). :)

Utolsó nap lehetett választani, hogy 32 vagy 50 legyen a táv. Találjátok ki melyiket választottam. Naná, ha eddig nem lett semmi bajom, akkor ne most, ráadásul szombaton verseny :))

a terepnap

Ebből a 32-ből persze 35,5 kili lett, ami most így a székben ülve nem nagy különbség, de akkor az volt :D Viszont egy lendületes dumálgatós futást tudhattam magaménak. Történt ugyanis, hogy Nagy Kati épp hazalátogatott egy hétre Floridából és Rudolf Tamással lejöttek egy futásra hozzánk. Katival végigdumáltuk a futást, így csak az utolsó 5 kilométeren szenvedtem, hogy legyen már vége, addig tök élvezhető volt, megnéztük a Kis-Balatont, de keményebb helyeken is átmentünk, pl. Zalakomár.

the cool kids

Futás után itt benyomtam egy egész pizzát, természetesen kólával (nyami), nagyon kívántam és ilyenkor úgy vagyok, hogy nem most kell fogyózni. Ezt azért írom le, mert amikor másnap otthon megmértem magam, ugyanannyi voltam, mint a tábor előtt. Nos igen, eljátszottam a gondolattal, hogy majd fogyok meg minden, de ez így volt jó. Jókat futottunk, kajáltunk, beszélgettünk, aludtunk. Legalábbis én, mert ahogy hallottam mások azért nagyobb társasági életet is éltek este. Hoppá erről jut eszembe, a száraz január nagyon jól sikerült, vagyis december 27. óta tart és nem is hiányzik egy korty pia sem. Sokkal jobban érzem magam, alig fáj a gyomrom, egészségesebb vagyok. Nem azt mondom, hogy soha nem fogok inni, de inkább az hiányzik, hogy elmenjek egy jó buliba és táncoljak, minthogy kocsmázzak. De ahogy magamat ismerem ez tavasszal megváltozik majd, jön a megőrülés, de nagyon talán nem, mert akkor meg jönnek a hosszabb futások, keményebb edzések.

Ugyanis mióta visszajöttem a táborból, csak átmozgatok. Érzem, hogy azért sokat kell pihennem a Tajgáig, szóval 1-1 órára merészkedek csak ki, nem is baj, hiszen elég szarok az utak és a szmog helyzet sem javult jelentősen.

A táborra visszatérve tehát ez a kiruccanás fizikálisan, de mindenek előtt mentálisan tett erősebbé. Rájöttem, hogy bírom már ezt a sorozatterhelést, ha okosan csinálom, nem kell annyira félnem tőle, mint azt gondoltam.

Szilvi nagyon kitett magáért, ami a szervezést illeti, nekünk semmi dolgunk nem volt, csak hogy jól érezzük magunkat. Nulla komplikáció, minden haladt a maga útján. Mindenki, de tényleg mindenki jófej volt és az volt a jó, hogy bár óriási futókkal voltam 3 napon keresztül, az önbizalmam nem csökkent, nem éreztem emiatt rosszul vagy kevesebbnek magam. Úgy éreztem, hogy – bár én mindig egy kicsit kilógok a sorból, talán mert ezt is akarom – nekem is helyem van itt.

Voltak olyanok is, akik itt futották le az első ultra távjukat az első nap, majd lenyomták a maradék két napot. Hát mit ne mondjak, baromi jól tolták. :)

Érdekes volt megfigyelni továbbá a különböző emberek sajátok futóstílusát (és itt most a legjobbakra gondolok). Mindenkinek megvan a sajátos mozgása, ami nem feltétlenül rossz mozgás, csak egyéni jellemzőket tartalmaz, tudjátok, amikor nem látsz valakit, de már a mozgásáról felismered. Vajon egy, a mai világban divatos futótechnikai megmondóember szakértő szörnyet halt volna? Lehet, ahogy az én mozgásomra sem lehet azt mondani, hogy szép. De azt lehet, hogy gazdaságos és szimmetrikus, ami talán egy ultránál többet számít.

Na és visszatérve a terepre, idén úgy gondoltam, hogy a felkészülésemet tényleg az ultra trailnek szánom, kezdek eléggé ráflesselni az UTH-ra, ez pedig egyben azt jelenti, hogy nem indulok a 100 kilométeres magyar bajnokságon. Helyette nyomok egy Pilis Ultra Trailt. (az 50 kilis táv) Hogy miért? Mert az egyiket kíváncsian várom, és bár tudom, hogy kemény lesz, biztos vagyok benne, hogy élményekben lesz részem, míg a másik versenyre csak azért mennék, hogy egy relatív jó eredményt elérjek sok –sok szenvedés árán. Tavaly ez a Ultrabalatonra való felkészülésemhez tökéletes verseny volt, idén viszont rájöttem, hogy egyáltalán nincs rá szükségem és milyen jó, hogy csak egy hobbifutó vagyok, így megengedhetem magamnak azt a luxust,hogy ne menjek el.: )

De ami jelenleg izgat, az csakis a Tajga, hiszen egyelőre le van zárva az egész normafa és az eső még nem állt el. Durva lesz, és érzem, hogy még van mit kipihenni addig. :)