Short version: nagy reményekkel indult az év, aztán persze fos lett, de legalább már van benne gyakorlatom, lásd 2018.

Long version:

2 sikertelen inszemináció, 2 sikertelen lombik, számtalan hormon és gyógyszer, többet jártam vérvételre, mint a sarki pékségbe.

A testem jelezte, hogy a munkában lévő folyamatos emberhiány miatti 2 ember helyetti dolgozást talán mégsem kellene az idők végezetéig csinálnom, hiába a 3 hetes harkányi kúra, a prolaktinom már az egekben volt év végére, úgyhogy most gyógyszert szedek, amivel még az eddigibbeknél is szarabban mennek a futások.

Közben most már anyám, a férjem és a kutyám kivételével az egész világ terhes lett. Ami engem egyébként nem zavar, ha otthon, a négy fal között csinálják. :D

Ennyi, kész, 3 mondat elég a rosszból, nézzük a jó dolgokat, merthogy ilyenek is történtek.

Mégsem volt teljesen egyoldalú a nyílt kommunikáció a nehézségeimet illetően, ugyanis felkérek a Runner’s Worldbe, ahol lett egy rovatom, amivel nem állunk le, jövőre folytatódik.

Aztán ott a FreiSein project, aminek a márkanagykövete lettem, és legtöbbször csinibb vagyok a futásaim alkalmával, mint az utcai viseleteimben.

Hivatalosan is edző lettem, jelesre vizsgáztam, és vannak sportolóim, de még milyenek! Mivel ez egy life long learning szituáció, folyamatosan próbálok tanulni és fejleszteni magam. Elvégeztem egy sporttáplálkozási tanfolyamot is és van még a tarsolyban 1-2 terv a fejlődésemet illetően.

Nagyon szeretem csinálni, tök jó látni, hogy mennyiféleképp funkcionálhatnak az emberek, jó látni a fejlődést és jó kis kihívás megoldani egy két nem várt problémát. Mindenkit bírok valamiért, pedig a legtöbbjükkel még nem is találkoztam. De valahogy azok az emberek találtak be, akikkel együtt tudunk dolgozni.

Alig várom – és már 2020-ban fog megvalósulni – hogy értük izguljak a versenyeken. Kicsit kiléptem a középpontból és bár azt gondolom, hogy példát kell mutatni a versenyzésben is, nem leszek kevésbé jó edző, ha nem hozok saját érmeket, inkább a futóimon keresztül szeretnék büszkélkedni a következő évben.

Ami a vágyam még ezzel kapcsolatosan, az egy heti egyszeri offline edzés, ahol live foglalkozhatok emberekkel. Szerintem így lenne kerek a munkásságom, de ez még csak hiú ábránd. :)

Bekerültem a futóarcok című könyvbe, sok-sok szuperjó és eredményes amatőr ultrafutó közé, amire nagyon büszke vagyok és rendkívül hálás, hogy engem is kiválasztottak.

Sikerült 2180 kilométert futnom úgy, hogy tulajdonképpen semmire nem készültem, csak a rutin hajtott, meg az, hogy egészséges maradjak. Na jó, kicsit az is, hogy ne hízzak el. :P

Sőt, elkezdtem gyógytornára járni, végülis csak 5-6 évvel később, mint kellett volna.

A legnagyobb sportélményem mégsem a futáshoz kapcsolódik, ugyanis nyáron megkerültük a Balatont kerékpárral, ami persze teljesen más, de 9 óra alatt sok mindent átéltem, amit egy ultrán átélhet egy ember: volt sírás, nevetés, éhezés, belassulás, falak áttörése, anyázás és a végén jókedvű célba érés.

Szeretném jövőre is megcsinálni ezt a kört, sőt, talán minden évben lehetne egy ilyen buli. :)

Ami a munkámat illeti eléggé kemény és megpróbáltatásokkal teli volt ez az év. De ilyen a multis élet, valaki egy tök másik országban eldönti, hogy mi legyen, akkor is ha az szembe megy a józan ésszel, és kurvára nem kíváncsi rá, hogy mi mit gondolunk. Októberben át is jelentkeztem egy másik pozícióba, ahol még a betanulási fázisban vagyok, szóval ott még bizonyítanom kell, de úgy érzem jó helyre kerültem.

És ez egyik legjobb, ami történt velünk, hogy bővült a család. Nem úgy ahogy terveztük, de én már régóta vágytam egy cicára is a kutya mellé, és októbertben be is sétált az életünkbe Vilike – szó szerint. Ugyanis a lesoványodott, éhes, 5 hónap körüli kiscica egyszer csak ott termett anyukámék teraszán, ami egy jel volt nekem, úgyhogy rögtön le is csaptam rá.

Azóta úgy érzem magam, mintha 60 éves lennék: imádok itthon lenni az állatokkal, napokig el tudom magam foglalni, olvasok, filmet nézek, főzök, persze csak miután lefutottam a reggeli órácskámat.

Bár 2019 nagyja elég szar volt, az év végére elég jó lett, december már egy igazi pihenős, komfortos hónap lett. Ez annak is köszönhető, hogy Gébbör életében beállt munkahelyi változás miatt több időt tud velünk tölteni, illetve többször van itthon, ami nekem nagy segítség és Mágnes is nagyon örül neki.

Hogy mit várok 2020-tól? Nos, párat leírtam. Egyébként meg harmóniát, testi-lelki egyensúlyt, egészséget, és akinek kell, szemléletváltást egy fenntartható világ felé. Na meg jó könyveket, kajákat, zenéket, sok cukulást. Azt hogy sikerül teherbe esnem? Még egy próbálkozás biztosan lesz, de nem merem már várni sem. Talán inkább azt, hogy bármi is lesz, barátkozzam meg a sorsommal és hozzam ki belőle a legtöbbet.

Ja és aki petárdázik, annak száradjon le a keze!

BUÉK!

Nagyon rég írtam ide, egészen pontosan fél éve, ami azért elég ciki. Ugyanakkor a statisztikából azt látom, hogy a legnépszerűbb bejegyzéseim a futóversenyek voltak, amiken mostanában egyáltalán nem veszek részt.

Most nem nyávogni jöttem ide, tényleg kezdek ott tartani, hogy kiröhögöm magamat, mert ilyen a világon nincs amin végig kell mennünk, ez már odáig fajult, hogy cikksorozatom is van a Runner’s Wordben a témáról. igaz, az eléggé soft, ahhoz képest, amin valójában egy ember keresztül megy bármiféle asszisztált reprodukciós eljáráson. Nemhogy ötön.

Ugyanakkor ezt az időt úgy érzem maximálisan fel tudtam használni építő dolgokra.

Kezdődött az edzői sulival, amit persze úgy is el lehet végezni, hogy be se jársz, azt valahogy levizsgázol, de én egy kezemen meg tudom számolni, hány óráról hiányoztam, mert nem a papírért mentem, hanem hogy tanuljak, amennyit tudok. És iszonyatosan élveztem. Ráadásul két helyre is jártam gyakorlatra, atlétikára és nem csak a futást, de minden mást is meg kellett tanulnom, ezt nálam eléggé komolyan vették.

Az elmúlt nyáron sok időt töltöttem a MAFC pályán, ami nosztalgiával töltött el, mert gyerekkoromban ide jártam sport táborba, ahol igazából mindig valami hülyeségen törtük a fejünket. Most meg egy ifi csapat edzésein hospitálok, ahol olyan dolgokat csinálnak, mint a rúdugrás, diszkoszvetés, futóiskola.

Nem volt kérdés, hogy a vizsga után tovább fejlesztem magam mindenféle szempontból, és nem pedig hátra dőlök elégedetten.

Múlt hétvégén például egy táplálkozási tanfolyamot végeztem el, amit direkt edzőknek szerveztek, egészségsport témában, majd a végén, a vizsgán is sikeresen szerepeltem.

Soha nem gondoltam volna, hogy bulik helyett iskolapadban fogok ülni a szabadidőmben úgy, hogy még fizetek is érte, de basszus megtörtént. És iszonyatosan élveztem. Annyi mindent tanultam és sok mindent értettem meg.

Aztán amit még nagyon élveztem, azok az airmid.hu-s táplálkozási szemináriumok voltak, amikre ti is el tudtok menni, én is hasonló elveket képviselek egyébként. Mind a három szemináriumon voltam. :)

Persze az egyik legjobb az volt, amikor meghívtak egy motivációs előadásra (inkább beszélgetés volt), mert ilyenkor nagyon helyzetben érzem magam. Nagyon necces ez a „meghívjuk ezt azt motivációs előadást tartani” dolog, ami mostanában megy. A legtöbb ember hála istennek jól nyilatkozik, de hallottam már ordenáré baromságokat, és ha valamit, a hülyeséget nehezen viselem. Előadást tartani felelősség, és ilyenkor jobban hisznek neked – főleg azok az emberek, akik nem értenek a futáshoz- nagyon nem mindegy, mit és hogyan adsz elő.

Azt még talán ide nem is írtam, hogy mennyire élvezem az edzősködést, ezzel is nagyon sokat tanulok, mert nekem már kialakult egy szokásom, ami a futást illeti, de annyi féleképp lehet ezt csinálni, és olyan jó megismerni a különböző embereket, más-más motivációval. Az én látóterem is tágul én is sokat tanulok ezzel az egésszel.

Olyannyira jól megy, hogy létszámstoppot is el kellett rendelnem, két hónap alatt beteltem. Persze, tudnék én több embert is vállalni, de akkor kevesebb időm jutna egy emberre és azt nem akarom. Mivel ezt mind a 8 órás meló mellett végzem, ki kellett szabnom egy korlátot, mert maximalista vagyok. Azért mindig ott van a fejemben, hogy ez nem játék, baromi nagy felelősség másnak megmondani hogyan és mit fusson. Persze, tudom én, hogy csak egy kezdő edző vagyok mások szemében, de ugyanez volt, amikor futni kezdtem.

Emlékszem, amikor még adták a tanácsokat kezdő ultrás koromban, hogy így fussak, meg úgy ne fussak, aztán hál istennek akkor is volt bennem valami szűrő, és csak azokat a tanácsokat fogadtam meg, amiben láttam relációt. És mi lett? Hát egész jó kis futókarrieren vagyok túl magamhoz képest. Most ugyanezt végig kell zongoráznom és jogos: Először bizonyítani kell, letenni valamit az asztalra.

Én magam nem futok egyébként terv szerint, mert nem készülök semmire, de a futást továbbra is folytatom, heti 50 kilométerre limitáltam le magam, ami nekem egészen jó és kényelmes.

Így viszont duplán jól esett, amikor engem is felkértek egy interjúra a Futóarcok című könyvbe, pedig aktívan nem is versenyeztem már akkor nagyon. Azért nagyon nem szeretnék elbúcsúzni a versenyek világától persze. Jelenleg a sportolóim versenyeit izgulhatom végig, ami egyébként tök jó, mert nem fáradok elbenne annyira és még izomlázam se lesz tőle másnap. :D

Tele van a nyár futóversenyekkel, ebből én mindösszesen erre a versenyre éreztem igazi kedvet és vágyat, ahova jó előre beneveztem. De miért pont ezt néztem ki?

Úgy képzeltem el, hogy itt a versenyzés és a magas pulzus nem fog gátat szabni az élményeknek és a tapasztalásoknak. Egy jót szerettem volna futni úgy, hogy nem döglök bele melegbe, hogy a szívem nem akar kiugrani a helyéről, hogy kicsit egyedül vagyok az erdőben, ismeretlen helyen, picit még félek is, amit hősiesen le is küzdök.

Látom a naplementét, új tájakat, gyakorlom a sötétben fejlámpával futást, a technikásabb ösvényeket. Nem utolsó sorban a szervezők miatt, akik anno elhozták számunkra Libegő Trailt, tehát tudtam, hogy jó kezekben leszek.

Azt kaptam, amit vártam, és bár az eleső 5 kilométeren mindig volt körülöttem valaki, a maradék 11-et teljesen egyedül futottam, ami óriási élmény volt. Ahogy a pulzusadatok is mutatják, nem toltam fullba a kretént, mindössze 160 lett az átlagpulzusom, azt gondolom, ez pont elég volt a második helyhez és ahhoz, hogy ne fussam annyira ki magam, meg tudjam élni a jelent, csodálni a tájat, megfontoltan lépkedni a sötét erdőben. Amint lement a nap, bekapcsolták a légkondit, és a célban már a hosszúujjú is előkerült.

Talán egyvalami volt ( a jelenlegi edzett(len)ségi állapotomon kívül, amit legközelebb máshogy csinálnék. Bár aznap direkt nem ettem semmilyen húsfélét és nehéz ételt, mégis úgy éreztem az verseny első felében, hogy tele vagyok, rázkódik a gyomrom, legközelebb erre mégjobban oda kell figyelnem. Így végül is fél kulaccsal és pár korty kólával mentem végig, de így sem kerültem energiahiányos állapotba. A verseny után fél órával pedig már a vacsora is jól esett. :)

De hogy én hogy elfelejtettem, hogy a fejlámpa mennyire nyom, vagy ez csak nálam van így? Azóta lett egy pici púp a homlokomon. :D

Picit még sajnáltam is, hogy nem a 27 kilire neveztem be, mentem még volna, vitt a lendület.

A következő hegyfutás.hu verseny egyébként Szilvásváradon lesz, amit szívből ajánlok, mert tavaly voltunk arra és kihagyhatatlan élmény. :)

Hogy mi lesz a következő projekt? Biztosan találni fogok valami olyan kihívást, ami nem a számokról szól. A Balaton körtbetekerés ( amiről még egy beszámolóval adós vagyok) például szintén nagy élmény volt, amit régóta szerettem volna, úgyhogy kell találni valami újabb mókát. De addig is tanulni és magolni az edzői záróvizsgára. :P

Valahol olvastam, hogy aki B-tervet készít, az elvágja magát attól a lehetőségtől, hogy sikerüljön az eredeti terve. Ez egy szép lelkesidő írás volt, de egyáltalán nem értek vele egyet. A mai világban nem lehet egyvalamire feltenni mindenedet. Mert ha nem sikerül, belebetegedsz, de minimum egy szomorú hitét vesztett ember leszel. Olyan, amilyen én voltam az elmúlt hetekben – hónapokban egy-egy kudarc után.

Mindent feltettem arra, hogy gyerekem legyen, hogy család legyünk, de csak nem sikerült. A dolgok pedig egyre csak nehezebben mentek. Hogy a jó elnyeri a jutalmát a végén? Kérdés, hogy mi a vége? Mert ha akkor nyerném el a jutalmamat, amikor már idegroncs vagyok, magányosan, két válással a hátam mögött, akkor köszi, ilyen áron nem kérem. Egyébként ez itt nem egy mese, hanem a valóság: soha nem biztos, hogy megkapod azt, amit akarsz, azért, mert te jó vagy, vagy mert hiszel benne.

Azt a részét értem, hogy ha valamit akarok, akkor nagyon akarom, ettől függetlenül mindig volt terv arra, hogy mi lesz a következő lépés, ha nem sikerül, mert realista ember vagyok, és nem hiszek a pozitív bullshitben. (persze egy idő után elfogynak a következő lépések) A tervezésben, kivitelezésben, munkában, ügyességben hiszek. Abban, hogy valami azért lesz jó, mert megalkottuk és nem attól, hogy hiszünk benne. Ha a sors valamit nem akar (és ide mindenki behelyettesítheti a maga istenét), akkor márpedig az nem úgy lesz.

Ha a sors velem így trollkodik, akkor nem fogom megtenni azt a szívességet, hogy tovább szenvedek, megvonom magamtól az összes örömöt (futás, versenyek, kimozdulások) a semmiért.

De nyugodt vagyok, mert megpróbáltam, mert mindent megtettem amit tudtam, mert elmentem a falig ( ezt egyébként orvos mondta). És nyugodt maradok, mert azokkal a lehetőségekkel, amiket megkaphatok (még 4 TB alapú lombik), azokkal élni fogok és igyekszem a legjobbat kihozni magamból ezek alatt.

Nem adom fel (nem adjuk fel). Csak egyszerűen nem hagyom, hogy elbaszódjon az életem a nagy igyekvésben, mert az évek közben telnek, és nem akarok tovább túlélő üzemmódban élni a harmincas éveim elejét. Mindezt úgy, hogy elviekben nekünk lombik meg mindenféle eljárás nélkül kellene összejönni a dolgoknak. Ráérek még a kakis pelenkák miatt sírni, mikor azt csinálhatok, amit szeretnék, gyakorlatilag akkor, amikor szeretném ( bár sajnos dolgoznom továbbra is kell XD ). Ezek már gyerekkel úgysem fognak menni.

Úgyhogy nyáron kipihenjünk a megpróbáltatásokat és én azt fogom csinálni amit akarok. Nem, nem fogok ultrázni, mert ennyi idő alatt nem tudok felkészülni rá, de szépen lassan visszavezetem az érdemi edzéseket az életembe.

Bevezetek heti egy résztávot, mert az elmúlt években nem sokszor mentem a 160-as pulzus közelébe se. Jó lenne már 1 óra fölött is futni, nem is emlékszem mikor vittem magammal utoljára enni, vagy futómellényt, mikor tudtam egy hosszút egyedül a természetben futni gondtalanul.

Szeretnék biciklizni is és körbe tekerni a Balatont Gébbörrel, mert már az összes ismerősöm megcsinálta és mindenki teljesen odavolt, kedvet kaptam én is. :)

Semmiképp nem fogok kreténkedni, már csak magam miatt sem, az elmúlt időszakban több oldalról ástam bele magam a női test (és lélek) kontra sport témájába és azért valljuk be, nem nehéz dolgokat elrontani, erről egyébként már egy rendszeres rovatom van a Runners Word magazinban.

Tervben van verseny is, erről viszont a következő bejegyzésemben fogok írni, ami már sokkal futás specifikusabb lesz. ;)

Mivel olyan sokan írtatok, hogyhogy nem blogolok mostanában (1 ember XD), úgy érzem, ideje írni egy kis számmörit.

Snowshoe, baby!

Egy jó 2018-as összefoglaló valóban hiányzik az oldalamról, de nem volt lelki erőm hozzá, azonban tartoztam egy kis magyarázattal, épp jókor jött a CsupaSport oldalán megjelent interjú velem.

A lényeg tehát az, hogy dolgozom, mellette ugyanúgy futogatok reggelente, suliba járok, gyakorlati órákat látogatok, és mellette meddőségi specialistára képzeltem már magam az interneten és a Jánosban már előre köszönnek nekem a 8-as épület recepciójánál.

Az egész 2018-as év az elfogadásra akart engem tanítani. Na meg a türelemre. És én ebbe néha lelkileg belerokkantam, de valahogy ebben az évben már (lekopogom) lazábban tudom venni a kudarcokat, mármint ami a gólyavárást illeti. Azért ilyen másfél plusz év után már az lenne a csoda, ha összejönne (mondom, és közben örökkön örökké reménykedni fogok és járok orvosról orvosra). Egyébként ez egy nagyon kemény dolog, nem akarom elviccelni, de nem is akarok részletesen belemenni.

van az instán egy infertility illustrated nevű csaj, akinek a világon a legkifejezőbbek a rajzai <3

Már eljutottam odáig is például, hogy pszichológushoz fordultam, ahol kijött, hogy normális vagyok, csináltam cukor és inzulinterhelést, ami nem lett tökéletes, úgyhogy most megyek majd endokrinológushoz is. Közben PCO-s is lettem (vagyis ugye voltam, csak hát ugye végre diagnosztizálták. Lassan becsukott szemmel tudom magamat hasba injekciózni és reggel előbb nyúlok a hőmérőért, mint hogy megnézzem, hány óra.

Nálunk a családtervezéshez nem gyertyafény és romantikus vacsora dukál, hanem Menopur, Gonal F, fecskendő és Szabados doktorúr. Romcsi, mi?

reggelim, nyamiii :P

De most ennyi idő után kezdem elfogadni ezt és már nem hisztizek rajta. Nekem ez jutott és az kurva biztos, hogy nem adom fel és megyünk előre, mint a tank. Még akkor is, ha egyre távolabbnak érzem azt, hogy valaha is terhes leszek.

Kicsit el is bőgem magam, amikor Anna Frost és Emelie Forsberg egyszerre rukkoltak elő azzal, hogy terhesek. De egyébként is a fél világ már megszült vagy két gyereket mióta szeretnék, kezdek lassan szelektíven látni, azaz akinek nagy a pocakja, elfordítom a fejem. Ez mondjuk régen is így volt pasikkal, azok sosem jöttek be nekem (vajon miért).

A suli téma: imádom az órákat és amiket tanulunk, de egyre jobban látom, hogy ez az OKJ csak egy jó bázis, nekem magamnak kell még tovább képeznem magam, illetve belemélyedni a dolgokba. Ezért nem is írtam róla sokat. Tanulunk pszichológiát (erről írni fogok), pedagógiát, anatómiát, sportvállalkozást, edzéselméletet. Emellé jön gyakorlat, amit félig meddig magamnak kell megszerveznem.

Jelenleg járok hospitálni különböző korú gyerekek atlétika edzéseire, amit nagyon szeretek. Kati, az edző szerintem vér profi, nagyon csodálom, hogy egy ilyen nagy gyerekcsoporttal elbír heti háromszor. Van itt minden a futáson kívül és én pont azt láthatom, mik azok a kezdő lépések, hogyan ismerkednem meg az olyan dolgokkal, amikkel még nekem is ismerkednem kell: gátfutás, magasugrás, váltófutás…

Majd nekem is kell edzéseken részt vennem, még nem tudom, hogy oldom meg, de közben látom a nagyokat és néha olyan érzésem támad, hogy én csak lötyögök bele a világba.

Holott tudom, hogy ha versenyre készülök, nem így van. Amikor Oli edzett, akkor voltak olyan egyórás edzések, hogy legszívesebben négykézláb másztam volna haza.

A hét fénypontja, a családi futás :)

A másik téma, ami nagyon érdekel az a táplálkozástudomány, illetve a sporttáplálkozás. Rendszeresen olvasok szakmai cikkeket, és ha majd egyszer eljutok oda, hogy edző lehessek, akkor biztos vagyok benne, hogy nagyon komplexen szeretném csinálni és belemenni a kajálás témába is. Sőt, a time management részébe is. Sőt… na jó, többet nem írok. De jó ezeket leírni, hiszen azt megtanultam a pszichológia órán, hogy az a cél, amit le is írunk. Én most tettem egy lépést. :)

Akit érdekelnek a mindennapjaim, szeretne egy kis motivációt, vevő a hülyeségeimre és őszinteségemre, illetve trollkodásaimra, annak ajánlom az instagram oldalamat, ahol rendszeresen sztorizok.

 DSLgirl néven

Amikor rámcsodálkoznak, hogy én télen is futok, én mégjobban visszacsodálkozom, hogy vajon mi a logikája ennek a gondolatmenetnek. Ezt még akkor sem értettem, amikor nem sportoltam épp semmit. Viszont amit meg tudok érteni az az, hogy ha jeges csúszós úton, valaki köszöni nem kér ebből.

Sokan írnak arról, hogy hogyan öltözködjünk a nagy hidegben, részemről annyit mondanék, hogy jobban fázom az őszi futásokon, mint a mínuszosokon, mert ott sokkal jobban figyelek az öltözködésemre.

Ami viszont komoly dilemma a déli hónapok alatt, az a jeges / havas / csúszós talaj. Ez nem csak a futóknak okoz gondot, hanem mindenkinek az elmúlt napokban itthon.

Amikor először szembe találtam magam az ónos eső okozta jeges járdákkal, visszafordultam a reggeli futásomból és elmentem spinningelni. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva a körülményeknek, hiszen a futásban pont az a jó, hogy az ember szabadnak érzi magát.

Aztán utána néztem milyen trükkök vannak, vannak egészen viccesek, pl. húzzál zoknit a cipődre. Azonban kitapasztaltam, hogy ha egy sima aszfaltos cipőre egy minimális lánctalpat veszek, akkor teljesen komfortosan tudok futni csúszós aszfalton és terepe is egyaránt. A nagy D betűs sportboltban olcsón beszerezhető.

Szóval még csak terepfutó cipő sem kell hozzá. Persze ekkor is oda kell figyelni minden lépésre, de az a helyzet, hogy idén többet estem kutyasétáltatás közben, mint a futásaim során. Akkor tulajdonképpen még egyszer sem.

A másik fontos dolog, hogy hogyan kalkuláljuk ki az edzésidőt illetve a távot, ha havasak az útviszonyok. Vagy több időt kell szánni ugyanarra a körre, vagy egyszerűen lerövidíteni az útvonalat. Ami talán még jó is, hogy ilyenkor több izmunk is dolgozik, lehet például a vádliban érezni, de a törzs izmai is sokkal keményebben dolgoznak azért, hogy az egyensúlyunkat meg tudjuk tartani.  Nem csoda hát, hogy a szokásos futókörünk után olyan helyeken lehet izomlázunk, ahol előtte soha.

Összefoglalva tehát a téli futásra sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy unalmasak lennének.

Bár kicsit a háttérbe húzódtam, ami a versenyzést és főleg az ultrázást illeti, de nem tűntem el, folyamatosan tevékenykedem sport rémakörben.

Végre publikus, leírhatom, hogy milyen projekten voltam rajta az elmúlt kb. fél évben. Talán már láttátok, hogy az insta storyjaimban itt ott felbukkan egy Meru-s kép vagy video.

Nos, ez az influenszAroknál mindenperces dolog, szemethunyni, unfollowilni, csá.

De nálam ez más, ez talán nem is a reklámról szól. Történt ugyanis, hogy megkerestek, hogy egy új futókrém termékcsaládot szeretnének, lenne e kedvem segíteni a fejlesztésben.

Fejlesztés! Érted, nem mosolyogni kell valami ismeretlen szarral, hanem konkrétan engem, mint futót, bevontak, magába a krém kialakításába! Ez mennyire pro már!!

Persze mondtam, hogy szívesen és nagy örömmel részt veszek benne, de készüljenek fel rá, hogy ha valami nem tetszik, akkor annak hangot fogok adni, én azért elég kritikus ember vagyok, ha dícsérek, annak oka van.

Kaptam pár krémet, volt köztük bemelegítő, zsírégető, hűsítő, regeneráló és még 1-2 fajta. Kaptam egy kis időt, hogy teszteljem őket, majd utána kitöltöttem egy kérdőívet. Ennek alapján taliztunk és tovább beszéltük a tapasztalataimat. Ezekből több kör volt, folyamatos finimítás, minták, míg végül kiforrott a végleges termékcsalád. Irtó izgalmas volt, ilyenkor mindig sajnálom hogy nem ezzel foglalkozom napi 8-ban.

Természetesen nem csak én teszteltem, több fajta futó képviseltette magát. Hiszen ha rajtam múlna, csak egy bivalyerős “Termo” krém lenne, meg valami olyan hűtő, hogy odafagysz, szeretem a drasztikusságot. Így viszont a végére egy olyan széles paletta lett, hogy gyakorlatilag lefedtük a teljes futópiacot. Sőt, szerintem sokkal, de sokkal több sport piacát.

Most nem kezdem el a marketingbullshitet, ezen az oldalon megtaláljátok az infókat.

Mi viszont itthon már régóta használjuk a géleket. Szóval ha esetleg kipróbálnátok, tudjátok, hogy ebbe kicsit én is bennevagyok. :) ( meg persze nálam jobban hozzáértő emberek) :D

Ami a futást illeti, ma pihenőnapom van, de holnap megyek egy órácskát. A következő posztomban pedig beszámolok a szülinapomra kapott alkaron mérő pulzuspántommal.

!!!!!!Spoiler alert: imádom! :D

Pár héttel a verseny előtt, már agyaltam, azon, hogy benevezzek-e a 10 vagy 5 kilométeres távra, szép felmérő lenne, mennyire fejlődtem vissza mióta nem edzek terv szerint, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire sikerült tartan a formámat a napi kocogásokkal, dombozásokkal.

Épp jókor jött, amikor behívtak egy női váltóba a maratonra. A cél az volt, hogy gyorsak legyünk. Persze a gyorsaság relatív, számomra ez azt jelentette, hogy én a képességeim szerinti lehető leggyorsabb tempómmal járuljak hozzá az összidőhöz.

A rápihenés és a hangolódás jól sikerült, azt beszéltük meg, hogy én, mint “ultrafutó” a leghosszabb távon menjek, azaz másodikként 12,4 kilométert vigyek el a balhéból. Lehet furcsán hangzik, de sokalltam ezt. Főleg, hogy amihez a legnagyobb kedvem van mostanában, az egy jó is 5 KM-es PR (personal record).

A csapat - sorrend nélkül

Itt már éreztem, hogy ez nem lehet egyenletes, nyomom ameddig tudom, aztán ha elfáradok, nyomom tovább szenvedősen és megpróbálok nem annyira lassulni.

A táv ugyanis ahhoz sok, hogy nyélen tudjak menni, ahhoz viszont kicsi, hogy valami óriási taktikát és erőbeosztást alkalmazzak úgy, hogy azt sem tudom, milyen formában vagyok.

Így mentem oda reggel az első váltóhelyre, motiváltan és iszonyatosan nagy vágyat éreztem arra, hogy ész nélkül fussak. Egy dolgot azonban mindig megtervezek, mégpedig a frissítést. Reggelire ettem egy kis szilárdat, futás előtt fél órával pedig letoltam egy zselét vízzel. A versenyre meg magammal vittem egy 3 decis kulacsot, hogy ne kelljen egy másodpercre sem megállnom, és a poharakkal ügyetlenkednem a frissítőpontokon.

Közben a Gébbörkémet is behívták egy gyors AR csapatba, ő első ember volt és egészen pontosan azt hozta, amit eltervezett, 4 perces átlag kilométerek 9 kilin át. Nagyon büszke vagyok rá, meg ő is magára. :D Remélem kedvet kapott ahhoz, hogy legközelebb is induljon futóversenyen. Talán azért is tetszett neki annyira, mert a versenyre kapott egy Solar Boost cipőt, ami azért eléggé adta neki. Az is biztos motiváló lehetett számára, hogy konkrétan Kazi Tominak adta át a stafétát a váltóponton. :)

szarul nézünk ki, de a kép és a háttér túl jó ahhoz, hogy ne rakjam ki :D

Én full bemelegedve, frissen, felfokozott hangulatban vártam az első emberünket. Megbeszéltük, hogy – Adidas teamhez híven – Fehér AR pólóban leszünk, mert az sokkal egyedibb, mint a fekete. A várakozás évszázadoknak tűnt, holott a tervezett időben kaptam meg a rajtszámot, amin a chip volt ( ezt kellett átadni stafétaként).

Én viszont erősebb tempót mentem, így gyakorlatilag cikcakkban előzgettem, ráadásul az első kilometer lejtett, így brutal tempóban indultam el, mert láttam, hogy  mennyi váltó ment el  előttünk, akiknek nem kellett volna.

A lábaim vittek, de egyértelmű volt, hogy innen csak lassulni lehet, ezért folyamatosan vettem vissza, abban reménykedve, hogy egyszer csak felfutok a mezőnyben egy olyan részére, ahonnan mér nem kell kerülgetnem. Ez sajnos nem történhetett meg, mert idő közben rank engedték a 30-as táv 4. Zónából indulóit, akik megint jóval lassabb tempót terveztek. Persze a másik oldalon meg baromi motiváló lehet, hogy én előzök és nem engem hagynak le, de inkább csak a feladatra koncentráltam. 

Hirtelen újabb embertömeg előttem. Had jegyezzem meg, hogy az előzések problémamentesek voltak, senki nem állt az utamba, mindig volt hely. Itt már csak az volt a terv, hogy ne menjek 4:30 alá, mert akkor nagyon merges leszek magamra! :D

Egyre több ponton öntöttem le magam hideg vízzel, ami szuper jól esett. Közben azt figyeltem meg, hogy valahogy, mintha idén több szurkoló lenne, nagyon sokan kint voltak öröm volt nézni. Néhol egy egy ismerős, és sok helyen a nevemet is hallottam.

Az utolsó 3 kilit már nagyon nem kívántam, de még pont egy csapatban induló lányt meg tudtam előzni. Aztán átadtam a rajtszámot. Ja de előtte leszakadt az egyik tartóról. Nájsz.

Miután leszinkronizáltam az órámat, láttam, hogy 12,8 kili let végül a táv, 4:15-ös átlagokkal. Szuper! J

Majd ránéztem a kilométerenkénti lebontásra. Borzasztó gáz! Tankönyvben kellene mutogatni, hogy na így ne fuss, mutatom:

Na gyors levezetés ( mert ezekre most figyeltem), aztán irány a cél, ahol már izgultunk, vajon mi van a többiekkel, mi lett az összidőnk, ugyanis én online gyakorlatilag SEMMIT nem tudtam megnézni a Futanet oldalon, teljesen vakon voltam.

Az Adidas standnál chilleztünk, amikor jött Zsófi, a befutónk, és mesélte, hogy nem tudja hányadikok lettünk, kb 3-15 körül lehetett az időnk.

Csináltunk egy csapatfotót és este, miután felkerültek az eredmények, csodálkozva tapasztaltuk, hogy a rajtszámunk (15620) nincs fent az eredménylistán.

Azóta sem tudjuk, mi történhetett, de már várjuk a választ. Nem szerepel se DSQ se DFN a számunk mellett, úgy néz ki, mintha nem is let volna ilyen csapat, pedig a nevezési listán névvel együtt fent vagyunk. XD

Na akkor pár tanulság:

• A csapatban nem árt, ha az első ember a csapat egyik leg gyorsabbja, hogy utána ne kelljen kerülgetéssel tölteni az időt.
• Szépen terveztünk időkkel, mindig mindenki időben ott volt a váltásnál, érdemes mindig a legjobb idővel tervezni
• Meg kell tanulnom, hogy a csapatért vagyok, az idő pedig nem minden. Attól még, hogy bénának éreztem magam, összességében ez egy szuper hangulatú és tanulságos verseny volt. Ennek örülni kell. 
• Kéne edzeni :D

 Erre igyunk!

Következő kihívás a Naszály Trail bő egy hónap múlva és talán ez lesz az utolsó versenyem az évben.

Két éve nagyon megnyomtam. Vajon mikor tudom ezt majd űberelni?

Nekem egyébként nagyon tetszett a helyszín, a megközelíthetőség, semmi bajom nem volt a pályával, jó volt a társaság, hálás vagyok, hogy egy adidas Runners csapat tagja lehettem. :)

Rámentem a blogom kezdőlapjára és láttam, hogy az utolsó bejegyzés tök depis

Szóval most azonnal írnom kell egy újat, mert azóta annyi jó dolog történt velem. Nem, nem vagyok terhes még mindig és milliomos sem ( az utóbbira mondjuk sosem vágytam).

Nagyon sokat jártam pályaedzésre és kiderült, hogy nem is vagyok annyira béna, sőt, még élvezem is. Persze most, hogy korábban sötétedik, félek, elvész a lelkesedés, pedig eddig mindig feldobva mentem haza a csütörtök esti meghalásról.

Öcsémet elég jól rá tudtam dumálni, hogy jöjjön ő is, sőt Budapest Urban Games futáson is versenyzett velem, ahol a 4 kilis citadella futáson 1, azaz egy másodperccel futott job időt, mint én. :D

Amit viszont magyarázzon nekem el valaki: miért van az, hogy a BUG-on számtalan fotót csinál a hivatalos fotósgyerek, majd valahogy úgy szelektálnak, hogy ezek a képek ( pl a 4 km dobogósai egy az egyben) fel sem kerülnek sehova??? Why? A neten, mintha ez a táv nem is let volna. Na mindegy, nem először fordul elő, hogy ezen a versenyen rólam soha nem készül hivatalos kép.

 A verseny után pedig 2 hét gyomorideg következett, ugyanis szeptember 15-én volt esküvőnk. De az esküvő napján valahogy ez az idegesség elszállt és valahogy minden a legnagyobb rendben zajlott. Nem, talán nem ez a legjobb kifejezés, inkább úgy mondanám, hogy én nem hiszek ebben az eröltetett, romantikus szarokban, de ez tényleg életem egyik legszebb napja (hete?) volt. J Az esküvő maga olyan volt, mint amilyenek mi vagyunk: laza, színes, vidám, bulis. Semmi feszengés, semi csipketerítő, meg homokceremónia ( agyam eldobom, hogy mik vannak már manapság XD)

nálunk célkapu volt :)

Ekkor elfelejtettem az összes problémámat. Sőt, azt éreztem, hogy konkrétan nincsenek problémáim. Így lebegtem, 10 centivel a föld fölött a következő héten, ahol a nászutunkat Balatonon töltöttük, tökéletes időben.

Természetesen a futás nem maradhatott ki, de bevallom nektek őszintén, nagyon szarul ment. Délutánonként bicikliztünk is, azt nagyon élveztem, mert elég kicsi volt a forgalom és gyönyörű szép tájakon mentünk.

Mi mással koronáztuk volna meg a nászutat, mint egy jó kis futóversennyel, Szombaton, amikor eljött az ítéletidő, elindultam a Cserszegtomajfutás 14 kilométeres távján. Először az autóból sem akartam kiszállni, mert azt hittem, hogy leviszi a fejemet a szél, de aztán úgy voltam vele, hogy a legrosszabb (legjobb) esetben megbetegszem és akkor legalább nem kell dolgozni mennem (ez a terv nem jött be :D ).

A kép a verseny előtt készült, oda hosszúban mentem 

Maga a verseny nagyon kemény volt, mondjuk nem is pihentem rá, mert előző nap egy nagyot bicikliztünk. Sok volt a kanyar, az emelkedők, lejtők váltakozása, rendkívül változatos volt a terep. Viszont nagyon sok önkéntes volt, aki irányított, nem lehetett eltévedni és sok helyen volt frissítés. Kicsit bánom előre is, hogy nem leszek ott a Vadlán Terep Ultrán, mert az ugyanaz a szenzációs rendezés.

Ez volt az első verseny, ahol nem vettem igénybe a frissítést, ugyanis a rajt 10-kor volt, így tudtam reggelizni, volt valami szilárd bennem. A kezemben pedig vittem magammal egy fél literes kulacsot iso-val, ez pont elég volt arra az 1 óra 11 percre, amennyi idő alatt végigvittem magma a 2x7 KM-es körön. Szerintem egész jó kis időt mentem, kíváncsi lennék, mit tudtam volna, ha jó edzésben és kipihenten álltam volna rajthoz.

Strava: https://www.strava.com/activities/1857687232

Sajnos mint minden, ez a holiday is véget ért, meló van, határidők vannak, rohanás van haza kivinni a kutyát, jönnek vissza a szürke hétköznapok. De vannak még dátumok amiket várok, vannak versenyek, események, amikre lehet készülni, ezért remélem, hogy ebből a lebegésből egy pici még megmarad.

Mielőtt még azt gondolnátok, hogy milyen negatív vagyok, elárulom, hogy a cím annak reményében született meg, hogy egyszer majd, a (remélem) nem túl távoli jövőben megírhatom a „Magasan” párját, hiszen nincs az egyik másik nélkül.

Mielőtt tovább mennénk, ezt az egyperces videót ajánlom Szilvivel, ami szóról szóra azt fejezi ki, amit gondolok és érzek:

A műtétem utána nagyon pozitív voltam, gyorsan javultam, majd újra a földön találtam magam. Pár napja fizikailag és lelkileg és nagyon szarul voltam és tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De tanácstalan voltam, hogy mégis mit kezdjek magammal, hogy feldolgozzam a kudarcokat, amiket folyamatosan átélek.

Tegnap este egy picit megváltozott a helyzet a fejemben. Elmentem az Adidas Runners elsőnek megrendezett Pro edzésére. Pro, mert csak egy szintidőt megfutva lehet jelentkezni és mert pályán edzünk akár hányásig ;). Senkit sem ismertem, de engem az ilyen dolgok nem tartanak vissza.

Amikor beléptem a Honvéd pályára szívfacsaró érzések lettek úrrá rajtam: amikor iskolás koromban elvittek a szüleim atletizálni. Amikor azt mondtam, én ezt nem akarom csinálni, mert nincs hozzá kedvem. Amikor később hallgattam tőlük, hogy milyen jó atléta lehetett volna belőlem. És amikor ma, 32 évesen visszajöttem a leggyengébb, legedzettelenebb állapotomban, szédülve (az elmúlt 2 nap alatt annyi vért vesztettem, hogy csoda hogy élek).

A legsenkibb senkinek éreztem magam, de egy percig sem akartam visszafordulni. Két évtizedet kellett várni, de itt vagyok és hajlandó vagyok mindent megtenni érte, hogy jobb legyek holnap, mint ma. Nem akarom már kímélni magam, hiszen minek. Nem jött be. Kell egy fájdalom, ami elnyomja a másikat. Egy olyan fájdalom, ami utána a hasznomra válik és büszkeséggel tölthet el.

régi kép - ott nem volt idő fotózkodni

Az edzésen béna voltam. Rosszul ment. Szédültem, majd a második felében a hasam is begörcsölt.

Jövőhéten újra jövök. Remélhetőleg már erősebben és egészségileg teljesen felépülve. Újra megküzdhetek magammal és a gravitációval. Nekem most ez kell és nem érdekel, hogy szar vagyok, lassú vagyok. Fejlődni szeretnék és nem elásni magam. Azt akarom, hogy fájjon, hogy semmi másra ne tudjak gondolni, mint arra az adott 100 méterre, hogy aztán az azt követő 200-ra gondolhassak. Kiüresedjen minden a fejemből, kiüresedjen a testem a lelkem.

Hogy mi a cél? Az út maga :)