Mielőtt még azt gondolnátok, hogy milyen negatív vagyok, elárulom, hogy a cím annak reményében született meg, hogy egyszer majd, a (remélem) nem túl távoli jövőben megírhatom a „Magasan” párját, hiszen nincs az egyik másik nélkül.

Mielőtt tovább mennénk, ezt az egyperces videót ajánlom Szilvivel, ami szóról szóra azt fejezi ki, amit gondolok és érzek:

A műtétem utána nagyon pozitív voltam, gyorsan javultam, majd újra a földön találtam magam. Pár napja fizikailag és lelkileg és nagyon szarul voltam és tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De tanácstalan voltam, hogy mégis mit kezdjek magammal, hogy feldolgozzam a kudarcokat, amiket folyamatosan átélek.

Tegnap este egy picit megváltozott a helyzet a fejemben. Elmentem az Adidas Runners elsőnek megrendezett Pro edzésére. Pro, mert csak egy szintidőt megfutva lehet jelentkezni és mert pályán edzünk akár hányásig ;). Senkit sem ismertem, de engem az ilyen dolgok nem tartanak vissza.

Amikor beléptem a Honvéd pályára szívfacsaró érzések lettek úrrá rajtam: amikor iskolás koromban elvittek a szüleim atletizálni. Amikor azt mondtam, én ezt nem akarom csinálni, mert nincs hozzá kedvem. Amikor később hallgattam tőlük, hogy milyen jó atléta lehetett volna belőlem. És amikor ma, 32 évesen visszajöttem a leggyengébb, legedzettelenebb állapotomban, szédülve (az elmúlt 2 nap alatt annyi vért vesztettem, hogy csoda hogy élek).

A legsenkibb senkinek éreztem magam, de egy percig sem akartam visszafordulni. Két évtizedet kellett várni, de itt vagyok és hajlandó vagyok mindent megtenni érte, hogy jobb legyek holnap, mint ma. Nem akarom már kímélni magam, hiszen minek. Nem jött be. Kell egy fájdalom, ami elnyomja a másikat. Egy olyan fájdalom, ami utána a hasznomra válik és büszkeséggel tölthet el.

régi kép - ott nem volt idő fotózkodni

Az edzésen béna voltam. Rosszul ment. Szédültem, majd a második felében a hasam is begörcsölt.

Jövőhéten újra jövök. Remélhetőleg már erősebben és egészségileg teljesen felépülve. Újra megküzdhetek magammal és a gravitációval. Nekem most ez kell és nem érdekel, hogy szar vagyok, lassú vagyok. Fejlődni szeretnék és nem elásni magam. Azt akarom, hogy fájjon, hogy semmi másra ne tudjak gondolni, mint arra az adott 100 méterre, hogy aztán az azt követő 200-ra gondolhassak. Kiüresedjen minden a fejemből, kiüresedjen a testem a lelkem.

Hogy mi a cél? Az út maga :)