Egyszer sikerült elmennem a célig az Ultrabalatonon. Amikor párban indultunk Balázzsal és én a bringán kísértem. Ez az egyetlen célbaérésem.

UB 2013 láthatóan élveztem a kísérést (amúgy igen) :D

Egyéniben ugyebár még sosem ment. Azt hittem, hogy majd idén fog. Mindenem megvolt hozzá. Aztán elkezdett fájni a vádlim és én ezen hetekig idegeskedtem. Aztán egy héttel az UB előtt a fő-fő kísérőm, a Marci jól megbetegedett, na itt már agyfasz közeli állapotba kerültem, végre találtam vkit akiben tényleg száz százalékosan megbízom, erre bazmeg beteg. Eközben kezdtem persze énis a betegség tüneteit produkálni, a lábam meg nem javult. 

Ennyire még sosem volt stresszes az UB előtti hét. Még akupunktúrára is elmentem kétségbeesésemben, ahol kaptam csít, hogy jól menjen a futás. :D

Holnap 3:30kor kelek, 5:30kor rajt. Tudjátok mit? Mindent megtettem és innentől kezdve nem vagyok hajlandó idegeskedni. Lesz ami lesz, megyek ameddig megyek. tudom, hogy egy kemény harcos vagyok, és nem fogom az első fájdalomnál feladni, tudom pontosan, hogy a meleg ki fog belőlem venni, hogy érezni fogom a vádlimat minden lépésnél, de sok csodát megéltem már az ultrázás során ezalatt a rövid pályafutásom alatt, még az is lehet, hogy a fájdalom alábbhagy amint bemelegszem. Ha meg nem, akkor nem.

Kész. Jövőre UTH, mert én még egy ilyen hét stresszt nem vagyok hajlandó elviselni. Maga a tudat, hogy másoltől függök, teljesen kikészít. egy terepultrán magadra számíthatsz azt kész. Ezt fogom tenni jövőre. 

De idén még mindenemet odadobom az Ultrabalatonnak, a végletekig elmegyek, ameddig tudok. ezt megígérhetem. Minden Ultrabalatonra úgy megyek, mint a katonák a háborúba.. 

UB 2015

Az oldalamon pedig folyamatosan közvetít Marci, aki közben úgy néz ki, meggyógyult (azt mondta) :D