Hé, öreg, a világ nem fekete vagy fehér! Nincs olyan, hogy ez csak rossz, ez csak jó. Nem csak az létezik, hogy fuss vagy ne fuss.

Én a kettő kereszttüzében vagyok, de ez nem az a bizonyos aranyközépút. Egyáltalán nem érzem jól magam ebben az állapotban.

Röviden felvázolom az eddig történteket:

Napi 18-20akat nyomtam, nagyon élveztem, szárnyaltam, persze csak amennyire a pulzusom engedte, szóval ésszel és persze pihinapokkal.

Majd egyszer csak megfájdult valami, nem is tudom máig sem, hogy pontosan mi, valahol a medencémnél, de már a csípőmnél is érzem jobb oldalt.

Annyira fájt minden lépés, hogy le kellett állnom. Járni sem tudtam 2-3 napig normálisan, nemhogy futni. Ezt úgy hívják, hogy muszáj. Nem volt választásom, hogy leállok -e.

Ám amikor elmentem a háziorvoshoz és felírt izomlazítót és fájdalomcsillapítót, jobb lett. De tudtam, hogy még nem terhelhetek, hiszen csak a fájdalom múlt el, erre nem szabad ráterhelni.

A napok teltek, és nekem fogyott (az amúgy is minimális) türelmem. Lassan éreztem, hogy le kellene állnom a gyógyszerekkel fokozatosan, háta már minden oké. Kicsit jobb lett, elmentem futni. Keveset. Ugyanolyan maradt.

Gondoltam jo, megint leallok, amíg nem múlik el teljesen a fájdalom. Nem múlt el, ugyanolyan maradt. Most éppen megint futok, persze inkább kocogok. Vettem egy új futócipőt, amit imádok, és csakis futópadra merészkedem, ugyanis semmilyen esélyét nem akarom annak megadni, hogy mégjobban lesérüljek.

A fájdalom konstans. futok, is mert eljárok kocogni, de nem is, mert nem érzem azt a szárnyalást, örömöt ebben a (bocsánat a 18 éven aluli olvasóknak) faszkodásban. Pont annyira érzem a fájdalmat, amivel mondjuk hatperces kilómétereket már nem bírok futni, de ha meg ülök a fenekemen, kellemetlenül érezném magam, hogy egy ilyen kicsi fájdalommal nem megyek edzeni. Nem fejlődök, semmi keménykedés, csak próbálok szintet tartani pár kilóméterrel.

Egyre telik az idő, kevesebb mint négy hónap van az Ultrabalatonig és én egy helyben SEM toporgok.

Mielőtt megkérdeznétek, igen, folyamatban az orvos, kedden megyek. Én nem, nem fogok bringázni, sem úszni a futás helyett, mert nem lelem örömömet benne. A zumba meg nekem egyenesen egy vicc kategória.

És hogy miért mondtam az elején ezt a fekete fehér szöveget? Mert aki sokat fut, annak a testének az is sokkot jelent, ha egyik napról a másikra teljesen leáll a futással, nem mozog. Mert hozzá van szokva az izzadáshoz, ahhoz h kitisztul a tüdeje, felporog, stb...

És mert ez egy drog, amivel nem lehet csak úgy leállni!

Sorra, hallom a közeli és távoli ismerőseimtől hogy sérülnek le.

Nagy fagyok voltak, ilyenkor még több bemelegítés kell, nagyon oda kell figyelni az embernek, az útviszonyok sem a lefmegfellőbbek, hiába gondolodja az ember, hogy "de velem ez nem történhet meg", megtörténik. Még akkoris ha az ember odafigyel. Shit happens!

De miután kicsit elgondolkodtam, rájöttem, hogy nem csak ez az egyetlen oka ennek. A futás nagyon nagy divat lett 2012-ben, nagy a marketingje, gondoljatok a Nike kampányokra; we well #makeitcount meg Run the elements stb... Elég csak csekkolni a haverjaink edzéseit  bármelyik futó alkalmazáson. Amit látsz : mégtöbbet, méggyakrabban, mindegy milyen idő van, mindegy mik a körülmények. ----> azaz a másik VÉGLET

Nekem is nagyon nehéz megtalálni az arany középutat pedig erre mindig is odafigyeltem  és szerintem másoknak is nehéz eltalálni, hogy hol van az a sáv, ahol nem maradnakk aluledzettek, de még nem terhelik túl a testüket. Pedig ez az alapja annak, hogy hosszú évekig gond nélkül sportolhassunk.

Ma, amikor kikeltem az ágyból, fájt. A lépéseknél érzem.

4 hónap és itt az UB.

Tudjátok mi van? Annyira szar ez az egész annyira szar a helyzetem, h már nem is aggódom. Mivel tudom, hogy ennél már csak jobb lehet. És miután meggyógyulok ennél még 100x jobban megbecsülöm azt hogy egyáltalán lehetőségem van futni. (pedig eddig is hálát adtam az égnek, hogy rátaláltam erre az egészre)

Kellenek néha a pofonok, hogy megbecsüljük azt, amink van. Hogy igazán örülni tudjunk neki.

Nem tudom mikor gyógyulok teljesen fel, csak azt, hogy teljes szívemmel és lelkemmel arra öszpontosítok, hogy minél előbb teljesen egészségesnek érezzem magam, és felkészüljek az UB-ra. Mert nekem ez a legfontosabb!

Miota lefutottam a maratonomat tudtam, pontosan tudtam mikor és mi lesz a következő cél. Yours Truly január utcsó vasárnapja.

More info itt

Facebook event pedig itt

Szóval ezt vártam, erre készültem, ez lett volna az első megmérettetés mióta beneveztünk az Ultrabalatonra párban (merthogy ez is megtörtént már).

Gondoltam, nembaj, hogy január elején sérültem le, mert messze van mér a 27-e. Hát srácok, ott tartok, hogy ma mertem először futni, konkrétan fájt a sérülésem, fált kicsit a derekam (ahol van egy porckorong kopásom - emiatt 2x volt lumbágóm), és a jobb bokám is. Gyök kettővel óvatosan futottam, és csak nagyon keveset.

Hálistennek most így délután nincs semmi fájdalmam.

Biztos vagyok benne, hogy elfutottam a cipőmet, szóval hétvégén az első dolgom lesz venni egy Saucony-t, mellesleg tavasszal szeretnék egy Hoka cipőt és abban tervezem megfutni az ultrákat is (akinek van tapasztalata a hokáról megoszhatja velem).

Nem tudok szépen beszélni, ezt a YT- t b.szhatom ...

Srácok. Lesérültem. Fáj az egyik olalamon amikor lépek. 

Elestem? - Nem.

Túledzettem magam, gyorsabban vagy többet futottam a kelleténél? - Nem.

Rosz talajon futttam? - Nem

Szar a cipőm? - Még bőven vannak benne kilóméterek.

Lúzer vagyok? - Helyes a válasz.

Mindent úgy csináltam ahogy szoktam, ráadásul mióta a pulzusmérővel futok le is lassultam, tudatosan. Tegnap hazafele a szigetről már éreztem a fájdalmat, jobbolalt nagyon furcsán, minden lépésnél, amikor emelem a lábam. 

Nem a derekam, nem a térdem, nem a bokám (ezekkel a testrészeimmel vannak mindig a bajok általában). Valami furcsa helyen tompán. Egész nap sántikáltam. Ma nem is mentem futni, hiszen még gyalogolni sem tudok normálisan.

Kérdés az, hogy mi legyen a bloggal? Legyenek rajta ezentúl macskás Jútúb videók, vagy pedig vágjak bele a pornóiarba?  XD

Viccet férretéve el vagyok keseredve, de róbálóm viccesen felfogni. Nemtudom mi legyen, mióta futok se beteg nem voltam, se nem fájt a derekam (előtte 2x volt lumbágóm), se a bokám (volt vele egy sérülés, azóra a jobb bokám laza és könnyen kibicsaklik), se a térdem (szar) nem fájt.

Hogy megyek így holnap Nike Futóklubozni, esetleg vinne valaki a nyakában? 

Engem folyamatosan baszogattak a szüleim, hogy ha már nem tetszik semmi sport, ott lakunk a Normafán, legalább járjak futni. Néha elmentem, de egyébként pont leszartam.

Vannak emberek, akik egyből megbecsülik a dolgokat és vannak, akiknek előbb kapniuk kell pár pofont az élettől, hogy aztán értékelni tudják azt. Én az utóbbiba tartoztam. Ahogyan azt az előző bejegyzésben is írtam, engem a tánc érdekelt, amit sajnos csak 18 évesen kezdtem el. Kár, hogy ez csak pár évig tartott, mert mindenkit másmerre sodort az élet és feloszlottunk.

Szóval néha elmentem futni 4-5 km-t aztán baromi vagánynak éreztem magam, pedig semmi okom nem volt rá.

De hogy miért kezd el egy ember csakúgy kőkeményen majdnem minden nap futni, edzeni, mint valami félőrült, ehhez szerintem kell valami cél, de méginkább egy kiváltó ok.

Szarul voltam, fizikailag betegeskedtem, gyenge volt az immunrendszerem, de főképp lelkileg éreztem, hogy egy közel 3 éve történt szerelmi csalódásból nem vagyok képes felépülni. Minden nap úgy keltem, hogy én vagyok az a lány, aki megtalálta a nagy őt, aztán az a nagy ő jól elhagyta. Én vagyok a lány, akit elhagytak. Volt ilyen sokszor, de olyan még nem, hogy a másik felem döntött úgy, hogy "nem tud nélkülem élni, de azért inkább megpróbálja". Sokszor próbáltam felálni, adtam esélyt másoknak, kerestem itt, ott, mindenhol, de mindig tudtam hogy ez az egész tök eröltetett és pontosan nulla ember keltette fel az érdeklődésem egy idő után. Ennyit soha nem sírtam a 3 év alatt. Már régesrég nem vagyok szerelmes M.-be, de ha csak belegondolok a történtekbe, máig teljesen kivagyok.

Sokmindent elértem egyébként mióta ez történt. elköltöztem otthonról, találtam melót, letettem a jogsit, lediplomáztam, lett egy saját rádióműsorom, stb... De a nap végén, amikor hazaértem, ugyanoda jutottam. Egyedül vagyok, és még mindig nincs egy dolog amiért igazán büszke lehetek magamra. Még mindig magányosnak éreztem magam. Csak a baj az, hogy én itt megszakadhatok, ez már nem csak rajtam múlik. Nem, ez így nem mehet tovább, csak magamat betegítem meg ezzel. tudom, hogy ennél jobb vagyok, tudom, hogy többet elérhetek, csak össze kell szednem magam.

Amikor már a bulikban sem éreztem jól magam nemcsak a buli másnapján, számot vetettem. kell valami, valami olyan hobbi, amit 1, lehet egyedul csinálni, 2, rugalmasan, 3, amiben jó lehetek és amire büszke vagyok.

Talán idén letolhatnék egy félmaratont. És arra edzeni kell. Büszke lennék magamra, és lenne cél. Megmutathatnám másoknak, hogy én igenis egy jócsaj vagyok. Nem egy csaj, akit otthagytak, hanem mondjuk legyek egy csaj, aki fut.

Augusztus 17-től kezdve majdnem minden nap futottam, kezdtem azzal, hogy megemeltem a 4 km-t 6ra, de következő héten már kialakítottam magamnak egy 9 km-es távot. Heti 5-6-szor futottam. Kemény volt, nyár is volt, és mondanom sem kell, hogy mellette napi 8ban melóztam, úgy mint minden rendes ember. Minden nap rá kellett vennem magam, hogy menjek, néha tényleg nem értettem, hogy mit akarok ezzel.

Semmilyen haverom nem volt, aki futott, magamra voltam utalva és nem bántam. Nem kellett senkihez igazodnom, egyedül indultam neki, csak magamra számíthattam.

A cél tehát a félmaraton volt 2 óra 20 percen belül idán októberben.

Most ott tartok, hogy 1:46 a félmaratoni legjobb időm, és már túlvagyok az első maratonomon. Bekattantam. Rájöttem, hogy ultrafutó akarok lenni. Nem, nem vagyok még az, de az elslő lépést megtettem.

Most, hogy magamba nézek, büszke vagyok arra, amit elértem. 26 évesen kezdtem el, kevesebb mint fél éve. Kőkeményen hajtottam magam és bár nem könnyű minde nap korán felkelni és futócipőt húzni, el sem tudom képzelni, hogy ez ne így legyen..

Kisokorom óta nyaggatnak, hogy sportoljak. Az egész család spolrtol valamit. Énis csináltam ezt azt, de már óvodás koromban tudtam, hogy engem a tánc érdekel. Amit manapság hip-hopnak hívnak, de régen amikor 4-5 éves voltam, akkor lehetett balettozni, meg tudtam, hogy lézezik olyan hogy jazzbalett, de nem tudtam hol, és hogy vajon ovisok is járhatnak-e. Igen, ovisan már ezt akartam. Volt egy Michael Jackson kazim, leültettem a családomat, és táncbemutatót tartottam nekik. 

Anyukám talált valahol a Kapás utcában egy helyet, ahol lehetett művészi tornára járni. Engem az iskolásokhoz soroltak be. Nem voltam hajlékony és baromira untam magam, hogy én, egyedüli ovis egy halom isis lánnyal zongorazenére próbálok spárgázni, amikor egy terpesz alig ment. 

Találtam egy hasonló lányt, a Szilvit aki hasonloan motívált volt, igy pár héttel a féléves előadás után az óra vége előtt kiküldtek az öltözőbe azzal a mondattal, hogy mar onnan mehetek haza és legközelebb sem kell jönnöm. Nem bántam. 

Aztán iskolában jártam RSG-re, kosarazni, úszni, atlétikára, lovagolni, .... egyik sem jött be. Kicsi voltam, nem is értettem ezt az egész sport témát.

Gimiben pedig szartam az egészre. Kúperra kértem felmentést. Cigiztünk, ittunk, mint minden normális tinédzser. 

Aztán szalagavatón a palotástanár elhintette, hogy ő mellesleg hip-hop-ot is tanít, innen kitalálhatjátok, hogy egy hétre rá, már ott találtam magam az Arany János gimiben lévő kezdő órán, ami szintén nem tartott sokáig, de itt jön a várva várt fordulat. Egyik óra után megkérdezte az edző, hogy esetleg nincs e kedvem a versenycsapatba is járni.

Szóval teltek az évek és én tudtam, hogy ez az a dolog amiben tehetséges vagyok. Nyertunk 2 EB-t, és ha össze tudtunk volt szedni annyi zsét, akkor ki is jutottunk volna a VB-re Holywoodba, dehat ki az aki ezért fizetne nekunk...

Épp ezért azt is tudtam, hogy nem akarok edző lenni, és sok kétballábas embertnek magyarazni az 1-2-3-4-5-6-7-8-ról. Tudom, hogy ebből nehezen lehet megélni, és tisztában voltam/ vagyok vele hogy nekem akkor oviban , de legkésőbb suliban el kellett volna kezdenem ezt megalapozni. És bizisten nem itt lennék már ha így történt volna. De ezér senkit nem hibáztatok, az élet adott és neked kell kihoznod belőle amit tudsz.