Engem folyamatosan baszogattak a szüleim, hogy ha már nem tetszik semmi sport, ott lakunk a Normafán, legalább járjak futni. Néha elmentem, de egyébként pont leszartam.

Vannak emberek, akik egyből megbecsülik a dolgokat és vannak, akiknek előbb kapniuk kell pár pofont az élettől, hogy aztán értékelni tudják azt. Én az utóbbiba tartoztam. Ahogyan azt az előző bejegyzésben is írtam, engem a tánc érdekelt, amit sajnos csak 18 évesen kezdtem el. Kár, hogy ez csak pár évig tartott, mert mindenkit másmerre sodort az élet és feloszlottunk.

Szóval néha elmentem futni 4-5 km-t aztán baromi vagánynak éreztem magam, pedig semmi okom nem volt rá.

De hogy miért kezd el egy ember csakúgy kőkeményen majdnem minden nap futni, edzeni, mint valami félőrült, ehhez szerintem kell valami cél, de méginkább egy kiváltó ok.

Szarul voltam, fizikailag betegeskedtem, gyenge volt az immunrendszerem, de főképp lelkileg éreztem, hogy egy közel 3 éve történt szerelmi csalódásból nem vagyok képes felépülni. Minden nap úgy keltem, hogy én vagyok az a lány, aki megtalálta a nagy őt, aztán az a nagy ő jól elhagyta. Én vagyok a lány, akit elhagytak. Volt ilyen sokszor, de olyan még nem, hogy a másik felem döntött úgy, hogy "nem tud nélkülem élni, de azért inkább megpróbálja". Sokszor próbáltam felálni, adtam esélyt másoknak, kerestem itt, ott, mindenhol, de mindig tudtam hogy ez az egész tök eröltetett és pontosan nulla ember keltette fel az érdeklődésem egy idő után. Ennyit soha nem sírtam a 3 év alatt. Már régesrég nem vagyok szerelmes M.-be, de ha csak belegondolok a történtekbe, máig teljesen kivagyok.

Sokmindent elértem egyébként mióta ez történt. elköltöztem otthonról, találtam melót, letettem a jogsit, lediplomáztam, lett egy saját rádióműsorom, stb... De a nap végén, amikor hazaértem, ugyanoda jutottam. Egyedül vagyok, és még mindig nincs egy dolog amiért igazán büszke lehetek magamra. Még mindig magányosnak éreztem magam. Csak a baj az, hogy én itt megszakadhatok, ez már nem csak rajtam múlik. Nem, ez így nem mehet tovább, csak magamat betegítem meg ezzel. tudom, hogy ennél jobb vagyok, tudom, hogy többet elérhetek, csak össze kell szednem magam.

Amikor már a bulikban sem éreztem jól magam nemcsak a buli másnapján, számot vetettem. kell valami, valami olyan hobbi, amit 1, lehet egyedul csinálni, 2, rugalmasan, 3, amiben jó lehetek és amire büszke vagyok.

Talán idén letolhatnék egy félmaratont. És arra edzeni kell. Büszke lennék magamra, és lenne cél. Megmutathatnám másoknak, hogy én igenis egy jócsaj vagyok. Nem egy csaj, akit otthagytak, hanem mondjuk legyek egy csaj, aki fut.

Augusztus 17-től kezdve majdnem minden nap futottam, kezdtem azzal, hogy megemeltem a 4 km-t 6ra, de következő héten már kialakítottam magamnak egy 9 km-es távot. Heti 5-6-szor futottam. Kemény volt, nyár is volt, és mondanom sem kell, hogy mellette napi 8ban melóztam, úgy mint minden rendes ember. Minden nap rá kellett vennem magam, hogy menjek, néha tényleg nem értettem, hogy mit akarok ezzel.

Semmilyen haverom nem volt, aki futott, magamra voltam utalva és nem bántam. Nem kellett senkihez igazodnom, egyedül indultam neki, csak magamra számíthattam.

A cél tehát a félmaraton volt 2 óra 20 percen belül idán októberben.

Most ott tartok, hogy 1:46 a félmaratoni legjobb időm, és már túlvagyok az első maratonomon. Bekattantam. Rájöttem, hogy ultrafutó akarok lenni. Nem, nem vagyok még az, de az elslő lépést megtettem.

Most, hogy magamba nézek, büszke vagyok arra, amit elértem. 26 évesen kezdtem el, kevesebb mint fél éve. Kőkeményen hajtottam magam és bár nem könnyű minde nap korán felkelni és futócipőt húzni, el sem tudom képzelni, hogy ez ne így legyen..