Az év elején eldöntöttem, hogy picit feljebb lépek az 50 kilométeres távoktól, és beneveztem egy 78 kilométeres terepversenyre, amiben 4000 méter szintemelkedés is vár majd rám. Ehhez a Hello Badacsony trailt a felkészülésem egy nagyon fontos lépcsőfokának tekintettem. 

Éppen ezért nagyon komolyan vettem a versenyt, komoly célokkal érkeztem és készültem is rendesen. Írtam az edzéstervemet hétről hétre, végeztem a feladatokat és rettentően motivált voltam (vagyok).  Szerettem volna 6 órán belül célba érkezni. Előzőleg ezen a versenyen nyáron már futottam a nagy melegben egy 6:08-as időt és azt gondoltam, hogy a tavaszi, futóbarát időjárással eleve sikerülhet gyorsabban haladnom.

Aztán ahogy közeledett a verseny napja, egyre ijesztőbb időjárás előrejelzéseket lehetett olvasni, ez jó vitatéma volt Gébbör és köztem, mert ő a windgurura esküszik én pedig simán elvagyok az iPhone alkalmazással, eddig relatív pontos volt. Szerinte nem lesz nagy eső, nem kell izgulni. Így hát a versenyt megelőző nap kabát nélkül, egy szál pulcsiban utaztunk le Gyulakeszire.

Esőkabátot azért vittünk természetesen, én fel voltam készülve mindenre. Na jó, erre azért nem, amit végül kaptunk az arcunkba. :D

ez még csak az első mászás, frissen üdén

Ami a rápihenést illeti, a versenyt megelőző héten nagyon rosszul és keveset aludtam, fáradt voltam, úgyhogy a pihenésre próbáltam még nagyobb hangsúlyt fektetni. A szénhidrátfeltöltéssel sosem volt gond, örömmel ültem be a kedvenc balatoni kávézómba sütizni, majd repetázni, este pedig – ahogy a tavalyi Badacsony Trail előtt is – pizzázni mentünk.

Régebben nem mertem ilyet, de most egész nagy magabiztossággal osztottam meg mindenkivel – aki kérdezte – hogy én hat órán belüli futást tervezek, bele se gondolva abba, hogy ezért mennyit kell küzdenem. Aztán eszembe jutott, hogy azért vagyok ilyen bátor, mert olyan rég futottam ötvenes távot, hogy már elfelejtettem, hogy mennyire tud fájni. Ugyanis utoljára pont ezen a versenyen indultam el a nyár közepén. (Ősszel ugye nem tudtam versenyezni a lombik miatt, a tél meg nálam az alapozás időszaka).

Ugorjunk, mielőtt megunnátok ezt a hosszú felvezetést. A rajtban találkoztam pár rég nem látott nekem kedves ismerőssel, Robbal, akivel úgy néz ki nagyon passzol a versenynaptárunk erre az évre,  és ott volt Zsóka, aki a #teamzsófi csapat tagja, ő szintén a hosszún indult. Vele még átbeszéltünk pár dolgot, aztán elmentem egy picit melegíteni. Az esőkabátomat a zsákomba raktam és egy vékony hosszúujjúban indultam, mert elhittem, hogy nem lesz nagy eső. (hülye windguru :D). Ebből kifolyólag sapit se vittem.

A szabály szerint (amit ilyenkor többször átolvasok) segítőm a pontokon segíthet, máshol nem. Így Gébbör biciklivel oda tudott menni a legtöbb frissítőpontra, ezért nála hagytam egy rövidujjút és pár zselét, mert dugig volt a zsákom.

A rajt előtti másodpercekben kezdett el esni az eső, ekkor még szelíden, nem is foglalkoztam vele, gondoltam majd eláll. A rajtot követően – és az első órában – nagyon figyeltem a pulzusomat, hogy ne toljam túl, mert nagy hiba lenne, de közben meg ilyenkor még nagyon egyben van a mezőny, ami picit engem feszélyez, viszont az egyetlen tempó, amiben érdemes haladnom, az a sajátom, úgyhogy eszerint haladtam. A Csobánc hegy elején futást- gyaloglást váltogatva, majd felgyalogolva, ahol Endrú fotózott.

A lejtő nekem nagyon technikás, óvatosan haladtam, mert nyáron a por miatt, most pedig az eső miatt csúszott a talaj. Aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy lány úgy halad el mellettem, mintha állnék. Hú, mondom, na így nem fogok megtanulni lejtőzni soha, erre születni kell, esküszöm. Aztán a síkon beértem, váltottunk két szót, mondta, hogy ő ezért is kezdett el terepfutni, mert mennek neki a lejtők (remélem jól emlékszem, hogy ezt mondta :D)

Közben az eső egyre jobban esett, kezdett bedurvulni, én meg bőrig áztam, de még mindig nem jött el a vég, ugyanis szél ekkor a még nem zendített rá, nem fagytam át, csak rohadt kényelmetlen volt és a vizes cuccra nem akartam esőkabátot húzni, mert semmi értelme, a szemem viszont elég szarul viselte ezt az esőmennyiséget, alig láttam.

Közben elléptem, mert itt még egy relatív futható lankás szakasz volt, és ki tudja, milyen lesz a terep többi része, ki kell használni a könnyű részeket. Ekkor már a pulzusom beállt, nem kellett nézegetni, így átraktam a számlapot navigációra.

aki elárulja, hogy itt mi a szart nézek, kap egy virtuális sört

Az első frissítőponton meg sem álltam, volt mindenem bőven és a Gébbörrel is megbeszéltük, hogy az elején nem kell jönnie. Ugyanakkor kezdett fázni a kezem és olyan mértékű zuhé lett, amit sosem gondoltam volna. 15 kilinél volt a következő pont, de nem mertem elővenni a telefonom, hogy felhívjam a Gébbört, jöjjön oda, hogy átöltözzek, mert abban a másodpercben ázik szarrá. Így arra gondoltam, hogy ha odamegy örülök, ha nem, akkor nincs más választásom, csak továbbmenni.

Hála istennek, hogy megérezte, hogy szükségem van a segítségére. Így átvettem a rövid pólómat és az egy hete kapott Salomon esődzsekit, így ezen a ponton elég sokat tököltem, de megérte. Hirtelen olyan komfortos lett minden, száraz vagyok (legalábbis egy részen), védve van a fejem a fülem, szuper érzés!

Gébbör is kapott a nyakába rendesen

Közben pedig olyan árvíz lett az utakon, hogy minden lépést alaposan át kellett gondolni, egyébként az első kb. 20 kilométer bemelegítés, mert az igazi hegyek utána jönnek, szóval itt az a feladat, hogy síkon jól haladjak. Tulajdonképpen ez az idő a segítségemre volt, mert f.sznak van kedve ilyenkor tájat csodálni, csak túl akarja élni, hogy majd mesélje az unokáknak. :D

A következő rész nagyrészt futható volt, igazából nekem ez a rész picit ismeretlen, úgyhogy csak ara emlékszem, hogy hosszú kilométereken át keringtem jobbra – balra a Tóti-hegyig. Na ott felmászni is kb négykézlán lehetett, lefele meg olyat pereceltem, hogy a seggemen csúsztam kb. három métert, viszont fini puha volt a sár, csakhát mindenem olyan lett. Nem baj, jön a következő pont. Ott szegény Gébbör olyan szinten átfagyva és átázva várt, hogy megbeszéltük, hogy én elleszek, menjen öltözzön át, igyon egy teát és az utolsó frissítőpontra jöjjön kocsival, akkor még jó lenne, ha találkoznánk. De siettem, mert a nyomomban voltak és hát ez egy verseny vagy mi. Rá is jöttem, hogy én úgy szeretek a legjobban versenyezni, ha az elején le vannak osztva a helyezések, mindegy hanyadik vagyok, csak akkor tartsam meg a pozíciómat (vagy előzzek én), de engem a verseny második felében már ne előzzenek le, ha lehet.

Közben sokat gondoltam Zsókára és Robra, hogy vajon nekik hogy megy és mennyire élvezik ezt az időt. Én például egy részen meg mernék esküdni rá, hogy jégeső esett, mert úgy kopogott a dzsekimen, hogy csak na. Ja közben pedig beindult az orkán erejű szél is, csak hogy teljes legyen a csomag. :D

Kurvakeménynek éreztem magam egyébként, méghozzá azért mert én azt hittem magamról, hogy ilyen körülmények között el sem indulok. De mivel nem tudtam, hogy ez lesz, elindultam és most nagyon nem bántam meg, mert ez egy új tapasztalás és ez engem fog erősíteni. De előbb legyek túl rajta, mert még sok van.

A Gulács hegyen már picit otthonosabban mozogtam, már amennyire lehet a köves részen meg a szűk ösvényeken, de tudtam mi merre, és azt, hogy a neheze bőven hátra van. Az önkéntes pontőrök egyébként nagyon jófejek voltak, nagyon kemény lehet egyhelyben állni az erdő közepén ilyen időben, nagyon tisztelem őket ezért én ezt biztosan nem tudtam volna csinálni. A frissítő önkéntesek meg főleg, rendkívül segítőkészen töltötték a kulacsomat, és nagyon sajnálom, hogy a nagy rohanásban csak egy köszit tudtam kinyögni hirtelen.

Gulácsról le, majd át a Badacsony-hegyre, közte sok kacskaringós út, és végre itthon találtam magam. Fent, a hegy közepén, a piros sávon. Itt talán a szokás hatalma, hogy olyan emelkedőket is automatikusan megfutottam, amit máshol nem, de annyit edzettem itt, hogy valamiért adta magát.

Laposánál kulacstöltés, majd tovább a sárgán és fel az ikonikus Bujdosók lépcsőjén – if you know what I mean. Na ott azt éreztem, hogy szarabbul tudok felmenni a lépcsőn, mint a tavalyi versenyen. Konkrétan meg kellett állnom egyszer kifújni magam, pedig múltkor pont azon lepődtem meg, hogy egy lendülettel felmentem. Itt elbizonytalanodtam, mert kb 33-34 kilométernél tartottam, még 20 hátra van s már eléggé elkészültem.

Rögtön le is voltam a tanulságot, hogy több hosszúfutást kell beiktatnom a felkészülésembe az elkövetkező időben. Mivel nemrég írtam a témában egy cikket a Runner’s Worldbe (amit majd a következő újságban olvashattok), gyorsan figyelmeztettem is magamat, hogy fókuszáljak a versenyre, nincs idő negatív gondolatokra. Toltam egy zselét, ittam, bevettem egy sótabit és a újra a haladásra fókuszáltam. A hegyről lefele elég jól futható volt a lejtő, nem akartam egy másodpercet se benne hagyni azért, mert a gondolataim elkalandoztak, még a fejem is belefájdult a koncentrálásba (vagy a szél miatt).

A számomra legutálatosabb rész a Szent György-hegy előtti, patak melleti önszopatás, mert a nagy nehezen picit megszáradni látszó lábam újra csurom víz lett. Ráadásul féltem a kígyóktól, siklóktól, békáktól, nehogy rájuk lépjek, szóval ezen akartam túl lenni, aztán utána már jön a fény az alagút végén.

Egyébként a félelmeim ellenére a lábam teljesen rendben volt, egy karcolás nem lett rajta. Először is bekentem a Meru kidörzsölődés elleni krémjével reggel, erre húztam a legújabb Smartwool zoknimat, majd a gyönyörű Salomon Ultra Glideot (bár ekkor már alig látszott ki a sárrétegből), erre pedig egy kamáslit. Egy vízhólyag se lett rajta, ezen még magam is meglepődtem.

Az utolsó frissítőpontig még fel kellett kocogni egy aszfaltos úton, ez nekem ment szerencsére, vagy azért, mert már a szívem hajtott, vagy (aki racionális választ szeretne) mert előtte fogyasztottam el egyetlen koffeines zselémet. A ponton ott várt Gébbör, egy szál pulcsiban, mert ugye tegnap még jó ötletnek tűnt kabát nélkül útnak indulni.

Kulacstöltés, és mentem, mint állat ( legalábbis úgy nézhettem ki, mint egy vaddisznó). Innen kb 10 kili és nulla elvesztegetett idő, nulla megállás. Most kell kiadnom magamból mindazt, ami bennem maradt. Amit a verseny elején visszafogtam magamban, azokat a rakétákat most kell begyújtani! Persze nem voltam túl jól, de ha eddig eljöttem, akkor fog összeszorít, ezt már ki kell bírni. Tudtam, hogy a meredek emelkedő után, amikor azt hiszem, hogy felértem a hegy tetejére, még vagy fél órát keringeni kell a hegyen. Ez tavaly mellbe vágott, de idén már nem fog. Arra is számítottam, hogy miután leérek a hegyről még jó sokat kell futni – lehetőleg gyorsan – a célig. Így még 50-nél benyomtam egy zselét, mert nem szerettem volna eléhezni a végére. Ez jó ötletnek tűnt, mert szuper gyorsan tudtam haladni végig, még egy srácot is leelőztem közben.

Ja, egyébként ugye szokták mondani, hogy olyan zselét válassz, amit szeretsz. Hát ez nekem nem jött össze, én Gébbör zseléit kunyeráltam el. Ő a limeos ízt szereti, amit én utálok, de szerencsére a gyomrom ebbe nem szól bele, mert hozzá van szokva ehhez, tudja mi a dolga. A lényeg, hogy tudok belőle energiát meríteni és jól csúszik. Szóval gasztro túrának nem nevezném, de vagy 4-5 lime-os zselé lecsúszott szépen. 

Most volt ugye, hogy az új órámban futottam, ami elég pro ( fenix 7), van rajta minden szar, climb pro, meg amit akarsz, na ehhez képest én a navin kívül nem sokat használtam ( a pulzus pánt, amint eleredt az eső össze vissza csúszkált és szarul mért - nem nagy  baj, mert az első órában volt rá a legnagyobb szükségem, de azért jó lett volna visszanézni a pulzusadatokat). Lehet azért is volt ez most, mert nagyon kellett a lábam elé figyelnem, vagy mert ismertem a pályát, mindenesetre az összidőmre rá sem mertem nézni. Úgy voltam vele, hogy ha hat órán kívül érek be, akkor is rohadt büszke leszek magamra, mert mindent megtettem, amit kellett egy jó időhöz, és mert egyáltalán végig mentem ebben az időben.

Az cél előtti utolsó kanyar előtt mertem ránézni, ahol láttam, hogy bőven hat óra alatt fogok beérni. Szóval besprinteltem, és látom, hogy ez 5:47:32, hát ez kurvajóóó!!! Női első és abszolút második lettem.

Sajnos nem készült célfotó, ezt nagyon sajnálom, bár Gébbör videózott – ennek nagyon örültem. Utána egész jól voltam, pedig azt hittem ki fogok feküdni, de nem. Ettem, ittam, beszélgettem, estefele kezdtem berosszulni. Végül Zsóka is Rob is beért (nagyon büszke vagyok rájuk!!), úgyhogy minden adott volt a lenyugodáshoz. Aludni mondjuk így sem tudtam sokat és mára elég durván izomlázas vagyok, de a reggeli séta kifejezetten jót tett.

Ezt a versenyt most nagyon ki kell pihennem, nem fogom siettetni az edzéseket, hagyom beépülni ezt a keménykedést. Viszont fel kell kötnöm a gatyámat a nyári célversenyre, egy másodpercre sem bízhatom el magam. Nem mintha ott bármi célom lenne, hacsak nem az, hogy minél több élvezet, és minél kevesebb szenvedés legyen a pályán töltött idő. Ide viszont a szisztematikus felkészülés vezet.

Gratulálok mindenkinek, aki aznap a pályán versenyzett, segédkezett. Nehéz ezt szavakkal leírni, inkább az érti, aki átélte, de azért én tettem egy próbát. A szervezés, jelölés, fogadtatás, célkaja idén is első osztályú volt. Azt hiszem, hogy a Hello Trails sorozat garancia lehet arra, hogy egy jól szervezett versenyen vegyél részt, malőrök nélkül.

Gébbörkém pedig tanúbizonyságot tett arról, hogy megtanult profin frissíteni, elérte ugyanis az a szintet, amikor már mondani sem kell, hogy mit kérek, mert anélkül is tudja, szóval nagyon büszke vagyok rá! :)

Strava Link

Eredménylista