Ma egyik ismerősöm megemlítette, hogy mennyien olvasták a legutóbbi bejegyzésem, amit egyébként nem ide írtam, mert ennek szerintem pontosan a Futásról Nőknek blogon van a helye, majd azt is megelmítette, hogy nem szereti, amikor valaki csak terápiás célból ír. Erre nekem ezek szerint azt kellett volna, írnom, hogy igen én nem azért írok, hanem motiváció, bla bla. Hát kisapám, én pontosan azért írok, mert ki kell beszélnem magamból a dolgokat, ha valami jó, le kell írnom, hogy később ebből merítkezzek és ha szar akkor meg nyávogok, káromkodom és hisztizek, kigépelem magamból az érzéseimet. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Mert ez egy szubjektív blog, ahol én vagyok az író és ennek addig van értelme, amíg nem másnak akarok megfelelni csak magamnak és felvállalom a saját hülyeségeimet. 

Ez most egy ilyen írás lesz. Az jutott eszembe, hogy ott tartok, ahol kb akkor tartottam, amikor elkezdtem a blogot. Baromi magányos voltam és a futás egy olyan kapaszkodó volt, aminek a segítségével kimásztam a gödörből. Most viszont már sokkal tudatosabb vagyok, csaképpen elfelejtettem azt, hogy attólmég, hogy történt velem már ilyen még nem jelenti azt, hogy sokadszorra nem lesz ugyanolyan szar ez az egész. 

Teljesen el tudok menni néha a depresszió irányába, de mire nagyon depis lennék este lesz és időben lefekszem, Másnap amikor felkelek, mielőtt még kitörne a roszkedv, elmegyek futni, aztán hirtelen minden rendben lesz. Mintha egy betegnek beadnák a gyógyszerét. Hazaérek, zuhi, bemegyek dolgozni, akkormeg nem érek rá magamat sajnáltatni, aztán hazamegyek és mire egyedül érezném magam, már fekszem le aludni Szóval ilyenek a hétköznapok, teljesen elviselhetőek, de a hétvégék nehezebbek. Kijelenthetem ugyanis, hogy úgy, ahogy a blog kezdetén, most is besokaltam a bulizástól. Pedig ez nem heti 2-3, hanem mondjuk heti 1 alkalom, és nem is szar bulik csak szar másnapok. A másnap és a vasárnap az, amikor az ember a legjobban egyedül van és a lehető legszarabbul érzi magát ha nincs valaki mellette. Olyan igazi "senkinek sem kellek, pedig nem ezt érdemlem" feeling.

Az a baj, hogy én frankón azt gondolom, hogy nekem ez jár. Egy olyasmit követelek a világtól, ami egy ritka és különleges dolog, nem pedig jár. nem lehet se megvenni, se megszerezni és dolgozni sem lehet érte. A szeretetet, a családot, a nagy Ő-t nem kérhetem, nem követelhetem. Hiába teszem fel a kérdést, hogy miért történik ez velem, tudom, hogy el ell fogadnom. Azért vagyok boldogtalan, mert a szívem mélyén nem fogadtam el azt, hogy most ez egy ilyen időszak, ráadásul én döntöttem úgy, hogy egy időre egyedül leszek. Várok valamire, ami nincs is. Vagy talán valakire aki nincs, de ha van is, nem fog parancsra eljönni. Vagy mivan, ha eljött de nem figyeltem rá? Millió ember küzd ezzel a problémával nap mint nap. Ha ők tudják ezt kezelni, nekem is kell. Csak most az agyam helyét átvette egy kurvanagy 30-as tábra, és beszippantott a midlife crisis, vagy nemistuom micsoda, ja de : a saját hülyeségem :D

Viszont amikor futok azt érzem, hogy erős vagyok. Hogy nekem ez menni fog mindig, és hogy majd minden jó lesz. Nem tudom megindokolni, de ezt érzem. Úgyhogy most nagyon nagy segítség ez a futás dolog. Ezáltal érzem hogy élek, ez erőt ad, hogy összeszedjem magam, hogy az legyek aki szeretnék lenni. 

De nem ebből áll az élet és nem akarom, hogy a sokadik naív blogolónak nézzenek, aki egy rózsaszín szemüvegen át nézi a világot, csak azért mert napi 1-2 órára felemeli a seggét a fotelből. Egy futónak is lehet nehéz, főleg, ha olyan mint én, akinek, full hullámzóak az érzelmei.

Mert ugye van az a mondás, hogy járj nyitott szemmel. Én nyitott szemmel járok, de senki, de frankón az égegyatta világon senki nem mozgat meg. 

Aztán szokták mondani, hogy ne görcsösen keressen az ember. Hát mondjuk én nem is keresek, pontosan tudom, hogy nekem most az a feladatom, hogy felerősödjek egyedül. Én egyedül akarok most jól lenni, vagyis azt akarom, hogy egyedül akarjak lenni. 

Ja meg a majd jön ha jönnie kell. Igen, hallom ezeket 40-50 évesektől is akik még mindig ezt várják. Én viszont nem akarom így végezni.

Tök jó lett volna elmenni a Piros85-re de derékilag nem érzem még elég erősnek magam, és ha most lesérülnék és nem tudnék futni, frankón öszedőlne számomra a világ, így kihagytam, cserébe beneveztem az Optivita 6-órás bajnokságra. Lerakom a kis cuccomat az egyik asztalra, azt szepen egyedül elleszek ott 6 órán kersztül kőrözhetek a mókuskerékben. Nem kellenek kísérők, segítők, csak teszem a dolgom, szépen egyenletesen, óvatosan, lendületesen, vagy ahogy éppen megy. Átgondolhatom az egész életem, vagy éppen kikapcsolhatom az agyamat. Nem csinálok ebből ügyet mégcsak nem is izgulok. Most ez kell nekem. Nameg a terep...

Vasárnap egyik ismerősömmel elmentem terepfutni és az teljesen visszahozott az életbe. Új terep, gyönyörű őszi színek, napsütés. Szerintem ez még egy hullát is visszahozna a halálból :)

Szóval ez van mostanság,