Minden évben adott egy nagy verseny mióta futok.

Az első nagy versenyem az őszi (akkor) Nike félmaraton, amire már eléggé tudatosan (de még kellő tapasztalat hiányában) edzettem, majd rá egy évre jött az Ultrabalaton párban.

Ezt három év egyéni UB próbálkozás követett, ami a harmadik próbálkozásra sikerült is. Nem adta magát könnyen. Az UTH-t már ekkor célba vettem, sőt, a rákövetkezőt, az UTMB CCC távját is. Ez utóbbi lett volna ideális (?) esetben a 2018-as évi fő versenyem.

Idén végül nekem most ez a műtét és a vele járó lábadozás szezon fő „versenye”.  Egyik nap futok a libegő alatt, majd befekszem a háromágyas kórházi szobába és jó időre elfelejthetem azt, amit majdnem minden reggel csináltam. Aminek évekig éltem.

még frissen, lendületesen költöztem be

A történet ott kezdődött, hogy mióta elkezdtem a nővé válást, iszonyatos és kibírhatatlan fájdalmakat éltem meg azokon a napokon. Számtalanszor kellett mentőt hívni, voltam ájulás közelbe, lezsibbadt a fél karom a görcsöktől, csak az injekció segített, amit csak orvos adhatott be.

Hogy erre mit mondtak amikor megvizsgáltak?

• Próbáljon meg mélyeket lélegezni és jobb lesz
• Lehet, hogy pszichoszomatikus, nem látok semmi rendellenességet
• Nem baj ha fáj, attól még maga egészséges
• Magának egészen biztos nincsen endometriózisa
• Alacsony a fájdalomküszöbe
• Majd szülés után jobb lesz, addig ki kell bírni
• Szedjen fogamzásgátlót (na, köszi azt soha többet, ott ismerkedtem meg a depresszió fogalmával igazán)
• Azért egy kis hasfájásért nem kell otthon maradni!

Ez már közel 20 éve volt így, az utóbbi időben viszont, mivel beleálltunk a babaprojektbe jóedeje sikertelenül, elkezdtem mélyebbre ásni, és szerencsémre rátaláltam egy Facebook csoportra, ahova endometriózisban szenvedő lányok és nők kapnak felvételt. Sokkolt, amikor szembesültem vele, mennyi ember szenved ettől, milyen fájdalmakat élnek meg és hogy mennyire gyerekcipőben jár a betegség diagnosztizálása és gyógyítása.

Megerősítettek abban, hogy a fájdalom amit érzek nem normális és hogy ezt egyetlen egy módon lehet kizárni, hogyha műtéti úton néznek bele a hasamba.

első életjelek

Van az úgy, hogy biztos vagy valamiben, de körülötted mindenki nyugtatni akar: „nincs semmi bajod!” „Csak beképzeled magadnak, hisz a doktor is mondta...” „ne akard görcsösen és majd összejön” „idd ezt a teát”, „szedd ezt a vitamint” „ A Józsinéniék is beletörődtek, és megtörtént a csoda 20 évre rá” – hú de felb.sztam magam ezeken…pedig tudom jót akartak.

Egyedül voltam a problémámmal, nem volt bizonyítékom sem, de tudtam, hogy valami baj van és minél később derül ki, annál nagyobb károkat okozhat ez a betegség.

Elmentem, kivizsgáltattam magam, és mivel minden értékem jó lett, ezért kizárásos alapon kikönyörögtem  kaptam beutalót egy laparoszkópia/ hiszteroszkópia műtétre. Google it, de nagyjából annyi, hogy lett 4 lyuk a hasamban és ezeken keresztül megnézik minden OK e, és ha nem ott helyben megoldják a dolgokat, ha nem nagy a probléma.

Úgy vártam a műtét napját, minta a szezon fő versenyére mennék. Az utolsó hetekben szinte csak erről beszéltem, kiolvastam az összes blogot arról, milyen lehetséges kimenetele lehet, meddig tart a lábadozás, mikor lehet újra sportolni, hogy lehet a leggyorsabban meggyógyulni.

Én voltam az egyetlen, aki csöppet sem izgult, hanem örömteli várakozással gurultam a mentőbe. Bíztam az orvosomban és biztos voltam benne, hogy megtalálják az endót. Semmi kétség nem volt bennem.

így nézek ki most :D

Aznap már semmit nem ehettem, nem ihattam, nem volt kellemes, mert dél elmúlt, mire begurítottak a műtőbe. Még el sem kábítottak, már hihetetlen megnyugvást éreztem. Ezer ember körülöttem, csak miattam vannak bent, nekem segítenek. Mindenki zöldben, ráhúznak a lábamra és a karjaimra egy zsákot, lekötöznek, karomba kapom a löttyöt, aztán az arcomba a hűvös altatógázt. Azt mondták, gondoljak valami szépre, és akkor jót fogok álmodni. De én nekem semmi nem jutott eszembe, nem akartam máshol lenni, hanem csak ott, ahol vagyok. :)

Ébredek, a kórházi szobámban. Anyukámmal megbeszéltük, hogy ő ott lesz amikor a doktornő elmondja mi volt és amikor felébredek, rögtön el tudja mondani mi történt.

„8-10 helyen is találtak endometriózisos szöveteket a hashártyán. Mindegyiket leégették.”

Átléptem a célvonalat! Köszönöm magamnak, hogy hittem magamban! :D Köszönöm a családomnak és a környezetemnek, aki bár nem tudta mi van velem pontosan, de támogatott, ha még esetleg hitetlenkedve is! :)

Lehet, hogy a legális drogoktól, de hihetetlen elégedettséget éreztem és boldogságot. Azóta is boldog vagyok. Közel 20 év fájdalmát és megaláztatását szüntették meg most. Sajnos azonban az orvostudomány még gyerekcipőben jár a betegséget illetően és nincs rá teljes gyógyulás. Legtöbb esetben az endós szövetek visszanőnek és kezdődik előröl minden. De most még erre nem gondolok, hátha addig kitalálnak valami jobbat, mint a mostani választék (műtét / hormonkezelés).

első lépések hálóingben

Hogy miért írom le ezt egy futóblogon?

Egyrészt mert mindent megírok, ami fontos számomra és amit át szeretnék adni, ami tanulságos történet.

Másrészt minden tizedik nő ebben szenved. Én egy erős, hajthatatlan csaj vagyok. De vajon hány nőnek próbálják beadni azt, hogy természetes ez a szenvedés és el kell viselnie? Csajok, nem azt mondom, hogy minden apró fájdalom miatt orvoshoz kell járni, de ha hasonló tüneteket éreztek, ne hagyjátok magatokat. Az endometriózis egy nagyon undok betegség, terjedni tud, összenövéseket okoz, szerveket károsíthat, ha nem kezelik időben, meddőséget okoz, minden hónapban gyakorlatilag otthonmaradásra kényszerít.

Természetesen ennek a területnek is megvannak a maga Oravecz Nórái, akiknek nem szabad beugrani, Lux Boros Katától pl maximum a pénztárcátok súlya lesz könnyebb.. Ha esetleg úgy érzitek ti is ebben szenvedtek, csatlakozhatok az Endometriózis Támogató Csoporthoz, ahol összegyűjtötték a legjobb orvosokat és információkat ezzel kapcsolatban.

Most elvileg 4 hétig nem futhatok, utána lassan fokozatosan. Nem szomorkodom emiatt, mert a séta viszont javasolt, szóval kitaláltam, hogy majd futás helyett gyalogolni fogok ugyanolyan tervezetten. De még ez is várat magár, legtöbbször ágyban vagyok, a hosszabb állások és ülések is problémát okoznak. Az alvásigényem is eléggé nagy. Lassan épülgetek. Érdekes továbbá, hogy most,hogy a hasizmaimat kímélem, most jöttem rá, hogy mennyi de mennyi mozdulathoz szükséges a has valamelyik izma, akaratlanul is mennyiszer használja az ember. :)

Ha valahogy a futáshoz keresek tanulságot ebből a sztoriból, az a következő és ezt mindenkinek üzenem:

A futás egy csodálatos dolog. Életeket menthet meg, barátokat, szerelmeket hozhat. De a futás nem old meg mindent, nem gyógyír minden betegségre! Figyelni kell a jeleket és szűrésekre járni, (sokszor ott derülnek ki olyan dolgok is, amik időben könnyen kezelhetőek). Az igényesség nem a szép manikűrben vagy sminkben mutatkozik meg, hanem abban, hogy odafigyelsz magadra, a testedre, a lelkedre, ha kell, mások segítségével.

Úgy vártam a versenyt az elmúlt hetekben, mintha valami ultra távra készülődnék. Az utolsó héten szinte csak erről tudtam beszélni. Többször néztem át a listámat, mi az amit vinnem kell, mi az amivel készülnöm kell. Biztos voltam benne, hogy óriási buli lesz, vártam, hogy ismerősökkel találkozzak, hogy jól elfáradjak, hogy kifussam magam, és vártam azt az adrenalinlöketet, amit csak egy versenyen kaphatok meg. Valamiért most voltam a legmagabiztosabb, Murphy törvénye szerint ekkor üt be a krach. :)

Testi Oldal - objektív

Nehéz írni valamiről, amit nem értek. Minden verseny után felteszem magamnak a kérdést, lehetett volna jobban? És ha igen, hogy?

De olyan még nem volt, hogy már a verseny közben ezen agyaltam. Kivéve persze az adott hullámvölgyet, amin számtalan módszerrel, de túl lehet lendülni és eddig sikerült is.

A versenyen fizikailag nem éreztem jól magam és ezen a rossz érzésen nem tudtam átlendülni, sőt, egyre csak rosszabb lett.

Mik lehetnek az okok?

• Nem pihentem rá? Oh, dehogynem, nagyon is pihenten álltam rajthoz
• Szénhidrátfeltöltés megvolt? Igen, bár bevallom, a versenyt megelőző nap több húst ettem, mint az elmúlt hetekben összesen. Szülinapi ebéden voltunk…
• Nem ettem eleget? De, többet is mint terveztem, de ezek jól is csúsztak.
• Ittam rendesen? Igen, bár úgy vélem, hogy többet is lehetett volna, ugyanakkor és most jön a következő gond,
• Túlpakoltam a zsákomat? Nem, de az a kétkulacsnyi víz is annyira lehúzott, hogy vízilónak éreztem magam, az utóbbi időben szinte alig viszek zsákot a futásaimhoz (mivel 1 órákat kocogok), elszoktam tőle, gyengébb lettem.
• Sóháztartás rendben volt? Igen, ezt ugye a versenyt megelőző videóban is mondtam.
• Pulzus rendben volt? Nos, itt is lehet mit tanulni: Már több mint fél éve nem mértem a pulzusom, de az utóbbi hetekben igen, kb. 140es átlagpulzusos kocogásaim vannak. A versenypulzusom maximuma itt kb. 165-170 lehetett volna. De (és ezt a Gábor is mondta), ha hónapok óta a közelébe se megyek ezeknek, akkor nem csoda, ha nem bírom és szarul vagyok. Sajnos azonban az első óra után levettem a pulzusmérőmet, mert baromira zavar, pont a gyomorszájamnál nyom mindig, tökmindegy milyen márkájú, kényelmetlen ha valamit magamra kell kötnöm.

Tulajdonképpen a Vöröskő előtt fél órával már kapcsoltam és beláttam, hogy én itt most nem megyek versenytempót, mert nincs olyanom. Ezzel nem volt baj, de a lassítás után sem éreztem túl jól magam. Több helyen szúrt a hasam és a gyomrom, légszomjam volt és nehéznek éreztem magam.

• Volt időtervem? Nos, első teljesítéskor sosincs pontos, de azért picit átgondolhattam volna, így talán Paprétnél nem egyszerre érünk oda Gáborral és nem kell végignéznem azt a kulacstöltést, amit akkor kellett volna csinálnia mielőtt odaérek. 

Már rég megbeszéltem magammal, hogy akkor én ezt lekocogom és próbálom élvezni, de nem tudtam élvezni. Nem esett jól. Vannak olyan futások, amik egyszerűen nem esnek jól. Lassan sem.

Lássuk csak mi lehetett a probléma még:

• Edzettem rá? Ja, nem! Nade úgy gondoltam, hogy végig tudok menni jó érzésekkel. Ez volt a legfőbb célom, és nem teljesült.

Lelki oldal - szubjektív

Maga a verseny, a szervezés és a krú ismét csillagos ötös volt. Ráadásul meghívásos alapon vehettem részt, a tavalyi miatt és én választhattam távot, amiből a végén a legrövidebb mellett döntöttem.

Nagyon szarul esett nekem az, hogy mindenkitől olyan kérdéseket kaptam, hogy „Megnyerted?” „Hogyhogy nem az elején futsz?” „Mi történt, nem versenyzel?” Mégis ki vagyok én? Valami fizetett profi futó, aki ennek él? Őstehetség, aki edzés nélkül is mindig első? Esetleg valami robot, ami elromlott?

Még anyám is vigasztalni kezdett a célban, de mire föl? Nem gondolom, hogy bármi indokolná ezt. Ettől éreztem azt, hogy akkor én most szarul mentem. Az egésznek már nem olyan volt a hangulata. Szerintem soha senkit nem kell vigasztalni egy helyezésért, hiszen ezek külső változók. Ez nem tragédia, csak egy nem túl jól sikerült verseny. Jövőre is lesz, és minden évben( remélem!!:) )

Örülök, hogy negyedik lehettem, mert így bebizonyíthattam, amiről eddig is állandóan beszéltem: nem vagyok senki. Egy futó vagyok, aki legtöbbször jól megérzi a tempót, jól választja a versenyeit és a felkészülését. Ugyanolyan vagyok, mint a legtöbb futó, érdekel az elméleti része és néha közléskényszerem van. :D

Nem az a legjobb, aki a legtöbbet beszél róla, hanem aki a leggyorsabb. Sosem tartottam magam gyorsnak, egy másfél órás félmaratont nem tudok összehozni az istennek sem.

Ugyanakkor tudom, vagyis remélem, hogy ezeket a kérdéseket jóindulattal kaptam. Nem haragszom senkire, csak a helyzetre.

Én nem finisher érmeket meg helyezéseket gyűjtök. - Persze a tavalyi UTH győzelemmel egy olyan dolog vált valóra, amiről álmodni sem mertem, de ha úgy álltam volna rajthoz, hogy a versenyért csinálom, akkor végig sem mentem volna.

Mindig magáért a futásért versenyzem, és hiába vagyok második, vagy negyedik, ha közben nem érzem magam jól. És lehetek századik, ha olyan érzésekkel gazdagodom, ami –amellett, hogy elfáradok fizikailag – lelkileg feltölt.

Tanulság pedig az, hogy edzeni kell nem kaphatok meg mindent. Jelen esetben a minden helyett semmit kaptam. Nem vagyok jó a futásban, de másban sem jönnek sikerek.

Következő verseny? Az egy darabig nincs. Még mélyebre fogok süllyedni ami a futást illeti, erről majd bővebben a következő írásomban. Egyéként meg annyi minden jó is történik az életben, hogy nem akarok ki ezen annyira, csak hát ez főleg egy futóblog és én meg nagyon tudok elemezni meg magyarázni.. :)

Tudjátok mit? Kedvem lenne visszamenni, csak úgy, csak futni, futogatni arra. Felmászni azokon az emelkedőkön. Tét nélkül, lassan, meg meg állva. Kedvem lenne megcsodálni a tájat, amire eddig sosem volt időm / erőm. 

Szeretem ezt a versenyt, a terepfutást és sokkal több motivációm van visszatérni, mint egy jólsikerült verseny után. Nekem ide vissza kell mennem! :)

Úgy volt, hogy tavaly először sikerült mindkét szezonon csúcsra futtatnom magam. A tavaszi célverseny, az UTH 112 aranyat és az őszi Piros 85 ezüstöt hozott számomra. Álmomban sem gondoltam volna.

Annyira elfáradtam ezekben a hosszú versenyekben, hogy utána tudtam, nekem egyrészt pihennem kell, másrészt éreztem, hogy még jobban be kell érnem ezekre a hosszú távokra, nem vagyok még elég gyakorlott ezekhez, vagyis persze, le tudtam őket futni, de nem azzal az érzéssel, amivel szerettem volna. Ugyanis nekem megvolt a cél egy sokkal hosszabb távú, sokkal átfogóbb célom (vágyam), ami az utóbbi időben a felszínre tört, és a hang azt mondta a fejemben, hogy „Elég a várakozásból, te sem leszel fiatalabb már, mire vársz?”

Szerettem volna visszavonulni, sportos kismama lenni, babakocsival futni, majd szépen visszarázódni a versenyek és ultrák világába, ahogyan azt a kialvatlan anyukák teszik nap mint nap. Végre megtaláltam azt, akivel le szeretném élni az életemet, végre eljött az ideje, hogy család legyünk. Egy sportos, kutyás család, amit mindig is szerettem volna.

Ezt én nagyon komolyan vettem és mindent elkövettem a cél érdekében, ami azt is jelentette, hogy csökkentettem a futások időtartamát, intenzitását is, nehogy deficites állapotban legyek. Tudtam, éreztem, hogy nekem ez nem fog könnyen jönni. Hogy ez az időszak lelkileg milyen megterhelő, azt talán csak a nők és azon belül is az a bizonyos réteg érti meg, akik valaha átmentek ezen. Ezt nem lehet elmagyarázni. Könyveket olvastam ki, vizsgálatokra jártam (járok).

A különbség az, hogy amíg egy futóversenyre, ahogy felkészülök, olyan eredményt várhatok, itt ez olyan, mintha veszek egy lottószelvényt. Lutri.

Közben meghívtak a Libegő Trailre is, arról álmodoztam, hogy majd „sajnos” nem tudok elmenni, ki is találtam magamban, hogy majd jelentkezek önkéntesnek és mekkora buli lesz.

De a helyzet az, hogy holnap verseny és én még mindig ott tartok ahol eddig leszámítva azt, hogy semmilyen edzésmunka nincs a hátam mögött, DE..

…de nem hagytam el magam. Heti 5-6 napot futok, terepen is, síkon is, néha kicsit intenzívebbet, de nem lustultam el. Ugyanakkor aluledzett vagyok, nem vagyok olyan formában mint tavaly.

Nem is baj. Az ember nem kaphat meg mindent, bár én egy kicsit két szék közt érzem magam, de remélem, hogy eljön az én időm is.

Holnap megpróbálom jól beosztani az erőmet, és nem fogom utálni magam ha lassú vagyok, mert nem erre készültem. De azért becsületesen küzdök, ha már rajthoz állok.

Annyira sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e ezeket a sorokat, de azt hiszem e-nélkül a puzzle darab nélkül nem áll össze a kép rólam és arról, hogy miért nincs tele velem és az ultráimmal a blog. Egyébként is, ez tök természetes nem? Leállni nem fogok a sporttal, bármi is történjen, úgyhogy nemsokára jövök egy versenybeszámolóval ;)

Na azt hiszem az ilyen és ehhez hasonló kifejezések verik ki a biztosítékot a vegánoknál, mert nincs olyan, h majdnem vegán. Ez olyan kijelentés, mintha azt mondanám, nem bántottam, csak adtam neki 2 pofont, meg belerúgtam egyszer.

Mégis, úgy vélem, hogy nem lehet radikálisan változni / változtatni, nem lehet ekkora sokk alá állítani a testet.

Már régebben írtam, hogy az utóbbi években egyre kevesebb húst eszem, de a tejet, tejfölt, sajtot, tojást nem hagytam el. Helyette elfordítottam a fejem. Tudtam, hogy a tejipar hogyan használja ki az állatokat, szerettem az állatokat, de mégsem tettem semmit. Ez megy manapság. Mi emberek egy dologban nagyon jók vagyunk, a felelősség hárításában. Hogy nem rajtunk múlik, nem tehetünk róla, de nem fáj az állatnak, de a farmon jól bánnak vele stb. Mindenki nagyon szereti az állatokat, de annyira azért nem, hogy ne egye meg őket, és ne igya meg a tehén tejét a bocik elől.

Nem voltam képes lemondani ezekről az élvezetekről, de azt gondoltam (ez így is van), hogy a vegánság nem csak az értendben mutatkozik meg. Nem veszek bőr cuccokat, megpróbálom minden kozmetikai cikknek az állatkísértlet mentes verzióját megvenni és ebben örömömet lelem. :)

Tök jó, hogy manapság teljes életet lehet élni így, nem kell megalkudni. Mindennek megvan a „cruelty free” verziója.

Mivel gyakran fájt a gyomrom, januárban elmentem egy étel intolerancia laborvizsgálatra, ahol az az eredmény jött ki, hogy többek között a kazeinre (tejfehérje) és a tojásra van érzékenységem.

Én ezt egy jelnek, egy áldásnak veszem! Amint ez kiderült, már vettem is meg a növényi tejet, sajtot, joghurtot, búzahúst. Másnap már mandulatejjel ittam a kávémat.

Azóta nagyon ritkán fáj a gyomrom (tulajdonképpen nem is tudok felidézni olyan emléket, hogy fájt volna), pedig dupla adag Renniet vettem azon a héten, na az a csomag még egy azegyben megvan bontalanul.

Húst vagy halat azóta 1-2-szer eszem a héten, idővel ezt is el fogom hagyni, de hagyok időt a szervezetemnek, hogy hozzászokjon ehhez. Bár ugye a jóhoz könnyű hozzászokni. 

Sajnos, mivel a tejtermékeknek nagy a kereslete, a növényi alapú termékek drágábbak, szóval van hátránya a dolognak. A másik fontos dolog, hogy nagyon kell figyelnem a fehérje bevitelre, máshonnan kell bevinnem, ami odafigyeléssel és megfelelő tervezéssel nem okoz gondot.

Mióta nem eszem tejterméket és tojást, sokkal többször főzök, új ízeket ismerek meg és ebből a szempontból nagyon élvezem ezt az időszakot. :) Persze a "csávóm" miatt ugyanúgy tele van a kamra tejjel, meg továbbra is csinálom a sajtos melegszenyát szalámival, dehát mindenki magának dönti el a dolgokat, az élet már csak ilyen. De azért kóstoltatom vele is a vegán dolgaimat, nagyrészt sikerrel. 

Nem utolsó sorban pedig futóként és terepfutóként ha valami, hát a környezet védelme érdekel és úgy érzem (igazából minden embernek ezt kellene éreznie), hogy felelőségem van abban, hogy merre halad a világ, milyen jövőnk lesz (lesz e jövőnk). Na ez még egy olyan dolog, hogy kb életem végéig fejleszthetem magam, hogy pl. minél kevesebb szemetet termeljek stb, a lényeg tulajdonképpen, hogy elkezdjen az ember ezzel foglalzni, tudatosabb legyen.

Ki gondolta volna, hogy a szejtán ennyire fini? Vagy hogy kesudióból ennyire fincsi sajttortát lehet csinálni? És még csak az út elején tartok, nagyon sok felfedezni való áll előttem. Tele van a város vegán kávézóval, étteremmel, piaccal főzőkurzusokkal, csoportokkal, gyakorlatilag bármerre megyek szinte semmiről nem kell lemondanom. 

kesudió sajttotra szerű izé, ami egyébként nagyon durván fincsi lett :D

Lehet nagyon egészségesen enni tejjel és hússal, és nagyon egészségtelenül is ezek nélkül. Manapság ez már csak döntés kérdése. Én az erőszakmentes élet felé tendálok, de még nem tartok ott. Téríteni sem fogok senkit (najó kicsit! :DD ), de ezt a sikerélményemet mindenképp meg szerettem volna osztani veletek. Fontos látnotok, hogy ez a dolog nem egy elérhetetlen, radikális valami 2018-ban. 

The future is vegan! :)

Semmi kétség, ez életem eddigi legeredményesebb éve futásban, bár 2016-os év sem volt kutya, azonban érzésre különbözik egymástól a két év, lettek könnyítő és nehezítő körülmények.

Tavaly decemberben kezdtem újra edző nélkül futni, hogy megmaradjon a harmónia, ekkortájt ugyanis a munkában eléggé leszívtak az Excel táblázatok és a számok, nyomást éreztem és azt, hogy a szabadidőm többi részét a lehető legszabadabban szeretném eltölteni, hogy ne őrüljek meg.

Engem nem a futásért fizetnek, ezért ott lehetek „szar”, mehetek lassan, hagyhatok ki edzést ( egy kezemen meg tudom számolni hány „edzést” lógtam el), de a munkahelyemen nincs választásom, márpedig szart nem adok ki a kezeim közül. Ettől függetlenül azért munkaügyileg eléggé hullámvasút volt ez az év, de reménykedem, hogy ez jövőre egyenesbe jön, mert mindig is becsületesen dolgoztam, akár tetszett az adott meló, akár nem.

Összesen ennyi volt a kevésbé jó az évben. A futás és a magánélet szinte már tökéletes volt, persze azért kerestem magamnak a „bajt”, Mágnes kutyát húsvétkor ideiglenesbe, majd pár nap múlva örökbe fogadtuk, így ha akarnék, sem tudnék pulzussal futni, résztávozni, meg „csak magamra figyelni”. Azért heti 1-2-szer otthon hagyom, főleg amikor nagy a forgalom, mert különben úgy érzem, a kutya futtat engem és nem fordítva.

A szezon első felének a fő versenye az Ultratrail Hungary volt, amire lelkesen készültem, de kellő figyelmet fordítottam a pihenésre, ahogy korábban írtam, nagyon kevés 2 óra fölötti futásaim voltak. Ezek is inkább teljesítménytúrák, illetve 1-2 közösségi / ismerőssel való futás. ugyanakkor heti 6szor kimentem, szisztematikusan építettem fel a napjaimat. Figyeltem magamra és el tudtam dönteni, meddig mehetek. Így a többi ultráshoz képest nem futottam sokat, heti 100 kili fölé ne mentem sokszor, reménykedtem, hogy azért ez is elég lesz az UTH teljesítésére. tulajdon képpen hittem benne.

Most azt gondolhatjátok, hogy persze, hisz megnyertem a versenyt és én is úgy gondolom, hogy elsőre ez egy nagyon szép eredmény, büszke vagyok rá, hogy önmagam edzésével sikerült életem eddigi leghosszabb terepultrája. Ugyanakkor olyan szenvedések voltak benne, amit máig nem tudok józan ésszel megítélni, hogy ez velejáró vagy sem, főleg, hogy fejben is megborultam aminek nem volt köze a fizikai edzettségemhez. Szerintem egy két hosszú még belefért volna az edzéstervbe, de ezen nem veszek össze magammal hahaha.. :D

Az UTH után pihentem jó sokat, de ez nem azt jelenti, hogy nem edzek, hanem hogy üres aggyal futok, úgy, hogy nincs a szemem előtt egy következő verseny. Csak élvezem, sokat mentem kutya nélkül is, illetve Balatonon is új utakat fedeztem fel, hála a Suuntonak, amivel megdobtak, amiért nem lehetek eléggé hálás, hiszen ez az, amivel új ösvényeket fedezhetek fel eltévedés nélkül, amivel kinyílt a világ.

Nyáron eljutottam az olaszországi Hosszútávú Hegyifutó Világbajnokságra is, ahol majdnem beszart a derekam, vagyis beszart a hosszú kocsiúttól, de csodával határos módon pont a versenyen lazult ki és azóta is köszöni jól van. Egy Skyrun pályán mentünk 32 kilibe 2800 méter szint jutott, ami amennyire durva, annyira élvezetes volt számomra. ezt követően talán a leghosszabb futás nélküli napok következtek, ugyanis olyan izomlázam lett a verseny után, hogy napokig csak biciklizni tudtam, ami viszont szuperül esett.

Nyár végén pedig ellátogattam egy két olyan funrun versenyre ( Budapest Urban Games Citadella Run, Budapest Run Ladies, Előzd meg a Fogaskerekűt), ami rövid távú, viszont nyomtam mint állat. Itt inkább töltekeztem az élményekkel, hiszen ritkán versenyzem, ne is vagyok rövid távon jó, viszont néha meg kell nyomni, ehhez nekem versenyezni kell, magamtól nem tudnám fullba tolni edzésen.

Ezután jött az őszi Vadlán Trail 40 kilis versenye, ami a Piros 85 főpróbája volt, de igazából sokkal jobban élveztem a főpróbát, mint az őszi szezon fő versenyét.

A Pirosra is edzegettem, de gondolatban nem annyira vágytam rá, pedig az egész szezont alárendeltem neki. Idán kimaradt a Spar maraton sőt, még a Vár a Hármas is. Valahogy mégis kicsit gyengének éreztem magam, kevesebb flow volt és sokkal több fogösszeszorítás, de megérte, hiszen második csajként szuper idővel értem a célba, amire nagyon büszke vagyok.

Ennyi verseny elég volt az évre, de érdekes módon ugyanannyit járok futni most is, pedig nincs semmi konkrét. A futás a mindennapjaimhoz, a jólétemhez tartozik, nem kell nekem verseny ahhoz, hogy elinduljak.

De persze kellenek a célok! Igaz, az UTMB CCC távjára azóta sem neveztem, pedig megvan a kvalifikációs pontom hozzá, de ehhez egy kicsit több edzésmunka kell véleményem szerint. Ja meg több pénz, ami jelenleg nincs és baromira sajnálnám magamra, kivéve ha mondjuk benne lennék a top 20ban.

Most egy kicsit kikívánkozom ebből a körforgásból, itthi nincs kedvem újra és újra megmérettetni magam, ugyanazokkal, nincs kedvem versengeni, külföldön szívesen elindulnék egy versenyen, ahol minden és mindenki ismeretlen számomra.

Nagyon sok dolog foglalkoztat a futás mellett amiről nem írok, mert elsősorban ez egy futóblog, de az a jó, hogy bármi is érdekel, folyamatosan elindulok reggelente edzeni. Most, hogy nem egyedül vagyok, hanem a csávómmal vőlegényemmel és Mágneskutyával már család lettünk, már nem érzem azt, amit hosszú éveken keresztül éreztem, hogy keményednem kell, bizonyítanom kell, küzdenem kell, át kell élnem a szenvedést, ami után újjászületek.

Hiszen miért kezdtem el futni? Mert be kellett tölteni egy űrt, mert ki kellett futni egy szomorúságot… DE nincs olyan sem, hogy Happy End, az életben folyamatosan nehézségekkel találjuk szembe magunkat, miben a sport folyamatosan nyújt nekünk mankót, ezzel élnünk kell. szerencsére én versenyen mindig tudom a maxot adni, szerintem azzal tisztelem meg a versenyt, hogy a legjobbra törekszem. És mivel most nincs kedvem kikészíteni magam, egyszerűen nem indulok el. 

Bár a felkészülésemet jórészt magamnak köszönhetem, ami a versenyt illeti, ebben az évben megtanultam, mire jó, ha van frissítőembered, mennyi pluszt tud adni, az, ha egy- egy ponton várnak és a kezembe adják amire szükségem van. Gábor mindkét fő versenyemen segített, ami lelkileg is nagy lökést adott. Én is sok versenyére elmentem, néhol segítettem neki a frissítésben, vittem a futócuccomat a vidéki versenyeire, szóval tök jól feltaláltam magam. Egyre inkább rájövök, hogy a kerékpár mennyivel más mint a futás. Mindenesetre baromi jó csapatot alkotunk, motiváljuk és segítjük egymást a sportban, vagy ha kell, visszarángatjuk egymást a realitások talajára.

Jelenleg inkább erőt merítek a kocogásaimból, mint hogy nagy energiákat fektetek bele. De szinten tartok, hiszen szembe jöhet bármikor egy várva várt megmérettetés, amire nem a nulláról szeretnék elkezdeni készülni. Ugyanakkor vannak céljaim, pontosan tudom, mit várok 2018-tól és nagyon sokat teszek érte nap mint nap. Szeretnék tovább fejlődni elméleti tudásban is ami az egészséges életmódot, pszichológiát, kommunikációt, környezetvédelmet, állatvédelmet illeti. 

Lehet, hogy 2018-ban nem fogok UTH-t nyerni, lehet, nem fogok PB félmaratont sem futni, ki tudja mikor jön vissza a versenyző kedvem, végülis be vagyok nevezve egy rövidebb távra és a Vöröskőt vétek lenne kihagyni! :)

A futókarrierem pedig remélhetőleg pont azért fog hosszú évekig / évtizedekig tartani, mert lépésekben haladok, nem ugrom egyik versenyből a másikba, hanem ésszel, mértékkel indulok, így nem fogom magam leamortizálni 40-50 éves koromra. Ami jelenleg nagyon foglalkoztat, az az aranyközépút gyakorlatba való átültetése, mert elméletben már megvan és ez a kulcs a hosszú és harmonikus élethez. :) 

Egy egész blogbejegyzést szenteltem a versenyt megelőző gondolataimnak, aminek most az a vége, hogy de hát én mégis dobogós lettem, na látom.

Tegyük helyre a dolgokat először is. A román lány, Cristina Cecan sérülés miatt nem állt rajthoz, Paál Emőke pedig kiszállt Dobogókőnél. Márpedig én Tiricz Iron..akarom mondani Irénnel (hahaha, nem az én poénom egyébként) őket jósoltam a dobogó felső fokára (számomra tökmindegy milyen leosztásban).

Nagyon kíváncsi vagyok egyébként, hogy Emőke miért szállt ki, de a lényeg, hogy láthatjátok, hogy mindig vannak olyan nem várt külső tényezők, ami miatt módosulhat a leosztás. És akkor még a futásról nem is beszéltem.

Egészen a rajt hajnaláig nem izgultam, akkor viszont totálon voltam, a gyomrom görcsben, hiszen az UTH-n kívül nem futottam ilyen hosszút, én meg itt ilyen 10 órákat ki merek jelenteni? Mi ez a könnyelműség részemről? De ha már ilyen könnyelmű kijelentéseket tettem, tartsam be a szavam, fő a hitelesség.

A rajtba a szüleim vittek, Gáborral meg előre megbeszéltük, mely pontokra jön oda segíteni, mert nekem lelkileg sokat adott az UTH-n való megjelenése is. Sajnálom, hogy az Ultra Trail Hungarys videóba pont az a rész lett bevágva, hogy nem értem, terepen miért kell a segítő, ezt az óta megértettem és rájöttem, el kell dönteni, hogy mi a cél és annak ismeretében döntéseket hozni.

Jó időt szeretnék menni, vagy hősködni akarok? A választ tudjátok. Mivel vegyes információkat hallottam a túra frissítéséről, önkéntesek segítőkészségéről ( itt elő kéne keresni azt a képet amikor Bagyin Anita a földön tölti a kulacsát miközben a pontőr tömi magát valami csokival), nem adtam előre semmilyen depót, nehogy elvesszen. Így utólag kellemeset csalódtam, minden ponton segédkező a kívánságunkat leste, segített tölteni kérdezték mit kérek, szóval nagyon aranyosak voltak, egy szavam nem lehet!

A rajtba egyedül mentem, hihetetlen sok ismerős arcot látva. Nem voltam haverkodós kedvemben, mindenkit elintéztem egy hellóval, mégis jó volt látni hogy mennyi ismerős futó jött el. Aztán néha pont az segít, amikor találkozol egy-két kevésbé feszült arccal, akik kirángatnak a komolyságból. Ilyen volt Cser Zsófival 20 percen keresztül sorban állni a WC-hez, majd Hotváth Kornéliával váltani 1-2 szót indulásnál, aki csak úgy sugárzott! :)

A rajt előtt óriási filózásba kezdtem, hosszú gatya VS. Compressport bermuda. Merjek kompresszió nélkül nekimenni egy ultrának? Lehet melegebbre fordul az idő, végül Endrúra hallgattam, mert ha ő azt mondja, hogy hideg van, akkor az azt jelenti, hogy kurva hideg van. Persze az első 1-2 óra nem ezt mutatta, gondoltam is, ha lesz időm levetkőznöm, de aztán olyan ítéletidő lett néhol, hogy még fáztam is. Ja, mindkettő rajtam volt, kompressziós sort, felette téli nadrág felhajtva. Itt had ismételjem el: 10 fok alatt a térdet védeni kell! Nagyon kib*szol magaddal, ha egy ilyenen sortba állsz oda, talán nem most jön ki, de 20-40 év múlva jó eséllyel!

A rajt hirtelen jött el, valahogy a Vadlán lendületessége és az UTH visszafogottsága között próbáltam indulni, és futómozgásban maradni, nem, vagy csak arra a pár meredek emelkedőre kiesni a futás ritmusából. Nekem a ritmus fontos, az adja a lendületet és mostanra merek kockáztatni, nem váltok át rögtön gyaloglásba, nekem ez beválni látszik. Nem mondom, hogy rosszul éreztem magam (bár zavart a tömeg) de nem éreztem azt a lendületet, könnyedséget, mint a Vadlán Trailen, pedig könnyebb voltam és kipihent elviekben. (Gyors kitérő: utólag visszagondolva magyarázatként szolgálhat, hogy a ciklusomnak pont egy olyan szakaszában volt a verseny, ahol le voltam gyengülve). A lejtőket megnyomtam, a síkon tartottam a szokásos tempómat, az emelkedőkön meg kocogtam, meredeken persze gyalogoltam. Ez volt a terv, hogy ebből milyen idő jön ki, vagy hogy ezt meddig bírom? Nos, azért jöttem, hogy tanuljak, tapasztaljak, kiismerjem magam, a testemet, a képességeimet.

Mégis ezúttal inkább szellemi próbatételként éltem meg a versenyt. A flow csak nem jött, mint amikor beveszel egy fejfájáscsillapítót, tudod, hogy kb. 1 óra múlva hat, várod, várod, eltelik 1 óra, másfél, 2 aztán rájössz, hogy a hatás ezúttal elmarad. Azért a harmincadik kilométerből a még fáradtból átváltani a már fáradtba inkább ilyesztő volt, mint hogy ebbe csak úgy beletörődjek. „Ennek a fele sem tréfa!” gondoltam magamba órákon keresztül.

Dömös előtt egy srác futott előttem, nem láttam a rajtszámát vagy a nevét, lényeg hogy ment előre egyenesen az úton, de a jelölés a jobboldali, enyhén szólva nagyon szar ösvényen haladt párhuzamosan, ami még patakátkelésekkel is fűszerezve volt. Szóltam neki, hogy nem erre van a jelőlés, ő meg azt mondta, hogy elvileg bele volt írva a szabályzatba, hogy a mellette lévő úton is lehet menni, de szegény mégis hallgatott rám, és a jelölt úton haladt, mert én beszartam, hogy nehogy kizárjanak, inkább begyűjtök még 1-2 perc szenvedést. Aki tudja ezt a részét a kiírásnak, esetleg belinkelhetné, mert valószínűleg én nem olvastam át alaposan a kiírást, ott és akkor azonban biztosra akartam menni, a csalás gyanúját sem viseltem volna el magamon.

Dömösre (28 KM) 2:40 alatt értem, ekkor beértem Emőkét, így megbeszéltem magammal, hogy egy picit visszaveszek, úgyis most jön a legnagyobb mászás, nem kéne elfutni (bár semmi elfutás nem volt, a saját természetes tempómban mentem).

Az emelkedésen sokat gyalogoltam, elengedtem a futást, itt azért okosabbnak kell lennem, elvégre még a felénél sem vagyunk. Nem éreztem annyira jól magam, valamiért nem vittem elég koffeint, fájt a fejem, a reggeli kávé hatása meg már a múlté. Írtam egy SMS-t a Gábornak, hogy hol tartok, és hogy fáj a fejem mint állat, de nem volt térerő, nem kapta meg. Sebaj, 20 kili múlva majd élőben elsírom a bánatomat.

Közben jöttek szembe Oliék bíztatva, kaptam egy kis infót, miszerint Irén 20, Emőke 5 perccel előttem. Tökéletes – gondoltam, sikerült a pici lassulás. Bár engem nem az érdekelt, mennyire vannak előttem, hanem hogy mögöttem lévők mennyire vannak. Mennyit lassulhatok pihenés címszó alatt? Gondoltam rá, hogy előveszem a telefonom és megnézem az online eredményeket, de aztán nem akartam vacakolni, nem hagytam magam nagyon lelassulni, azzal nem veszíthetek.

Ezt a dobogós helyezést viszont meg kéne tartani, szóval innentől még jobban kell fókuszálnom, haladni, haladni, haladni, akár kellemes akár nem. Leginkább nem. Bár imádom az őszt, a rajtban és a cél fele gyönyörű, színes őszi időnk volt levelekkel, stb, de ezt a mocsaras, saras, nedves szürke novemberi szart nem szeretem. Nem barátom a cuppanós sár, és ezek nem terelték el a figyelmemet jó irányba sajnos, pedig valahogy arra számítottam, hogy mint minden terepfutáson, majd a táj szépsége enyhíti a fájdalmat. Ez most csak ritkán sikerült itt.

A Kopár csárdáig nem nagyon emlékszem semmi jelentősre, de volt időm átgondolni ezt az ultrázásos dolgot. Ezúttal nem tetszett. Tudom, hogy az ultrafutás nem fenékig tejfel, de azért egyensúlyba kell lennie örömnek és szenvedésnek. Mondjuk egy 40/60 már jó, de ha a Mátrabérces versenyemre gondolok, ott volt vagy 90/10. Vajon túl hosszú nekem ez a verseny? De hát az elején sem éreztem a powert. nem szeretem ezt a hideget? Nos, ez lehet, kicsit kivett belőlem, pedig megfelelően fel voltam öltözve. Ki akartam szállni, de nem volt elég indokom rá. Összességében szarul voltam, de amikor lebontottam részletekre, mindenhol csak egy kis probléma volt: fájt a fejem, beálltak a combjaim, nem volt kedvem, fáradtam, nyűgös voltam, nem tetszett a sár, a szél. Nos, ennyire hülyepicsa nem lehetek. Megtehetem, hogy nem indulok többet, de amit megfőztem, azt igenis egyem meg.

Egyet tudtam, hogy egy darabig nem akarok ultrázni, csak örömből futni. Majd akkor szeretnék ilyen hosszúakat futni, amikor felnővök a feladathoz és amikor élvezem. Mert lehet élvezni, tudom átéltem már. Kétségeim vannak afelől, hogy beadom a jelentkezésemet a CCC-re, pedig az egész hajcihő emiatt van.

Évek teltek el, de odaértem a Kopár csárdához. Gáborék vártak a cuccokkal, kicsit nyávogtam, hogy ez nagyon nehéz, de kellett, hogy kimondjam az érzéseimet, ne csak magamban őrlődjek. Azt kértem tőlük, hogy nézzék meg a következő pontig, vagy írják meg SMS-ben, hogy az utánam lévő csaj hány percre van tőlem, hogy tudjam, lazíthatok e esetleg.

Nemsokára jött az SMS Gábor anyukájától „7 perccel vezetsz Makai Viktória előtt”. Tehát Viki van mögöttem. Nos, az UTH után még le tudta nyilatkozni, hogy eltévedt meg ő nem terepfutó (annak ellenére, hogy 2x nyerte meg a Piros 85-öt), nincs terepcipője sem ( na most már az is volt), itt az alkalom, hogy bebizonyítsam, mellébeszélésnek nincs helye, én akkor ott nem véletlenül előztem meg, és mi sem bizonyítaná ezt jobban, mint hogy másodszorra is lenyomom. Vikivel mások vagyunk, ez nem is baj, sőt, még izgalmasabbá teszi a mezőnyt. Én ezt vállalom az arcommal, nevemmel, véleményemmel, ami a szívemen az a számon, nekem fontosabb az igaz szó, mint hogy az emberek szeretnek e vagy nem.  Viki jó futó, tehetségre is van, keményen is edz, nekem pedig kellő kihívást jelent a mezőnyben.

Nagykovácsi volt a legmélyebb gödör, ahova sírva érkeztem. Nem bírtam tartani magam, és egyben szégyelltem is magam ezért. Az elveim ellen van az, amikor valaki benevez egy versenyre, majd sajnáltatja magát. Ha nem tetszik, ne gyere! Most mégis én voltam ebben a helyzetben, de tudtam, hogy sokáig nem téblábolhatok, a következő nagy pont a Jánoshegy, az „otthonom”. Miután kijöttem pár méter múlva megláttam Vikit, szóval sokat időzhettem, hogy ennyire közel került hozzám.

Na MOST húzzunk bele, elég a nyivákolásból, elkezdett emelkedni az út, de én továbbra is kocogtam. Bekapcsoltam a navit az órámon, hogy egy métert se fussak fölöslegesen, hiszen mostanra már szinte senki nem volt körülöttem. Elhatároztam, hogy ezt a szakaszt megtolom, ahogyan csak tudom, minél előbb el akartam érni az utolsó pontot, hogy kellő előnyt szerezzek, onnan már csak le kell gurulni, szóval ha vannak tartalékaim, azokat mind-mind most kell elővennem.

És nyomtam és nyomtam és azt hittem gyors vagyok, és azt hittem nemsokára ott vagyok a Szépjuhinál, de még így is lassan telt az idő. De azt éreztem, hogy átlendültem ezen az órákig tartó holtponton és engem márpedig ezek után semmi és senki nem állít meg.

Közben megannyi szurkolótól kaptam a hajrát, néhol eleredt az eső, én meg türelmetlen várakozással néztem a távolba, mikor látom kirajzolódni a kilátót. Közben elkezdtem fázni, de nem akartam megállni, még egy ok tehát hogy haladjak.

Elérkezett a mászás, Jánoshegyen Gábor. Kértem a fejlámpát ( Petzl Nao +), hiszen szürkületben is szarul lát az ember, én meg most nem érek rá lassan haladni, felvettem egy pólót is és sapkát, és az utolsó forró teát elkértem a segítőtől. Soha életemben nem esett még ennyire jól ez a cukros- citromos meleg tea mint akkor. Még egy kis kólát rá és már ott sem voltam. Toltam ahogy tudtam, lejtő volt, sima ügy.

Mintha jobban is éreztem volt magam, a budaörsi részt meg egyenesen élveztem. telőn SMS  - Viki 13 perccel utánad. Huh, na akkor élvezzük ki a végét. Pár emberrel még találkoztam, kerülgettük egymást, mindenki jó tempóban haladt. A fejlámpát bekapcsoltam, már csak azért is, hogy engem észrevegyenek és látható legyek mások számára, amikor a városban szaladok.

Nagyon vártam a végét, ugyanakkor már réges-rég leesett a nyomás a vállamról, felszabadult voltam, örömmel futottam be a célkapun. :)

Kép: Donrazzino -  kösziii :)

9:19:54 Számomra elképesztően jó idő, amit elértem és amiért maximálisan megszenvedtem, úgy, hogy azért a pálya sem volt a legideálisabb, néhol agyagos, cuppogós ragadós, esetenként csúszós sár, falevelek, kövek. Egyszer estem is, 2-3-szor botlottam.

Hozzáteszem gyorsan, hogy egyáltalán nem kell, hogy az ultrafutás ilyen szenvedős legyen, senkinek nem szeretném elvenni a kedvét, de tény, hogy benne van a pakliban, számolni kell vele, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, és igen, ha jól csinálod, vannak benne szenvedős részek, de ilyen is az élet maga. Ezáltal tudja az ember megismerni önmagát, hogyan kezeli a kríziseket. Én például nem elég jól, ugyanakkor emellett a drámázás mellett tudok  jól haladni, tehát olyan rosszul sem. :D

Én tényleg azt hittem, hogy az élmezőnynek könnyebb dolga van a versenyeken, mert hajtja őket a dobogó vagy a helyezés gondolata, de számomra ugyanolyan nehéz másodikként futni ha épp nem vagyok jó passzban. Ha meg jól megy és átélem a flowt, ki nem szarja le hanyadik vagyok?

Káosz Kapitány :D

A cél a boldogság, mindenkinek. Ezt nem érmekben mérik, még csak nem is kilométerben. Éppen ezért én úgy vélem, amíg nem tudok minden egyes bíztató szót normálisan megköszönni, nem tudom viszonozni a hajrákat, ennyire nehéznek élem meg a hosszú versenyeket, addig nekem itt nincs helyem. Még adok magamnak időt, de talán a CCC-re sem adom be a jelentkezésemet, kidobott pénz lenne, ha egyáltalán elő tudnám teremteni.

Ideje egy lépést visszalépnem, picit csak élvezni a mindennapi futásokat. Talán 50 kilométerig még szuperül fel tudom dolgozni a táv hosszúságát mentálisan, de felette képes vagyok fejben megborulni.

Összeöltöztünk :) <3

A futás az életem egyik alappillérévé vált. Két nap zombi üzemmód után ma végre át tudtam aludni az éjszakát és sokkal kipihentebben ébredtem, ezért reggel elmentem Mágnessel egy lazát kocogni. Újra éreztem azt, amit szeretek, a futás örömét elvárások nélkül. Megvolt a lendület, a flow, minden, aminek lennie kell. Soha nem hagynám abba ezt a gyönyörű sportot, kell nekem lelki szinten is. De jelenleg nem a kicsontozós ultra az, amire vágyom. Most egy kicsit hatra dőlök elégedetten, úgy érzem nem kell már bizonyítanom, persze továbbra is mozgásban és jó kondiban maradok. Versenyzem is, de megpróbálok többet töltekezni és kevesebbet otthagyni a pályán.

Sokszor eljutottam már odáig ezen a versenyen, hogy meglegyen a rajtszámom, de számomra a Piros 85 az elmúlt években olyan volt, mint a Harry Potterben a Sötét varázslatok kivédése c. tárgy: átok ült rajta.

Először 2014-ben kellett visszamondanom a versenyt egy sérülés miatt, majd 2015-ben babonából nem neveztem előre, de tervbe vettem a versenyt. Persze ekkorra már elfáradtam az őszi versenyszezonban, ezért mégsem jelentkeztem rá.

Tavaly szintén neveztem, ám a Spar Maraton úgy leamortizált, hogy újra lesérültem, ezúttal a vádlimmal volt valami, amivel hosszú hetekre kivontam magam a forgalomból.

Idén először kihagytam a maratonfutást a Piros 85 javára, biztosra akartam menni. Tudtam, hogy az aszfalt az, ami számomra veszélyes lehet - már ami a sérülést illeti - így hosszabb versenynek "csak" egy Vadlán Ultra Trail rövid távot vállaltam be annak reményében, hogy 3 hét alatt kipihenem a versenyt.

Most csak egy kis torokfájás - nátha - gyengeség kombóból kellett kilábalnom, de ez nálam óramű pontossággal szokott jönni az ősz közepén, nem tekintem akadálynak. :)

Hogy mi a cél ezen a versenyen? Először is rajthoz állni :D

De tudom jól, hogy konkrétumok érdekelnek titeket. Így nem jövök a fos sablon álszent dumákkal, amiket mindenki mondogat, hogy végigmenni, meg „jajj, utolsó leszek”, meg „csak magammal versenyzem”.  

Vannak elvárásaim magammal kapcsolatban, van időtervem és nem, köze sincs a pályacsúcshoz. Nem magammal versenyzem, hanem magamért. Szeretnék nem versenyezni, illetve szeretnék úgy versenyezni, hogy ne zavarjon be a külvilág és erre fogok törekedni.

Nem hiszek abban, amit sok mindenki hangoztat: A futás olyan, hogy amit beleteszel, azt kapod vissza.

NEM!

Hány olyan ember van, aki nálam sokkal fegyelmezettebben készül, mégis gyorsabb vagyok nála? Hány olyan ember van, aki kezdetektől fogva lehagy engem, pedig még szinte most kezdett el futni? Es van egy szint ami felett már szinte károsak az edzések, am felett már leamortizálod magad.

Bizony! Azt, hogy milyen eredményeid vannak, nem csak az edzés határozza meg. A gének, a terhelhetőséged, a sportmúltad (!!!), nagyon sok minden benne van a pakliban. Ezzel persze nem szabad kibújni az edzések alól, sőt, fontos, hogy fel legyenek építve a heteid, csak éppen el kell fogadni a külső tényezőket, hogy ne érjen minket csalódás.

Azzal soha nem lehet mellé lőni, ha valaki egy jó edzővel, szisztematikusan készül. Nemcsak a jó eredmény, hanem a biztonságos felkészülés érdekében.

Én az UTH óta nem tudtam annyira fegyelmezetten edzeni, főleg mióta kutyával futok (bár volt egy 2 hónap, amikor Mágnes nyaralt, akkor egyedül futottam). Nincs olyan, hogy saját tempó, nincs olyan, hogy pulzuskontroll, nincs olyan, hogy csak magamra figyelek. Kicsit rövidültek a távok, picit fokozódott a tempó, rángatás, rákiabálás, kutyakaki összeszedés, fegyelmezés, stressz. De így sem panaszkodom! :)

Én annak idején azért kezdtem ultrázni, mert üres volt az életem, és ki akartam tölteni az űrt. A világ azonban változik és ez az üresség be lett töltve, a futás azonban megmaradt egy fenntartható szinten. A mindennapjaimmá vált, de már nincs szükségem arra, hogy annyira kifussam magam, hogy teljesen OFF-on legyek, nem is engedhetem meg magamnak. De tudom, érzem, hogy a futás nekem örökké szól, akr versenyzem, akár nem.

Annyi más jó dolog is van, amiért érdemes élni, amit párhuzamosan tudom csinálni, ami örömet okoz. Tegnap például céges adománygyűjtést rendeztünk az Ebremény javára és egy csomó lóvét összeszedtünk az árva kutyusoknak meg cicáknak! :)  

Mindezek ellenére úgy érzem, hogy jó formában vagyok, egyáltalán nem kifogásnak mondom a fentieket, a rendszeres edzések, futások, étvégi hosszabbak ugyanis megmaradtak, heti egyszer meg otthon is hagyom a kutyát, hogy meglegyen az „én idő”.

Szeretnék helyt állni a mezőnyben, ami nem mindennapi lesz, ezúttal megnéztem a rajtlistát:

Paál Emőke

Tiricz Irén

Makai Viki

Mag Erika

Cecan Cristina

Szimandl Anita

Horváth Kornélia

Ők csak azok, akikről tudom, hogy nagyon jók, érdemes hát figyelnetek rájuk, ha az élmezőnyre vagytok kíváncsiak. Sokat gondolkodtam arról, hogy mi legyen a célom, hiszen borítékolható, hogy nincs esélyem a dobogóra, de mégis fent kell tartanom a motivációm. Egyébként ez az egész versengés egy kívülről jött motiváció, egy külső nyomás, szívem szerint szarnék bele majd úgyis eldől ki a gyorsabb, kár ezzel foglalkozni, engem ez inkább csak feszélyez. A belső motiváció a flow állapot elérése, egy lendületes menet.

Bizony. Ez egy ilyen önző dolog. Egy ultrafutó nem hős, hanem jól akarja érezni magát, új dolgokat megélni, közelebb kerülni a természethet és önmagához. És ez így van rendjén. Ha jól csinálja, még jellemformáló is lehet ez a mozgásforma. :)

Na de mégis mit várok a versenytől? Szeretnék egy 10 órás időt futni, mert szerintem, ha nagy küzdelmek árán is, képes lehetek rá. Ez persze attól is függ, milyen állapotban állok a rajtba. Az UTH-n például 100%-os voltam testileg és lelkileg. Függ a terepviszonyoktól is, hiszen ellenségem a sár, a csúszós talaj.

Továbbá ne felejtsük el, hogy a teljesítéssel megszerzem a kvalifikációs pontot arra, hogy beadjam a jelentkezésemet az UTMB CCC távjára is, és bizony ez nem függ az eredménytől vagy időtől. Ezután pedig a sors(olás) dönti el, hogy mit hozzon 2018. Na ez az igazi izgalom! :D

Az egész úgy kezdődött, hogy az Ultrabalatonon 2016-ban már Keszthelynél jártunk a kísérőimmel (= túl a felén, kezdtem jó szarul lenni), amikor is ott termett egy arc, egy fél literes kólás palackal, amiben egészen más volt, bár színre hasonlított. Zalán volt az, akit sokan jól ismerhetünk a Straváról,  ez nekem olyan 10 kili után esett le ( najó, nem esett le, hanem felvilágosítottak). Egy jó kis fűszeres házipálinkával lepett meg minket, aminek -  utólag belegondolva  - fájdalomcsillapítóként hasznát is vehettük volna.

Ők rendezik a Cserszegtomajfutást , ami nekem mindig ütközött valami aszfaltos szarral ( hahaha), de 2017 a terep éve nálam ugyebár, úgyhogy amikor meghívást kaptam a Vadlánra, rögtön elfogadtam, de csak a rövid távot, mert a 108 engem kiiktatna egy időre az élők sorából. Márpedig ezt nem tehetem meg, hiszen fő versenynek a Piros85-őt neveztem meg, ami 3 héttel utána van.

egy fontos eleme a frissítőasztalnak

Sokat röhögtem a Balaton Trail első rendezés botrányosságán, sajnos Facebookon nem találom már, de nyilván kellemetlen lett volna fent hagyni a bizonyítékokat. Valami olyasmi volt, hogy a rendezők nagyon értettek a csilli vili honlapok szerkesztéséhez, de az utolsó – verseny előtti – éjszakán szerették volna a pályabejárást és szalagozást intézni, ezért az emberek a rajtban tudták meg, hogy nincs meg a pálya fele LOL.

Itt épp az ellenkezője történt, nyár óta minden hétvégén pályabejárást szerveztek, tehát a különböző szakaszokat előre be lehetett járni, amik a fényképekből ítélve nagyon jó hangulatúan teltek. Valahogy ilyenkor érzi az ember, hogy jó kezekben lesz. A verseny előtt meg kellően el voltunk látva minden infóval, amire szükségünk volt, időben jöttek a tájékoztató e-mailek, a rajtot megelőzően pedig napi 24-ben lehetett rajtszámot átvenni, valamint a tornateremben aludni számítva ezzel a messziről érkezőkre. Megmondom nektek őszintén, én itt nem izgultam. Volt bennem egy olyan érzés, hogy jó lesz, élvezni fogom, ha meg fáradt vagyok, hát majd lassítok. 44 kilométer nem a világ, állítólag ez egy jól futható, dombos pálya. nekem meg pont erre volt szükségem. Azt kívántam, ezen a versenyen töltődjek fel, próbálgassam magam, de ne nyomjam meg nagyon, be izomból menjek, ne készítsem ki magam. Csak a természet és én, szinte ki voltam éhezve erre a hosszú futásra és nagyon vágytam már rá, hogy új terepen futhassak.

a hosszútávosok ezt tolták

A verseny előtt megfelelően kipihentem magam, bár valamiért a gyomrom fájt, napok óta és nem tudom mitől. Ittam a gyógyteákat, kíméltem, de más bajom nem volt, így hát nem foglalkoztam a dologgal, hiszen azért nálam ez nem ritka, szerencse, hogy futásnál eddig nem hagyott cserben.

Pénteken átvettük a rajtszámot, a szüleim vittek le, a barátom ( vagyis boccs: csáávóóm :D ) otthon maradt a kutyával. Apropó, imádom Mágnest, de nagyon jó érzés volt nélküle futni, jó volt csak magamra figyelni. Ilyen lehet egy gyerekes anyának is, aki szereti a gyerekét, de iszonyatosan élvezi ha egyedül lehet :D Ez nem gáz, ugye? :D

Már a rajtszám átvételnél eszem iszom, tésztaparti, pogácsa, és ki volt téve a frissítőasztal is, hogy pontosan tudjuk, másnap mit találhatunk majd az asztalokon. Közben a szervezők minden kérdésre válaszoltak és mosolyogva segítettek az önkéntesek. Jó érzéseim voltak. Miután felkaptuk a szajrét, Badacsonyban aludtunk, nagyon kellett vigyázni, mivel ez egy nyaraló, nincs fűtés, szóval melegítőben, három takaróval aludtunk, nehogy pont a nagy nap előtt fázzak meg. Reggel 4.20kor kelés, kávé és már indultunk is a cserszegtomaji iskola tornatermébe, ahol ( beszartok) még reggeli péksütit is kaphattak az éhes szájak. Az én reggelim 4 darab széntabletta volt hahaha, bizti ami bizti. A gyomrom továbbra sem volt jó, de nem volt vészes, majd kifutom.

Gyorsan teltek a percek a rajt előtt, éjszakai hangulat volt bőven, korom sötétben rajtoltunk pontban reggel 6-kor. Én a mezőny elejével mentem el, egész egyszerűen azért, mert itt most senki nem sietett. Gyerekek, olyan, de olyan felvezetésben volt részünk, amilyet én még nem tapasztaltam. Az első órában minden sarkon, minden 100 méteren állt egy önkéntes, világított, bíztatott minket és mutatta az utat. :) Nagyon nagy jófejség ez szerintem és már imádtam az egészet, pedig még sehol nem voltunk.

Az első 10 kilin még eléggé fájt a gyomrom, kicsit a futógatyám is szorított, miután megigazítottam, jobb lett, viszont elég lazán kajáltam, de mivel mostanában a Scitec Isot használom a 0 kaloriás pezsgőtabi helyett, így folyadékkal is viszek be valamennyi szénhidrátot. Egyelőre ez a dolog beválni látszik. Továbbá óránként sótabi, zselé (a dechathlonos bőven jó), frissítőpontokon pedig kóla-ropi kombó (és egy két kedves szó az önkéntesektől! :) ). Ettől valamelyest jobb lett a helyzet, 2-3 óra után ez a gyomorbaj kicsit alábbhagyott, hozzátenném, hogy az emésztésem tökéletesen működött, ezáltal futni is ugyanolyan jól tudtam.

A pontokon sok-sok ember bíztatott ( köszönhető a váltóknak), néha 1-1 ember előzött meg, de ők váltósok voltak. A félmaratoni távon vált el a hosszú távosok és az én távom útvonala. Innentől kezdve egy futóval sem találkoztam. Én voltam és a természet. Pulzust nem mértem, csak idegeskedtem volna rajta, ösztönösen tudtam, hogy menjek, a pálya 95%-a számomra futható / kocogható volt és én arra is törekedtem, hogy minél kevesebbszer váltsak át gyaloglásba, így nem esek ki a ritmusból. A maradék 5 százalék viszont kapaszkodós / technikás / meredek volt, bizonyám! :)

Ja, egyébként a jelölés jó volt, bár én ráraktam az órámra a trekket. Most először kijelenthettem, hogy szuperül állítottam be az órát, egész jól kiismertem már, csakis azokat az információkat láttam a számlapon, ami nekem szükséges, ami előre visz. Nagyon megszerettem a Suunto Spartan Ultrát, jó szolgálatot tesz.

A cipő mi más lett volna, mint egy jó kis Stinson ATR, minden jelentősebb versenyemen ebben megyek. Bár nem annyira recés a talpa, de a puhaság számomra fontosabb, főleg a hosszú távoknál, ehhez persze a szokásos Injinji zoknim is asszisztált.

Na szóval a történet további részében futottam, futottam. Számomra egy tempó létezik: a saját tempóm. Mivel senki nem zavart be körülöttem, így tényleg úgy mentem, ahogy jól esik, figyelembe véve, hogy ez verseny, tehát az "ahogy jólesik" sávnak a felső határán, de semmi izmozás nem volt.

A célban pedig meglepően tapasztaltam, hogy én vagyok az első célba érkező totálban, ez vicces volt, mert még nem történt velem, meg tök vagányan hangzik, gondolom, a fiúk ennek azért nem örülnek. A pasik ugyanis nagyon nehezen viselik, ha egy nő megelőzi őket nem? Srácok, javítsatok ki ha tévedek! :D

 Egy igazán ötletes Finisher Stonet kapott minden célba érkező, valamint nagyon sok felajánlás volt a támogatók részéről, úgyhogy én egy wellnesshétvégével, tapolcai tavasbarlang belépővel és egy cserszegi fűszeressel lettem gazdagabb. :)

Már most írjátok bele a naptáratokba, hogy jövő októberben erre a versenyre jöttök, mert egész egyszerűen nem lehet hibát találni benne. A Vadlán Ultra Trail hamarosan bekerülhet a top 10 magyar legjobb terepversenybe, azt is el tudom képzelni, hogy jövőre nevezési korlátot kell majd alkalmazni, mert akinek van esze nem hagyja ki, ráadásul pont jó időpontban van megrendezve.

gyúrunk vazze strarter kit :D

Az én testemnek és lelkemnek nagyon jót tett ez az élmény, természetesen semmi okom rá, hogy elbízzam magam, hiszen három hét múlva dupla ennyit, brutál mezőnnyel megyek. Éppen ezért ezt a 3 hetet arra használom, hogy regenerálódjak, szinten tartsam magam és erősítsem az immunrendszerem.

Strava link: https://www.strava.com/activities/1218630347

A Fűrész eredetileg egy verseny lett volna tavaly ilyenkor, de végül a terepfutás "körző" füle alatt találhatjátok meg:

Fuss a saját utadon! - mondom ém is mindig mindenkinek. Nos, míg Csernus Brigi lefutotta a Kört Harmadszorra, én a magam szintjén egy 5 kilométeres kihívást teljesítettem ma. Táv 5 km, teljes emelkedés 350m, teljes ereszkedés 325m. 

Gondoltam, 5 kili, na az lófasz, odamegyek és beilletsztem a hétvégi futásom egyikébe azt élem tovább az életem, de azért ez mégsem volt ilyen egyszerű. 

Mondjuk én ugye alapvetően futó vagyok, nem pedig autós, aki néha fut és mindenhova autóval viszi magát. Tehát eleve fel kellett futnom a kezdő ponthoz a Normafára, ami jó kis belemelígés volt:) A másik nehezítés, hogy lazán aszfaltosban indultam, mert miért ne, de az esőzéesk miatt picit nagyobb volt a sár, így főleg a lejtőkön kellett visszavennem. 

Strava Log

Kinek ajánlom a Fűrészt?

- Aki szerint 5 kili nem táv

- Aki úgy véli, hogy 6 perceseken kívül már meg nem futunk, hanem túzázunk

- Aki szeretne technikás terepen gyakorolni és el tudja engedni a futómozgást időnként

- Aki rá tudja tenni az útvonalat az órájára, mert az út jelöletlen, néhol full benőtt ösvényeken megy

- Aki eljutott oda gondolkodásban, hogy a terepen mi vendégek vagyunk és az edrő az ottlakó állatok otthona és ezt tiszteletben tudja tartani

- Aki rágódik valamin, kezdi unni az edzéseti, mind mind ajánlom, mert ez megadja az "itt és most" feelinget

Kinek nem ajánlom?

- esti futáshoz / esős időben

- aki pulzuskontrolos edzés részeként akarja "futni"

- aki nem gyakorlott a terepen és nincs megfelelő cipője, avagy félti a fuháját ( az enyém tele lett bogánccsal)

Mire figyelj?

- Az órádra végig, mert van olyan ösvény amit nem találsz meg elsőre

- nekem mindennel együtt bruttó 54 perc lett a menet, tehát nem baj, ha legyelább egy kis kulacs izó van a tarsolyodban

- hosszú gatyát vegyél, mert sok a susnyás

- használj valamilyen kullancs elleni szert

Nekem, nagy élmény volt a mai, hamarosan visszalátogatok, remélhetőleg kevesebb tévesztéssel. Szerintem az ilyen pályákon nagyon sokat lehet tanulni. 

Ott tartottam, hogy nem írtam beszámolót a világbajnokságról, de röviden összefoglalva annyit írnék, hogy nagyon kalandos volt és számomra iszonyatosan élvezetes. Olyan dolgokkal kellett megküzdenem, amiktől nagyon féltem (jégeső, patakokban lefolyó víz, köd, 3000m szint, 2000 fölötti hegycsúcs), de utólag rájöttem, hogy nem vesz el semmit az élményből, éppen, hogy hozzáad,  maximum lassít kicsit, de ezzel minden versenyző így volt. Kár, hogy szar időt mentem, de nyilván ez relatív és tudnom kell, hogy a világ legjobb futóihoz nem hasonlíthatom magam, szóval összességében elégedett vagyok. Azért az zavar, hogy NULLA kép készült rólam futás közben, 0, zéró, O. Márpedig ami nincs megörökítve az meg sem töürtént, még jó hogy le van Stravázva. ;)

A nyár további versenyei közt volt a 6.6 kilométeres Budapestrun Ladies, amit 35 fokos hősében futottunk. Persze nevezésnél ezt nem láttam előre, bár a délután  3 órás rajt nem sejtetett jót. A terv az lett volna, hogy egy négyes alatti átlagot hozzak. Tavaly ez sikerült egyszer egy ugyanilyen rövid versenyen, persze nyilván nem kell semi durvára gondolni, 3:58-as átlag már egyszer sikerült, ha ezt tudnám nyújtani, boldog lennék.

Nos, ebből semmi nem lett, gondolom a forróság vette el a sebességet, vagy nem gyorsultam tavaly óta (de szerintem gyorsultam, most, hogy hűvösebbek a reggelek, ugyanamellett az érzés mellett gyorsabb a tempóm). Mindenesetre egy 4:14-es átlaggal nyertem a versenyt, aminek persze nagyon örülök, mert megtapasztaltam milyen (jó!!) érzés a felvezető után menni, ráadásul aggódnom sem kellett, hogy a nyakamon van a második. Ezt jól megjegyzem magamnak, mert valszleg ilyen soha nem lesz. :D

A rövid versenyeken, mivel nagyon megnyomom, szép kis izomlázam tud kialakulni azokon a helyeken, ahol egyébként nem szokott (főleg has, combhajlító), ezért másnap mindig egy laza terepet megyek.

Szeptember 2.-án renezték meg másodszorra a Budapest Urban Games sorozatot, aminek idén a fő száma a Duna átúszás volt, szerintem baromi ötletes, ezen kívül megmaradt tavalyról a foci, street workout és a futás. Erre persze az elején neveztem, mert igazi funrun-nak ígérkezett. Nem mellesleg ingyenes nevezés mellett versenyezhetsz a citadellán és még pólót is kapsz. Vétek kihagyni.

A 8 kilis távra jelentkeztem, ami szintes, néhol lépcsős, single trackes, kanyargós, szóval, bár ez 4 kört foglalt magában, szuperizgalmas futás volt. Előző este találtuk meg a kiscicát (aki továbbra is gazdit keres), szóval éjszaka nagyon szarul és keveset aludtam, konkrétan azt gondoltam, alvafutás lesz a versenyből, azt éreztem, sehogy sem tudok felpörögni, pedig mér egy energiaitalt is betoltam előtte.

Gerivel mentünk, sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön, mert jó buli lesz. Tetszett a pálya a szervezés és az, hogy rugalmasan hoztak döntéseket a rajttal kapcsolatban, így az egyéni indításnál a sor nem tűnt hosszúnak.

Az már egy másik kérdés, hogy úgy csalhattál, ahogy csak akartál, hiszen a lelkiismeretedre volt bízva, hogy lefutod az adott köröket és utána indulsz a cél felé, vagy pedig korábban befejezed a versenyt. Ugyanis csak a rajtban és a célban csippantottak, közte azt csináltál amit akartál. Hálistennek azért a futás nem arról szól, hogy célba érj, hanem maga az élmények gyűjtése is, amiket közben szerzel. :)

Külön rajongótáborom lett a futásnál, ami nekem nagyon jól esett. :)

Strava: https://www.strava.com/activities/1164635294

Sanyosz volt a konferancié és mókamester, amikor a célbaérkezésemnél bemondta, hogy ez talán az eddigi leggyorsabb női idő, elhatároztam, elmegyek az eredményhirdetésre, mert mégis milyen parasztság lenne (elvileg) dobogósként nem megjelenni. Az volt a második nem túl jó ötlet, hogy senki nem tudta, hogy milyet futott a többiekhez képest. Ez szar, ugyanis az, aki nyert (hacsak nem azok akik fölényesen nyertek, Attila meg Bence pl 4 és 8 kilin nagy fölénnyel), nem tudta, hogy nyert és baszott elmenni az esti eredményhirdetésre, és ehhez az időjárás is kicsit hozzáadta a magáét az erős széllel és esővel.

Na mindegy, ott állunk a BUG eredményhirdetésen, mikor a 8 kilis dobogós lányokhoz bemondanak 3 full idegen nevet. Na mondom, itt oké, ha kamura jöttünk el, de kérdezzük már meg ezek a csajok milyen időt mentek, hány percet vertek rám.

Közlik, hogy ők csak az első 3 idejét tudják, mert a mérést a Maratonman Depó csináta (ez nemtudom miért kell, hogy kifogás legyen). Az első csaj valami 30 perc alatt futotta végig, a második 40 perc.

Na gyerekek, akkor lehet gondolkodni, ha az első pasi 30 alatt futotta a 300 m szintes versenyt 4:14 körüli kilikkel, akkor mennyire logikus, hogy egy lány, akinek egyébként ismeretlen a neve (szóval nem egy olimpikon, vagy egy Tiricz Irén..) ugyanilyen gyorsan fut. Én biztos voltam benne, hogy itt vagy korábban bedobta valaki a törölközőt, vagy valami hiba csúszott a gépezetbe. A második lány meg 40 alatt futotta le. Én 37 perc alatt, de meg sem lettem említve. Itt jött el az a pont amikor – miután ezt elmondtam ezt a szervezőknek, akik biztosítottak arról, hogy utánanéznek – eljöttünk és egy két sör mellett már röhögve meséltem a szorit a többieknek. :D

Hétfőn semmi, kedden semmi, majd felkerültek az eredmények az internetre, ahol már elsőként szerepeltem: https://www.facebook.com/pg/bpurbangames/photos/?tab=album&album_id=1866665976707724

Fotó itt sem készült rólam hivatalos, valahogy utálnak a fotósok vagy a kamera, fasz se tudja :D

Na lényeg ami lényeg, 10 nappal a verseny után átvehettem az aranyérmemet, mintha ez így lett volna természetes.

Összefoglalva tehát szerveztek egy iszonyatos jó verseny(sorozato)t, szuper pályával, hangulattal, és úgy elbaszták ezzel a méréssel, ami szerintme nagyon ciki és ezt nekik érezniük kéne. Kár érte. Még az érem is olyan fasza volt, amire azt mondtam, hogy ez kell. Pedig aki ismer tudja, hogy engem az érem sosem hat meg.

Na szóval ezek voltak a rövid versenyek, mindeközben ősz lett és még egy vallomással is tartozom nektek. A nyaraláson lekerült rólam a pulzuspánt, merthogy örömfutni akarok és idegesít. Nos, azóta nem tettem fel, baromi jól megvagyok pánt nélkül, tökéletesen érzem magam és a futásaimat így jelenleg. Ugyanakkor senkit nem bíztatnék arra, hogy hagyja a tudoményt a francba, de ugyanolyan tempókban futok vele, mint nélküle, szóval nincs rá szükségem jelenleg.

3 hét múlva megyek a szezon első ultra távú versenyére, a Vadlán Ultra Trailre, ahova meg lettem hívva, 50 kilit megyek, nagyon várom már. Addig azért még megmérettetem magam az Előzd meg a Fogaskerekűt! versenyen, ami elég közel áll a szívemhez és a lakóhelyemhez :)

A szezon fő versenye pedig a Piros 85, ami egyben országos bajnokság is. Erre a versenyre évek óta nem jutok el, valamiért átok ül rajta, de most számos versenyről mondok le azért, hogy a sérülésnek még a gondolata se merüljön föl. Ez az első év, hogy nem futok a Spar maratonon, mert tavaly pl ott amortizáltam le magam hónapokra. Mondjuk azt a 3.12-es maratont nem is cserélném el semmiért. :)