Úgy vártam a versenyt az elmúlt hetekben, mintha valami ultra távra készülődnék. Az utolsó héten szinte csak erről tudtam beszélni. Többször néztem át a listámat, mi az amit vinnem kell, mi az amivel készülnöm kell. Biztos voltam benne, hogy óriási buli lesz, vártam, hogy ismerősökkel találkozzak, hogy jól elfáradjak, hogy kifussam magam, és vártam azt az adrenalinlöketet, amit csak egy versenyen kaphatok meg. Valamiért most voltam a legmagabiztosabb, Murphy törvénye szerint ekkor üt be a krach. :)

Testi Oldal - objektív

Nehéz írni valamiről, amit nem értek. Minden verseny után felteszem magamnak a kérdést, lehetett volna jobban? És ha igen, hogy?

De olyan még nem volt, hogy már a verseny közben ezen agyaltam. Kivéve persze az adott hullámvölgyet, amin számtalan módszerrel, de túl lehet lendülni és eddig sikerült is.

A versenyen fizikailag nem éreztem jól magam és ezen a rossz érzésen nem tudtam átlendülni, sőt, egyre csak rosszabb lett.

Mik lehetnek az okok?

• Nem pihentem rá? Oh, dehogynem, nagyon is pihenten álltam rajthoz
• Szénhidrátfeltöltés megvolt? Igen, bár bevallom, a versenyt megelőző nap több húst ettem, mint az elmúlt hetekben összesen. Szülinapi ebéden voltunk…
• Nem ettem eleget? De, többet is mint terveztem, de ezek jól is csúsztak.
• Ittam rendesen? Igen, bár úgy vélem, hogy többet is lehetett volna, ugyanakkor és most jön a következő gond,
• Túlpakoltam a zsákomat? Nem, de az a kétkulacsnyi víz is annyira lehúzott, hogy vízilónak éreztem magam, az utóbbi időben szinte alig viszek zsákot a futásaimhoz (mivel 1 órákat kocogok), elszoktam tőle, gyengébb lettem.
• Sóháztartás rendben volt? Igen, ezt ugye a versenyt megelőző videóban is mondtam.
• Pulzus rendben volt? Nos, itt is lehet mit tanulni: Már több mint fél éve nem mértem a pulzusom, de az utóbbi hetekben igen, kb. 140es átlagpulzusos kocogásaim vannak. A versenypulzusom maximuma itt kb. 165-170 lehetett volna. De (és ezt a Gábor is mondta), ha hónapok óta a közelébe se megyek ezeknek, akkor nem csoda, ha nem bírom és szarul vagyok. Sajnos azonban az első óra után levettem a pulzusmérőmet, mert baromira zavar, pont a gyomorszájamnál nyom mindig, tökmindegy milyen márkájú, kényelmetlen ha valamit magamra kell kötnöm.

Tulajdonképpen a Vöröskő előtt fél órával már kapcsoltam és beláttam, hogy én itt most nem megyek versenytempót, mert nincs olyanom. Ezzel nem volt baj, de a lassítás után sem éreztem túl jól magam. Több helyen szúrt a hasam és a gyomrom, légszomjam volt és nehéznek éreztem magam.

• Volt időtervem? Nos, első teljesítéskor sosincs pontos, de azért picit átgondolhattam volna, így talán Paprétnél nem egyszerre érünk oda Gáborral és nem kell végignéznem azt a kulacstöltést, amit akkor kellett volna csinálnia mielőtt odaérek. 

Már rég megbeszéltem magammal, hogy akkor én ezt lekocogom és próbálom élvezni, de nem tudtam élvezni. Nem esett jól. Vannak olyan futások, amik egyszerűen nem esnek jól. Lassan sem.

Lássuk csak mi lehetett a probléma még:

• Edzettem rá? Ja, nem! Nade úgy gondoltam, hogy végig tudok menni jó érzésekkel. Ez volt a legfőbb célom, és nem teljesült.

Lelki oldal - szubjektív

Maga a verseny, a szervezés és a krú ismét csillagos ötös volt. Ráadásul meghívásos alapon vehettem részt, a tavalyi miatt és én választhattam távot, amiből a végén a legrövidebb mellett döntöttem.

Nagyon szarul esett nekem az, hogy mindenkitől olyan kérdéseket kaptam, hogy „Megnyerted?” „Hogyhogy nem az elején futsz?” „Mi történt, nem versenyzel?” Mégis ki vagyok én? Valami fizetett profi futó, aki ennek él? Őstehetség, aki edzés nélkül is mindig első? Esetleg valami robot, ami elromlott?

Még anyám is vigasztalni kezdett a célban, de mire föl? Nem gondolom, hogy bármi indokolná ezt. Ettől éreztem azt, hogy akkor én most szarul mentem. Az egésznek már nem olyan volt a hangulata. Szerintem soha senkit nem kell vigasztalni egy helyezésért, hiszen ezek külső változók. Ez nem tragédia, csak egy nem túl jól sikerült verseny. Jövőre is lesz, és minden évben( remélem!!:) )

Örülök, hogy negyedik lehettem, mert így bebizonyíthattam, amiről eddig is állandóan beszéltem: nem vagyok senki. Egy futó vagyok, aki legtöbbször jól megérzi a tempót, jól választja a versenyeit és a felkészülését. Ugyanolyan vagyok, mint a legtöbb futó, érdekel az elméleti része és néha közléskényszerem van. :D

Nem az a legjobb, aki a legtöbbet beszél róla, hanem aki a leggyorsabb. Sosem tartottam magam gyorsnak, egy másfél órás félmaratont nem tudok összehozni az istennek sem.

Ugyanakkor tudom, vagyis remélem, hogy ezeket a kérdéseket jóindulattal kaptam. Nem haragszom senkire, csak a helyzetre.

Én nem finisher érmeket meg helyezéseket gyűjtök. - Persze a tavalyi UTH győzelemmel egy olyan dolog vált valóra, amiről álmodni sem mertem, de ha úgy álltam volna rajthoz, hogy a versenyért csinálom, akkor végig sem mentem volna.

Mindig magáért a futásért versenyzem, és hiába vagyok második, vagy negyedik, ha közben nem érzem magam jól. És lehetek századik, ha olyan érzésekkel gazdagodom, ami –amellett, hogy elfáradok fizikailag – lelkileg feltölt.

Tanulság pedig az, hogy edzeni kell nem kaphatok meg mindent. Jelen esetben a minden helyett semmit kaptam. Nem vagyok jó a futásban, de másban sem jönnek sikerek.

Következő verseny? Az egy darabig nincs. Még mélyebre fogok süllyedni ami a futást illeti, erről majd bővebben a következő írásomban. Egyéként meg annyi minden jó is történik az életben, hogy nem akarok ki ezen annyira, csak hát ez főleg egy futóblog és én meg nagyon tudok elemezni meg magyarázni.. :)

Tudjátok mit? Kedvem lenne visszamenni, csak úgy, csak futni, futogatni arra. Felmászni azokon az emelkedőkön. Tét nélkül, lassan, meg meg állva. Kedvem lenne megcsodálni a tájat, amire eddig sosem volt időm / erőm. 

Szeretem ezt a versenyt, a terepfutást és sokkal több motivációm van visszatérni, mint egy jólsikerült verseny után. Nekem ide vissza kell mennem! :)