Nehéz visszaadni, hogy miért volt életem legfélelmetesebb futása a mai innen, egy fűtött helyiségből forró teát kortyolgatva. Végülis nem történt semmi, csak volt egy kis köd...

Azt gondolom, hogy ha a mai futásomnál valami baj történt volna, én is hibás lettem volna, mert vannak dolgok, amit felelőtlenség bevállalni.

Eddig bármilyen időben, sötétben, környéken futottam, mindig egybe hazaértem. Most is. De van egy határ ami felett már úgy érzem, hogy kihívom a sorsot magam ellen. 

Ma is 5kor keltem, felöltöztem, felvettem a fejlámpámat, az övemre csatoltam a paprika spraymet, és elkezdtem mérni a futásom stravával. Még örültem is, hogy nincs olyan hideg, -2 fokot jelzett a hőmérő. 

Mostanában, mivel a hegyen lakom, lefele kezdem meg a futást, ami nem megeröltető, és a Normafa úton még van közvilágítás, és aztán vágok neki a körömnek, hátha addig világosabb lesz (de sosem lesz). 

Amikor elhagytam a házakat, elérkezdtem a kivilágitatlan útra, bekapcsoltam a fejlámpámat, hirtelen azt sem tudtam, hogy hova lépek, merre van az út. Ebből arra következtettem, hogy hirtelen köd lett, és valszleg hirtelen majd ki is tisztul, mentem tovább. De nem tudtam a tempómban menni, mert közben elkezdett csúszni az út, és én csak kis lépéseket tudtam tenni, meg örültem, ha létom, hogy hova lépek. 

Nem érdekel, gondoltam, attól még, hogy nem látok messzire, mostár végigmegyek, hiszen emelkedőn könnyebb futni, mint lejtőn, ahol könyebben seggre eshetek. Közben egyre távolodtam a lakott területtől. 

Itt már nem féltem embertől, hogy valaki megtámad, ide ember be nem teszi a lábát, csak egy olyan hülye mint én. Nade ott vannak az állatok, a vaddisznók, stb. Még most sem tudom, hogy tényleg hallottam a hangjukat, vagy csak a gyomrom korgását. De végig azt mondogattam magamnak, hogy a vaddisznók félnek az emberektől, nem támadnának meg. 

Annyira nem láttam semmit, hogy bekapcsoltam a telefonomon az elemlámpát. Ez valamennyivel jobb volt, mert a fejlámpámmal az útra fokuszáltam, a telóval arra, hogy pontosan hova lépek, nem lépek e bele valamibe.

Itt már nem érte volna meg visszafordulni. A tudat, viszont, hogy elmenekulni nem tudok, hiszen nem látom merre lépek, de még futni sem tudok rendesen, mert jégpáncél van az úton, annyira sokkolt, hogy éreztem, hogy befeszul mindenem, és még a lépés is nehezebben ment. Persze nem álhattam meg. Aztán amikor megpillantottam a szalagkorlátot, kicsit megnyugodtam. Jó helyen vagyok. De ha valami torténne, mit csinálnék, felhívnám szüleimet, hogy "helló, itt vagyok a...a...nemtudom holvagyok!" ?? Kilométeres körzetbe nincs egy ház se, egy lámpa se, semmi. Láttam a lábamat, a kezemet, amivel fogtam a telót meg a szalagkorlátot, vagy néha a fákat mellettem. 

Ezt én így nem élvezem, nekem a futás nem egy túlélő túra kell, hogy legyen. 

Egyszercsak valami hang a telómból, és kikapcsol, merthogy lemertult az akksi. Király, mostmár hívni sem tudok senkit, ha baj van. Na itt ígértem meg magamnak, hogy ilyet soha többet kutya nélkül, és ködbe még vele sem.

Ez a környék nappal gyönyörűszép, de amikor 7kor hazaértm, még akkor is tejföl köd és sötét volt. 

Amikor kiértem a buszvégállomásokhoz, megváltás volt az utcalámpák fénye, asszem sosem becsültem még ennyire meg, hogy vannak. 

Rájöttem, hogy ezt a félelmet nem tudom, és nem is akarom leküzdeni, mert ez egy egészséges félelelem, egy emberi ösztön, hogy az ember fél attól, amit nem lát. 

Soha nem futok így egyedül. Kész passz.

Már most, ahogy visszaolvasom, fele olyan félelmetesnek tűnik, mint amit átéltem, pedig nem hergeltem magam, arra öszpontosítottam, hogy ne álljak le. Mindegy, én nem akarom megvárni amíg tényleg baj lesz. Egészséges vagyok és szeretném ha ez így is maradna.

Nem azért írom ezt le, hogy utána mindenki hirtelen fejlámaszakértő, vadállatkutató és időjárásjós legyen és okosabbnál okosabbakat mondjon. Inkábbcsak azért, mert azt hittem, hogy vissza tudom adni azt az érzést, de nem annyira. Mindegy, már leírtam :)