Eredetileg a Maratoni távra gondoltam nevezni, de aztán Robbal gondoltuk, hogy milyen poén lenne egy mini podcast sorozatot készíteni az UTH felkészülésről, mert ő arra nevezett be és készült. Gondoltam milyen poén lenne, ha én is erre a távra neveznék és akkor felhúzzuk kifejezetten erre a tematikát, valahogy kibírom a hajnali kettes rajtot. Bátor leszek! Az adásokat egyébként meghallgathatjátok itt és itt.

A műsort télen vettük fel, amikoris egy kemény, havas alapozó időszakon voltunk túl és amit egyébként én egy sikeres időszaknak éltem meg. Viszont Tavaly egyetlen ultrát futottam, az is a 54 kilométeres Szentendre Trail volt, teljesen más céljaim voltak, így a 2026-os alapozás különösképp fontos szerepet játszott, amit egy erős felkészülési időszak és késői szezonkezdés követett. Tulajdonképpen a VTM félmaraton és a Mátrabérc voltak az edzőversenyeim, aztán jött egy betegség, amiből még épp időben gyógyultam ki ( legalábbis utólag már ki merem jelenteni).

A verseny hetében tehát egyszerre kellett visszahoznom magam a betegség okozta legyengült állapotból és formát időzítenem. Csodálatos kihívás, mondhatom :D

Nagyon sok futóm indult a verseny különböző távjain ami arra ösztönzött, hogy többet foglalkozzak a pályával, és a tervezéssel, mint amit magam miatt tettem volna. És persze ez arra is ösztönöz, hogy én is példát mutassak nekik, tehát nekem mindent meg kell tennem, amit tőlük elvárok (első számú szabály! )

De nem éreztem a héten az erőt, így csütörtöktől még jobban visszavettem, pénteken már alig mozdultam ki, szombaton pedig a délutáni rajtszám átvétel kivételével csak ettem és felpolcolt lábakkal pihentem. Amikor elmentem átvenni a rajtszámot fél3 körül azt éreztem, hogy szét sülök.

Idén sem volt alkalmunk a hőhöz szokni, ami nekem általában gondot okoz, erre így idén is számítottam. Mivel már több távon indultam, pontos képem volt arról, hogy kb mikor fogok szenvedni és erre mentálisan is készültem, illetve a frissítési tervem is ehhez igazítottam.

A verseny előtti napokban viszont még mindig volt egy megmagyarázhatatlan pozitív érzés/ hit magamban, annak ellenére, hogy még Gébbör (férjem, aki kerékpáros edző) is azt mondta, hogy azért itt most számítsak rá, hogy nem lesz meg a sub 11. Egyébként az a vicces, hogy ez nálunk fordítva van, ő az örök pozitív, én pedig a realista ( mások szerint negatív, de ezt kikérem magamnak :D ). És még ennek ellenére is kitartottam amellett, hogy márpedig miért ne tudnék egy jót menni.

Szóval hittem magamban amikor még ő sem, ilyen talán még soha sem volt, még fogadást is kötöttünk, de ez már inkább csak a show része volt. De nehogy azt higgyétek, hogy ez ilyen simán ment. Az a pofon, amit a Mátrabérctől kaptam, még nagyon közelinek tűnt és volt bennem egy félelem, hogy én már nem fogok tudni jókat futni és el kellene engednem ezeket a teljesítmény célokat.

Este egyetlen célom volt, hogy tudjak 2-3 órát aludni, már 8-kor lefeküdtem, de persze forgolódtam. Amikor pedig elaludtam valamelyik szomszédnak pont akkor kellett este 10kor valami irtó hangos tüzijátékot rendeznie, így megint imádkozás, hogy aludjak vissza. Éjfélkor felkeltem és tettem a dolgom. Odafele nagyon jól esett egyedül kivezetni Szentendrére, ezeket a magányos utakat nagyon tudom élvezni, amikor nincs forgalom és beakadt egy zene, amit aztán többször énekeltem a verseny közben.

A versenystratégia egyik legfontosabb része a megfelelő intenzitás megválasztása, ezt nem tudom elégszer elmondani. A Dobogókőig tartó szakasz gyakorlatilag egy hosszú bemelegítés. Igazából itt dőlt el (sok)minden. Ha itt tudok egy jó időt menni úgy, hogy nem megyek a megadott pulzus zóna fölé, akkor az azt jelenti, hogy a testem partner ebben a játékban és mindenre van esély. Ha 2:15-ön belül beérek, akkor az azt jelenti, hogy megvan a forma. És 2:11-lett, ráadásul annyira élveztem ezt a szakaszt, minden pont fordítva mint Mátrabércen. (Ott is egy 20 kilis körüli 1000 m szintes szakasszal kezdődik a verseny, aminek minden percét utáltam 3 hete, egy kínszenvedés volt, most meg szárnyalok). Az elején pár lánnyal előzgettük egymást, de csak mert mindenki más ritmusban futott a különböző meredekségen, aztán feljebb 2-3 sráccal kerülgettük egymást, vagy épp utánuk futottam, nagyon jó tempóban és hangulatban telt az idő. A hidratáltságom csúcsra volt járatva, már a rajtban is tudtam volna pisilni, de végül csak ilyen 25 kilométernél vettem rá magam, hogy félre álljak emiatt, nem szerettem volna megszakítani ezt a flow-t amiben vagyok.

Élveztem a hűvös éjszakát majd azt a gyönyörű vöröses napfelkeltét ami Dobogókőtől kísért minket végig. Mivel a frissítés Tailwind volt, így gyakorlatilag pillanatok alatt meg tudtam tölteni a kulacsomat, és a CREW tagok is rengeteget segítettek, mert eszméletlen koncentrációban és csőlátásban voltam. Viszont nem is volt segítőm, tudtam, hogy az önkéntesekkel jó kezekben leszek és így is lett.

Dömösre gyorsan le is csorogtunk majd jött a mászás. Vittem botot és összesen 3 helyen terveztem használni az első a Prédi, és milyen jó, hogy tavaly nyáron mentem 4 kört a Fűrész nevű eseményen és és így is kicsit beszartam, amikor a sziklás részel fel kellett mászni. Ott el is készült az a kép, ami tankönyvi példa arra, hogy hogyan nem szabad botozni ( szerencsére senki nem volt körülöttem, akinek kiszúrhattam volna a szemét)

Az a jó, hogy a végét már meg lehet kocogni, és egyébként most, hogy éreztem, hogy jó formában vagyok, meg is mertem kocogni ezeket a nem technikás, rövidebb emelkedőket, nem azért, mert gyorsabb lennék így, hanem jobban érzem magam, ritmusban maradok és a derekamat is kímélem ( spoiler: a derekam úgy elkészült a végre, mint a házifeladat XD). Közben azért itt is éreztem, hogy már most fárad a karom, a vállam kezd beállni, de hát ritkán futok olyam hosszút, ahova 3 kulacsot meg mindenféle mást viszek magammal. Az érzések még mindig jók voltak és kezdett elfogyni körülöttem mindenki.

Lepencére nem emlékeztem, hogy az melyik pont meg hol van, de ott várt a csomagom, pont jókor így a fejlámpát napszemüvegre cseréltem. Meglepően hűvös volt még, aminek örültem és tudtam, hogy még sok van hátra, de mentálisan ez nem ijesztett meg. Olyan egyszerű volt, futnom kell, meg sokat inni a Tailwindből és koncentrálni.

Pilisszentlászlónál eszembe jutott, hogy ide eddig mindig úgy érkeztem meg, hogy már kibírhatatlan hőség volt, és már sütött is a nap rendesen, de még bírhatóak a körülmények.

A buli most kezdődik el, mert nemsokára jön Visegrád és én mindig onnan rosszulok be. Ezért a frissítési tervemben is az szerepelt, hogy pap-rétig a két Tailwind kulacs mellé egy extra kóla-víz kulacsot is kérek, amit a hosszú emelkedőn elkortyolgatok, megelőzve ezzel a hősokkot illetve a dehidratációt. Ja és a második pisiszünet is megtörtént, szóval tényleg iszonyat jól ment a hidratálás, ilyen még nem volt.

Annyira tréningeztem magam mentálisan erre a szakaszra, hogy meglepődtem saját magamon, hogy bár fáradok és érzem, hogy a lábaim állnak be, nem mondom hogy komfortos a helyzet, de eddig bármelyik távon mentem (111, 54 vagy 30), most vagyok a legjobb formában. Maradjon is így- gondoltam, hiszen a java csak most jön.

Végre odaértem Pap-Rétre ahol nem a rosszul léttől, hanem a meghatódottságtól tudtam volna bőgni, mindenki tapsolt, meg szurkolt, amikor megjelentem, és mivel még nem voltak sokan a ponton, vagy 4 crew tag leste minden kívánságom és megjelent Gébbör is, aki hozott nekem egy koffeines gélt, mert eljött az ideje egy masszív koffein boostnak is. Sírásra ezúttal sem volt idő. Elég jól állok időben, szóval ezt végig szerettem volna vinni.

Sajnos nem volt még jég, pedig itt már kezdett elég meleg lenni, így csak fejvizezésre maradt lehetőség, és már indultam is tovább. Ez a legdurvább szakasz és a leghosszabbnak tűnő. Idén tavasszal megnéztem magamnak a Vöröskő emelkedőt, az emlékek frissek voltak, viszont a nyerges kimaradt.

A csontszáraz pályának köszönhetően végre nem kellett tyúklépésben haladnom a lejtőn, így egész gyorsan rá tudtam kanyarodni az első tüskére. Ez volt a második alkalom, hogy elővettem a botomat, és haladtam megállíthatatlanul. Itt már beütött a hőség, de terminátor üzemmódba kapcsoltam, engem itt ma nem állít meg semmi! Na ez nem teljesen igaz, azért a lejtőn csúszkáltam kicsit, ott bele kellett kapaszkodnom 1-2 fába. Nem, nem voltam jól és elkövettem azt a hibát, hogy a Nyerges-hegyet nem csekkoltam le évek óta, így sokkal rövidebb és lájtosabb emelkedőre emlékeztem, mint amit kaptam. Itt megint pisilni kellett, de egyszerűen nem akartam megállni, csak mentem és mentem és ez volt az utolsó botozós mászás. Innen a Skanzenig egy örökkévalóság volt az út és itt már a meredek poros ösvények kifejezetten parák voltak, de még mindig jobb, mintha sár lenne- gondoltam és próbáltam nem elesni, miközben a derekamon azt éreztem, hogy egy rossz mozdulat és ottmaradok.

Skanzen, innen már jutalomjáték. Végre volt jég. Rosszul voltam már, égett a bőröm, lángoltam, be volt állva mindenem és mégis: sokkal jobban voltam, mint bármikor az előző versenyeimen. Soha ilyen koncentrált, hidratált, energiával ellátott és gyors. Azért be kerülgetett egy lájtos hányinger, nem mondom, de tudtam haladni, inni, enni.

Megpróbáltam tartani az ötperces tempót a célig, ezt most már nem engedhetem el. A bringás kísérő már a 82. kilométer előtt várt rám, jajj de jó, hogy nem kell tájékozódnom. Majd jött Bali futva és már ketten kísértek. Ahogy kanyarodtunk Szentendre sétáló utcáira, megjegyeztem magamban, hogy „itt szoktam elbőgni magam”. De most nem kellett sírnom, ez egy vidám, felszabadult célba érkezés volt. Olyan, amire mindig is vágytam, de sosem mentem álmodni se róla.

9:36:43 – álomidő. Most végre kijött a lépés. Nagyon rég, talán a Vadlánon (2022) éreztem magam ennyire jól egy versenyen, de ez még talán azon is túltesz.

És akkor lássuk mennyi embernek a munkája van az én időmben: rengetegnek. Hogy a magyar Salomon a legjobb futó cuccokkal szerel fel ( apropó, S/Llab Ultra Glideban mentem), egész évben Tailwinddel frissíthetek, most először volt rajtam az új Peztl lámpa, ami az eddigi legkönnyebb, legjobb típus, a családom, akik támogató hátteret adnak, hogy kibontakozzak, a #teamzsofi futóim és mentoráltjaim, akik folyamatos tanulásra ösztönöznek és akikre irtó büszke vagyok, Csanya, aki meghívott, a CREW akiknél profibb csapatot életemben nem láttam. És ti is, akik szurkoltatok és gratuláltatok.

És persze felnézek minden futótársamra, aki bármelyik távon indult és küzdött! Valamint had ragadjam meg az alkalmat, hogy kimondjam, amit gondoltok: nekem könnyű. Igen, nekem több szempontból könnyebb volt, mert több időd töltöttem éjszaka a hűvösben. Mert könnyű úgy pozitívnak maradni, hogy az első helyen vagy és jó a tempód. De sokévente van lehetőségem ilyet futni, ezért ezt most kiélvezem. De ehhez rengeteg munkát tettem bele az évek során és a bő fél éves, kifejezetten Szentlászló Trail specifikus felkészülésemben is. Aki szenvedéstörténetet szeretne olvasni, annak elég az előző versenybeszámolómhoz tekernie :)

A Mátrabérc után sokszor mondtam magamnak ki hangosan, hogy nem azonosíthatom magam az éppen aktuális rossz futásommal, a rossz érzéseimmel, és még így is, felmerült bennem, hogy talán már nem leszek képes maradandót alkotni, már ami egy korrekt teljesítményt illet. Ha ez így van elfogadom, éppen ezért is jelent számomra ez sokkal többet most, hogy így 40 évesen is tudok fejlődni.

Most elkezdődik egy regenerációs és fun-run időszak, miközben kitalálom hogyan tovább, mert szeretem, amikor vannak versenycéljaim, de kellenek az üresjáratok is az életben. A testem tényleg romokban volt a cél után viszont a regegeráció egyébként kitűnően halad, most fő a türelem. 

Azt vallom, hogy egy jó ultrához a sikeres felkészülés alap kell, hogy legyen, és erre épül egy csomó olyan dolog, amire próbálunk minél jobban felkészülni, ahhoz, hogy a rajtban jó formában álljunk oda. Ha eddig megvagyunk, akkor pedig a megfelelő intenzitásválasztás és frissítés a kulcs. És még ha minden sikerült is, akkor is vannak dolgok, amik megtörténhetnek. Ezek lehetnek külső körülmények (időjárás, pálya/talaj adottságai stb.), illetve belsők (rossz érzések, lelki problémák, túlizgulás…). Ezeket felsorolva is látszik, hogy mennyi mindent érdemes nagy tudatossággal kezelni, hogy nekünk tényleg csak a futásra kelljen koncentrálni.

Mivel tavaly egész jó szezont tudhattam magaménak, és bár rövidebb távokon indultam, de éreztem a fejlődést, a gyorsulást, ezért úgy éreztem, hogy a Bércre jó formába tudom hozni magam, és meg tudom dönteni a 6:26-os időmet. A felkészülés jól ment, és bár két héttel a Bérc előtt csak a VTM 24 km-es távján mertem elindulni, de bizakodásra adott okot az ottani teljesítményem.

A VTM-et követően nagy hangsúlyt fektettem a pihenésre, ami nagyjából ment is, de a verseny hete elég stresszes volt, és valahogy nem volt időm a Bércre hangolódni. De ez nem is volt gond, hiszen ez a negyedik indulásom, volt vízióm, hogy mit hogyan tervezek. Mivel magammal versenyzem és a teljesítés ideje számított csak, így segítőm is volt (Gébbör), aki csak a második és harmadik pontra jött, Kékestetőt egyedül intéztem.

Na de akkor hogyan és hol borult ez a szépen felállított dominó?

A verseny hetében szerdán picit fájt a torkom ami kb. aznap estére el is múlt, ilyenkor mindig azt hiszem, hogy behaluzom ezeket ( pedig nem, csak alacsony a fájdalomküszöböm). Péntek szerencsére munkaszüneti nap volt, én már csütörtökön pihenőnapot tartottam futás szempontból, és pénteken egy rövid átmozgatás, benne stride-ok, csak a szokásos verseny előtti szertartás. Azt nem éreztem jónak, de számos példa van arra, hogy a nagy megmérettetés előtti futást nem érzi jónak az ember, szóval ezzel nem foglalkoztam. Viszont amikor hazaértem és elfogyasztottam a második reggelimet, úgy éreztem, hogy most azonnal le kell feküdnöm aludni. Egyébként is terveztem délutáni alvást, mivel hajnalban indultunk a rajtba, ezért nem ellenkeztem 😊

Viszont amikor felébredtem, nem éreztem jól magam. Fájt a fejem kicsit (ez lehetett attól is, hogy megint beütött a meleg), és a közérzetem is rossz volt. Mivel nem izgultam a verseny miatt, ezért nem gondolom, hogy ez a versenydrukk és túlizgulás okozta felfokozottságtól lehetett. Gyors lázmérés: 37,1 – ez gyakorlatilag hőemelkedés, viszont annak is a legalacsonyabb tartománya.

Most mi legyen? A gond az, hogy Annának is megígértük, hogy levisszük, szóval vele is nagyon kiszúrok, ha miattam nem tud lejutni. Szóval elsőként neki írtam, hogy ha esetleg lebetegszem, akkor le tud-e menni valakivel? Betegen nem versenyzek, nem edzek – ez az első számú szabály. Viszont mivel a ciklusom luteális fázisában vagyok, pont ott, ahol a testhő megemelkedik, ezért valamilyen szinten el tudtam képzelni, hogy hormonális ingadozás lehet. De ez a rossz közérzet is olyan kevésbé számszerűsíthető dolog...

Már-már fejben el is engedtem a versenyt, amikor Anna írta, hogy van B-terve, és elindultam a friss levegőre sétálni egyet Mágnessel, hogy vagy jobban leszek tőle, vagy nem. A sétálás elmulasztotta a fejfájásomat, és a hőemelkedésem is lement.

Ekkor kezdődött csak az igazi latolgatás. Ugyanis csakis egészségesen és jó formában szerettem volna rajthoz állni. A Bérc egy olyan pálya, ami maximális tiszteletet érdemel, nem beszélve arról, hogy vallom és hirdetem, hogy az egészség mindennél fontosabb. Estére is normál maradt a testhőm, nem mondom, hogy kitűnően éreztem magam – egyáltalán nem –, de objektíven sem láttam elég okot arra, hogy ne versenyezzek: egyszerűen se hőemelkedés, se fejfájás, a „nem érzem magam annyira jól” meg olyan megfoghatatlan. Bevallom őszintén, jobban örültem volna, ha egyszerűen lebetegszem, és nem kell ennyit mérlegelnem. Akár csak egyetlen komolyabb tünettel könnyű szívvel mondtam volna le a versenyt, de ez nem volt meg.  Ilyenkor megyek a terv szerint, és ha indokolt,  mégsem indulok el.

A rajtba elég korán, már 7-re leértünk. Előtte nem aludtam jól, éjszaka fel is keltem arra, hogy nem tudok aludni, de a testhőm bőven a normálban volt. Ezért verseny előtti „hisztinek” tudtam be a rossz érzéseimet, de a lelkem mélyén tudtam, hogy rendelkezem akkora testtudattal, hogy felismerjem: ez ma nem lesz az én napom.

A bemelegítésnél nagyon magas volt a pulzusom, ez rossz ómen, de még mindig úgy voltam, hogy ez nem elég ok arra, hogy ne legyen egy jó futásom. Ezt az esélyt meg kell adnom magamnak, egyértelműen nem vagyok beteg (csak a közérzetem valahogy nem jó). Fontos leírni, hogy a rossz közérzet önmagában nem betegség: a stressz, alvásmegvonás, meleg, hormonális ingadozás, pre-race idegrendszeri aktivitás mind okozhatják.

Már a rajtban meleg volt, mert a területre pont odatűzött a nap, de ez a reggel 8 órás nap még mindig sokkal barátibb, mint a VTM délelőtti 10-es rajtja. Az elején különben is sok az árnyékos rész, a hegytetőn meg eleve hűvösebb az idő. Tegnap ismét rájöttem, hogy az egész versenyben az első szakasz, a Kékesig tartó 19 kilométer számomra a legnehezebb mentálisan. Borzasztóan éreztem magam a körülöttem lévő futótársaim miatt, és bár próbáltam a saját tempómban menni, mások teljesen más ritmusváltásokban mentek, emiatt egyfolytában ment az előzgetés. Van, aki lejtőn gyors és leelőz, én pedig az enyhe emelkedőket futottam meg, és engem ez mentálisan kikészít. Mivel singletracken haladtunk a szakasz nagy részében, ezért rohadt kényelmetlen az egész. De ma valahogy a tempómat sem találtam igazán, éreztem, hogy sokkal többet kell belegyalogolnom, kényelmetlen volt, rengeteget botladoztam, majd a 10. kilométer környékén estem is egy nagyot, egy olyan részen, ami nem is volt technikás. Ez ma nem az én napom.

Két lehetőségem volt: vagy már most elengedem a versenyt és lekocogom (de nem volt kedvem 7–8 órát a pályán tölteni), vagy megpróbálom tartani a tervet, és haladok, ameddig tudok.

Két kulacsot vittem Tailwinddel bekeverve, ami sokkal korábban elfogyott, mint mielőtt felértem volna Kékesre, így az utolsó fél órában semmim nem volt (ez hiba volt, de lehet belőle tanulni), és Kékesre rosszabb idővel értem fel a 2024-es PB-mnél, nagyobb szenvedések árán, pedig pulzusban alacsonyabb átlagot mentem. Viszont mivel oda nem jött segítő, nem volt opció a kiszállás, de egy kis szenvedés még nem is lett volna indok, sőt, örültem, hogy túl vagyok ezen a szakaszon.

A pálya porzott, mint az állat, így nem lepődtem meg, hogy a Sombokor lejtőn életem legrosszabb idejét mentem oldalazva, hangyalépésben, de az esés után (meg amúgy se) semmi kedvem nem volt kitörni még a fogamat is. Itt viszont már nem sokan voltak körülöttem, ami jó hatással volt rám, a pulzus szépen beállt, de éreztem, hogy azonos pulzuson csökkent üzemmódban vagyok. Sebaj, elfogadtam, hogy ez egy ilyen nap, és figyeltem magam, hogy nem-e lázasodok be, mert ha igen, akkor a következő pontnál ki kell szállnom. Jó időt már nem fogok menni, viszont nem szabad erőltetni, ha a szervezetem küzd valamivel.

Utoljára 2015-ben adtam fel versenyt, az Ultrabalatont kb. a 170. kilométernél, és ott is azért, mert kezdtem volna lesérülni. Néha a kiszállás a legjobb opció, és én gond nélkül meg is tettem volna, ha megvan az okom rá, de ez a pillanat még mindig nem jött el. Nem mondom, hogy jól esett a tűző nap, de tudtam haladni, és egyelőre nem fájt semmim.

Galyatetőn Gébbör úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Meg se mertem kérdezni, hogy mi a baj, de utána fél óráig azon gondolkodtam, hogy ez mi volt. Utólag azt mondta, szarul néztem ki, és a mozgásom se volt szép.

Itt épp a relativitás elméletén agyalok XD

Jött a verseny legfuthatóbb szakasza, ennek az első felét még picit élveztem is, de csak mert senki nem volt körülöttem, a turisták mind egy szálig félreálltak és szurkoltak, és azt éreztem, hogy így vagy úgy, talán eljutok a célig anélkül, hogy kárt tegyek magamban, és ez még pont beépül a Szentlászló Trailig. Közben azt is éreztem, hogy a lábaim idejekorán merevednek be, viszont haladtam, és jó volt egyedül futni. Oroszlánvár megmászása sem okozott gondot, viszont az azt követő lejtő rosszabb volt, mint Sombokor: én tényleg nem tudtam, hogyan jövök le onnan. Már a végén a saját kezembe kapaszkodtam, és csak reméltem, hogy még ebben az életben lejutok. Na itt azért megelőztek páran, ez nem tett jót a lelkemnek sem, és megint fogyott az italom. 10 km-en két kulacsot úgy nyakaltam be, mintha mi sem történt volna.

Mátrakeresztes előtt másodszorra kanyarodtam rossz ösvényre, és szóltak, hogy nem arra kell menni. Közben baromi sokszor botlottam meg, valahogy dekoncentrált voltam, vagy csak fáradt, nem tudom, nem annyira éreztem topon magam, de haladtam.

Mátrakeresztesre 5 óra körül érkeztem, itt már teljesen biztos volt, hogy ebből semmi jó nem sül ki, de innen már mentálisan rég elengedtem a versenyt, és be akartam bizonyítani magamnak (és persze példát mutatni), hogy félre tudom tenni az egomat, és bekocogni egy nem túl jó helyen, egy (számomra) nem túl jó idővel úgy, hogy innentől az a cél, hogy minél többet maradjak futómozgásban.

Persze amint elindultam a pontról, vagy húszszor ment át a fejemen a gondolat, hogy ki kellett volna szállnom. Hát itt még jó formában is mindig szenvedek, a Múzslának sosincs vége: amikor azt hiszed, felértél, nem értél fel. Tűzött a nap, próbáltam haladni, és még nagyon sok volt hátra. Rettentő lassan telt a táv, és én lassan, de biztosan haladtam előre, és a lelkem mélyén éreztem egy büszkeséget azzal kapcsolatban, hogy annak ellenére, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltem, én mégis itt vagyok és teszem a dolgom. Közben meg már hányingerem lett, fájt a fejem – ezt viszont a melegnek és a tűző napnak tudtam be. Nem arra voltam büszke, hogy nem adtam fel bármi áron, mert néha azzal teszi a legjobbat az ember, ha kiszáll egy versenyből. Hanem arra, hogy félretettem az egómat. Így 40 évesen, rengeteg sikeres versennyel a hátam mögött el fog jönni az az időszak, amikor nem fogom tudni megjavítani az időmet, és nem fogok úgy fejlődni. Most is sokkal lassabb a fejlődés üteme, és sokkal többet kell tennem érte (mind edzésben, mind regenerációban), jobb, ha ezzel elkezdek barátkozni. De azt is tudom, hogy ez még nem az az időszak, még vannak terveim 😊

Kedvenc képem, ezen egész jól nézek ki :D

Ami sokat segített, hogy a Múzslán volt egy extra vízvételi hely, ami a hányingeremnek jót tett, mert végig valamiért egy hideg szódára szomjaztam, de a hideg víz is sokat dobott a sóvárgásomon. Bár imádom a Tailwindet, az addigra megmelegedett, én meg hűteni szerettem volna magamat kívül-belül. Az ilyen helyzetekre van nálam mindig tartalékzselé, így azt magamba tömtem, hogy legyen energiám a célig, de a Tailwindet is kortyolgattam, mert amit megtanultam, hogy egy zselével itt nem lehet végig menni, ide sokkal több kell. A célba pedig egy srác nagyon lelkesített, hogy fussunk be együtt, meg is vicceltek, hogy mögöttem egy Mátrabérces lány készül pont leelőzni, de megmondom őszintén, ehhez a tegnapi versenyzéshez nagyon nem illett a végsprint, és ha egy dolgot változtatnék meg, akkor az az lenne, hogy a saját tempómban kocognék be.

A célban sikerült nem behánynom, és a büszkeség, hogy végigmentem, egy hangyányit nagyobb volt, mint a szomorúság, hogy nem lett jó időm. De amúgy annyira meg nem is lett rossz, hogy nagyon magyarázkodnom kelljen. Életem első Mátrabérce éppen 10 évvel ezelőtt egy 6:50-es idő, amivel női összetettben a dobogó második fokára, rögtön Wermescher Ildikó után álltam, ma meg már a 6:46-tal hatodik vagyok. Durván fejlődik a mezőny, mi?

Eredmények: Mátrabérc Trail - 2026

Rengeteget tanultam ezen a versenyen magamról, arról, hogy az UTH-ra miket kell még csiszolnom, és a végén pozitív lett a mérleg. Beteg nem lettem, de maradt bennem egy „mi lett volna, ha” érzés.

Fölösleges végsprint, szétesett mozgás, a háttérben Chris és Kinga ha jól veszem ki :)

Verseny közben sok erőt adott az, hogy a futóim sokkal keményebb versenyeken mentek végig, és volt egy, Józsi, aki éppen itt versenyzett, és én már nem tehetem meg, hogy ennek tudatában nem mutatok példát, nem törekszem arra, hogy a legokosabban menjek végig egy adott pályán. Hiszen minden, amire őket tanítom, az magammal szemben is elvárás.

Szeretnék még faragni az időmből, persze, de közben arra is rájöttem, hogy szeretnék több örömteli versenyt megélni, ahol nem a teljesítmény az elsődleges, és nem kell mindig a maximumot hozni. Erre a Sági Adrival töltött beszélgetés ismét ráébresztett.

Nem mondom, hogy ezek után nem vagyok ráparázva a Szentlászló Trailre, de megtanultam magamról, hogy ha kell, akkor felül tudok kerekedni az eredeti céljaimon, és nem is vagyok rossz krízismenedzsmentben. Ez is valami 😊

Volt egy bajnokság is, amire csak Emesével neveztünk a kategóriánkba, ezért két órával később indulhattunk haza. Gébbör ezalatt behisztizett és a kocsiban megvárt. De legalább megvárt :D

Két másik – számomra fontos – ultravalója van még ennek az eseménynek. Sokat halljuk olyan futóktól, akiknek épp kiadta a verseny, hogy „a futás olyan egyszerű, azt kapod, amit beleteszel”. Még az is lehet, hogy én is kijelentettem ilyet amikor még a tojáshéj a seggemen volt. De ez nem igaz! Rengeteg ember tesz bele sokat és – ahogy a bevezetőben írtam – ez nem garancia arra, hogy minden klappoljon, ez egy sokkal összetettebb és bonyolultabb dolog. És ebből jön is a következő fontos dolog: Én nem az eredményeim vagyok és ti sem. Attól még hogy ez most egy sikertelen verseny nem érzem magam kevesebbnek és nem gondolom, hogy nem fejlődtem és minden edzés hiábavaló lett volna. A fejlődésem sem lineáis és van, hogy nem adja ki. És ahogy telik az idő, úgy csökken bennem a versenyszellem és egyre jobban el tudom fogadni ezeket a dolgokat,

Könnyebb úgy végimenni egy versenyen, hogy jó a tempó, jó a pozíció, engem ez sokszor hajtott, amikor szenvedtem. De úgy lefutni, hogy tudod, hogy ez nem lesz se jó idő, se helyezés, hogy te ennél amúgy tudnál jobbat, futottál már jobbat, és ennek ellenére nem adod fel, nem hisztizel, teszed a dolgod és ugyanúgy drukkolsz mindenkinek, az sokkal nehezebb, de ennek is megvan a maga nemessége. Asz hiszem én oké vagyok most ezzel.

Nagyon köszönöm Gébbörnek, hogy miattam kihagyott egy versenyt és frissített, a Tailwindnek a frissítésért és a Mienk a Terepnek, hogy a legmenőbb és legjobb Salomon terepfutó cuccokban futhatok. Rengeteget számít ez nekem és minden nap óriási hálát érzek, hogy ilyen támogatóim vannak! Köszönöm a szervezőknek és az önkénteseknek a segítséget és a buzdítást! Bármilyen csőlátásban vagyok egy versenyen, mindig meleg szívvel gondolok vissza a bíztatásotokra!

Korcsoport dobogó mondjuk befigyelt legalább :D

Remélem sokatokkal találkozom az UTH-n, addig is jó futásokat, okos felkészülést!

A hétvégi futás a Budain nekem több volt, mint egy verseny. Év elején elhatároztam, hogy ebben az évben a hosszú futásokról a gyorsulásra helyezem a fókuszt. Főként rövidebb versenyeken indulok, és erősen megfutom őket.

Ez persze annak is köszönhető, hogy idén lettem 40, ami a következőket fogalmazta meg bennem: a hosszú ultrákhoz türelem és állóképesség kell, ez ráér. Viszont most még lehet fejlődnöm tempóban, amiért már jobban meg kell dolgoznom, mint régebben, amikor szinte attól fejlődtem, hogy kimegyek futni. Ez nekem edzőként is kihívás.

Előzmények

Sokan csodálkoznak, hogy magamat edzem, és emiatt én is kételkedtem magamban az elején (évekkel ezelőtt), de aztán olyan fejlődésen mentem keresztül, ami kellő önbizalmat adott. Ugyanakkor a fejlődés sem lineáris, voltak nehezebb időszakok.

A VTM volt az első jelentősebb versenyem, amin egy tök jót sikerült futnom, aztán másnap beütött mindenféle egyéb tényező: rengeteg stressz ért a munkámban és magánéletemben, sok volt a hajtás, ami nyilván fárasztó volt, de közben az edzések mentek. A Triton Trailen kifejezetten gyengének éreztem magam, itt gyanús volt a dolog, így elmentem laborra, amit már régóta halogattam, mert annyira be voltam táblázva. Nem sokkal később kiderült, hogy a vashiány okozta a gyengeséget és azt, hogy kitettebb lettem a vírusokkal szemben is, könnyebben kaptam meg mindent, pedig ez rám nem jellemző. Mire elkezdtem kezelni, már nyár eleje volt. Így történt, hogy az UTH 54 km-es távját bár nagyon élveztem, nem tudtam annyira erősen futni, a gyengeség ott volt velem, de közben örültem, hogy ott lehettem, és tudtam, hogy ez 2025 leghosszabb futása.

A Szentendre Trail regenerációja könnyen és gyorsan ment, kezdtem újra érezni az erőt, és ki mertem mondani, hogy a Soča 30-as távjára megjött az a forma, amit vártam. Így ott végre kijött az a sok munka, amit beletettem a tavaszi felkészülésbe. Ezen felbuzdulva pedig neveztem a Masters Világbajnokságra, ahova szintén jó formában érkeztem, bár az esőzések okozta talajviszonyok miatt féltem, hogy nem fogom tudni kihozni magamból, ami bennem van.

A VB-n viszont erős voltam, és ha nem lett volna az utolsó pár kilométeren az a sártenger, ahova még a szervezők is kijöttek, hogy megkérjenek minden futót, hogy legyenek óvatosak, ki merem jelenteni, hogy lett volna végre magyar himnusz. De mexikói lett, ami amúgy nem rossz, mert sokkal vidámabb, mint a miénk.

A VB után egy rossz mozdulat a konditeremben, és kijött a gerincsérvem, így a Börzsöny Trail L távjáról átneveztem M-re, amire nem tudtam teljesen felkészülten odaállni, de ahogy futottam a versenyen, a testem emlékezett a sok befektetett munkára és edzésre, így a verseny közepétől átvettem a vezetést, és egy erős futással lettem első. Ez fontos, mert elsőnek lenni annyit jelent, hogy a mezőnyben az indulók közül én voltam ott akkor a leggyorsabb, de ez nem jelenti azt, hogy jót mentem. De ez gyors volt, magamhoz képest azt éreztem, hogy oda tudtam tenni magam.

A Börzsöny és a Budai között két hónap telt el, ahol nem indultam versenyen, csakis az edzésekre fókuszáltam. A Budai Trail mindig is lutri: van, hogy épp akkor esik le a hó, van, hogy előtte, de a verseny napjára pont elolvad, és sár lesz. Tudtam, hogy bármilyen jó formában vagyok, ha sár van, nem fogom tudni kifutni magam, mert nem vagyok jó lejtőn, ha picit is csúszik a talaj.

Nagyon furcsa és talán nagyképű is azt mondani az adott verseny előtt, hogy felkészültem, jó formában vagyok, és minden esélyem megvan egy jót futni. Ez benne van a kultúránkban. Nekem az volt az időcélom, hogy 1:30-on belül fussak, és hogy ezt mennyivel tudom csökkenteni, na, ezzel nem stresszeltem magam.

A versenyre korán érkeztem, és jobban izgultam a parkolás miatt, mert abban nagyobb a kockázat, hogy valamit elrontok, de sikerült.

Megnéztem az L táv rajtját, az S táv rajtját, ahol több futóm is indult. Irtó jó érzés ám edzőként jelen lenni egy ilyenen, főleg, hogy nem kellett aggódnom senki miatt, tudtam jól, hogy mindenki tökéletesen alkalmas a távjának a lefutására. Hogy ki mennyire nyomja meg, az pedig félig-meddig (lévén, hogy ez a szezon utolsó versenye) rájuk volt bízva.

A bemelegítésnél úgy bemelegedtem, hogy az utolsó pillanatban lekerült a széldzseki, pedig amúgy valami ködös 1 fok volt, de tudtam, hogy az az intenzitás, amivel ezt a versenyt futom, megengedi a picit lengébb öltözetet. Persze a nadrág maradt hosszú, az ízületeket védeni kell.

A verseny

A futóimnak mindig tervezek versenystratégiát, ami néha szög egyszerű, néha összetettebb. Ez azt is magába foglalja, hogy ahogy az edzéseken, a versenyen is adok nekik egy pulzuszónát, vagy max pulzust, amit ha lehet, ne lépjenek át. Így nekem is van ilyen általában, amit versenyhez és egyéni szempontokhoz igazítok. Ez alól egy kivétel van, amit szoktam is hangoztatni: akkor lehet átlépni versenyen akár már az elején a felső határt, ha azt érzed, hogy olyan erős vagy, hogy ezt végig tartani tudod. Ez rettentő ritka, tehát nálam is volt ilyen, hogy ezt éreztem, aztán kiderült, hogy az érzések megvicceltek, és elfutottam a versenyt. Mondjuk ez 2018-ban volt, és ott egy életre megtanultam, hogy milyen egy versenyt elfutni. Most viszont más volt. A táv rövid, a pályát ismertem, erősnek éreztem magam. Pulzus az egekben, és erősen is mentünk fel az emelkedőn, de volt egy „most vagy soha” érzésem, hogy mikor, ha most nem. Nem vettem vissza, azt éreztem, hogy bírom, és majd a lejtő úgyis arra kényszerít, hogy pihenjek. A második helyen voltam stabilan, végig láttam az előttem lévő lányt, aki stabilan, magabiztosan diktálta az iramot, és én élveztem, hogy egy olyan erős tempót diktál, ami kihívás, de közben teljesíthető. A lejtőkön picit jobban eltávolodott, az emelkedőn picit feljebb tudtam menni rá, de esélyem sem volt megelőzni. És én így is boldog lettem volna a második hellyel, mert éreztem, hogy sosem voltam ennyire gyors.

Az első kilométerek elhitették velem, hogy ha ott nincs sár, akkor már sehol nem lesz. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna: volt az a cipőre ragadós sár, de mentek a többiek, hát mentem én is. Közben nagyon komolyan frissítettem. Két kulacs Tailwind Endurance Fuelt vittem magammal, és ezalatt a szűk másfél óra alatt elfogyott az egész. Nem telt el úgy 10 perc, hogy ne kortyoltam volna egy nagyot a kulacsból.

Ilyenkor olyan fókuszba kerülök, hogy még a lejtőket is jobban meg tudom futni, mint az edzésen. Néha ránéztem az órára, és ilyen 3:50-es tempót mutatott, ez azért nem jellemző rám. Az összes futómnak azt írtam, hogy az utolsó emelkedőn bátran fussák ki magukat, mert utána már csak lejtő következik. Mielőtt kiértünk volna erre a sunyi széles emelkedőre, hirtelen megelőztem a lányt, alig hittem el. Még bíztattam is, hogy ha idáig ilyen szépen ment, ne hagyja, hogy leelőzzem, de közben persze jött az a bizonyos emelkedő, és itt már úgy voltam vele, hogy akkor most én is minden erőmet kiadom. Éreztem a légzésemen, hogy ez már tényleg a max, amit itt tolni tudok, de bírom, és ez a lényeg. Azért kezdtem visszanézegetni, mert örültem volna, ha nő közöttünk a távolság. Nagy nehezen eljött a lejtő, és én csak toltam, ahogy bírtam. Az aszfalton próbáltam rákapcsolni még jobban, ez már ilyen végsprint volt nekem, iszonyat jó volt befutni.

Mögöttem 20 másodperccel ért be a lány, és ott láttam, hogy ő a Dalma, akivel hasonló meccset vívtam a Börzsöny Trailen. Persze nem az a kérdés, hogy meg fog-e előzni, hanem hogy mikor? A következő versenyen vagy azután? Ő a jövő, én meg nemsokára a múlt leszek. És ez így van rendjén. 😊

A mezőnyben megjelennek a fiatalok, én pedig minden egyes erős és tempós futásomnak örülök, ki tudja, meddig tart ki. A Budai Trail volt talán életem leggyorsabb, legintenzívebb futása   (legalábbis nem emlékszem ennél durvábbra), így célom a 2025-ös évre teljesült: 40 évesen gyorsabb voltam, mint valaha.

Hogy mi lesz ezután? Vannak ötleteim, pl. jövőre szuper lenne megjavítani a maratonidőmet, hisz 2016-ban futottam utoljára egy 3:12-est, szóval poén lenne, hogy 10 évvel később, 2026-ban futok újra egyet.

Háttér

Nagyon fontos megemlítenem, hogy egy olyan háttér adatott meg nekem a Salomon magyar csapat és a Tailwind csapat tagjaként, ami nagyban segíti azt, hogy nekem tényleg az edzésekre és a futásokra kell fókuszálnom. Az idei Ultra Glide 3 modellek tökéletes versenycipőnek bizonyultak, végig ezekben mentem. Az edzéseken pedig sokszor váltogatom az aszfaltot és a terepet, ami miatt a Salomon Gravel cipői verhetetlenek. Mindemellett valljuk be, krumplipüréből vagy gumicukorból aligha tudtam volna ennyi szénhidrátot bevinni ezen az intenzív versenyen. Az, hogy rátaláltam a Tailwindre, majd ezek után még be is álltak mögém szponzorként, hatalmas öröm, és nemcsak minőségileg kiemelkedőek a termékeik, de az ízélmény is magasan veri a versenytársakat.

Hálás vagyok Csanyának, hogy meghívott a versenyre, hogy nyáron létrehoztuk a közösségi futást, hogy a csapatom kaphatott VIP nevezéseket, és hogy tök sokszor fordulhattam hozzá a hülye kérdéseimmel (ez nem azt jelenti, hogy most mindenki menjen Csanyához hülyeségeket kérdezni :D).

Az meg, hogy időközben 6 éve működik a csapatom, és töretlenül haladunk mindenkivel, egészen elképesztő. Eddig is sokat tanultam, de edzőként ez az év megannyi kihívást tartogatott. Köszönöm, hogy vagytok! #teamzsófi 

Azért az jó, hogy ha kérdéseim akadnak, fordulhatok Gébbörhöz, aki idén a második TF-es diplomáját szerezte meg. Annak idején, amikor kezdő edző voltam, zárt ajtókkal kellett szembesülnöm, amikor mentort kerestem, és bár Gébbör kerékpáredző, azért rengeteg dolgot meg tudunk vitatni, jobban mondva egy napot végig tudunk vitatkozni pusztán szakmai dolgokon, ami fárasztó, ugyanakkor arra ösztönöz, hogy mindig mindennek utána kell nézni, kritikus szemmel gondolkodni. Két állóképességi sport, megannyi különbséggel, de sok közös is van bennük. Mindegyikünknek megvannak a saját alapelvei, mégis mindketten a szakmaiságot képviseljük.

Nem titkolom, hogy a jövőben szeretném több szakmai fórumon képviselni magam, és az egészség központú futást illetve sporttáplálkozást, szeretnék minél többet tanulni, lehetőleg a szakma krémjétől, ahogy eddig.  És bár a #teamzsofi csapat szokás szerint teljes létszámon működik, konzultációkra, prezentációkra, előadásokra természetesen szinte mindig van kapacitás. 

Addig is 2025 gyümölcse A Sportoló is ember 3. évada, amit mindenkinek ajánlok. Rengeteget melóztam vele, nektek csak annyi a dolgotok, hogy hallgassátok, remélem tetszik :)

Napra pontosa a Börzsöny Trail előtti hónapban, szeptember 5-én meghúztam a derekam az edzőteremben egy tricepsz padon és onnantól kezdve még a járás is küzdelem volt. Először csak az oldalamon fekvés esett jól, kiegyenesedni pedig nem is tudtam, majd hosszú napok múlva már beiktattam a mindennapi sétákat a reggeleimbe, ezzel fenntartva azt a napi rutint, ami segít a mindennapokban és ami közel visz a természethez. Ennek köszönhetően szépen lassan el tudtam kezdeni kocogni, de ekkor meg egy torokgyulladás akadályozta meg a formám alakulását, ami szerencsére nem tartott pár napnál tovább.

Amikor végre tudtam futni, éreztem, hogy a forma nem az igazi, és nem akartam erőltetni a visszatérést, így a Borzsöny Trail L távjáról visszaneveztem az M-re, mert gondoltam, azt a 17 kilit csak lekocogom valahogy. Csak éppen összekevertem a Budai Trail M-mel, még jó, hogy megnéztem a versenykiírást, ahol a számok picit mást mutattak. A táv 23 kilométer kb. 1000 méter szinttel.

Közben azért egyrészt sikeresen vissza tudtam hozni magam a rendszeres futásokba, és újra elkezdtem az erősítést is, persze csak lassan, fokozatosan, sokkal kisebb súlyokkal.

A verseny hetében még picit éreztem a derekam és az órám folyamatosan magasabb stresszt, alacsonyabb HRV-t mutatott a szokásosnál, illetve én is éreztem, hogy a szokásosnál magasabb a pulzusom. Viszont nagyon fontosak a szubjektív érzések is, ezeket együtt kell figyelni, én pedig jól éreztem magam, és megfelelő mennyiségben és minőségben tudtam rápihenni a versenyre, így nem aggódtam.

Kettős érzésem volt az úton odafelé. Tudtam, hogy nem vagyok formában és nem lehetnek magas elvárásaim magammal szemben, de bevallom nektek őszintén, nem szerettem volna hosszabb időt tölteni a pályán, így végül meghatároztam, hogy ha minden jól megy 2:30-on belüli időt várhatok el magamtól.

20 perccel a rajt előtt értünk oda, mivel nem akartam versenyezni, csak egylendületes futást, így nem terveztem hosszabb bemelegítést. Ezúttal eljött Mágnes kutyánk is, aki – amíg én futottam – Gébörrel túrázott egy jót.

Rajt előtt 4 perccel még betoltam egy kávét, ez akkor kitűnő ötletnek tűnt a kávézási szokásaimat tekintve (minden nap 3 kávét fogyasztok el és a délelőtti pont erre azidőpontra esett). Ekkor még nem tudtam, hogy ebből a versenyből egy komolyabb futás lesz, ezért jó ez akkor ötletnek tűnt. (spoiler: annyira nem)

Hirtelen eljött a rajt és én a mezőny elején találtam magam. Ha abból indulunk ki, hogy sosem vagyok szégyenlős, amikor a sor elejére kell állni, akkor ez nem meglepő, hiszen a helyezkedés miatt jó, ha nem ragadok be, aki akar, majd megelőz. De aztán valahogy nem előzött meg senki, ami kifejezetten zavart, én ide most nem izmozni jöttem, nem is estek jól az első kikométerek sem ( mondjuk aki kávézgat bemelegítés helyett, ne csodálkozzon), így visszavettem és a mögöttem lévő lányt előre engedtem, úgy voltam vele, hogy megyek mögötte, ameddig tudok, de nem erőltetem, ha nem esik jól, akkor had menjen, nekem magamra kell koncentálnom.

Teltek a kilométerek (nagyon lassan), a pulzusom magas volt, ezért bele-bele gyalogoltam az emelkedőkbe, ami ideig óráig segített, de közben meg tudtam, hogy azért annyira nem hosszú ez a táv, hogy nagyon spóroljak.

Egyetlen egy dologtól tartottam, a pályában a 9. kilométer utáni lejtőtől, ami a rémálmom volt. Ha ezt túlélem, nagy kihívással mér nem fogok találkozni az úton– gondoltam.

Valahogy nem voltak sokan mellettem, kifejezetten élveztem a hűvös időt és hogy a saját tempómban futok, pontosabban a tempómat nem néztem, hanem az intenzitást és a térképet.

Még a horror lejtő előtt beértem Klincsek Dalmát, ő volt az első lány, de tudtam, hogy a lejtőn úja be fog érni, így is lett. Valahogy leszenvedtem magam, megálltam, gyalogoltam, előre engedtem pár embert, aztán jött az első frissítőpont. Itt töltöttem magamnak inni, úgy voltam vele, hogy ha kell, ez már így ki fog tartani a verseny végéig. Ez utólag is jó döntésnek bizonyult.

Itt szétvált az L és az M táv, és mivel én csak az L távot ismertem, így egy teljesen új ösvény nyílt meg előttem, amit nem ismertem, szóval izgalmas utazás vette kezdetét. Az órám szerint bőven túl voltunk a szint felén, de nem sokkal. Így akkor most már nem nyugtattam a pulzusom, hanem éppen ellenkezőleg, megpróbáltam fenntartani az intenzitást.

Igyekeztem megkocogni az emelkedőket, ez nagyjából sikerült is. Azt hozzáteszem, hogy a derekam szempontjából ilyenkor sokkal jobban esik megkocogni, mint előre dőlve mászni / gyalogolni, márpedig eléggé féltettem a derekamat ( szerencsére jól bírta).

Dalmát azért itt-ott megpillantottam, ahol kitisztult az út és innentől kezdve kezdett iszonyatosan izgalmas lenni a verseny, nagyon motivált, hogy ilyen jól ment előttem, és közben meg mintha közelednék felé. Nem vagyok az a nagy versengő típus már, itt is inkább a kíváncsiság hajtott. Vajon be tudom érni? És ha igen, akkor el tudok lépni a lejtőn?

Végül fel tudtam érni rá a 16. kilomét környékén, és úgy voltam vele, hogy akkor most kéne egyel magasabb fokozatra kapcsolni és ellépni, elég volt az izgalmakból. Na szóval dióhéjban annyi, hogy nekem az utolsó 8 kilométer volt a hajrázás, mentem, ahogy tudtam, komoly tempónak éreztem az utolsó kilométereket és még így is csak bő egy perccel értem be előbb nála, szóval hihetetlen ügyesen ment ő is.

Hihetetlen izgalmas volt ez a verseny, az időmmel is meg vagyok elégedve (2:16:23), nem tudtam volna egy perccel sem jobbat menni, ez most maxon volt.

Nagyon örülök, hogy versenyezhettem egy jót, bevallom, hulla fáradtan írom ezeket a sorokat, ez most így váratlanuk sokat kivett belőlem, ezért vissza is veszek a héten, „csak egészség legyen és térerő” 😊

Frissítés: a versenye előtt komoly hangsúlyt fektetek a szénhidrát töltésre és a reggelire is, szóval betöltöttem magam rendesen, a verseny alatt pedig két kulacs Tailwinddel mentem, és mivel az utolsó ponton nem álltam mér meg, így az utolsó kilométereken elfogyasztottam a lejárt tartalékzsemlémet vízzel (nem lett bajom tőle). Így összejött 60 g ch / óra.

A cipőválasztásom ezúttal a Salomon Ultra Glide 2-re esett, de csak mert az volt a legtisztább. Egyébként teljesen jó döntésnek bizonyult, végig komfortos volt, nem volt nagy sár sem.

Rég írtam már hosszabb beszámolót, de ez akkora élmény volt, hogy így majdnem 40 évesen még ki tudok préselni magamból egy ilyen lendületes futást, úgy, hogy körülöttem a pályán mind kb fele annyi idős fiatalokkal futottam. Ők a terepfutás jövője, és élmény volt velük tartani a tempót.

Előzmények – tekerd el, ha nem akarod tudni az előző részek tartalmát

Gyors recap az előző hónapokról, hiszen a blogra nem túl gyakran írok mostanában. Szóval lement az OCC, véget ért a szezon, volt még 1-2 verseny, de semmi kiemelkedő nem történt a részemről. Télen sokat gondolkodtam, hogy tervezzem a 2024-es évet. Megpróbáljam-e magam kvalifikálni a CCC-re, vagy adjak még magamnak gondolkodási időt?

Nagyon érdekes, hogy annak ellenére, hogy maga a célversenyem jól sikerült, ugye az UTH-t egész szép időt sikerült menni, majd összejött végre egy sub 90-es félmaraton, a 2023-as évet egyáltalán nem sikerként éltem meg (de kudarcként sem).

Valahogy azt érzem már egy ideje, hogy túl vagyok a csúcson, nagyon szép lépcsőzetes, fokozatos, nem elsietett felfele ívelő futókarrierem volt, többször gondoltam, hogy innen már nincs felfele és most szépen lassan ereszkedem le, de nem úgy, hogy akkor mehetek nyugdíjba, csak fejben át kell értékelnem a dolgokat. Ez meg is történt meg nem is, hiszen ez egy folyamat. Viszont nagyon motivált a múlt hétvégén a Skyrunning magyar csapat a Masters VB-n, alig várom, hogy 40 legyek hátha egyszer én is kijutok egy ilyenre, és végre ne a 30-asokkal keljen versenyeznem. Szóval célok mindig is vannak és lesznek, és szerencsére versenyek nélkül is tökéletesen elvagyok, szóval nem félek a jövőtől. 

Számomra az ultrafutás soha nem a test kizsigereléséről szólt, de azért volt, amikor két végén égettem a gyertyát. Most azonban már sokkal egészség központúbb a gondolkodásom. Így a futás mellett elkezdtem erősíteni is, teljesen más megfontolásból, mint az, hogy növeljem a teljesítményemet. Sőt, pont, hogy azokat az izomcsoportokat szeretném erősíteni, amit a futással nem terhelek.

Itt jegyezném meg, hogy mióta gyúrok (amivel köszi elégedett vagyok és nem kérek tanácsot, de kapok), a funkcionális trénerek Jehova tanúi sorban kopogtatnak az ajtómon, hogy megkérdezzék, „Van egy percem, hogy beszéljünk Jézusról?” Csak aztán a Jézust kicserélik funkcionális edzésre és én meredten bámulok magam elé és visszasírom a klasszikus porszívó meg mindenféle ügynököket, őket legalább le lehetett rázni ha veszel egy késkészletet.  :D 

(Nem vitatom, hogy ez mennyire hasznos és jómagam is edzettem egy időben, így, az zavar, hogy azt feltételezik, hogy tájékozatlanságomban döntöttem a súlyok mellett.)

Az évet tehát valahogy arra szántam, hogy ihletet kapjak és nem kerestem a versenyeket, azonban a versenyek megtaláltak engem és így egész jó kis versenynaptáram lett. Az első 50 kilométeresem márciusban futottam meg Endrúval, ami a Pilis Trail ultra távja. Ez a verseny annyira jól sikerült, hogy két dologra lehetett belőle következtetni: vagy nagyon erős vagyok, vagy pedig csak egy jó napot fogtam ki ami által végig flowban és egész jó tempóban tudtam haladni (spoiler: az utóbbi)

Egyébként magamtól el sem indultam volna a Bércen, de aztán kaptam meghívást a szervezőktől, amiért nagyon hálás vagyok, mert ez motivált az utolsó 2 hónapban.

Na mindegy, a lényeg, hogy a Mátrabércre jól fel tudtam készülni = 90%-ban megcsináltam az edzéstervet, kipihentem magam, patent frissítési tervem volt. Mióta ugyanis beállt mögém a Tailwind, hihetetlen simán megy a frissítés, ami nagy segítség.

Gébbörrel azt szoktuk, hogy rajtnál beül az autóba elmegy a célig és bringával visszateker Galyatetőre, azaz Kékesen az első frissítőpontot magamnak oldom meg a dolgokat. De ne szaladjunk ennyire előre.

A cél a 6:30-on belüli, illetve 6:30-as teljesítési idő, semmi más nem számít (picit örültem is, hogy idén nem kell megvárnom az eredményhirdetést az erős mezőny miatt). Mivel a legjbb időm eddig 6.46 volt, így ez egy bő negyed óra javítás lenne, ami azért merész, de talán nem túl elrugaszkodott gondolat.

Mátrabérc – Rajt

Minden jó volt, elindultunk, én ilyenkor azért állok előre, mert – bár vannak nálam gyorsabbak is  - de nagyon be lehet ragadni az elején és elég sok energiát elvesz, hogyha a single trackken előzgetned kell, ezt meghagyom azoknak, akik engem szeretnének előzgetni.

Az első 10 kilit sosem szeretem a versenyekben, mert bár nem vagyok szégyenlős a saját tempómban haladni, azért zavar a külvilág, a mezőny, akaratlanul befolyásol a haladásban, hisz nem szeretek feltartani másokat és fordítva sem. Tudtam, hogy 10 kili után még van egy 9,5-ös felfele, és ott kétfelé kell koncentrálni: egyrészt nem elfutni, másrészt mégis előbb felérni, mint az eddigiek. Legutóbb 2021 tavaszán, a nem hivatalos Mátrabércen 2:32-es idővel értem fel a Kékes frissítőpontra, ezt idén 2:30-on belül szeretem volna. A pálya amúgy jó volt, elvétve egy-egy kikerülhetetlen sártenger, én persze a második adandó alkalommal bokáig belesüppedtem, amivel a zsírúj S/Lab Ultrámat sikerült megfelelően összekoszolnom. Egyébként a cipőválasztás jónak bizonyult, ahogy a ruházat többi része is.

A verseny ideje alatt mind a 4 évszakban részünk lehetett, szóval trükkösen kellett öltözni, nekem ez meglehetősen jól sikerült. Viszont a Kékesig felfele iszonyat meleg volt, amire nem számítottam, pedig már a rajtban is voltak jelei. Emiatt jobban izzadtam és több folyadékra volt szükségem. De csak 2 kulacsot vittem magammal, ami el is fogyott idő előtt. Ilyenkor belegondoltam, hogy van, aki csak 1 kulaccsal megy itt fel. A frissítés egyéni egyébként, én sosem voltam az az ember, aki egy fél müzli szelettel meg korty vízzel futogat, versenyen meg főleg kellett az energia és ugye edzettséggel az izzadás is hatékonyabb, amihez többet kell inni.

Ilyen tizenvalahány kilométertől feljött rám Nóci, aki persze előre megmagyarázta bizonyítványát, hogy majd milyen szarul fog menni neki, de már akkor írtam neki, hogy ez azért nem teljesen így megy a valóságban, még bármi lehet. És lett is, no wonder, szép volt! :) Azon a pár kilométeren, amikor együtt mentünk és dumálgattunk még egész jól éreztem magam, mert eltereltem a figyelmemet arról, hogy egyáltalán nem érzem az erőt, de egész jól haladtunk. Aztán amikor már csak egy köpésre volt a pont, na ott éreztem, hogy hűvös van és ha most nem dobok be egy gélt, akkor innen már nem fogom visszahozni magam. A ponton érzékeltem, hogy nem vagyok a toppon, de szerencsére ott volt Vajda Anita és segített kulacsot tölteni, így annyira sokat végülis nem időztem, bár nyilván más, mint amikor a frissítőemberem vár a teli kulaccsal és kb meg se kell állnom. Itt egyedül folytattam az utam, nem bánom, egy percig sem éreztem hogy én ma bárki mással versenyezni akarok, minthogy magamra koncentráljak.

Kékestől eddig mindig megjött az a lendület és az a flow, amiért szeretjük ezt a sportot. Mondjuk nehéz is lenne érzésekben versenyezni a 2016-os bércemmel, ami olyan volt kb mintha beekiztem volna ( természetesen ilyen sosem történt csak így képzelem el :D ) Az az érzés, amikor végre elhiszem, hogy ez az én sportom, az Isten is a futásra, sőt a terepfutásra teremtett. De ez most nem jött. Mentem, haladtam, de nem éreztem azt az erőt, amit szoktam. De a 2021-es versenyen is nagyon magasra mentem, pedig ott egy fabatkát sem adtam volna a teljesítésre se.

Érdekes egyébként, hogy így utólag a lábak vittek, csak éppen nem azokkal az érzésekkel, de vittek. A Sombokor a lejtők mumusa eddig sosem fogott ki rajtam. Aki ismer, tudja, hogy engem mindig mindenki lejtőn előz, de az előző két Bérc teljesítésem alkalmával mindig úgy mentem le ezen a meredeken, hogy ha valahol, hát itt törjem ki a nyakam, ezt akkor is megtolom. Idén baromi óvatosan és lassan mentem le, picit porzott a talaj és csúszkáltam minden lépésnél.

Aztán jött a völgy, majd fel Gatyatetőre. Az elején elég meredek, ott gyalogoltam, majd utána nagyon igyekeztem szinte végig megkocogni az emelkedőt és ez ment is, csak éppen nem olyan érzésekkel, mint amilyen egy normál futáson. A szél elezdett iszonyatosan fúni, ami nekem elég nagy gond, mert a fejem minden egyes alkalommal el kezd fájni tőle, majd először eső, fent pedig hó esett.

Szegény Gébbör – gondoltam, ott fagyoskodik az áprilisi hóban egy szál esőkabátban a biciklivel a ponton és még csak oda se érek időben. Holott most utólag visszanézve egész jó időben érkeztem fel. Gatyatetőn a télben gyors kulacs csere, és már mentem is tovább, majd rá 15 percre napsütés, gyönyörű idő. Amúgy az egész út alatt folyamatosan jöttek az emlékek, amik azt hozták elő, hogy mennyire élveztem ezt az utat a másik két alkalommal. A lejtőn is lassúnak éreztem magam ugyanakkor végig tudtam haladni. Sőt, Ágasvárra menet sokkal rosszabbra számítottam. Emlékeimben az egy nagyon hosszú kézzel lábbal mászás, amiken eddig volt, hogy be is görcsöltem, most meg simán végigmentem. Tulajdonképpen ilyen robot üzemmód volt az egész, mentem, csináltam, csak hiányzott az a plusz, amitől szeretjük ezt az egészet.

Mátrakeresztesig is tök jól lecsorogtam, így utólag már érzem, hogy nem ment rosszul, de mielőtt megérkeztem a pontra, azért ott volt egy kis gombóc a torkomban. A ponton gyors kulacs csere és három gerezd narancs, ami iszonyat jól esett. Még lett volna kedvem ecsetelni, hogy jajj de szar nekem, és picit hisztizgetni, de Gébbör monta h kapjam össze magam és menjek tovább. Ezt mondjuk nem kellett kétszer mondani.

Tulajdonképpen minél gyorsabban haladok, annál korábban vége van. A Muzslára tudtam, hogy soha nem fogok felérni, így is lett, gyors fotó, amin direkt nem mosolyogtam, ehhez képest is tök jó képeket készített Gábor. Itt már nézegettem az órámat és igyekeztem szinte minden emelkedőt megkocogni. Még egy embert meg is tudtam előzni. Apropó, szinte végig egyedül haladtam Kékestől, pár előzgetésen kívül, és szuper érzése volt, hogy magamban tudtam szenvedni és ebben senki nem zavart meg a jelenlétével. :D

Közben jött a Muzsla Trail élmezőnye, úgy haladtak el mellettem, mintha állnék, pedig elég büszke voltam magamra, hogy megkocogtam a hegyet. Lefele már nagyon nézegettem az órámat és kiszámoltam, hogy ha nagyon fegyelmezetten haladok és rákapcsolok a lejtőn, meglehet a 6:30-as idő.

Amúgy tök jól haladtam csak már elfogyott minden frissítésem, de még pont úgy, hogy nagy lendülettel be tudtam futni a célba. 6:26:17

Onnantól kezdve, hogy beértem, hirtelen semmi bajom nem lett és úgy éreztem magam, mint egy fesztiválon, tök jó volt mindenkivel találkozni, dumálgatni.

A tanulság pedig az, hogy fel kell készülni a versenye testileg lelkileg, aztán még mindig dobhat bármit a gép, jó ezzel tisztában lenni. De azért persze azt sem várhatom el, hogy csak úgy végig örömfutok egy ilyen időt. Azért aránylag én akkor tudok jó érzésekről beszélni, ha mondjuk egy verseny 2/3-át élvezni tudom, az már akkor aránylag szuper. Itt most legalább háromnegyede szenvedés volt, de így utólag persze megérte.

Jó kis próbatétel volt, ami megmutatta, hogy fejben is erős tudok lenni, ha kell (és persze ha nincs más választásom). Azért remélem, hogy ebből nem lesz rendszer, hiszen mindig azt mondom, hogy azért fussunk, mert szeretünk futni, ez ne legyen kényszer. Nem is ment el a kedvem tőle, csak gyakoroltam egy kis alázatot, ezzel is csak gazdagabb lettem. :)

Azért az durva hogy egy ilyen idővel lettem negyedik, régen meg sokkal gyengébbel második mindkét alkalommal. De ha választhatok, ezerszer jobbnak gondolok egy helyezés nélküli jó időt futni, mint egy gyengébb mezőnyben a dobogón villogni. 

Namaste

Köszönöm a Mienk a Terepnek, hogy immáron harmadik éve támogatott Salomon sportoló lehetek, valamint a Tailwindes srácoknak, hogy beválasztottak a csapatba. Ez a két dolog felbecsülhtetlen segítség nekem abban, hogy nekem tényleg csak a futásra kelljen koncentrálnom. Gébbörkém szegény megfogadta, hogy soha többet nem fog télen frissíteni, de fene se tudta, hogy itt telet is kapunk, köszi Gébbör, ez csapatmunka volt. 

Strava link az analitikus kedvűeknek. 

A gond az, hogy napról napra, óráról órára szépülnek meg az emlékek és már most azt mondom, hogy egyébként óriási élmény ez a Mátrabérc. A rendezés kifogástalan, és a terepfutók krémje mind jelen van ezen az eseményen. Fantasztikus dolog egy ilyen társaságba tartozni. :) 

Előzmények

Ha van egy terepfutónak bakancslistás versenye, akkor szerintem az életben egyszer biztosan lecsekkolná az UTMB-t. Annyi világos, hogy óriási hájp van körülötte. De mi van a felszín alatt?

Már 2016 körül kinéztem magamnak a versenyt, 2017-ben pedig lefutottam az UTH (akkor) 112 kilométeres távját, amivel végre kvalifikálhattam volna magam a verseny egyik távjára. Ekkor még a CCC volt tervben (100 km / 6000 m szint). Viszont – bár ugye elég korrektül végig mentem az UTH-n – azt éreztem, hogy még nem állok készen egy 6000 méter szintes százasra. Majd az ezt követő években egész más felé terelődött az életem, aminek nem sok köze volt a futáshoz (kivizsgálások, műtétek, lombik sorozatok, de ezzel nem untatlak titeket, vissza lehet olvasni a blogon) és vissza is vettem rendesen. Tavaly előtt határoztam el, hogy újra rámegyek a 100 körüli ultrákra és ezzel kvalifikáltam magam az UTMB bármelyik távjára.

De annyira körülményesnek tűnt a kijutás, a szabályok, a verseny, hogy végül „csak” a „rövid” távot, az OCC-t választottam, ami hivatalosan 56 km / 3500 m szint volt (valójában picit rövidebb). Úgy voltam vele, hogy megnézem milyen és ha jó, akkor majd később indulok egy hosszabb távon, nem akartam kockáztatni. (utólag is örülök, hogy így döntöttem).

Az OCC nem a fő versenyem volt idén „csak” szerettem volna jó érzésekkel futni, jól érezni magam. Megvan az nektek, amikor valamit nagyon vártok és szeretnétek, hogy jól süljön el és ezzel pont az ellenkezőjét éritek el és görcsös lesz az egész? Na pont ilyesmi történt velem is, persze ez is – ahogy minden - több összetevős történet.

A nyaram egy hullámvasút volt és pont az utazás előtti napokban elég szarul éreztem magam lelkileg, idegileg (egész nyáron nem voltam 2 napnál hosszabb szabadságon). Iszonyat fesztült voltam, rettegtem a 12 órás utazástól (autóval mentünk), hogy nehogy valamit itthon hagyjak, illetve pont a versenynapra esett a ciklusom első napja, tehát volt miért félnem.

Egy kis kitérő, hogy ez miért fontos: nyáron újra felmerült az endometriózis kiújulásának gyanúja, úgyhogy ki is vizsgáltattam magam, aminek az eredménye adenomiózis (amikor méhnyálkahártya sejtjei beterjednek a méhizomzat közé), ami számomra még ennél is durvább. Nem csoda, hogy még emellett az életmód mellett is rohadt nagy fájdalmaim vannak. Ilyenkor dolgozni sem tudok, nem, hogy versenyezni. Na ezért féltem ettől nagyon és félek minden verseny előtt, ugyanis ez erősen kihat a teljesítményre és az érzésekre. Ebből a szempontól szerintem elég nagy kihívás nőként versenyeket tervezni ( és aztán teljesíteni).

Meglepően jól ment az utunk odafele, aztán a vége előtt félórával a 13 kilométeres alagútra másfél órát kellett várnunk, ami (enyhén szólva) nem segített a hangulatomon.

A szállás Chamonixtól fél órára volt Comblouxban, szép, csendes helyen. Ezt még januárban foglaltam le, mielőtt egyáltalán tudtam volna hogy besorsolnak a versenybe, így sikerült egy nem csillagászati, korrekt szállást foglalni.

Első benyomások

Másnap reggel elmentem egy átmozgató futásra a környéken, ez kedden volt (a verseny pedig csütörtökön 8:15-kor indult). Ettől rögtön jobban lettem, bár hűvös volt, de gyönyörű hegyek közt kocogtam, tehenekkel találkoztam és nem láttam olyan házat, ahova azonnal be ne költöznék.

Ezután végre bementünk Chamonixba, ahol az első gond az volt, hogy (nyilván) nem volt egy szabad parkolóhely sem a városban, így onnan 20 perc sétára tudtunk megállni, ami egyébként jó döntésnek bizonyult, így a többi napon is itt tettük le az autót.

Nagyon vártam, hogy lássam az expót, mert kifejezetten érdekelnek azok a márkák és forradalmi újdonságok, amik a magyar piacon nincsenek jelen. Felfedeztük a várost, lejártuk a lábunkat, és pont az ilyenek miatt nem akartam a CCC-t, hogy ne kelljen felpolcolt lábakkal pihennem, elvégre nekünk most ez a nyaralás.

Szerdán felvettem a rajtszámot, minden simán ment, alig kellett sorban állnom, majd elmentünk a moziba egy beszélgetéssel egybekötött vetítésre „Elevate Earth: Racing for Resilience” címmel. Furán hangzik ez a mozi program, de nagyon megérte. Olyanokkal ment beszélgetés, mint Emelie Forsberg, Dakota Jones, Max Romey illetve Kilian Jornet Foundationt is bemutatták. A futás és környezetvédelem volt a téma, ami nekem szívügyem, élveztem minden percét, szuper izgalmas és emellett szórakoztató volt. Már csak azért is megérte, mert kaptunk 1-1 Nnormal sapit hozzá. :)

Kaja: már a boltban rohadt jó kajákat vehetsz, és nem drágább, mint itthon, viszont minőségibb, amiből, ha van a szálláson egy mikród, akkor jókat falatozhatsz, persze ha beülni / kiülni szeretnél, abból sincs hiány.

A verseny

A verseny Orsières-ból indult csütörtök reggel, ami már Svájc és az út oda alsó hangon 90 perc, így másnap korán keltünk. Az szervezők szerették volna, ha minél kevesebb autós közlekedik egyénileg és minél több futó, illetve segítő indul busszal (érthető okokból), hogy levegyük a terhelést az utakról és csökkentsük a káros kibocsátást. Hozzánk azonban nem jött busz a szállásra, és mivel Gébbör biciklivel közlekedett egy darabon, ez most bonyolult lett volna, ezért autóval mentünk a rajtba.

Rajt előtt fél órával értünk oda, de ez a fél óra két szempillantás alatt telt el. Elsőnek WC-t kerestünk, de nem találtunk, ami miatt én rohadt ideges voltam. Mindenhol csak ember, egy tűt nem lehetett leejteni. Egy ház mögött mentem el pisilni, ahol mások is tiszteletüket tették, elég sok Gyilkos Sorokat néztem ahhoz, hogy ezt kikövetkeztessem a két darab frissen kitolt emberszarból ami a ház mögött bűzölgött :P (bocsi, ha vacsora alatt olvasod, és jóétvágyat :P )

Azt gondoltam, hogy a rajt majd megható lesz meg tökre át fogom érezni a verseny hangulatát, mert hogy sávos rajtoltatás lett volna. Ehelyett bosszankodtam, hogy senki nem oda áll be, ahova a rajtszáma szól én meg nem fértem be a rajtba. Valaki átvágta a kordont és így betolódtunk a kordonok mögé viszonylag elölről indultunk. A pokolba kívántam mindent és rohadtul elegem volt az egészből. Vagy csinálják meg jól, vagy nem kell ennyi embert besorsolni – gondoltam. Na mindegy 55 kilit csak lefutok valahogy aztán soha többet nem jövök erre az eseményre.

Ilyen gondolatokkal rajtoltam el, miközben vitt a tömeg 4:30-asokkal ki a faluból az első emelkedőre. Eddig nagyon hűvös volt, most meg szakadt rólam a víz, mert épp ránk sütött a nap, ahogy másztunk fel a hegyoldalra. A botok viszonylag hamar előkerültek, én pedig tettem a dolgomat nulla motivációval, miközben azt éreztem, hogy a mezőny megy el mellettem. Szerencsére ezt a KAT-on már megéltem egyszer, így nem lepődtem meg és legbelül tudtam, hogy egyszerűen csak az történt, hogy nagyon elöl voltam a rajtban és a gyorsabbak előznek.

Az első pont 7,3 kilométernél van, amibe kb 670 méter szint került, eddig meg kellett innom egy kulacsot (nem esett nehezemre), majd ott 3 kulacsot tankoltam fel, hiszen ezt követően lesz a leghosszabb táv két frissítő között, egészen pontosan 16,5 km ezer szinttel. A kötelező felszerelések és a 3 kulacs olyan szinten nehezített, hogy a szenvedéstörténetem tetőfokára hágott, és elhatároztam, hogy én itt hagyom abba a karrierem, ha ez ilyen. Szeretek futni és nagy mázli, hogy eddig tudtam 1-2 versenyt nyerni, de végre bebizonyíthatom, hogy amúgy egy tök átlagos futó vagyok, és jelenleg nem okoz örömet ez az egész. Márpedig akkor „minek mentem oda”.

Én csak élvezni akartam a versenyt és pont az nem sikerült. Érdekes volt tapasztalni egyébként, hogy ugye a meredek emelkedőn gyalogolva, illetve a technikás, meredek lejtőn előztek sokan, de síkon és enyhe lejtőn én előztem az első felében (itthon ez legtöbbször máshogy szokott alakulni versenyen – kivéve, hogy megelőznek a lejtőn :D).

Amit a legjobban utáltam az a tömeg, hogy egy pillanatra nem tudtam magam lenni, mert vagy valaki lihegett a nyakamba, vagy én lihegtem máséba, de inkább a kettő egyszerre. Amúgy nagyon fancy volt minden futó, menő cuccokban, látszik, hogy külön erre az alkalomra vettek pl cipőt, stb.

Na és most leírom, hogy mi zavar magamban a legjobban, és nem hiszem el, hogy erre nem találtak már ki megoldást, amikor létezik zoknifehúzó készülék is a világon: az orrcsöpögés. Amint elindulok futni, folyamatosan folyik az orrom, de nem úgy, hogy kifújom és élem tovább az életem, hanem ez egy folyamatos, megállíthatatlan valami, mint amikor csöpög a csap. Egész úton szipogok, ami nekem is és a környezetemnek is rohadt idegesítő lehet. Kérem, aki tudja a megoldást, írjon!

Az első 2000-es hegyre felfele menet 33-man előztek meg, de én azt gondolom, a taktikám végül jónak bizonyult, hisz innentől kezdve folyamatosan javítottam a pozíciómon, nem hagytam elfutni az elejét. Figyeltem a pulzusomat, az érzéseimet és tudtam, meddig mehetek el úgy, hogy az később ne üssön vissza. Így a hegyről lefele menet 32 embert vissza is előztem, ami adott egy kis önbizalmat, de tudtam, hogy sok van még hátra, tehát ésszel mentem a lejtőkön is. A 23. kilméteres pont (Trient) a völgyben volt és igen, a hangulat szuper, a staff kedves, beszélnek angolul és megkérdezik, hogy vagy, drukkolnak. Ez akkor nagyon jól esett. Nekem az ottani frissítés Näak teljesen megfelelt, ezt egészítettem ki saját zselével és sóval, hogy meglegyen a kellő mennyiségű energiabevitel a verseny során.

Következett a legmagasabb hegy megmászása a 30-as kilométerhez, a Col de Balme, ahol a megbeszéltek szerint Gébbör várt, méghozá úgy hogy feltekert oda (nem sokan képesek erre egyébként, így azt gondoltam, ha nem tud feljönni nem fogok haragudni rá).

Az emberek egyébként mindenfelé szurkoltak, nem csak pontokon és ami kifejezetten tetszett, hogy a nevemen, hisz a rajtszámon rajta volt (Allez, Sophia!) Eszembe jutott a gondolat, hogy mennyi szeretet- és figyelemhiányos ember van és ez nekik mekkora feltöltődés. Sokszor nem is a futásért mehetnek versenyre, hanem ezért a sok figyelemért és szeretetért, amit kapnak. Najó, kapunk. Mert ez most nekem is nagyon jól esett és mélyen magamba szívtam a verseny atmoszféráját. Valahogy azonban mi versenyzők nem annyira pacsiztunk, nem nagyon beszélgettem senkivel, azt éreztem, hogy mindenki nyomja és versenyzik ezerrel, nem beszélgetni jött, de ez tök oké.

itt lehet látni az első oszlopban, hogy hogy alakultak a helyezéseim

A verseny útvonala több, mint mesébe illő, kár, hogy nem tudtam kigyönyörködni magam, mert egyrészt a lábam elé néztem, másrészt megint végig rohantam az egészet. Szívesen visszajönnék versenyen kívül, mondjuk 3 nap alatt jó lenne lekocogni ezt az egészet, megállni fotózni, vagy csak hosszabban átélni ezeket a pillanatokat. Maga pálya egyébként nem volt annyira technikás, de azért akadt 1-2 olyan rész, ahol nem mertem lenézni, egy kis kőtenger, szóval azért változatos és komolyabb felkészülést igényel már ez a táv is. Persze nyilván a szintidő 14 óra, de nekem edzőként (is) megvan a véleményem arról, hogy mennyire érdemes elmenni egy ilyen versenyre, ha a szintidővel küzdene az ember.

A mászás iszonyat hosszú volt, de én ezen nem lepődtem meg, ez itt nyilván nem a Normafa és ha úgy állsz hozzá, hogy ennek sosem lesz vége, akkor eléggé tudsz örülni, amikor mégis felérsz valahogy. A mászás kezdetén mindenki nagy lendülettel előzött meg, de aztán ez átfordult a második felében, ahogy az érzéseim is. És bár a magasságtól, a hidegtől és az erős széltől nagyon megfájdult a fejem a hegy tetején, azt gondoltam, hogy eljött az én időm. Megvolt a bemelegítés, ideje élvezni a versenyt és megereszteni, ahol lehet.

Fent Gébbör várt (amúgy segíteni sehol nem tudott, az OCC-n nem vehetsz igénybe külső segítőt egyik ponton sem, mindent magadnak kel megoldanod) én meg már odafele előztem vagy 40 embert és nagy megkönnyebbülésemre a lejtő nagyon jól futható volt. Érdekes módon a következő 40-60 percben nagyon sok női versenyzőt láttam magam előtt, akiket meg is tudtam előzni (lejtőn!! – aki engem ismer az tudja, hogy ez nagy szám).

Ahogy futottam le a hegyről kezdett elmúlni a fejfájás, illetve kezdtem visszamelegedni a lefagyott állapotból, a nap sütött és a kedvem is egyre jobb lett. Itt ugye 10 kilométeren keresztül mentünk főleg lefelé, szóval csak gurulgani kellett, amit én roppantul élveztem, és a lábaim sem mentek tropára. Az elmúlt napok esőzései miatt azért volt egy két sáros rész, ahol vissza kellett vennem (ott rögtön el is ment mellettem 2-3 ember). A völgyben gyors töltés (41. km), majd irány az utolsó hegy. Az elejét megkocogtam, aztán persze következett a hosszú mászás bottal, de itt már érezhető volt, hogy körülöttem is fáradnak, mert most először nem voltak előzések, én gyalogoltam dinamikusabban, úgy voltam vele, hogy ami bennem maradt azt most adhatom ki. Bár nem voltak annyira meredek részek, a kövek, gyökerek nem engedték, hogy kocogjak (és természetesen nem is tudtam volna ezt a 700 métert megfutni), de azért próbáltam lendületesen haladni. Az emelkedő vége viszont dózer volt, így (már csak a videó kedvéért is) megkocogtam. Utolsó frissítőpont, kiderült, hogy nincs Näak, de nem baj jöhet a jól bevált kóla víz kombó, ami kitart a célig, ha kell, akkor meg van még nálam zselé is.

Szerettem volna mindent beleadni az utolsó lejtőn, de nagyon köves és gyökeres volt, így egyáltalán nem tudtam jól haladni, sőt, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne essek, ne törjem ki a bokám. Ez azért fontos infó, mert aki a hosszabb távokon indul, annak éjszaka még nehezebb dolga van ezen a lejtőn. Így érzésre nagyon sokára jött el a falu.

A befutó végig vitt a sétáló utcán, iszonyat tömeg fogadott és sok ismerős, óriási ováció és taps (nem feltétlenül nekem, hanem minden befutónak, ez hozzátartozik ehhez az életérzéshez). Imádtam minden pillanatát, majd nagy mosollyal futottam be a célba. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de sokkal kevésbé amortizáltam le magam, mint szoktam. Ez annak is köszönhető, hogy az utóbbi két évben azért voltak hosszabb futásaim is.

Sikerült egy 7:22-es időt abszolválnom, ami szerintem egész jó, a helyezés pedig azt tükrözi, hogy volt mezőny: 272 / 1728 indulóból és 59 / 469 nőből, a kategóriámban pedig 9. lettem, ami nem is hangzik olyan rosszul, de azért nem vagyok elájulva magamtól, illetve mozgatja a fantáziámat, hogy vajon a CCC hogy menne. Hiszen ott már elég idő lenne rá, hogy szétszéledjen a mezőny és én is jobban el tudnék fáradni (sőt, túlságosan is).

Most először vittem a Salomon Glide Max Trailt a versenyre és imádtam. Ha életem végéig ebben a cipőben kellene futnom (mármint ebben a típusban, nem ebben az egy darabban), akkor simán belemennék. 

A frissítés a versenyen jól ment, de még mindig azt érzem, hogy tudtam volna többet frissíteni és lett is volna rá igényem, de mivel a pontok közt sok idő telt el, így nem tudtam / akartam annyi folyadékot magammal vinni, ami a kivitelezéshez szükséges lett volna, de így bőségesen sikerült az energiabevitel.

Szóval egyszerre utáltam és imádtam ezt a versenyt, és fontos a sorrend, mivel a jó érzések maradtak a végére, így gondolkodom rajta, hogy két év múlva ( nem hajt a tatár és szeretnék tisztességesen felkészülni) elindulnék a CCC-n ( ha besorsolnak).

A leghangulatosabb azonban az UTMB verseny estéjén volt, ahol is kimentünk a Saint-Gervais-i pontra, ahol eszméletlen hangulat és tömeg fogadott minket. Teljesen a hatása alá kerültem és testközelről láttam a top futókat elhaladni, majd másnap a célba ugyanezeket a futókat befutni. Na ez volt az igazi UTMB hangulat, amiért talán én is útra kelek egyszer, de ez talán majd egy 5 éves terv lesz, hiszen jelenleg nem tudom elképzelni sem, hogy 170 kiométert megtegyek 10.000 méter szinttel. 

Szuper volt a magyarok egy részével találkozni, bandázni és szurkolni nekik, akár online is. Mindenkire nagyon felnézek, aki teljesítette valamelyik távot. Aki pedig kedvet kapott, annak annyit tudok csak tanácsolni, hogy adjon magának időt a felkészülésre, ez nem feltétlenül megy egyik évről a másikra és nem is baj. A jó dolgokra várni kell.. :)

KAT Speed Trail, Tirol, Ausztria: 24 km / 1600+ m

Mivel nyáron nem jutottam el a szlovéniai versenyre, de mindenképp szerettem volna legalább egyszer magasabb hegyek közt edzeni az OCC előtt, főleg, hogy a botozást élesben gyakoroljam és szokjam a hosszú emelkedőket / lejtőket, így spontán beneveztem erre a versenyre. Eredetileg a maraton távra szerettem volna, de az betelt (utólag is picit sajnálom, hogy nem ott indultam).

A Börzsöny Expressz még mindig a lábaimban volt, de utólag azt gondolom, hogy emögé most nem bújhatok. A rajt előtti napokban még nagyképűen azt gondoltam, hogy akár a top 10-be is beleférhetek. Aztán láttuk, hogy mekkora esőzések voltak és a rajt előtti délutántól egész éjszakán át szakadt az eső. Nem baj, itt biztosan nincs olyan sár, mint itthon (spoiler: de nagyon is!).

A versenyre szuper társasággal mentem, Zaza és Józsi a Salomon csapatból maratoni távon indultak, és mindketten előbb értek be, mint azt jósolták. Ellentétben velem, én szerettem volna egy 3 óra körüli időt menni, de a közelébe se értem, na de kezdjük az elején. (nem magyarázkodás lesz).

Reggel a Race Briefingen mondták, hogy minden zselére, amit magunkkal viszünk, rá kell írni a rajtszámunkat (hogy a szemetelésnél lássák, kié, így próbálják azt megelőzni..) Emiatt a rajtzónába becsekkolásnál már az előző táv rajtjánál is olyan sor volt, hogy csak 2 perccel később rajtolt a táv. Én ilyet még nem láttam. Így annyira ráparáztam, hogy lemaradok, hogy többedmagammal 20 perccel a rajt előtt már zónában voltam, de így viszont nem tudtam bemelegíteni (pont egy ilyen verseny előtt kellett volna még hangsúlyosabban melegíteni egyébként). Ráadásul a taktika itt az volt, hogy gyorsan kezdjek az első pár kilométeren, ahol széles az út, mert utána a single trackben ha beragadok, akkor ott már nehezen lehet mozogni a pozícióból. Jól beálltam a sor elejére (így utólag de kínos :D), az első kilik viszonylag gyorsan is teltek, de azért nyilván ésszel toltam, nem fullkreténbe, hiszen a hegyet és ezt a távot is tisztelni kell!

Kb 3 kilométerrel később megkezdjük a mászást, meredek, bokáig sáros, gyökeres emelkedőn, közben hüledezek, hogy felfele oké, de itt is kell lejönni, azt meg hogy? Botot elő és mehet, amiért jöttem. Bár az eső esik, de a fák alatt kiferjezetten meleg van ( kb 13 fok), így az esőkabátomat nem vettem fel, helyette egy szupervékony karszár megfelelő választásnak bizonyult. 800 méterről indultunk és 2000 fölé megyünk, úgy, hogy szinte végig emelkedőn toljuk.

Azt érzem, hogy gyenge vagyok, illetve nem tudom eldönteni, hogy én vagyok a gyenge, vagy csak mindenki más erősebb nálam? Valószínűleg az utóbbi, hiszen ez egy erős mezőny, a világ minden feléről jönnek ide versenyezi, még az én távomon is, de azért az osztrákok is eleve jók, hiszen hasonló hegyek közt tudnak edzeni nap mint nap. Mindenkit elengedek, aki gyorsabb nálam, de azért én is haladok felfele. Közben azon gondolkodom, hogy milyen élvezetes lehetne ez, ha nem kellene ennyire sietni.

Az emelkedő közepe fele széles dózerút, ahol picit kocogok, ami végre ritmust ad a mozgásomnak, mert a derekam nem szereti a hosszú sétákat. Jól esik a kocogás, de még így is megelőz 1-2 gyalogló ember (mondjuk ehhez nem kell külföldre mennem). Nekem viszont ez esik jobban, és a táv is rövidebb, mint amit megszoktam. Várom, hogy meglegyen az 1000 méter pozitív szint, és a 11 kilométernél lévő frissítőt, mert az egyik kulacsot ott kellene megtöltenem izóval.

Feljebb már brutál szél és hideg, a fenti bányató úgy hullámzik, mint valami viharos tenger és mi haladunk ennél is feljebb.  Ha kéznél lett volna a telefonom, tuti készítettem volna pár videót, de inkább a botomba kapaszkodtam, ami néha úgy beleragadt a sárba, hogy majdnem vitte a kezemet is. Egy részen lánc, ami még izgalmasabbá tette az amúgy is fosatós technikás, sziklás, szakadékos utunkat. Néhol kőtengeren kellett átmennünk, valahogy nem számítottam erre, azt gondoltam, könnyű terep lesz, de hogy miből gondoltam, nem tudom. Mondjuk talán száraz, napsütéses időben "csak" a magasságtól féltem volna. 

Kiálltam, hogy még 20 embert előre engedjek, mert kb ennyi idő volt lefagyott kézzel magamra installálni az esőkabátot, ami utána mega komfortot adott (széldzsekit írtak a kötelezőbe, de áldom az eget, hogy végül ezt hoztam, nagyon kellett). már 12 kilinél tartottunk, és sehol a frissítőpont, csak brutál köd, szél (még egy meleg kesztyűt és csősálat elbírtam volna viselni). Gyanús volt, hogy ezen a ponton tovább haladtam véletlenül, gyors kríziskezelés: vannak maradék zseléim meg vizem, ezzel kihúzom a következő pontig, de a célig nem, úgyhogy figyelni kell.

Nem tudatosodott bennem, hogy mikor értem fel a csúcsra, de ott fent is csúszós, süppedős sár, és itt volt az az élmény, hogy úgy előzött meg a mezőny, mintha állnék, mert lefele nem akartam kockáztatni. Az emberek estek-keltek körülöttem és ez egyáltalán nem zavarta őket, pedig néha azért nekem fájt egy-egy puffanás. Felcsendült a fejemben a Game Over zene, emlékeztek rá? Megkérdeztem magamtól, hogy akkor hogyan tovább? Mármint nem az volt a kérdés, hogy merre kell menni, mert a pályajelölés szuper volt, még ködben is. Hanem hogy miben vagyok jó egyáltalán illetve miért erőltetem ezt? Aszfalton nem vagyok elég gyors magamnak, és most rájöttem, hogy terepen sem igazán. Szerencsére hipergyorsan rendeztem a gondolataimat, megtörve a negatív spirált, hiszen pont azért vagyok itt, mert itt vagyok béna és itt tudok fejlődni, úgyhogy így van ez jól. Utólag a tavaszi saras Pilis Trail is értelmet adott ennek, hiszen nem először kellett dagonyáznom idén. Egyébként azért írom le ezeket, mert szerintem bennetek is időnként felmerül ez a kérdés, és ez oké, mindaddig, amíg nem ezek a negatív,  - teljesen felesleges - gondolatok irányítanak bennünket. Mert mi van, ha valaki nem gyors? Semmi, ettől még ugyanúgy lehet élvezetes egy verseny. 

Nagy nehezen leszenvedtem magam a pontig, és 17-nél megtöltöttem a kulacsom Näak itallal, ami elég érdekes ízélmény volt egyébként, de nagyon fontos volt kipróbálni, mert az OCC-n is ezt fogják adni. Végre egy széles út következett, így valamennyit futni is tudtam. Még 7 kili, ki kell élvezni azt a kis időt, amit futómozgással tudok tölteni, ráadásul lejt, így végre jöhetett egy kis versenytempó, picit végre fokoztam az intenzitást, még azért meg-meg kellett állni, illetve botorkáltam lefele a sáros, gyökeres mocsárban, de a végén annyi erőm maradt, hogy az utolsó 5 kiliben azért tudtam előzgetni folyamatosan és úgy voltam vele, hogy nem akarok úgy beérni a célba, hogy nem fáradtam el, így mindent kiadtam, nyomtam ezerrel.

Ez végül a 17. helyre volt elég, ami érdekes, hogy ez kategória 5. hely, azaz nagyon sok volt a fiatal futó, ami teljesen érthető ezen a távon. Nem vagyok persze elégedett magammal, de tudjátok mit? Ez így tök oké, ettől függetlenül rendben vagyok magammal és hálás vagyok, mindezekért. Nekem ez nem probléma, motivációt lelek benne, miben kell fejlődnöm, mit kell gyakorolnom.  Utólag is azt gondolom, hogy az egyel hosszabb táv jobban passzolt volna hozzám, de az is lehet, hogy csak még jobban kikaptam volna. Ezt már sosem tudjuk meg :D

Az OCC-re pedig tényleg nulla elvárással megyek, jól akarom érezni magam, ezért nem is nagyon félek miatta. Azt hiszem, hogy ahogy haladok a korral és egyre többet tapasztalok, mindig rájövök, hogy nem kell mindig kiemelkedni valamiben, elég, ha csak valaki szimplán elég jó. Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy a mezőny része lehetek és örülök, hogy futhatok, versenyezhetek és tanulhatok és ezt a tudást átadhatom másoknak. :)

Strava Link

Most, hogy egy nap eltelt, már legszívesebben újra visszamennék bejárni a pályát.

Előzmények

2017-ben indultam először ezen a versenyen ezen a távon és 15:05-ös idővel sikerült teljesítenem, ami akkor egy első helyezést, sőt, pályacsúcsot is jelentett. Azt gondoltam, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni és a csúcson kell abbahagyni.

A fejlődésem nem volt lineáris, hisz 2018 és 2021 között szinte teljesen kivontam magam az edzések és a versenyek világából (erről írtam bőven, itt nem fejtem ki), de már 2020-tól (köszi Covid) elkezdtem edzegetni, mert a Home Office adta lehetőségek az életszínvonalam jelentős növekedését vonzották magával. Hogy konkrétumot mondjak: kevesebb stressz, több alvás és regenerálódás, minőségibb (magam által főzött) ebéd, lelki béke.

Lépcsőzetesen haladtam a távokat illetően, egy Szénás körrel kezdtem, majd a Mátrabércen át, a Mozart 80 kilométeres távján keresztül a Vadlán 108 kilométeres pályacsúcsig jutottam, ami akkora önbizalmat adott, hogy eljátszottam az UTH 111 kilométeres újra teljesítés gondolatával. De persze nevezni még nem mertem. Aztán 2022 őszén egyszer csak ír Csanya, hogy az akkori ITRA pontszámommal Elit kategóriában nevezhetek, több se kellett hozzá, neveztem.

Attila, Zsóka, Vivi, (András az előző nap rajtolt)

Innentől megvolt tehát a 2023 tavaszi szezon fő célja, amit természetesen egy jó kis alapozási időszak előzött meg. Kellett is, mert azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam a 2022-es versenyévben, ez volt ugyanis az első olyan évem, amikor újra komolyan edzetem és versenyeztem és amikor is két hosszabb ultrát is teljesítettem (Mozart és Vadlán).

2017 óra sok minden történt, edző lettem, ezen belül pedig az utóbbi időben elég komolyan kezdtem foglalkozni az állóképességi sporttáplálkozással, 11 futót edzek és más futni vágyókat is igyekszem a lehető legjobb tanácsokkal ellátni. Mindezt a 8 órás munkám mellett. Így végül 7 napból 6-ot dolgozom, a maradékban edzem és tanulok, fejlesztem magam, de persze a pihenés és regenerálódás is nagy hangsúlyt kap. A felkészülésem éppen emiatt nagyon tudatos volt, magamnak írom az edzéseket (így tulajdonképpen magamat beleszámítva 12 futónak tervezem az edzését, bár a többieké elsőbbséget élvez).

Az évek során jobbnál jobb versenyzők döntötték meg a pályacsúcsot, a célom tehát a saját időm megdöntése volt, reméltem, hogy az edzésmunka és a sok összegyűlt tapasztalat és szakértelem bizonyosságot nyer. Ugyanakkor tudtam, hogy egy ilyen hosszú versenyen bármi megtörténet.

A felkésülés sikeres volt (persze mindig lehetne jobb is, de én elégedett vagyok), az utolsó napok rápihenése viszont sajnos a megszokottnál rosszabbul sikerült. A versenyt megelőző 1-2 nap konkrétan kínszenvedés volt, beütött a meleg és ez totálisan betett az alvásomnak. Éjszakánként keveset és felületesen aludtam, nappal pedig próbáltam pihenni, de emiatt stresszesebb voltam.

A verseny napján pedig nem jött az a fajta verseny előtti feldobott izgalom, ami pedig szinte mindig velem van. Talán azért, mert helyette azzal foglalkoztam, hogy fáj a gyomrom, vagy pedig mert a rajt éjfélkor volt, ami nekem igazi nehezített pálya, ugyanis korán fekvő és reggeli futó vagyok.

Délután sem aludtam, mert a Visegrád Trailen Vivi és András indult és nagyon izgultam értük, végig követtem az állást az online rendszeren, és legalább addig sem magammal foglalkoztam. :)

„Mindenki függ valamitől. Én a hangulatomtól függök.” – mióta az eszemet tudom, hangulatember vagyok, ugyanazt az esemény teljesen máshogy tudom megélni jó és rosszkedvűen. Sokat kerestem-kutattam ennek az okát és részben megleltem azt, hogy nálam ez nagyrészt hormonális. Erősen a luteális fázisban voltam, magas progeszteronnal, ami se a kedvemnek, se a teljesítményemnek nem kedvez, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a negatív köd. Hiszen készültem és nem vagyok már kezdő, sőt, példát kell mutatnom.

A délután és este halál hangulatban telt, aztán a versenyközpontban ismerősökkel találkozva kicsit kezdtem oldódni, és egyszer csak a rajtvonalba találtam magam.

A verseny

Speaker, zene, indulás. Valamiért a mezőny elejére álltam be, nem nagyképűségből, hanem ott voltak az ismik, és tök jó volt velük 1-2 szót váltani meg röhögni, hogy már megint milyen hülyék vagyunk. Az egyik legfontosabb szabály, amit magamnak lefektettem, hogy az első szakaszban nagyon figyeljek a pulzusra, ne fussam el. Szerencsére az éjszakai picit hűvösebb időnek köszönhetően könnyen tudtam tartani a pulzuskontrollt, egész sok emelkedőt tudtam megfutni és könnyed volt a haladásom. Éreztem, hogy alacsonyabb pulzuson, sokkal jobban haladok, mint a múltkori versenyemen, de ezek csak az első kilométerek és arra is koncentráltam, hogy ne vegyem fel más ritmusát, csakis a sajátomban haladjak. A Petzl Nao RL (amit kaptam a versenyre) szuper volt.

köszi Attila :)

De azért mégsem volt ekkora flow az éjszaka, nagyon sok volt az a 20 kili az első pontig, be kellett osztanom a két kulacsomat és mivel csak egy liter vizet vittem, nem mertem többet enni, pedig tudtam volna. Megkönnyebbülés volt végre beérni Dobogókőre, a hangulat a ponton szuper és mivel egyedül jöttem, az összes önkéntes csak velem foglalkozott, és Maráz Zsuzsi, (aki Szilvit frissítette) is ott volt és segített megtölteni a kulacsom és bíztatott. Itt tudtam meg, hogy első nő vagyok, ami picit meglepett, de nem foglalkoztam vele, a feladatra koncentráltam. Mi Gébbörrel megbeszéltük, hogy csak nappal frissít, az éjszakát megoldom.

A következő pont Pilisszentlélek, 15,5 kilire. Ez már ugyan rövidebb szakasz, de azért soknak tűnt. Valahogy a 2017 emlékeim az éjszakáról annyi, hogy iszonyat fless volt, bulis volt, jól éreztem magam és tök gyorsan eltelt. Persze az én memóriámmal mit is várhatnék, nem volt könnyű szembesülni a valósággal, hogy azért az az 5 óra nem egy szempillantás lesz. A levegő is lehűlt és múltkori tapasztalatai alapján hoztam magammal egy csősálat, ami szuper jó volt, amikor éreztem, hogy a nyakam fázik. Közben pedig visszajött az a gyomorfájdalom, ami egész nap végig kisért. A frissítésem a terv szerint haladt és tudtam, hogy nem azzal van a baj, tudtam frissíteni, inkább azt éreztem, hogy görcsöl az egész gyomor-bél traktus, mintha valami vírust benyeltem volna. Ez pedig egy olyan negatív spirálba pörgetett be mentálisan, hogy az éjszaka további része egy kínkeserves szenvedés volt. Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben diagnosztizálni magam. Ha beteg vagyok, akkor nem fogok tudni végig menni és előbb utóbb be fogok lázasodni (egyszer volt valami vírusos gyomorbajom és közel 2 héten keresztül felkelni alig tudtam, szóval nem voltak szép emlékeim). Ha nem vagyok beteg, akkor miért pont most múlna ez el, amikor egy ilyen ultrán nagyon komoly munkája van az emésztőendszeremnek és sokaknak még egészséges állapotban is megterhelő ez a folyamatos haladás és emésztés kombó. Ugyanakkor tudtam haladni, tehát a testem többi része működött és érdekes módom a gyomrom teljesen be tudta fogadni a frissítésemet, folytattam mindent a terv szerint. Azért természetesen ilyen esetekre volt nálam gyömbér, amibe nagyon bíztam, hiszen köztudottan gyomor erősítő hatású.

Pilisszentlélek is eljött, az előreküldött csomagomban volt a bekeverendő por és közben rájöttem, hogy teljesen kifelejtettem a Pilismaróti pontot, amikor a frissítést csomagoltam. A tervezésnél még bekevertem a poromat, de aztán nem raktam el, azóta is itthon vár a drogoszacskóban. :D Na mondom, k.vajó, pont most, amikor nem a legjobb a gyomrom, elkezdhetek zselézni, mert valamit mégis ennem kell. Szerencsére volt nálam tartalékzselé, pont egy szakasznyi.

A következő szakaszon szinte pontosan ugyanott botladoztam és bicsaklott ki többször a bokám, mint anno 2017-ben. Az egyik lépcsőn egy akkora esést védtem ki, hogy ha az ott nem sikerül, akkor szerintem saját lábon nem jövök le onnan. A lépcsőbe ugyanis beleakadt a kamáslim alja, és majdnem arccal előre estem, sikerült a másik lábammal kivédenem, de akkorát rándult a lábam, hogy a kamásli széjjel nyomta a jobb bokámat, és szerintem (de ez csak sejtem) ott rándulhatott meg a jobb combizmom, ami a verseny végére tropa lett. Itt tényleg halálra rémültem és azon gondolkoztam, hogy ha már most ez van, hogy fogok végig menni?

Pilismarótra tehát eljutottam a bekevert italommal, majd ott a ponton újra taps és bíztató szavak tömkelege fogadott és ettől és az előző órák küzdelmeitől eltört a mécses és picit sírdogáltam, szegény önkéntesek nem értették, hogy első vagyok mi a bajom. Én meg nem tudtam elmondani, de utólag tudom, hogy ott jött ki a feszültség és azok a könnyek lelkileg nagyon megtisztítottak. A ponton ennek ellenére alig töltöttem időt, csak egy kis vizet, mivel a zselék nálam voltak, így mentem is tovább.

Gébbör azt mondta, hogy 6:50-re jön Dömösre és onnantól végig frissít, de sokkal gyorsabbam haladtam, pedig tartottam a pulzust, így fejben elkezdtem tervezni, hogy ha nem ér oda Gébbör, akkor hogyan fogok frissíteni a következő szakaszon, ha most elfogynak a géljeim.

És mindeközben azon kaptam magam, hogy a gyomorfájásom elmúlt és sokkal jobban érzem magam lelkileg is. Hiszen a következő pont már szinte féltáv! Ha eddig így eljutottam, akkor van remény befejezni a versenyt és egy jó időt menni. És a Gébbör nem ér oda, akkor majd megoldom a frissítőpultról az energiabevitelt. Jajj, de szuper érzés volt túljutni egy ekkora mélyponton, mindeközben pedig nagyon sok emelkedőt tudtam megfutni egész könnyedén. Nem mondom, hogy könnyű volt, nagyon vártam már a Dömösi pontot, de lelkileg megkönnyebbülten és derűlátóan haladtam előre.

Egyébként az egyetlen olyan dolog, ami önbizalmat adott, az, hogy a Vadlánon tavaly egy olyat mentem, amire végén is azt mondom hogy szuper lett ( 108 km / 3000 m szint 11:25 alatt). Oké, könnyebb, jól futható pálya volt, meg kevesebb szint de én akkor is büszke voltam (vagyok) magamra, és ennek reményében mertem egyáltalán itt konkrét céllal érkezni.

A dömösi ponton végül ott várt Gébbör, ennél többet ne is kívánhat az ember lánya, átvettem az ujjatlanomat szélsebesen, gyors kulacs csere és kicsattanó hangulatban vágtam neki a Prédinek. Talán ez volt a kedvenc részem, még fotózkodni is megálltam, ugyanis egy srác épp vette elő a telóját, hogy lefényképezze a kilátást, erre én, jaj de jó, csinálsz rólam is egy képet? Strike a Pose (ahogy Madonna mondaná) és másztam is tovább. Ő volt egyébként Agócs Róbert, az utolsó szintidőn belüli Szentlászló Trail finisher.

amikor bejön az élet :)

Ja, amúgy direkt nem akartam magam a verseny a versenyben-nel idegesíteni, így azt hittem itt van a Petzl lámpáért a közdelem, ezért is nyomtam a szakaszt, aztán később kiderült, hogy ezt csak én képzeltem be. Na mindegy, jó buli volt.

Lepencére küldtem, előre csomagot, így Gébbörnek volt ideje picit enni, inni, ezt egyedül lemenedzseltem, vagyis fenét egyedül, a Crew körbe ugrált segített mindenben! Megannyi ismerős, Bogi pl. megtöltötte a kulacsom, és már mentem is tovább.

Pilisszentlászló egy sarkalatos pontja a versenynek. Ide elvileg úgy kéne megérkezni, hogy jól vagy. Én ezt nem mondhattam el magamról, de igazából nem voltam olyan rosszul sem, és a kedvem is kitűnő volt. Valahol ezután kezdtek elromlani a dolgok, ugyanis arra már nem emlékeztem, hogy bár Visegrádra kifejezetten kevés emelkedőt ír, de az a legszopóbb szakasz, tele patakátkelésekkel, ami persze full saras volt, így iszonyatosan belassított. Aki engem ismer tudja, hogy ezeket mindig túlóvatoskodom. Így Visegrádon már mondtam h kezdek kilenni, de Gébbör nem hagyta, hogy sokat totojázzak a ponton, haladtam tovább és még mindig bele-bele tudtam futni az emelkedőkbe, a videóban azt hiszem elég korrektül írtam le, hogy „voltam már jobban is, de nem gáz” :D

Egyébként számomra a legnagyobb tanulság tényleg az, hogy mennyire más jó hangulatban szarul lenni, meg úgy, hogy lelkileg sem vagy jól. Ég és föld, és egy csoda volt, hogy ez nálam átfordult. De aztán újra és újra felismerjük, hogy az ultrafutás pont ara tanít meg minket, hogy amikor azt hiszed nincs tovább, csak tedd az egyi lábad a másik után és ha nem is azonnal, de kijöhetsz még a legnehezebb holtpontból is.

A haladás közben rengeteg Szentlászló Trailessel találkoztam és mindenki kivétel nélkül utat adott, köszönt bíztatott és persze én is vissza. A turisták szintén jófejek voltak, mintha nem is Magyarországon volnék. :)

Hello Szasza!

Na de mielőtt még azt hiszitek, hogy ez ilyen lazán ment, Pap-rétre már olyan szarkészen érkeztem (eleve egy örökkévalóság volt odaérni), hogy csak na. De ott mondtam is, hogy itt már ér szarul lenni és oké nem okénak lenni. Felvettem a botot és tudtam, hogy már „csak” a két tüske vár rám, ráadásul a pályának ezt a szakaszát többször is be is jártam, de teljesen más persze ennyi kilométerrel a lábaimban nekimenni ennek a szakasznak.

Sajnos ekkor már nagyon lassú voltam és bármennyire is próbáltam haladni, csoszogtam. DE még ekkor is futómozgásban tudta haladni és a laposabb emelkedőket is kocogtam, de csak mert nagyon vártam a végét, rendkívül türelmetlen voltam és úgy éreztem, a kocogás ad egy ritmus, a gyaloglás meg olyan, mintha feladtam volna. Na de ezer évvel később csak eljött az első nagy mászás, így utólag tényleg szuper ötlet volt felvenni a botot erre a szakaszra, picit levette a terhet a lábamról, viszont ami nagyon rossz volt, hogy miután felértem a csúcsra a lejtőn még lassabban haladtam, mert ekkor már annyira fájt a jobb combizmom, hogy ne tudtam normálisan hajlítani a lábam. De persze, ha már idáig eljutottam és az első helyen állok (bár ezután a lassulás után ki tudja?), akkor már csak végig megyek valahogy.

Egyébként már a felétől iszonyatosan vágytam egy jó fogmosásra. Nagyon féltem az (egyébként is rossz) fogaimat, és ez az egész napos cukorivás tuti nem tesz jót nekik. Ugyanakkor viszont a frissítésem (saját keverés, saját tervezés, saját recept, hiszen ezzel foglalkozom) kiváló volt, nem találtam hibát benne ha csak azt nem hogy még több szénhidrátot el tudtam volna viselni, de ehhez több folyadékot kellett volna cipelnem, márpedig 1 liternél többet azért nem volt célszerű. Érdekes módon a meleg annyira nem zavart, és agyilag is teljesen képben voltam.

Szóval ott tartottunk, hogy próbáltam levarázsolni magam a meredek single trakcen a hegyről, hogy aztán a következőre felszenvedjem magam, hogy aztán kezdődjön előről az egész lejtmenet. Két South Park epizódnyi idő múlva … ugyanott voltam, kb sehol. A pályabejáráson ez sokkal kevesebbnek tűnt. Na de ez van, ha beérek akkor kifekszem nem érdekel semmi.

Az utolsó mászás közben jött Györgyi Gábor, akinek ugyanazt a lement előadtam, mint anno 2017-ben Oszacki Gézának, nevezetesen a "ez a hosszú nem nekem való, ehhez kevés vagyok" kezdetű nótát. Mondjuk, ha kétszer mondtam, akkor lehet van benne valami. :) Viszont jó volt vele dumálgatni, mondanám, hogy elterelte a figyelmem, de közben szenvedtem mint a kutya, de az jó volt, amikor én kérdeztem arról, hogy ő miket látott, kikkel beszélgetett és amikor mesélt akkor kicsit kijöttem ebből a csőlátásból. 

A Skanzenvolt az egyetlen pont, ahol nagy volt a tömeg, ennek ellenére többen segítettek, én pedig sajnáltattam magam és fájlaltam a combomat, mire kaptam flektor krémet (köszönöm!!), ami persze placebónak szuper volt, de sajnos a sebességemmel nem tudott csodát tenni. Szerintem soha nem voltam olyan lassú síkon mint ekkor. Sokkal lassabb, mint 2017ben, igaz, akkor nem volt semmi komolyabb sérülésem (remélem ez se komoly).

Nagyon sokan szurkoltak és ez írtó jól esett. Direkt bejártam egyébként egyedül a Skanzen – Szentendre szakaszt és már akkor tudtam, hogy ez fájni fog és amikor azt hiszed vége, akkor is még menni kell egyenesen, és az összes híd ugyanolyan és egy örökkévalóság a cél.

Na de amikor megpillantottam a bringás felvezetőt, tudtam, hogy ez meglesz, és szuper érzés volt, hogy töri az utat és mindenki tapsol és én csak mosolygok és boldog vagyok, a célban mondják a nevem és ott a szalag, de jaj, csippantanom kell, így lett, hogy végül 14:30:04-es lett az időm. A célban Vivitől kaptam meg az érmet, végül nem feküdtem volt pad és meg kellett még mutatnom a kötelezőt.

A többi már történem…

Strava link

Frissítés: saját keverésű ch por, sótabletta, víz, (egy szakaszon, ahol kimaradt a ch por, ott 3 db zselé)

Értékelés

Bár pihenni nem sok időm volt, mert a pünkösdhétfő munkával telt, de azért éjszaka, amikor nem tudtam aludni és forgolódtam, sokat gondolkodtam a teljesítményemről. Egyrészt elégedett vagyok az időeredményemmel, másrészt van bennem egy hiányérzet, ugyanis ha nem rosszulok be a végére akkor tudtam volna jobbat menni. Na de a volna semmit nem jelent, szóval a lényeg, hogy pontosan tudom, hogy mit tudtam volna jobban csinálni annak érdekében, hogy picit jobb legyek a végére: több hosszúfutást kellett volna bevállalnom évközben. De – és ez így egy UTH győztestől tudom, hogy furán hangzik – de tök sokszor volt, h pl. hívtak futni és én nem mertem elmenni velük, mert féltem, hogy nem fogom bírni, vagy bemondom az unalmast. Aztán mégis az egyi kedvenc futásom az volt, amikor a szülinapom körül az ARC-cal mentünk egy jó kis Nagykovácsi kört.

Megígértem magamnak, hogy nem csinálok még egy ilyen hülyeséget, hogy elindulok ezen a hosszú távon, de sajnos az agyam már most is folyamatosan szelektálja az emlékeket és egyre szebb a sztori, ezért is akartam gyorsan lejegyezni a horror részét. Szóval azért a biztonság kedvéért picit több hosszúfutást fogok betervezni a következő hónapokra, hátha valamikor nekimegyek egy százasnak.

#nofilter :D

Köszönet

Bár az indulás egyéni és a célszalagot is egyedül tartottam, ez mégis egy csapatmunka. Az a családi háttér, ami mögöttem van ( apukám, anyukám, öcsém, Gébbör, Magdi, Tutyó), szponzoraim ( Salomon, Smartwool, illetve kaptam Petzl lámpát is),  futóim, akik miatt nem hagyhattam el magam, és főként Csanya és a nagybetűs CREW mind-mind az én csapatomat erősítette és így egy nagy csapatként együtt szereztük meg a célszalagot.

Nem tudom, jövőre hova merek benevezni, mert a rövidebbekhez lassú vagyok, a hosszúakhoz gyáva, de az tuti, hogy az önkénteskedést ezúttal nem hagyom ki mert amit kapta, azt ideje visszaadni a futótársadalomnak!

Az elmúlt napok iszonyatos nagy vívódással teltek számomra és úgy érzem, saját magam miatt ki kell írnom magamból az érzéseimet.

Lehetőséget kaptam, hogy kiutazzak a Terepfutó Világbajnokság hosszú ultra távjára, amit idén Ausztriában rendeznek meg, na de hogyan…

Bár már tavaly óta gondolkodtam a kijutás lehetőségén, vártam, hogy kitől és milyen kommunikáció érkezik majd ez ügyben.

Aztán eljutott hozzám egy január 20.-i poszt, ami azóta is az egyetlen kommunikáció, amit találtam a neten (innen ez meg lett osztva az Ultrafutás Facebook csoportban, ahol 99% aszfaltos témák mennek, így én évente egyszer tévedek rá). Már az furcsa érzést keltett bennem, hogy mindössze egy helyen találkoztam információval, ami egy terepfutók részére nem teljesen releváns és csöppet sem látogatott oldal:

Ezután ismét egy várakozós időszak következett, egy hónapot, majd, amikor nem történt semmi, írtam egy érdeklődő emailt:

Erre a következő választ kaptam már rá egy napra:

Na- ez már valami – gondoltam, akkor mégiscsak történnek dolgok a háttérben, vannak jelentkezők, szuper, várok továbbra is. De sajnos nem kaptam választ egyáltalán.

Így aztán - mivel heteken keresztül nem jött felém semmi információ - felépítettem a szezonomat, és megkezdtem a felkészülést más versenyekre. Aki jártas az ultrában, az tudja, hogy egy ilyen versenyre való felkészülés hónapokat igényel, én általában egy-egy célversenyre egy-egy évet is készülök, tehát már februárban is picit későnek éreztem, azt, hogy nem tudjuk legalább a válogatási elveket.

De közben csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy egy világbajnokságot hagyunk veszni, amit a szomszédunkban rendeznek meg, itt már nem is az indulás miatt írtam emailt április 12-én, sokkal inkább kíváncsiságból, hogy nem feledkeztek-e meg az eseményről.

A válasz aztán (a hét elején) meg is jött: le tudok-e igazolni, tudok menni, gyors választ várnak tőlem. Ezt önmagában furcsa, hogy 2 hónapig nem kapok egy emailt sem, majd 1,5 hónappal a verseny előtt azonnal válaszoljak arra a kérdésre, hogy megyek-e.

Végül se válogatási elvek nem voltak, se versenyt nem rendeztek, de még csak azt az infót se kaptuk meg, hogy várjunk, vagy ne várjunk bármire is. Így tulajdonképpen egy „send” gomb megnyomásával lehettem volna magyar válogatott. Biztos, hogy így akarok kijutni?

Elgondolkodtam, hogy így mi alapján jutok ki, illetve, hogy mennyi keresnivalóm van egy ilyen versenyen egy ilyen mezőnyben, úgy, hogy rendesen felkészülni sem tudtam, mert nem kaptam időben választ arra, hogy egyáltalán esélyem van-e kijutni.

86 kilométer 5500 méter szintemelkedéssel számomra (jelen pillanatban) a teljesítésre menne, ehhez másfajta felkészülés szükséges, mint az itthoni, laposabb versenyekre.

Ami jó, hogy a férfi csapat teljes három fővel, nők közül két olyan futó képviseli magát, aki érdemes erre a VB-re és jól helyt fog állni ebben az erős mezőnyben (Tiricz Irén és Paál Emőke). Ami rossz, hogy – mint utólag kiderült – az én érdeklődésemet (és ezért másoltam be az e-mailemet, hogy ti is lássátok mit írtam betűről betűre) konkrétan úgy vették, hogy jövök, anélkül, hogy korábban ezt jelezték volna, vagy bármi válaszra méltattak volna. Ezáltal nem is kerestek (vagy nem találtak) más lányt és az én visszamondásommal nem teljes a női csapat.

Mindig is azt hangsúlyoztam (edzőként és futóként is), hogy maradjunk hitelesek. Ez ott kezdődik, hogy nem mondunk mindenre igent. Tudnunk kell belátni, ha valamihez kevesek vagyunk. Én jelen pillanatban kevés vagyok egy Terepultra Világbajnokságon való jó szerepléshez. Nem vagyok rossz futó, nem szerénykedek, sőt, azt hiszem edzőként és futóként van rálátásom a dolgokra. És talán pont a visszautasításommal hitelesítem azt, hogy amikor valamire igent mondok, azt tényleg úgy látom és gondolom. Ezért van az, hogy az összes szponzorom hivatalosan keresett meg az együttműködésre, soha nem kellett sehova be jópofiznom magam. Sosem a mosolyommal jutottam előre sehol, nem akarok nektek babapiskótát eladni, hogy egy picit keresetre tegyek szert, nem barátkozom senkivel azért, hogy pozíciót szerezzek magamnak.

Így szerettem volna az indulásért is megdolgozni időben, rendre, ahogyan ez a többi országban történt. Ugyanis ott komolyan vették ezt a sportot, és az jutott be a csapatba, aki a válogatót nyerte.

De a legkényelmesebb az, ha kiposztoljuk 1 helyre a felhívást (ahol amúgy kb. kutya se látja) és várjuk, hogy jelentkezzenek, így egy csomó melót nem kell elvégezni. Nem hibáztatok senkit, hiszen se munkával se munka nélkül nem nyereséges egy ilyen pozíció, mint az utrafutó bizottsági bármilyen tagság tehát nincs motiváció arra, hogy valaki felkarolja a terepfutást. Mégis szomorú, hogy ilyen kellemetlenül végződik egy olyan rangos esemény, amit normális esetben esetben csillogó szemekkel várnék.

Szuper lenne, ha a következő években valaki(k) akiknek van egy picit befolyása az Ultrafutó Bizottságnál, picit felkarolnák a terepfutás szakágat is, mert szerintem lehetőségek vannak, csak bele kellene tenni egy pici melót.

A célom nem az volt, hogy bárkit megbántsak, csupán szerettem volna feldolgozni ezt a dilemmát és sokszor már az segít, ha az ember leírja a történteket.

Ez az a verseny (korábban teljesítménytúra), amit mindig az ősz kellős közepén rendeznek meg, amikor már a szezon jelentősebb versenyei véget értek, közel az alapozás időszaka. Hogy ezt miért írom le? Azért, mert hosszú évekkel ezelőtt két egymást követő évben is neveztem a versenyre, de nem jutottam el a rajtig, mert az őszi versenyeken lefárasztottam magam és a testem ilyen-olyan formában (sérülés / betegség) jelezte, hogy ideje visszavenni.

 Végül ezekből tanulva, 2017-ben limitáltam (az amúgysem gyakori) versenyzéseim számát, így sikerült rajzhoz állnom, majd egy jó kis lendületeset futva 9:19:54-el beérnem, ami akkor a második helyre volt elég, viszont végre van egy örökranglista, ami szerint második vagyok ever (Igaz, Irén után bő egy órával), azért így már megszépülnek a küzdős kilométerek.

Ha esetleg kíváncsiak vagytok az 5 évvel ezelőtti beszámolómra, itt találjátok.

Én speciel nagyon örültem, hogy idén újra megrendezésre kerül a verseny, ám mivel túl voltam a szezonom fő eseményén, semmiképp nem szerettem volna egyéniben indulni. Aztán láttam, hogy idén indul váltó kategória, amit először kételkedve fogadtam, mert az a meglátásom, hogy minden verseny színvonala ott kezd zuhanni, hogy először felszabdalják, majd utána olyan méreteket ölt, hogy egy Tescóban vasárnap délelőtt is kevesebb emberrel találkozom, mint a versenyen és már nem is az egyénikről szól, lakossági lesz., Sokszor többet kell agyalni a parkoláson, meg a logisztikán, mint a futáson magán. Viszont erről itt szó sem volt, hiszen nem volt tömeges váltó nevezés, így pedig szerintem a váltók inkább feldobták a hangulatot, de erről beszéljenek az egyéni indulók. 

Amikor a Szolgálati Agarakkal beszélgettünk az indulásról, én is jelentkeztem, hiszen az egyik vágyam az volt, hogy végre terepen versenyezzünk, az már inkább az én felségterületem és biztosan komfortosan érezném magam egy olyan pályán, ahol már jártam és tudtam, ráadásul ez egy haladós, nem technikás útvonalon. Nem is annyira maga a futás része vonzott, hanem hogy végre találkozom a csapattal, hiányzott a társaság hiszen nagyrészt mindig egyedül futok.

A formám a Vadlán óra visszaesett, de nem is akartam most nagyon komolyan venni magam, tudtam, hogy ezen a bő 20 kilométeres szakaszon beleadok mindent és hogy ez mire elég? Majd meglátjuk, mindenesetre rápihentem rendesen, hiszen nem magamért, hanem a csapatért futok.

Picit akkor térjünk rá a szervezésre. A versenykiírást én hiányosnak találtam,  sajnáltam, hogy a távok nincsenek felosztva a váltóknak, hiányzott pl, hogy egy-egy szakaszon mennyi szintemelkedés várja az embert, persze meg lehetett mahinálni úgy a gpx fájlt, hogy ki lehessen nyomozni, de szerintem jobb lett volna, ha ez a kiírásban szerepel. Egyébként a távok mindenhol kevesebbek voltak, mint a hivatalos kiírásban, ami végül is jobb, mintha több lett volna. Nekem nem igazán jön be, amikor az információkat csepegtetik Facebookon, legyen minden fent egy honlapon minél korábban, és aki nem figyel, annak azért jó, ha valamire több alkalommal felhívják a figyelmét.

Viszont a szervezők sem most először rendeznek versenyt, pont pár hónapja voltunk a Dűlőre Futunk versenyen, ahol tök jó emlékeket szereztünk. 

Rajt: mivel nem elsőként futottam az etapomat, rajt előtt 10 perccel érkeztem, így a lényegről nem maradtam le. Nem volt nagy mezőny, így mindenki szépen, kényelmesen tudott haladni, ráadásul mivel idén a teljesítménytúra része nem került megrendezésre, így kényelmesen el lehetett férni.

Az első váltópontra kimentünk szurkolni, aztán haladtunk tovább Dömösre, a Hammeres váltópontra. Volt ott terülj terülj asztalkám zselével és mindenféle Hammeres cuccal. Mivel én nem fogyasztom ezeket a termékeket, szívem szerint kipróbáltam volna ezt azt, de aztán eszembe jutott, hogy nemrég valaki a futófórumon azon panaszkodott, hogy az egyik hasonló versenyen (na vajon melyiken) a váltósok felzabálták az egyéniek elől a frissítőpontok tartalmát, így végül semmit nem vettem el az asztalról. (ezt picit sajnálom :P)

Ezeken a pontokon 30-50 perceket is eltöltöttünk, úgyhogy volt végre időm rendesen felfedezni a környéket, illetve megtalálni a nem hivatalos WC-ket. (Amúgy sajnálatos és nem túl környezetbarát, hogy terepfutó versenyeken nincsenek vécék, nem? Persze nehéz elképzelni, hogy az erdő közepére kiraknak egy toitoit, de a legtöbb pont falvakban volt)

Mondjuk az valóban necces, hogy ekkor még ki sem volt téve semmilyen élő eredménylista, hogy ki hol áll, később pedig amit kiraktak, nem működött, na ez egy nagyon fontos fejlesztendő terület, ha nem a legfontosabb. 

Fent Dobogókőn ahogy odaértünk, már ment is a váltás, így nem sok időt töltöttem el ott, még a pontot sem tudtam megnézni, minden köd fedte és picit azt éreztem, hogy lennék most inkább a takaró alatt otthon. Nagy szükségem volt egy kávéra, ráadásul a következő ponton én jövök.

Kopár Csárda, ahol a kívánságom teljesült, ugyanis ittam bent egy kapucsínót, el tudtam menni kezet mosni is végre. 10 fok körül lehetett, picit szeles, felhős volt az idő. Én 10 fokban már rövidnadrágban futok, amikor levetkőztem mindenki nézett rám, mintha bolond lennék: „Nem fázol?” „De- mondom-  iszonyatosan fázom, itt ácsorogva, de futáshoz nekem ez a tökéletes” Picit magamt is szerettem volna meggyőzni ezzel a kijelentéssel. Viszont A Sashegyi Gepárdok voltak a ponton, és tökjó fejek voltak, odaengedtek minket a bográcshoz melegedni, kaptunk meleg teát is, így nagyon jó hangulatban telt a várakozás, majd elmentem bemelegíteni. Épp, hogy elkezdtem a melegítést, jött Barbi, akit váltottam, nem volt mit tenni, felvenni a versenytempót. Körülbelül 500 méter kellett ahhoz, hogy bemelegedjek és hálát adjak az égnek, hogy nem hagytam magam befolyásolni, maradtam a rövidgatya – vékony hosszúujjú felső kombónál ( a felső ujját is feltűrtem).

A szakaszom első 6 kilométere lankás volt, így tök jó tempót tudtam menni. Életemben először nem az Ultra Glideban versenyeztem, hanem a Pulsar Trail Pro-t hoztam el és nem bántam meg, nagyon jól éreztem magam benne végig, bár mivel nekem nagyon könnyen kibicsaklik a bokám, el tudnám viselni, ha picit szélesebb lenne a talpa, de ízlések és pofonok. A Smartwool zoknimból most a hosszabbat vettem fel, így teljesen védve volt a lábszáram a gyökerekkel, bokrokkal szemben. Terveim szerint első körben egy adag epres ( közben kiderült, hogy málnás :D - a szerk.) Tailwind italport kevertem be magamnak, ezt elkortyolom az első órában (65 g ch / 0,5 l), majd a másodikban az általam alkotott ch port iszom meg, amiben 50 h ch volt, de csak azért, mert pezsgőtablettás dobozba töltöttem bele a port és nem fért bele a 60+ gramm, amennyit eredetileg szántam).

Na és a dráma része: mivel egy kulacsot vittem (minek cipekedjek), ezért a Nagykovácsi ponton kellett újra töltenem. Pont előtte előztem le egy rakat embert, aminek azért örültem, hogy akkor majd nem kell sorban állnom a ponton. Mentem a faluba a szalagok után és nem tudtam, hogy van egy oda – vissza rész, mielőtt tovább haladsz a faluból és éncsak követtem a szalagokat, amik vittek ki a faluból, de gyanús volt, hogy ez így nem lesz jó. Itt nekem nagyon hiányzott egy aszfaltra írt színes krétarajz, hogy először haladj tovább és utána fordulj balra. Rettentő ideges lettem, hogy most akkor én vagyok a hülye, vagy merre kell menni, persze bevártam az összes megelőzött embert, de nem jutott eszembe a pont neve, a pánik kihozta belőlem a hülye p*csát, aki értetlenkedve kérdez mindenkit, hogy merre kell menni, csak éppen azt nem említettem, hogy pontosan mit is keresek. Végül csak eljutottam a pontra, persze jól felidegesítettem magam ezen, majd újabb időt totojáztam el, mert nem akart kijönni a szénhidrátos porom a pezsgőtabis dobozból, ezért nem tudtam csak kb 30-35 grammnyit bekeverni.

Tudom, hogy egyesek egy harmatcseppel futnak maratont, de engedjétek meg, hogy határozottan kijelentsem: ez nem túl okos és nem követendő példa!

Természetesen mindig van nálam tartalék zselé, úgyhogy gond egy szál se. Mivel vagy 5 percet hagytam a versenyben Nagykovácsiban, nagyon bele akartam húzni. Ugyanis meglepően jól haladtam eddig, még a meredekebb emelkedőket is simán megkocogtam. Ez az utóbbi heteimhez képest fenomenális teljesítmény volt, higyjétek el.

A szakaszom második felében azért voltak olyan részek, ahol a kövek és az azokat takaró levelek néha óvatosságra intettek, volt, ahol gyaloglásba kellett váltanom, szerencsére csak rövid időre.

Amikor egyéniben futottam a versenyt, ez a 21 kilométeres szakasz volt számomra a legszenvedősebb, most pedig iszonyatosan élveztem a suhanást, hogy végre halad a szekér, hogy pusholom magam, de mégsem görcsösen, pedig nekem ez a 2 óra intenzív futás általában a halálom, de most nagyon jó élményt szereztem. Nagy mosollyal értem be a pontra, és adtam át a stafétát az utolsó futónknak. Kisbuszba be, irány a cél.

A szakaszom 23 kili helyett 21 lett 750 m szinttel, amit sikerült 5:30-as átlagban megoldanom a Nagykovácsi szédelgéssel együtt, ami szerintem teljesen korrekt. 

Strava link

A célban a tornateremben még nagyon kevesen voltunk, pár gyorslábú féltávos (hiszen idén féltávon is lehetett indulni) és a mi férfi csapatunk várt, szóval kényelmesen el lehetett terpeszkedni mindenkinek. 

Néztem, de nem láttam hol a kaja, pedig én már csak a hamburgerre tudtam gondolni. Vicces volt egyébként, hogy nem volt feliratozva, hogy ez a férfi, ez a női öltöző, így mondjuk én átöltöztem egy random öltözőben, de 3 óra múlva, amikor már sok az ember ezt vajon, hogy oldották meg, hogy ne nyissanak rá egymásra az emberek? :D

Hálát adok egyébként az égnek, hogy (mivel mindenki sietett haza, van, aki vidékről jött a csapatunkból) nem kellett megvárni a második és harmadik helyezett lánycsapatot az eredményhirdetéssel. Az egyénik egyébként tök jó Rossmann Utalványt kaptak, ami szerintem állat, váltóknak nem jár, de ez így is van rendjén, kapjanak csak az egyénik. Kaptunk egy Meru Hot melegítőkrémet, érmet és oklevelet.

Azt viszont a verseny napján tudtuk meg, hogy a váltóknak nincs ingyen befutó kaja. Ekkor egy világ omlott össze bennem…. majdnem, de végül kaptunk, de még milyet!! :)

És itt jön az, hogy mivel életem egyik legfinomabb hamburgerét fogyasztottam el külön erre szánt étkező helyiségben, minden rossz, amit eddig leírtam megenyhült bennem. Mert soha életemben még ilyen célkajában nem részesültem, még a legprofibb versenyeken sem.

Persze mi a fontos, az időmérés, korrekt versenykiírás, vagy a kaja. A versenyzés szempontjából az előbbi, de ezeken lehet ( és kell is) jövőre javítani. Számomra a konklúzió, hogy voltak jó dolgok, és kevésbé jók, így nem lehet a versenyt egyértelműen beskatulyázni. Tudom, hogy mindenki szeret mindent lebutítani, de a világ sokszor nem így működik. 

Azért egyvalamit szeretnék megjegyezni: a pontokon lévő segítőknek óriási riszpekt, hogy ebben a taknyos, hideg időben éjszakáig ácsorogtak és segítették a futókat, én ezt biztos nem tudnám csinálni! :) A fotósok jók voltak, végre készült rólam jó kép futás közben. 

Én összességében nagyon örülök, hogy eljöttem és jövőre sem hagynám ki ezt a versenyt. Szerintem ha ezen az 1-2 dolgon javítanak a szervezők, akkor igenis lehet ebből még bármi! 

Te is ott voltál? Írd meg az élményeidet kommenben! :)