Valahol olvastam, hogy aki B-tervet készít, az elvágja magát attól a lehetőségtől, hogy sikerüljön az eredeti terve. Ez egy szép lelkesidő írás volt, de egyáltalán nem értek vele egyet. A mai világban nem lehet egyvalamire feltenni mindenedet. Mert ha nem sikerül, belebetegedsz, de minimum egy szomorú hitét vesztett ember leszel. Olyan, amilyen én voltam az elmúlt hetekben – hónapokban egy-egy kudarc után.

Mindent feltettem arra, hogy gyerekem legyen, hogy család legyünk, de csak nem sikerült. A dolgok pedig egyre csak nehezebben mentek. Hogy a jó elnyeri a jutalmát a végén? Kérdés, hogy mi a vége? Mert ha akkor nyerném el a jutalmamat, amikor már idegroncs vagyok, magányosan, két válással a hátam mögött, akkor köszi, ilyen áron nem kérem. Egyébként ez itt nem egy mese, hanem a valóság: soha nem biztos, hogy megkapod azt, amit akarsz, azért, mert te jó vagy, vagy mert hiszel benne.

Azt a részét értem, hogy ha valamit akarok, akkor nagyon akarom, ettől függetlenül mindig volt terv arra, hogy mi lesz a következő lépés, ha nem sikerül, mert realista ember vagyok, és nem hiszek a pozitív bullshitben. (persze egy idő után elfogynak a következő lépések) A tervezésben, kivitelezésben, munkában, ügyességben hiszek. Abban, hogy valami azért lesz jó, mert megalkottuk és nem attól, hogy hiszünk benne. Ha a sors valamit nem akar (és ide mindenki behelyettesítheti a maga istenét), akkor márpedig az nem úgy lesz.

Ha a sors velem így trollkodik, akkor nem fogom megtenni azt a szívességet, hogy tovább szenvedek, megvonom magamtól az összes örömöt (futás, versenyek, kimozdulások) a semmiért.

De nyugodt vagyok, mert megpróbáltam, mert mindent megtettem amit tudtam, mert elmentem a falig ( ezt egyébként orvos mondta). És nyugodt maradok, mert azokkal a lehetőségekkel, amiket megkaphatok (még 4 TB alapú lombik), azokkal élni fogok és igyekszem a legjobbat kihozni magamból ezek alatt.

Nem adom fel (nem adjuk fel). Csak egyszerűen nem hagyom, hogy elbaszódjon az életem a nagy igyekvésben, mert az évek közben telnek, és nem akarok tovább túlélő üzemmódban élni a harmincas éveim elejét. Mindezt úgy, hogy elviekben nekünk lombik meg mindenféle eljárás nélkül kellene összejönni a dolgoknak. Ráérek még a kakis pelenkák miatt sírni, mikor azt csinálhatok, amit szeretnék, gyakorlatilag akkor, amikor szeretném ( bár sajnos dolgoznom továbbra is kell XD ). Ezek már gyerekkel úgysem fognak menni.

Úgyhogy nyáron kipihenjünk a megpróbáltatásokat és én azt fogom csinálni amit akarok. Nem, nem fogok ultrázni, mert ennyi idő alatt nem tudok felkészülni rá, de szépen lassan visszavezetem az érdemi edzéseket az életembe.

Bevezetek heti egy résztávot, mert az elmúlt években nem sokszor mentem a 160-as pulzus közelébe se. Jó lenne már 1 óra fölött is futni, nem is emlékszem mikor vittem magammal utoljára enni, vagy futómellényt, mikor tudtam egy hosszút egyedül a természetben futni gondtalanul.

Szeretnék biciklizni is és körbe tekerni a Balatont Gébbörrel, mert már az összes ismerősöm megcsinálta és mindenki teljesen odavolt, kedvet kaptam én is. :)

Semmiképp nem fogok kreténkedni, már csak magam miatt sem, az elmúlt időszakban több oldalról ástam bele magam a női test (és lélek) kontra sport témájába és azért valljuk be, nem nehéz dolgokat elrontani, erről egyébként már egy rendszeres rovatom van a Runners Word magazinban.

Tervben van verseny is, erről viszont a következő bejegyzésemben fogok írni, ami már sokkal futás specifikusabb lesz. ;)