Imádom ezt a versenyt, a vasárnap reggel 7-es rajtot, az embertpróbáló emelkedőket, lejtőket, a tájat, imádom a Diósárok utat, a Normafát, az utána következő dzsungelt és az azután következő űberbrutál utcácskákat. Imádom követni a nyilakat, és azt is, hogy 25 után valahogy mégjobban ki tudom fejezni magam a különböző káromkodásokkal. 

Idén az elsők között neveztem, annyira elfelejtettem, hogy mennyire brutál ez a verseny (42 kili 1700 m szint), hogy nem is izgultam, egészen a verseny előtti napig, ahol kezdtem felfogni, hogy mi vár rám másnap. De ez kellett is, arra motívált, hogy hozzam ki magamból amit tudok. 

Tavalyi beszámolóm itt

Mivel az időjárásjelentés esőt írt aznapra, rögtön le is mondtam nemhogy a női pályacsúcs megdöntéséről, de még a 4:30-on belüli időről is. Hiszen itt tud olyan dagonya lenni, hogy még a kezemmel is kapaszkodnom kell egy egy ágban és örülök ha egyáltalán hangyalépésben lejövök a lejtőn.

optimistán a rajtban

Ezért aztán kicsit változtattam a taktikámon. egyrészt most először otthonhagytam a pulzuspántomat, csak a GPS-t vittem az órával, mert még a végén a látottaktól kapok szívrohamot. A rajtnál szemerkélt az eső, ezért én a legvékonyabb nyári felsőmben és sortban indultam, minél kevésbé akadályozzon az, hogy a ruhám teleszívja magát vízzel. Kivételesen kompressziós szárban indultam, de ennek az volt a célja, hogy védjem a lábszáramat a dzsungelben a karcolások ellen. Vittem egy kulacsot a mellényemben (benne basica sport ital) meg 4-5 gélt. 

Reggelire kávé, műzliszelet, rajtg előtti percekben egy Kubu shot. Rajt nál előről indultam és ezt jól is tettem, bátran elmentem az első felével, úgy voltam vele, hogy most egy kicsit nembaj ha felveszek valami jó tempót, mert a terep részén és a lejtőkön majd szokás szerint úgy is mindenki leelőz majd, mert ezeket én nedves talajon inkább túlóvatoskodom. (Féltem a derekamat, és ilyenkor félek, hogy egy rosz esés és komolyabb baja lesz)

Nem mondhatom hogy elfutottam, egyszerűen egy olyan zsigerből jövő, ösztönös, belülről fakadó tempó futás volt ez, amire azt mondják, hogy transz állapot. (sajnos ezt képpel nem tudom alátámasztani, - egyelőre) Én ezen a versenyen ismét átéltem ezt az állapotot, nem azért siettem, met jönnek utánam, vagy mennek előttem, hanem mert .... nemtudom, mert bennem volt egy olyan érzés, hogy ez menni fog így végig. És igazából ment is. Persze ehhez az emelkedőket meg kellett gyalogolnom. Sajnos sokszor a lejtőkön is be kellett fékeznem, mert nagyon csúszott az aszfalt azzal a frissen esett vizes rétegével és most nem tudtam úgy legurulni a lejtőkön mint tavaly.

Ezen a versenyen most nem mások szavait hallottam a fejemben, hanem csakis a saját megérzéseim és gondolataim alapján cselekedtem. Megettem közben vagy 6 gélt, egy kevés sós sütit, 3 deci kólát, egy magnézium ampullát és sok sok isót. Nem éheztem el és nem is szarakodott a gyomrom. Minden ponton töltöttek a kulacsomba az az éppen ott lévő isobol, és mivel mindenhol más izű volt, a végére tényleg egy undoritó löttyé keveredett, de még ezt is örömmel kortyoltam az utolsó kilométereken.

Ismét perfekt pályajelőlést és frissítést kaptunk, de ez mára már a V3 védjegye: brutál pálya, tökéletes szervezés és kivitelezés, jó társaság.

...and it feels so good...

Magát a versenyt csak összességében tudom jellemezni. Met az egész egy nagy álom volt és valami dereng, hogy fájt és káromkodtam, de még így is élveztem és hálás vagyok a sorsnak, hogy a derekammal képes vagyok teljes futóéletet élni. Ennél szebb szenvedést nem is kérhetek. :D  A derekam egyébként fájt, de csak az izom, mert nagyon kellett tartania magát a sok emelkedőn. Az izmaim is jól bedurrantak, a vádlimat és a térdhajlatomat is eléggé éreztem. 

33-tól jött egy megborulós időszak, de ez egy belső harc volt, kívülről szerintem senkinek nem tűnt fel, hogy fáradok.

A szüleimből mostmár lassan kimondhatom, hogy profi szorkoló és frissítők lettek, tudták mikor hol kell lenniuk, mit ne mondjanak, mit hova vigyenek. Ezért őket dícséretben részesítem :D

 Tonképpen számítottam rá, hogy 4:30 felett érek be akár jóval szarabb idővel, de ahogy áthaladtam a 25 kilin, matematikailag lehetséges lett volna valami jó idő, de ha tudtam volna, hogy ennyi esélyem lehet a pályacsúcshoz közel kerülni, talám fél percet le tudtam volna faragni a frissítőn, meg talán még jobban meg tudtam volna nyomni, de ..... Nem számítottam erre, ezért A célban tudatosult hogy a tavalyi 4:28:04 után idén 4:28:39-el értem célba. tulajdonképpen rájöttem, hogy azt, amit a pálya nehézsége elvett tőlem, azt a kellemes hőmérséklet visszaadta és talán ezért mentem majdnem annyit mint tavaly. 

Kicsit az eredményekről: A valaha legjobb női eredményt, ami 4:26:06, Wermescher ildikó érte el 2010ben, és én azon vagyok, hogy ezt valamikor meg tudjam dönteni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy azóta Ildikó is és baromi sok, nálam százszor jobb futónő ezt könnyen meg tudja dönteni, de nem döntötte meg. Ez az én kis vágyam, tavaly óta, amit most elteszek egy időre és jövőre újra előveszem. :)

A férfi mezőnyben idén Szabó Áron (akinek sikerült last minute nevezni) nyert 3:35:43-al, ez azért megmutatja azt, hogy mennyire nem is vagyok nagy szám az én kis 4,5 órácskámmal. :)

íme az idei teljesítők finisherpólóban

 Most, hogy itt ülök izomlázasan a gép előtt, csak az jut eszembe, hogy igen, pont ez hiányzott most az életemből. Visszatért az összes életkedvem, a hitem magamban és abban, hogy talán azért mert 30 éves leszek, nem kell elásnom magam a legközelebbi fa tövébe, hanem még csomó minden vár rám. Én most újra hiszek ebben. aztán majd újra nem fogok hinni, aztán megint és így tovább, mert ez nálam már csak így megy és ez pont olyan mint a terep, jön egy kurvanagy emlkedő a hegyre aztán legurulunk a völgybe, kicsi sík és megint fel. Így szép az élet, de csak addig amíg te irányítod a sajátodat! ;)

itt épp nem iszom bort

Ja és íme a Strava link KLIKK