Kezdjük talán az előzményekkel. A verseny hetén beteg voltam, de nem voltam lázas. Ezért aztán nem mondtam le a versenyt, hiszen volt már ilyen a Vár a Hármas előtt, és mégis milyen jó vége lett. 

Szerdán kerültem orvoshoz, aki hajthatatlan volt és anibiotikumot írt fel, mert annyira gennyes a torkom, hogy ezt muszáj. Ez az én lelki világomat nem rengette meg, de mindenkinek van minimum egy olyan rokona, aki sokkal okosabb, mint bármilyen orvos, és ha anibiotikum, akkor "Úristen", meg lengyengülök, meg fosni fogok, meg ne fussak...

Az orvos azt mondta, hogy nem javasolja a vasárnapi versenyt, de ha ő a helyembe lenne, biztos elindulna. Mondta, hogy arra ne számítsak , hogy világcsúcsot futok, de ez a gyógyszer nem okoz olyan mellékhatásokat, ami (csakis ha jól érzemm magam addigra) kizárna egy várva várt versenyt.

Nekem ez az 52 kilométeres "csak" 1200m szintes terepultra (végre leírhatom, hogy ilyet tejsesítettem jessz \o/ ) egy mérföldkő volt az Ultrabalatonhoz vezető út felé. Ez volt az a verseny, ami nagyban befolyásolja azt, hogy el merjek e indulni. Ha ezt abszolválom, és nem sérülök le illetve nem rogyok nagyon meg, akkor teljes gőzerővel (de továbbra is óvatosan) készülök a május 30-i rajtra egyéniben.

Teltek a napok, én pihentem, megittam vagy száz liter mézes- gyömbéres hársfateát és szombaton éreztem azt, hogy jobban vagyok. (csütörtökön voltama legszarabbul, fel sem keltem az ágyból). Úgyhogy bepakoltam, majd elmentunk szénhidrát feltölteni, bár ez inkább szénhidrát- zsír feltölltés volt egy nagy burritoval, meg némi fagyival. 

Persze az óraátállítás miatt duplán bebiztosítottam magam ébresztő szempontjáből, majd reggel egy nagy kávéval, egy immodiummal és 5 széntabival indítottam, bizti ami bizti :D, hiszen nekem még hétfőig tart az antibiotikum kúrám.

Azt éreztem, hogy kipihent vagyok (hétfőn futottam egy 10 kilit, de már akkor rosszul voltam, azóta semmit), jól vagyok és kellőképen rá vagyok hangolódva a versenyre. Megmondom őszintén, azt gondoltam, hogy jól fog menni. A női mezőnyt megnéztem, a neveket nem ismertem, ez egyébként nekem jó is. Szetetek kívülálló lenni, elvagyok a kis világomban, ugyanakkor már volt egy pár ismerős, szóval nem is éreztem egyedül magam a rajt előtti percekben, mindenki szuper kedves volt, és ez nagyon jól esett. 

Ilyenkor annyira örülök, hogy egy ilyen sportot űzök, valahogy olyan emberi ez a környezet, közös a természet szeretete és tisztelete. Mégis a legjobb mindig az, ahogyan a frissítő pontokon bánnak velem (meg kb mindenkivel), mintha kiskirály lennék, a nevemen szólítanak, töltik a kulacsomat, adják a kólát és bíztatnak. esküszöm, ha ez  nem lenne, mindenki sokkal (vagy nem sokkal, de) szarabb időt futna. :)

Na szóval odafe a kocsiban jó hangulat, felkészülés a rajtra, egészséges para és rajt. Vitt a tömeg, de most nem hagytam a pulzusomat sem már az elején a maximumba menni, az első emelkedő majd úgyis tesz róla. Tett is. Elkezdtem max pulzusom nűködni, ami szerintem nem max pulzus volt (mármint tartomány elvileg, de márcsask ezért is újra akarom mérni ezeket, mert szerintem valami nem stimmel itt). 

A hosszú utazás kezdetét vette és én folyamatosan gyűjtöttem a tapasztalatokat, fogadtam be az ingereket, majd ezeket valamilyen formában tudatosítottam. Rájöttem olyan dolgokra, hogy engem mi visz, mi húz le mentálisan egy ilyen versenyen. 

Lassan tudatosult számomra a taktikám, már ha lehet ilyet írni, bár ez elég nagyképűség, hiszen nem nyerni mentem, vagyis de. Magammal versenyeztem. Ki bírja tovább, a lábam vagy a szívem. Nade kanyarodjunk vissza a tényekhez.

Az első 15 kili nem volt annyira jó. Zavart a sok ember körülöttem, akaratlanul is úgy éreztem, hogy befolyásolják az én ritmusomat, szerintem ez fordítva is így lehetett. De őszinte leszek. engem csak a csajok zavarnak. Valahogy sosem voltak lány barátnőim, mindig a fiúkkal lógtam, velük szerettem futni is, és tulajdonképpen mindent. A futásnál is akkor érzem jól magam, ha az ellenkező nemmel vagyok körülvéve. Ekkor érzem magam erősnek. Hogy milyen vagány vagyok, hogy köztük tudok futni. Az sem baj, ha előznek, hiszen ők erősebbek nálam. Minek előz meg valaki, hogy aztán egy méterre előttem fusson, meg ilyen kérdések cikáztak bennem úgy a tizedi kilinél, ez arra pont jó volt, hogy elegem legyen és elhajtsak. 

Persze azért elgondolkodtam azon, hogy ezt 52 kilin keresztül nem tudom majd csinálni, de kellett egy kis egyedüllét. 

De aztán a 20. és 30 kilométer között, amikor elváltak a maratonisták útjai a mienktől, kisütött a nap, előttem és utánam senki nem volt látótávolságon belül rám talált az a flow, ami miatt megérte. Ami miatt megéri ezt csinálni, amiről szól ez az egész verseny, végre a saját ritmusomban, egybeolvadva a természettel, mint a kedvenc interjúmban. Najó, annyira nem határtalanul éltem meg a futást, mert ahhoz még kevés vagyok, de határozottan ráéreztem az ízére.

Szóval ilyen mesebeli harmóniában értem a 30. kilométerig, ahol még fütyültem is, de csak mert kb 2 hete tanultam meg fütyülni viszonylag vállalhatóan, és rákezdtem polyénból, úgysem hall senki. A frissítőpont után azonban beért egy narancssárga felsős futó, aki után még vagy másfél ótán át mentem, persze jól leszakadtam. Nem tudtam, hogy lassulok, vagy ő gyors. Szerintem lassultam, a pulzusom sem volt már olyan magas, viszont egy olyan helyen kezdett el fájni, ahol azelőtt még soha. A jobb térdemnél kívül. Szóval nem a térdem, hanem a külsö rész a lábamon. És nem múlt el. Lefele jobban fájt. Azért nagyon nem lepődtem meg, mert vannak benne olyan asszimetriák, amikilyenkor kijöhetnek. Így teltek a percek, az órák, és tudtam, hogy most jött el az az idő, hogy fel kell vennem a harcot saját magammal. 

Annyira fáj, hogy elviselhetetlen? NEM Vajon ebből lesz valami sérülés? Szerintem nem. Meg az is eszembe jutott, hogy ha feladom, akkor végülis lenne rá magyarázat. Mert akkor mondhatom, hogy jajj de nagyon fáj, és akkor nem kéne tovább szopnom ezen az amúgy épp baromira köves faágas úton, amin nemsokára a bokám is kibicsaklik.

De végül adtam magamnak két pofont lélekben és ettem egy gélt, hogy az agyamba jusson egy kis cukor a józan gondolkodáshoz. Ilyenkor jó, hogy nincs kinek hisztizni.

Hiszen én ezért is ultrázok, hogy szenvedjek és magammal birkózzak meg, mert ezáltal leszek kemény gyerek, jót futni mindenki tud, de aki még a rosz miatt sem adja fel, na az már valami. Hát akkor hajrá hajrá, kezdődik a buli. Itt aztán nincs senki, akinek nyávoghatok, kőkeményen küzdenem kell a saját hülyeségeimmel. De vagyok annyira hiú, hogy, hogy eszem ágában sem volt kiálni. Feladni nem vagány. Csak úgy feladni meg a legégőbb, legkiábrándítóbb dolog a világon.

Azért tényleg 30-45ig a túlélésre játszottam. Egyedül a frissitőpontokon tért vissza belém az élet. Köszi kokakóla és olajbogyó. De főleg a segítőknek köszi és mindenkinek aki bíztatott.

Bár sokkal jobban feküdt nekem ez a hosszabb táv és kicsit visszafogottabb tempó, mégis akkor azt gondoltam, hogy basszus de nehéz ez a verseny, az eddigi legnehezebb. Hirtelen úgy tűnt, mintha mos telőször kerültem volna mééyvzbe, eddig csak a gyerekmedencében pancsoltam. Na elég, én neveztem be, csináljam. Csak jussak el az utcso pontig, onnan már csak 5 kili. 

Strava Link

Az órám kevesebbet mutatott, így felüdülés volt rájönni, hogy 5 kili helyett csak kettőre van a Hallgató-völgyben lévő pont, ami után csak be kell futni. Hallottam, hogy én vagyok az első, de azt is, hogy egyre jobban jön föl rám a második,  úgyhogy belehúztam, és olyan gyorsan futottam a célba (a lejtőknek köszönhetően), amilyet nemtudtam, hogy negyven valahány után még produkálni lehet. 

Fájt a vége, és milyen jó volt beérni. Jajj de jó volt túl lenni rajta, olyan jól esett lefeküdni a padokra. Csak magamba lenni és örülni. A kor előrehaladtával amúgy egyre jobban szeretek és tudok egyedül lennil. Imádok egyedül futni, egyedül is tudok örülni, és mivel a telefonom eléggé lemerült, nem nagyon tudtam felhívni a barátomat vagy a családomat, úgyhogy csak feküdtem és hagytam, hogy elringasson a boldogság, elégedettség érzése.A megmozdulás persze fájt, a derekam kicsit beállt, a térdemet is éreztem, nade most már nincs más dolgom, mint kipihenni a fáradalmakat. Imádom ezt a részt. :)

De furcsa, mert máshogy képzeltem el. Mindig is vagánykodni akartam, meg nyerni, hogy majd mekkora arc leszek. Ehhez képest olyan zavarba tudok jönni ilyenkor, nem is tudok mit mondani, beszélni sem tudok róla, fel kell ezt is dolgozni. Ezért szeretek beszámolót írni, mert akkor össze tudom szedni a gondolataimat és megindokolni az első helyet. :)

Na lényeg ami lényeg, nagy baj nem lett a jobb lábammal, most kipihenem a terhelést, kicsit sántikáltam este a kutyasétáltatásnál, de kb annyira vagyok készen, mint a Budai Trail után. A mostaninál az átlagpulzusom is "csak" 165 lett, szerintem az nem is annyira veszélyes.

Szóval minden jó ha a vége jó. De ez még nem a vége. Ezennel megkezdem a bringáskísérő keresést az Ultrabalatonra. Ha valaki kedvet érez, írjon. :)

Most nagy pihi, áprilisban még hajtás, de inkább hosszúkat szeretnék futni, törzset erősíteni, versenyezni már nem, azzal túlfeszíteném a húrt.

Egyébként nem gondolom, hogy egy max 50 kilométeres verseny az évben elég lenne egy UB felkészülésre, de most valahogy inkább sok kicsiből tevődik össze a heti kilométerszám. Meglátjuk mennyire lesz elég, én bízok benne, hogy nem ezen fog múlni. Szerintem azon múlik, hogy milyen állapotban állok aznap a rajthoz. Ami eléggé kifürkészhetetlen. 

Tudom, hogy nem Ultrabalatonspecifikus egy olyan felkészülés, ahol a szigeten edzel, majd terepen versenyzel, és nincs egy 100 kilis futás is, de most ez így jött ki. Vagy igy is meg tudom csinálni, vagy úgy sem. Ha úgy állok a rajthoz, int bármelyik versenyen a tavalyi UB kivételével, akkor van esély.