Hát srácok, most akkor röviden lerírom, hogy hol tartok, és miket műveltem az elmúlt időszakban.

Az 52 kiliből nagyon gyorsan sikerült regenerálódnom, és még mindig volt idő, hogy gyűjtsem a kilométereket.

Így tehár tartottam egy 100 kilis hetet, azaz a következő volt a terv:

hétfő - 20 kili

kedd - 20 kili

szerda - 20 kili

csütörtök - 20 kili

péntek - 20 kili

hát ez sikerült, igaz volt, hogy szarrá áztam, de megérte, sőt pénteken simán elmentem bulizni egy jót, szombaton pihiztem és vasárnap még rátoltam egy laza 12 kilis terepezést.

tudom jól pontosan, hogy ezt valahogy mashogy kellett volna kivitelezni, mondjuk egyik nap 25 kili, masik nap 10, majd egy harminc aztán megint kevés de egy 8 oras melo mellett ezt én nem tudtam kivitelezni. Az adott körülményekből próbálom kihozni a legtöbbet, és rendszert akartam vinni az életembe azzal, hogy ugyanakkor fekszem és ugyanakkor kelek. Ez be is jött.

Viszont egy nagyon érdekes dolog tortént ebben a hétben. Bár minden nap igyekeztem este 9kor lefeküdni, azért a testem jelzett, méghozzá egész érdekes módon: légszomj és ásítási rohamok jöttek rám. 5 percenként ásítottam, pedig aludtam napi nettó 8 órát, de szerintem volt az 9 is. És néha extra nagy levegőket kellett vennem. Nem néha, nagyon gyakran, volt hogy futás közben.

Nem gondoltam, hogy ez ettől van, hiszen régebben voltak már 100 km-es heteim, mondjuk nem sok, de miután kicsit visszafogtam amgam egy 87-es héttel, ezek mint elmúltak.

Szóval most ott tartok, hogy heti 4x futok, jovoheten meg maximum 3x, aztán már UBÉÉÉÉÉ.

Közben lefutottam az ezredik kilométeremet, amit jól meg is ünnepeltem.

De még mindig ott vagyok, hogy addig és annyit futok, amíg azt látom, hogy jobban vagyok tőle. És ha bulizni akarok, akkor bulizok, mert imádom a jó zenét és ez nekem ugyanolyan fontos, mint a futás.  A kettő kiegészíti egymást.

Viszont közben rájöttem, hogy mennyire jobb életem lett a fuás által, úgy érzem, hátrahagytam a gondjaimat, sőt, valahogy a futástól sokminden gondom megoldódni látszott, és egyszercsak azon kaptam magam, hogy én írányítok mindent ami velem kapcsolatos. Nincs már szerelmi bánat, nincs annyi roszkedv, alig vagyok beteg mióta futok, és még a bulizás is jobban esik.Rájöttem, hogy mimindenem van, amit eddig nem becsültem meg, és arra, hogy a legtöbb dolgomat az életben én alakítom. Felerősödtem testileg és lelkileg.

A másik legjobb dolog, amikor emberek írnak neked, vagy jönnek oda, hogy ők is elkezdtek futni mert hogy motíválom őket és olyan jó látni rajtuk, hogy jól érzik magukat ezáltal.

Azthiszem tényleg igaz az, hogy mindenki magának építi fel a kis világát, és nekem ezt a huszas éveimben sikerült kiviteleznem. Apró véletlenek (persze nem hizek véletlenekben), nagy pofára esések kellettek hozzá, de azt tudom mondani, hogy elégedett vagyok sok területével az életemnek, minden meg nem lehet tökéletes. De jól építkeztem.

És talán ezzela tudattal, ha nem sikerül az UB, mondjuk lesérülök, vagy fel kell adnom, met nem bírom lefutni ( nem azért mert elfáradok, hanem ha tényleg lesz valami nagy ok), akkor nekivágok jövőre, vagyis el tudom úgy könyvelni, hogy benne volt a pakliban, hogy túl nagy falat egy ekkora sérülés után és nem fogok 3 hétig ezen sírni. Remélem. De mint mondtam én mindent megteszek majd. :)

Mostanában sokat gondolok arra, hogy vajon ez egy nagyon jó hullám az életemben ezekből a szempontokból, vagy tényleg megváltoztattam az egész hozzáállásomat. mindenesetre azt gondolom, hogy egy olyan ösvényre léptem, ami kezdetekben nehéz volt, de már senki nem tud letéríteni róla. Annyit dolgoztam ezért, hogy már nem adom fel.

Túl vagyok életem első ultra távján (52,850 KM), bár ez igazából csak egy kóstoló volt, ha azt vesszük, hogy 50-nél kezdődik az ulta táv, de neféljetek, így is kóstoltam egy jó nagyot.

Kimentem a margitszigetre és lefutottam 10 kört. Mivel ez a nap hétközben volt, így senki nem ért volna rá segíteni a frissítésben (ami egy sarkalatos pontja volt az egésznek), így jóanyám felajánlásával éltem, szegény mindent elbaszott amit lehetett, pl a magnéziumot nem vette elő amikor kellett, de nem állhattam le hogy megkeresse, így egy kör múlva (5 koliméter) tudtam csak magamhoz venni, na ezek a dolgok rendesen leszívták az energiáimat és közben még futnom is kellett.

Nehezen lehet leírni egy ilyen hosszú táv lefutását, az elso 25 kilométer ment, mint a karikacsapás, aztán kezdtem fáradni, de ez a nagykönyvben is meg van írva. A legroszabb a köröm nyolcadik volt, amit a maratoni körnek is hívhatunk (37-42 kili között). Ott úgy az életkedvem is elment. De tudtam hogy lesz holtpont, és reménykedtem benne, hogy ez nem a vég, ahnem talán majd túljutok ezen a hullámvölgyön is. A nyolcadik kör után letettem a kulacsomat amit végig cipeltem és ujratöltöttem, hogy ne csak félóránként igyak. És a 28 fokban ajánlott is minél gyakrabban kortyolgatni. Viszont a kulacs nélküli haladás sokat segített, nagyon jó ha nem kell fölösleges cuccokat cipelned, épp elég saját magad.

A frissítésről:

Nagyon okosan csináltam, attól féltem, hogy minimum fájni fog a gyomrom. Tudtam, hogy nem ehetek végig édeset, mert ezek a gélek óriási savat csinálnak. Vettem sózott műzliszeletet, iso italt, és csak egy futógélt toldam magamba, a vége felé. Felváltva ittam a vizet és az iso italt, de a víz volt a meghatározó.

Érdekes megfigyelés, hogy mennyire kialakult már bennem az, hogy a testemnek minden jelzésére figyelek, és mennyire pontosan fel tudom mérni, hogy mikor mire van szükségem. Nagyon remélem ez az Ultrabalatonon is így lesz.

Az utolsó kör nagyon hosszú volt, és egyáltalán nem az járt a fejemben, hogy mekkora király vagyok. Pedig azt hittem, ilyen érzésem lesz. Csak azt láttam, hogy mennyire nehézkes vagyok, poros, ragadok az izzadtságtól, miközben mindenki körülöttem előzget, könnyen futják azt az egy vagy két körüket, frissek, üdék, szépek. Őrültnek éreztem magam, és mikor az egyik kedvenc számomat elkezdte játszani a telefonom sírva fakadtam. Sírtam amíg odaértem, sírtam amikor beértem és a futás után még vagy egy óráig.

Eszembe jutott, hogy miért kezdtem el futni, hogy hol tartok most de valahogy olyan kicsinek éreztem magam a többi ember között. Eszembe jutott, hogy nincs kinek elmesélnem ezt, hiszen a barátaim nem igazán futnak, vagyiennyit biztos hogy nem. Az is szomorúsággal töltött el, hogy mindez után hazamegyek mintha mi sem történt volna. Nem gondoltam volna, hogy ez lelkileg is kivesz az emberből.

Jó viszont, hogy izomlázon és egy kis térdfájáson kívül mér másnap jól voltam, ma meg görkorival jöttem melóba, sőt, holnap reggel már futok is egy lazát.

A Hoka cipőm nagyon vigyázott rám és megint azt mondom, hogy az a jó az ultrába, hogy ott nem kell rohanni, már akkor is hős az ember, ha ezt a távot lefutja.

Ugyanakkor nekem dupla ennyit kell futnom egy hónap mulva, szóval egyáltalán nem nyugodtam meg, csak egy nagyon nagy lépcsőfokot léptem a sok közül. Fontos tapasztalatokat szereztem. Átlépetem egy újabb határt és nem bántam meg :)

Egyébként nettó 5:31 lett, ami nagyon jó idó átlag 6:22-re jön ki, az ivásokat nem számoltam bele, szóval ennél tovább tartott persze kicsit, de azokkal is siettem :)

33 nap az ULTRABALATON -ig. kezd liftezni a gyomrom ha csak rá gondolok. Holnap vár rám 10 szigetkor, gyakorlás gyanánt. ez tobb mint 50 km. Félek. De tudom, hogy ezt akarom. De félek. Mit tanácsoltok, mit vigyek? Meleg lesz, fontos, hogy gyakoroljam a frisstést. AZ ivással sosem volt gond, arra alapesetben is odafigyelek, a kaját kell kitapasztalnom. 

Ha jól számoltam 39 nap van hátra az Ultrabalatonig .

A Vivicittá teljesen más típusú verseny, ugyanis egyötöde a távomnak. Itt nem kell okoskodni annyit, mert ha elfutom az elejét, maximum lekocogom a végét. 

Számomra a félmaraton az a táv, amit azért lefutok edzésnek - nekem sajnos a meló mellett ez már hosszú futásnak számít - két óra fölött.

A tervem az volt, hogy a versenyen odateszem magam addig, ameddig nem kezd el fájni a sérülésem, nem kell sántítanom, hisz a fő cél az UB, nem kéne előröl kezdenem a felépülést. Továbbá tesztelni akartam élesben a pulzusomat verseny során, gyakorolni a frissítést és a csini szerkómat is. Természetesen bíztam a Hoka cipőmben is, ami szó szerint testőrként védelmez az aszfalt futásaim során.

A versenyre ezen kívül bekészítettem az egyik ragga jungle mixemet és egy nagyon jó egyórás High Contrast mixet, ezzel futottam a maratont is, gondoltam pörgetni fog. Terveim közt szerepelt továbbá, hogy a Runkeeperrel lemérem a futásomat, hogy minden ötödik percben halljam, hogy mennyivel megyek, hol tartok. Na ezt rajt előtt öt perccel inkább szkippeltem és nem bántam meg, hiszen a végén már a zene is idegesített, ha még hallanom is kellett volna, hogy az 5:20as kilometerekbe halok éppen bele, szerintem inkább bedobtam volna a telefonomat a Dunába. 

Nem akartam okosan futni. Tudtam, hogy ezt a távot le tudom futni szépen 2 óra alatt, akkor mi értelme lenne nevezni, ha már ez egy verseny akkor én versenyzek. Persze CSAKIS magammal. A futás egy küzdősport. Magadat kell leküzdened. És én ezt szeretem benne.

1.46 volt a rekordom, bár még kicsit sérült vagyok, de ezt egy maratoni részidőként teljesítettem (visszagondolva is hihetetlen számomra, hogy ezt hogy tudtam kivitelezni, a maratont meg ugye 3:43 alatt..). gondoltam, jó lenne 1:50 alatt futni, de ha nem sikerül, betudom annak, hogy mennyit lassultam január óta. 

Lényeg a lényeg, meghaltam, az elejétől a végéig, a pulzusmérő is, mert kb 10 perc után feladta a szolgálatot, szerintem nem hitte el az adatokat és megbolondult (azóta rendesen működik). Eszembe is jutott közben, hogy milyen jó, hogy az UB-n majd nem kell tempót mennem. :)

Hogy végül mennyi lett? 1:47:47 a nettó.

Tudjátok mit? Pontosan tudom, hogy én egy teljesen átlagos futó vagyok, kivoltam  már 10 után is, mint a szar. Egy másodperccel sem tudtam volna jobbat kihozni magamból. Ez az idő csakis az akaraterőmnek volt köszönhető és annak, hogy odafigyeltem a levegővételre (mellesleg a tüdőm a gyengeségem ilyenkor). És igen, itt most nem az volt a cél, hogy okosan vagy jó pulzussal fussak, leszartam. Minden edzéseimen okosan futok, lassan futok, hiszen azt élvezem a legjobban. Itt a határig akartam elmenni. Viszonylag egyenletesen. Ez sikerült. 

Ősszel azért megpróbálok egy 1.45-öset produkálni a Nike-n, de ez most lényegtelen.

A Hokám fedezett, akkor fájdult meg a lában, amikor a célba érve leálltam, aznap csak sántítottam, de hamar regenerálódtam. Másnap toltam egy laza 8 kilit 7 percesekkel. ezt a kocogást sokkal jobban élveztem mint az egész félmaratont vasárnap. De csak mert megvolt a tudat, hogy tudok relatíve jó időt futni. a női mezőnyben 76. Lettem 1000+ból ha azt nézzük. 

Na de a lényeg az az, hogy ott voltam, sok sok emberrel találkoztam, ezer jópasit láttam végre, tényleg már azt sem tudtam hova nézzek! :) Óriási hangulata van ezeknek a versenyeknek. már csak ezért is megéri elmenni ilyenekre.

És most fókuszáljunk az UB-ra. Kell egy 50 kilit futnom, szépen komótosan, de hamar. Hétvégén sajna nem jön úgy ki a lépés, De április 30-án szabadnapos leszek, mivel ez hétköznap, nem is lesznek annyira sokan a Szigeten, futhatnék 10 kört. Csak kellene valaki, aki ott van hogy a kezembe adja a piát meg a kaját, mivel ezt nem akarom cipelni.

Jó hír, hogy úgy néz ki nem kell majd sokat aggódnom a szintidő miatt sem, szóval megengedhetek magamnak egy lassabb tempót (igen, csigát megyek majd). 

A bringás kísérőm továbbra is kérdéses, de most én vagyok a ludas, mert most kicsit elkanyarodtam a Vivicittá fele az elmúlt hetekben.

Amúgy ezt a hónapot bőven 200 felett zárom majd, a összejön az 50, nem kizárt a 300 sem. Kihasználom a jó időt és gyűjtöm a kilométereket.

És még valami fontosra jöttem rá. Nem szabad semmit túlaggódni vagy túl komolyan venni. Jó a futás, azt érzem, hogy élni nem tudok nélküle, de nem a futásnak élek, hanem a futással élek egy jobb életet. Kellenek a bulik a szórakozás, a kettő egészíti ki egymást. Cheers! :)