Az elmúlt napok iszonyatos nagy vívódással teltek számomra és úgy érzem, saját magam miatt ki kell írnom magamból az érzéseimet.

Lehetőséget kaptam, hogy kiutazzak a Terepfutó Világbajnokság hosszú ultra távjára, amit idén Ausztriában rendeznek meg, na de hogyan…

Bár már tavaly óta gondolkodtam a kijutás lehetőségén, vártam, hogy kitől és milyen kommunikáció érkezik majd ez ügyben.

Aztán eljutott hozzám egy január 20.-i poszt, ami azóta is az egyetlen kommunikáció, amit találtam a neten (innen ez meg lett osztva az Ultrafutás Facebook csoportban, ahol 99% aszfaltos témák mennek, így én évente egyszer tévedek rá). Már az furcsa érzést keltett bennem, hogy mindössze egy helyen találkoztam információval, ami egy terepfutók részére nem teljesen releváns és csöppet sem látogatott oldal:

Ezután ismét egy várakozós időszak következett, egy hónapot, majd, amikor nem történt semmi, írtam egy érdeklődő emailt:

Erre a következő választ kaptam már rá egy napra:

Na- ez már valami – gondoltam, akkor mégiscsak történnek dolgok a háttérben, vannak jelentkezők, szuper, várok továbbra is. De sajnos nem kaptam választ egyáltalán.

Így aztán - mivel heteken keresztül nem jött felém semmi információ - felépítettem a szezonomat, és megkezdtem a felkészülést más versenyekre. Aki jártas az ultrában, az tudja, hogy egy ilyen versenyre való felkészülés hónapokat igényel, én általában egy-egy célversenyre egy-egy évet is készülök, tehát már februárban is picit későnek éreztem, azt, hogy nem tudjuk legalább a válogatási elveket.

De közben csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy egy világbajnokságot hagyunk veszni, amit a szomszédunkban rendeznek meg, itt már nem is az indulás miatt írtam emailt április 12-én, sokkal inkább kíváncsiságból, hogy nem feledkeztek-e meg az eseményről.

A válasz aztán (a hét elején) meg is jött: le tudok-e igazolni, tudok menni, gyors választ várnak tőlem. Ezt önmagában furcsa, hogy 2 hónapig nem kapok egy emailt sem, majd 1,5 hónappal a verseny előtt azonnal válaszoljak arra a kérdésre, hogy megyek-e.

Végül se válogatási elvek nem voltak, se versenyt nem rendeztek, de még csak azt az infót se kaptuk meg, hogy várjunk, vagy ne várjunk bármire is. Így tulajdonképpen egy „send” gomb megnyomásával lehettem volna magyar válogatott. Biztos, hogy így akarok kijutni?

Elgondolkodtam, hogy így mi alapján jutok ki, illetve, hogy mennyi keresnivalóm van egy ilyen versenyen egy ilyen mezőnyben, úgy, hogy rendesen felkészülni sem tudtam, mert nem kaptam időben választ arra, hogy egyáltalán esélyem van-e kijutni.

86 kilométer 5500 méter szintemelkedéssel számomra (jelen pillanatban) a teljesítésre menne, ehhez másfajta felkészülés szükséges, mint az itthoni, laposabb versenyekre.

Ami jó, hogy a férfi csapat teljes három fővel, nők közül két olyan futó képviseli magát, aki érdemes erre a VB-re és jól helyt fog állni ebben az erős mezőnyben (Tiricz Irén és Paál Emőke). Ami rossz, hogy – mint utólag kiderült – az én érdeklődésemet (és ezért másoltam be az e-mailemet, hogy ti is lássátok mit írtam betűről betűre) konkrétan úgy vették, hogy jövök, anélkül, hogy korábban ezt jelezték volna, vagy bármi válaszra méltattak volna. Ezáltal nem is kerestek (vagy nem találtak) más lányt és az én visszamondásommal nem teljes a női csapat.

Mindig is azt hangsúlyoztam (edzőként és futóként is), hogy maradjunk hitelesek. Ez ott kezdődik, hogy nem mondunk mindenre igent. Tudnunk kell belátni, ha valamihez kevesek vagyunk. Én jelen pillanatban kevés vagyok egy Terepultra Világbajnokságon való jó szerepléshez. Nem vagyok rossz futó, nem szerénykedek, sőt, azt hiszem edzőként és futóként van rálátásom a dolgokra. És talán pont a visszautasításommal hitelesítem azt, hogy amikor valamire igent mondok, azt tényleg úgy látom és gondolom. Ezért van az, hogy az összes szponzorom hivatalosan keresett meg az együttműködésre, soha nem kellett sehova be jópofiznom magam. Sosem a mosolyommal jutottam előre sehol, nem akarok nektek babapiskótát eladni, hogy egy picit keresetre tegyek szert, nem barátkozom senkivel azért, hogy pozíciót szerezzek magamnak.

Így szerettem volna az indulásért is megdolgozni időben, rendre, ahogyan ez a többi országban történt. Ugyanis ott komolyan vették ezt a sportot, és az jutott be a csapatba, aki a válogatót nyerte.

De a legkényelmesebb az, ha kiposztoljuk 1 helyre a felhívást (ahol amúgy kb. kutya se látja) és várjuk, hogy jelentkezzenek, így egy csomó melót nem kell elvégezni. Nem hibáztatok senkit, hiszen se munkával se munka nélkül nem nyereséges egy ilyen pozíció, mint az utrafutó bizottsági bármilyen tagság tehát nincs motiváció arra, hogy valaki felkarolja a terepfutást. Mégis szomorú, hogy ilyen kellemetlenül végződik egy olyan rangos esemény, amit normális esetben esetben csillogó szemekkel várnék.

Szuper lenne, ha a következő években valaki(k) akiknek van egy picit befolyása az Ultrafutó Bizottságnál, picit felkarolnák a terepfutás szakágat is, mert szerintem lehetőségek vannak, csak bele kellene tenni egy pici melót.

A célom nem az volt, hogy bárkit megbántsak, csupán szerettem volna feldolgozni ezt a dilemmát és sokszor már az segít, ha az ember leírja a történteket.