Ultra Trail Hungary - A legdurvább versenyem EVÖR

Nehéz szavakat találni…najó nem, ez kibebaszott durva volt! :D  A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna! Milyen jó, hogy nem ismertem a pályát, hogy egyik pályabejárásra sem mentem el (direkt), mert így biztos, hogy  a verseny közelébe sem megyek. :D

Kezdjük az előzményekkel, a verseny hetén sokat töltődtem, kutyáztunk, jókat ettünk, szerdán volt az utolsó futásom, a verseny napján szinte végig ágyban, fepolcolt lábakkal pihentem. Gábor (a csávom, aki olyan jól nyomta a közvetítést az oldalamon :D ) azt mondta, hogy a verseny már a rápihenés szakaszában elkezdődik. Ebben igazat adok neki. Tulajdonképpen a versenyeny kívül az előtte való pihenést is mindig megtervezem, már péntekre szabit vettem ki, nem a fizikai, hanem a szellemi pihenéshez, mert a munkahelyi stressz alaposan leszívja az ember enegiáit.

Este betoltam egy tonic-kávét (sok jég, tonic, rá egy presszókávé) , gyerekek az a pia akkora fless, hogy az nemigaz! :D Be is pörögtem tőle, az út oda olyan volt, mintha bulizni mennénk :)

Elég korán odaértünk a rajtközpontba, belefért egy kis interjú is Mariannal. Tök jó idő volt és meleg, ezért úgy döntöttem, hogy az újatlanomba megyek , de vittem egy leheletvékony karszárat is, amire ilyen hajnali 2-4 közt volt is szükség. A Suunto Spartan Ultra órámban mentem, bíztam benne, hogy nem merül le és bírta is végig :)

 A VIDEÓ

Marci megjegyezte, hogy fogytam és igen, nem csak 100%-osan kipihenve, hanem a versenysúlyommal álltam rajthoz. Nagyon nehéz volt így is a zsákom, nem akartam plusz súlyt cipelni.

A cipőmet lazán kötöttem be, nehogy nyomjon. Na ezt elbasztam, mert a lábam csúszkált a cipőbe végig, hogy miért nem álltam meg bekötni, hiszen ez egy tizenvalahány órás versenyen? Egyrészt hülye vagyok, másrészt írok erről majd később.

Szilágyi Petivel (több Szilágyi Peti van, aki futó) a végéről indultunk, Engedtük menni a népet, lehet is látni, hogy az első csekkolásnál a 48-ik helyen vagyok: http://checkpointsystem.hu/result/2017-salomon-uth/e/16868

Petinek Oli szavait mondtam vissza: “a Kisrigóba (72,8 K) úgy kell megérkezni, hogy tök jól vagy. Onnantól indul a verseny”. Dumálgattunk, vártam, hogy lemenjen a pulzusom, nem siettünk sehova, asszem itt volt utoljára időm gyönyörködni a tájban (ezesetben a városi fényekben és a holdban).

becsekk.jpg

Bár nem mondom, hogy pulzuskontrollal futok, mégis belőttem magamnek egy max 155-160-at, tehát 160-nál elkezdtem lassítani. De ezt éreztem legtöbbször, nem nagyon nézegettem az órám, csak az első 10-20 kiliben kellet figyelnem erre. Az utolsókon, meg imátkoztam, hogy felmenjen 140-re :D

Alig vártam, hogy szétszéledjen a tömeg, és egyedül futhassak. Meglepő módon, az éjszakai futást élveztem a legjobban, hihetetlen erősnek és bátornak éreztem magam, tudtam, hogy egy  átlagos napon ki nem tenném a lábam egy erdőbe, de most nem féltem semmitől. filmbe illő volt az egész. Ja, hogy lessz is belőle film! :D

Az izmaimat már az elején kezdte igénybevenni a sok szint, a vállam fájt egy kicsit és a levegővétel is egyre fájdalmasabb volt ( szerintem annak tudható be, hogy megizzadtunk az elején, majd a lehűlést már vizes, átizzadt felsővel futottam). A vádlim és a térdem is hamar beállt, de ez nem jelentett nagy problémát, ilyen a terepfutás. A lábam viszont úgy csúszkált a cipőben, hogy jobban meg kelett gondolnom a lépéseimet, ezáltal hangyányit óvatosabban lassabban haladtam. Gondoltam, majd megkötöm a következő pontnál, ami Pilisszentlélek (35,5) volt. De bemondták, hogy első vagyok a lányok közül, így nem sokat depóztam, és a kamásli alatt volt a cipőfűzőm, macerás let volna bekötni, úgy is megdagad majd a lábam és akor pont jó lesz – gondoltam.

Itt is egy évezetes szakasz következett, ráadásul egyre nagyobb előnyt halmoztam fel a mögöttem lévő lányoktól, ugyanis a faluban, amin áthaladtunk nagyon messze hátra lehetett látni, ám egy lelket nem láttam, egy srác meg pont velem haladt. kicsit tanakodtam, majd levettem a fejlámpámat, hisz erősen világosodott. Jól haladtam, élveztem is, talán itt élveztem utoljára a futás szabadságát. Ugyanis a szakasz végén találkoztam az első és egyetlen olyan résszel, ahol nem voltam biztos a jelőlésben. - Amúgy nem is használtam navit, hülybiztos jelölés volt, aki itt eltéved az csakis figyelmetlenségből, persze a jó jelőlés nem azt jelenti h csukott szemmel végigmész, hanem azt, hogy ha figyelsz és nyitvatartod a szemed, akkor simán, probléma nélkül tudsz haladni.

Szóval én hülye egy sráccal biztos akartam benne lenni, hogy jól megyünk, nem vágunk le semmit, nehogy kizárjanak,ahelyett, hogy mentem volna tovább, de ez volt vagy 1-1,5 perc tokkal vonóval erre egyszercsak megjelenik Viki és Brigi a semmiből, mintha mi sem történt volna, mondom ez nem lehet, itt valami tévedés van.

Na több se kellett hozzá 6 óra futás után kijött belőlem az igazság harcosa, hogy mi az, hogy egész véletlenül úgy tévedtek el, hogy elém kerültek? Kurvaideges lettem, biztos voltam benne, hogy ez egy mázli és nem értek be, mert volt vagy 5 perc előnyöm és haladtam rendesen. Utánuk eredtem, de itt egy kicsit álomból rémálomba fordult minden, mert nem tudtam kezelni a helyzetet.

Teljesen abban a hitben voltam, hogy ők elém kerültek, meg nem is mögöttem jöttek elém, hanem oldalról elém, szóval megborultam. A pilismaróti ponton (44,7) eléggé utálatos lehettem, mert jól megmondtam a magamét. Utólag belegondonva nem volt egyértelmű, hogy mi történt, szóval nem kellett volna ennyire túlreagálnom a dolgot. (Utólag kiderült, hogy 6 percet b@sztam el az eltévedéssel, Vikiék egyszerűen beértek és kész)

futtas_le.jpg

Cipőkötésről szó sem volt, itt minden átfordult. Az Oli féle “keep it fun”-ból valami olyan menekülős film kerekedett, ami velem még sosem fordult elő. Itt nem az első helyem volt a lényeg, hanem én úgy gondoltam, hogy itt most én gyorsabb voltam és nekem kellett volna vezetnem. Ha itt most 15-16-17-ek vagyunk akkor azon ment volna a hiszti részemről. Itt számomra elvekről volt szó.

De egy a lényeg és ez volt a mottóm a célig: a legtöbb, amit megtehetek magamért, ha haladok előrefele folyamatosan!

Mindegy, hogy jól esett, vagy nem, hogy tetszett vagy nem, hogy fáradt voltam vagy éhes, haladtam. Dömösre a félvávra ugyan elsőnek értem be, de sokat vacakoltam az előre küldött cuccok elrakásával, Viki beért és én egy dolgot utálok igazán, ha valaki a nyakamban van. Engem ez rohadtul feszélyez. Próbáltam visszatartani a sírásom, ami szerintem a fáradtságtól jött ki, hálistennek Zserzseli ott várt a kamerájával és megkezdtem az első legdurvább mászást. Ez teljesen elterelte a figyelmem és egész jó kedvem lett. Itt a kezemet is kellett használnom, igazi mászás volt és tonképpen tetszett. Ide még szívesen visszajönnék edzeni. :)

Közben Viki látótávolságon kívülre  került és bár újra kezdtem élvezni, hogy végre csak én vagyok és a természet, úgy voltam vele, hogy a Kisrigóig bírjam ki, mert ott vár a Gábor és majd megkérem, hogy kösse be a cipőmet és a találkozás nekem lelkileg sokat fog segíteni. Azt, hogy ez még 2 szakasz mulva van, ami legalább 3 óra, leszartam. Azt, hogy majd oda úgy érkezzek meg, hogy jól vagyok, már régesrég elbuktam.

Krízishelyzet van, mert már féltávon foson vagyok, de menni kell, közben enni inni, ugyanis jelenleg ez az egyetlen dolog, amit tehetek magamért. Haldani, haladni, minél jobban megyek, annál előbb vége a szenvedéseimnek. Nem élveztem, csöppet sem. Azt hittem jóbuli lessz. Azon gondolkodtam, hogy nem akarok többet emberekkel versengeni. Megcsinálok valami Vérkört, vagy rámegyek a Balboára, de ne kelljen már másokkal foglalkoznom. Viki jó futó, de ezúttal nem hagyom magam. Ez egy verseny, egy évet készültem rá és érzem, hogy ha mindent bele adok, tarthatom a pozíciómat, ha megelőz, akkor meg riszpekt neki, egy ilyen csajtól nem szégyen kikapni.

Egyvalamiben biztos voltam. Nekem ez a verseny túl nagy falat, hát még így, hogy saját magamat stresszelem.

Kisrigóba megérkezek, Gábor sehol, itt valami férreértés lehet. Ha egyvalamiben biztos vagyok, az, hogy ő itt vár, minden más változhat.

VIDEÓ a Kisrigónál

Úgy terveztem, hogy ha már oda nem úgy érkezek meg, hogy jól vagyok, akkor legalább úgy távozzak onnan. A videó végigvette, hogy mi történt: semmi. Pár falat, kóla, zsáktöltés, fejet a lavorba és irány tovább. Úgy voltam vele, hogy majd útközben kielemzem a történteket, és visszafele láttam, is, hogy Viki és Brigi a nyomomban vannak, kérdés, hogy ők mennyit időznek a ponton és mennyire vannak foson. Talán ők is fáradnak. De nem akárkikről van szó. Viki már akkor piros 85-öt nyert, amikor én még azt sem tudtam, mi az a terepfutás. Brigi meg pályacsúcs tartó és lenyomta a Kört, amit én sosem fogok megcsinálni. Csaképpen ez engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, nem hagytam, hogy ezek a tények engem negatív irányban befolyásoljanak. Kéremszépen itt a számok beszélnek, itt az nyer, aki a leggyorsabb. Ezért én a pontokon is próbáltam lefaragni időt. Próbáltam nagyobb előnyre szert tenni, hogy kevésbé érezzem azt a nyomást, amit én tettem saját magamra.

Hú de elegem van, ez nekem nem okoz örömet, nem ezért jöttem, hogy versengjek mint valami ovodás. De most öszintén, aki az első helyen van annak nem az a legfontosabb, hogy megtartsa a pozícióját? Nem most kell üldögélni meg tájat nézni. Azt majd a célbaérés után, esetleg edzéseken. Most nyomni kell, akár tetszik akár nem.

Közben meg próbáltam összerakni hol lehet a Gábor. Minden egyes távoli alakban őt kerestem. Ő online látja, hogy hol járok, de én nem tudom vele mi van. Nem szerettem volna a telefonomat nyomkodni egy ilyen verseny közben, de végső elkeseredésemben felhívtam, “hol a faszban vagy? nem voltál ott a helyen, pedig megbeszéltük” mondta, hogy nem ért oda, a köv ponton vár. Mérges voltam, de nem akartam ezzel foglalkozni. Nyomtam ahol a terep engedte, ugyanis nagyon sok sík szakasz volt, ami egyáltalán nem volt futható. Az ember azt gondolná, hogy majd a meredekeket gyalogolja (mássza) a többin meg lehet veretni. Hát nagyon nem. Kidőlt fák, bokatörő traktornyomok, patakátkelések. Felfele mászol, a síkon akadálypálya vár rád, lefele meg szétszakad a derekad és a térded.

spartacus.jpg

De menni kell, mielőbb túl akarok lenni ezen. Minél gyorsabban megyek ( értsd 135ös pulzuson száguldok 7:30-8-al), annál korábban végzek.

Szaszától hallottam, hogy Viki 9 percel van mögöttem. Elérkezett a visegrádi pont 81,4, ahol Gábor várt és segített a többi önkéntessel együtt. Fej bevizez, kóla és kulacstöltés, egy kis redbull és úgy hagytam el a helyet, hogy az alatt az egy perc alatt sokkal jobban lettem. :)

Érdekes dolog, hogy a fáradtság, kimerültség esetén (itt most nem az eléhezésre gondolok) ki hogy halad tovább. A verseny elkezdődott a Kisrigótól. Én innentől kezdve amit tudtam megkocogtam, legyen az sík, lejtő vagy emelkedő. A kocogásnak van egy gyorsabb ritmusa, elhitetem magammal, hogy bírom, hiszen “futok” a gyaloglás meg olyan tökölés ráadásul a derekam is fáj tőle. A meleggel meg olyan szinten nem foglalkoztam, hogy ezt lehetett tudni, erre fel lehetett készülni, engem ez nem fog megállítani. Pont.

Nemsokára összetalálkoztam a Visegrád trail azon futóival (köztük Györgyivel), akik picit gyorsabban haladtak nálam, vagy egy tempót mentek. Ennek hatására kezdtem egészen megemberelni magam. A körülöttem futóktól lendületet kaptam, próbáltam felvenni a tempót, sokakkal egymást előzgettük. Kicsit néha éreztem, hogy útban vagyok ( egy két single tracken), de nem tudtam mindig félreállni, ők még frissek, majd ügyesen megelőznek.

A Pap-réti pontnál (91,2) iszonyat tömeg volt, Gábor anyukájáék is kijöttek, újból kóla, redbull és egy pár korty aspirin c, és jó nagy adag iso a kulacsba, mert a következő pont 13 kili és egy örökkévalóság. Itt még nem tudtam, hogy mi vár rám.

Ez a szakasz volt számomra a poklok pokla. Legalábbis a Vöröskő. Hálistennek Pankotai Zita csippantott egyet előtte és leöntötte a fejemet, így vágtam neki a mászásnak. Utoljára a szlovéninai VB-n másztam ennyire meredeken, de az “csak “ 42 kili volt, itt meg 95 környékén jártunk. Nem tudom hogy bírtam. Végig azon agyaltam, hogy erre hogy képes egy ember. Hogy hány ember futotta le az UTH-t és mekkora riszpekt nekik. Mindegy mennyi idő alatt, sőt, akinek ez több idő az hosszabban szenved.

Sajnos (vagy nem), ezt nem lehet elmesélni, oda kell egyszer menni és felmászni. KB. 36 óra nemalvás után tériszonnyal eléggé kellett koncentrálnom, fostam, hogy legurulok és az végzetes lehet. nagyon kellett kapaszkodnom és még a káromkodásra is kellett ugye egy kis energy. :D

Na ide visszamegyek az héccencség! :)

És a tudat, hogy még egy ugyanilyen hegy vár rám a Skanzenig hihetetlen volt. Még most is az, bár azóta aludtam rá egyet. Közben jött Oszaczki Géza és elkezdtünk együtt haladni. Ő lefele gyorsabb volt, de felfele utolértem. Az utolsó hegyet együtt tettük meg. Neki már le is vontam a tanulságot: aki ennyit hisztizik mint én, az el se induljon a versenyen. Utólag rájöttem, hogy ez inkább egy belső küzdelem volt, mert abszolút megoldáscentrikus voltam a pontokon ráadásul sehol nem tököltem két percnél tovább, még a levesekről is lemondtam a haladás érdekében (sótabiztam úgyis). Senkinek nem kellett győzködnie, hogy menjek tovább, tettem a dolgom. Csakhát majd beszartam közben.. :D

A lefele nagyon szar volt, sajnos nem tudtam veretni mint a disznó, óvatoskodnom kellett, de tudtam, hogy ha a Skanzenig elmegyek akkor meglesz a verseny. Skanzen (105,4): itt már csak vizet töltettem a zsákomba, a kóla és a redbull elrepített a célig. Az előnyöm Vikihez képest 30 percre tornázta fel magát, de mostmár megvolt a lendület, nem szarakodtam hát. 5:40-es percekkel futottam le a maradékot, itt már nem volt szenvedés, csak aszfalt, ami egy Stinsonnal nem kényelmetlen, sőt, élveztem is azt a maradékot.

Szentendrén kicsi kacskaringó, Gábor elém tekert, hogy ne tévedjek el, de olyan jól volt jelölve, hogy egyértelmű volt az út.

Aztán amint ráfordultunk a célhoz vezető utcára és meghallottam a szurkolást, kirázott a hideg, libabőrös lettem, meg persze zavarban is, de ilyen fogadtatásban még életemben nem volt részem az biztos.

finish.jpg

Csodálatosan éreztem magam, 15.05 perc az időm kábé. A pályacsúcs férfi és női részről is borítékolható volt, hiszen a pálya most volt a legjobb, nem voltak esőzések a verseny előtt úgy mint az első két évben. Persze azt nem gondoltam volna hogy én futom meg és ennyivel. De azt sem, hogy ilyen küzdelmes 15 órában lesz részem.

Milyen jó, hogy nem tudtam, mi vár rám, hiszen akkor nem mentem volna neki, és nem sikerült volna! :)

bobogo.jpg

És mindezt sérülésmentesen. Azt hiszem a terepfutás valóban nekem való, mert aszfalton simán lesérülök egy ilyentől. Csak hát ugye edzeni kell még erre. Bár ez a verseny rövidebb időben, de százszor intenzívebb és durvább számomra, mint az UB.

Hogy hogyan tovább? Úgy néz ki augusztus 6.-án befigyel egy Hegyifutó VB (32 kili 2400 m szint), ősszel meg Valdán Trail 50 illetve Piros 85.

Eredetileg az UTH-val és a Pirossal szerettem volna kvalifikálni magam a 2018-as CCC-re, de most rájöttem, hogy nem tartok itt, így kitalálom.

Bár a célban azt mondtam, hogy never again, talán, jövőre mégis  nekimegyek az UTH-nak, csak még felészültebben. :)

Közben néztem mi van Petivel, aki verseny közben is eszembe jutott. 81-nél kiesett a szintidőből, de basszus elment 81-ig! Ügyes volt, ráadásul ő sokkal tapasztalatlanabb és kevesebb edzés van a lábaiban mint nekem. Jővőre remélem ismét együtt indulunk útnak. :)

 

oleles.jpg