Marci is írt egy beszámolót, ami szerintem még sokkal jobb is lett, íme tehát egy vendégposzt a blogba:

“Úgysem tudod végigcsinálni, éjszakára ki fogsz dőlni, amikor a legjobban kellene a kísérő” -  nagyjából ennél a mondatnál határoztam el, hogy körbe fogom tekerni Zsófi mellett a Balatont. Két sikertelen egyéni teljesítési kísérlet után harmadszor állt oda a rajthoz, érződött rajta, hogy nem szeretné a véletlenre bízni. Ennek megfelelően egészen komoly kísérő csapat állt össze a nagy napra : Zsófi szülei a kisbusszal és hangosbeszélővel, a bringások (Attis és én), valamint Szabi és Juci, akik szintén hosszú szakaszokra becsatlakoztak biztosítani a hangulatot és a zenét.

A versenyt megelőző hetek nem voltak túl nyugodtak, Zsófi egy elhúzódó vádlisérülés miatt volt feszült (vagyis síkideg), nekem pedig a verseny hetében benyelt betegségnek köszönhetően szakadt le majdnem a fejem a láztól és a migréntől. Szombat reggelre azonban nagyjából minden a helyére került, amikor különösebb felhajtás nélkül elrajtolt a 200 fős egyéni mezőny. Kicsit bénáztunk mire kivettük a bringákat az autóból, úgyhogy Attissal nyomtunk egy full kretént (ő egy egysebességes, rozsdával együtt 20 kilós Csepel csodával), hogy felérjünk a mezőnyre, ami 40 perc után meg is történt. Nyugodt, szinte eseménytelen kilométerek következtek, de addigis gyakorolhattuk a frissítést, meg rendezgettük a cuccokat. MIndkettőnknél volt egy “UB starter kit”, benne többféle zselé, müzliszelet, immodium, sótabletta, neogranormon, szarvasfaggyú krém, labello és nedves törlőkendő. Szóval full extrás volt a kiszolgálás.

Az első negyvenes kellemes hangulatban telt a legnagyobb problémát az okozta, hogy melyik mixet rakjuk be zenei aláfestésnek, ami nem túl “lakossági”. Végül egy ghetto funk alapra kanyarodtunk fel a balaton-felvidéki dombokra. Felüdülés volt a keskeny és forgalmas bringaút után rátérni a kihaltabb, emelkedős és legszebb szakaszára a pályának. Zsófi elkezdte előzgetni az egyéni versenyzőket, közben nyomattam az fb és insta közvetítést, repkedtek a hashtagek. Valahol Pécsely után megérkezett a beígért pusztító meleg, felkerült a kamionos sapka és megkezdtük a locsolást. A frissítőpontokon a taktikánk az volt, hogy Attis Zsófival továbbhajt, én pedig újratöltöm az összes kulacsot a buszban bekészített cuccokból és közben iszonyat jól szórakozom a szülők kommentárjain. Élveztük (legalábbis én) ezeket a kilométereket, legelésző szürke marhák, idilli szőlő lugasok közt ereszkedtünk, messziről látszott a Balaton, tartottuk a tempót, Zsófi sérülésének pedig nyoma sem volt. Ezért minek beszámolót írni? Ne izguljatok az ultrafutásnak nevezett szopás sose fordulatok nélküli.

8-10 óra futás után számítottam rá, hogy már nagyon nehéz lesz Zsófinak. Na ezt az időszakot trafáltuk telibe, amikor elkövettük kísérőként az egyetlen nagy hibánkat aznap. A Varga Pincészetnél (94 km) kialakított ponton egy félreértés miatt azt hittük, hogy a pincén áthaladó futók valahol rövidítenek a pályán és a bringás kísérők elé kerülnek. Ezt sikerült nagyon benéznünk, pánikolás, telefonálás, ész nélküli fel-alátekerés után végre begyűjtöttük Zsófit, akit ez “kicsit” megviselt. Olyan lebaszást kaptunk, hogy meg se tudtunk szólalni és inkább csendben tűrtük a verbális pofozógép szerepet. A legszebb badacsonyi részeken fagyos hangulatban haladtunk át, elkérte az mp3 lejátszómat (persze szar mixet raktam be, amiért újabb lecseszés járt), hogy kicsit egyedül maradjon fejben, mi pedig hátravonultunk azon gondolkodni, hogy vajon meddig tarthat a hiszti. Nem tartott sokáig, mert 105 km körül a hisztit felváltotta az első nagy holtpont, teljes volt a reménytelenség. A felénél se jártunk és már nagyon kivolt, marta a só, húzódott a térdhajlítója és keserven sírt, hogy így esélytelen lesz beérni. Hosszú séta következett, mondtam pár valószínűleg nem túl megnyugtató dolgot, ami közben kicsit elcsuklott a hangom és persze fel kellett vennem hozzá a napszemüveget. Itt jegyezném meg, hogyha egyéni futót kísérsz jó eséllyel szükséged lesz minden pszichológusi képességedre. A szervezők esetleg megfontolhatnák, hogy jövőre mobil lelkisegély állomásokat állítsanak fel, haha.

Balatongyörökre (115km) már vert seregként sétáltunk be (További pro tipp: eszedbe ne jusson bringás cipőben tekerni, mert sétálni fogsz. Sokat.) Zsófi itt feküdt le először földre, felrakva a lábát, hogy tehermentesítse a fullra begyulladt térdeit. Mire szép kényelmesen összeszedtük a cuccokat a kocsiból azt vettük észre már rég elindult, ráadásul futómozgással! Itt ránéztem a facebookra és láttam, hogy valaki bekommentelte, hogy a második helyen volt. Megbeszéltük, hogy “leszarjuk” a helyezést, de azért mégis elég bíztató volt, hogy a holtpont előtt ilyen jó helyen állt. Az első nagy feltámadás után extázisban tekertünk, végre rendes tempóban haladtunk, ráadásul a vártnál jóval tovább sikerült eljutni világosban. Az igazi fizikai és érzelmi hullámzás, a foslét még hátra volt. Mindig volt lejjebb. Mindegyik holtpont egyre nagyobb lett, minden feltámadás pedig egyre erőtlenebb.

Keszthely előtt egy koffeintabletta és egy strava-s ismerős házi pálinkája dobta fel a hangulatom, de utána nagyon lehangoló volt a tó “sarkához” érni sötétben, tudva, hogy hátra van az egész déli part. Átéreztem minden szenvedését. Az éjszakai szakaszt a maximális koncentráció jellemezte. Néha olyan szar volt a bringaút, hogy hátulról, a Petzl Nao max fényereje kellett, hogy ne robbanjunk bele a kátyúkba. Közben valahány kilométertől engedélyezett volt az autós kísérés, brutálisan megnőtt a forgalom a szűk parti utcákon a váltósok megjelenésével. MIndegyik frissítőpont után (ahol megvolt a szokásos kulacstöltés, szülőknek helyzetjelentés) egyre nagyobb volt a káosz, országúti mezőnyverseny stílusban előzgettem végig a kocsisorokat, hogy pár percnél tovább ne maradjon kaja/pia nélkül Zsófi.

Innentől kicsit homály az éjszaka. Kocsmákból szól valami focimeccs (napokkal később esik le, hogy a BL-döntő volt), brekegnek a békák, huhognak a baglyok. Keresem a sötétben azt a kibaszott neogranormont. Toi-toit támasztok. Kérsz még egy zselét? Hagyjál már. Mit kérsz? Basica-t. Elejtem a sótablettákat. Füves részt keresünk. Lefekszik. Sétál. Fut. Sír. Sírunk. Drum ‘n’ Bassre feléled. Megint fekszik. 200-as tábla. Felkel a Nap.

Az utolsó huszasról nincs se képi, se írásos emlék. Le vagyok tiltva, nem nyomogathatom “azt a kurva telefont”. Siófuck előtt felmondja a térde a szolgálatot. 29 perces kilométert nyomunk, a hosszú egyenes utcán látjuk a pontot, de soha nem érünk oda. Komolyan, mint egy délibáb, de van bennem két koffeintabletta, tuti, hogy ott van. Innen nagyon nehéz, esélytelennek tartom, hogy újra fusson. 11 km van hátra, de 100 méterenként lefekszik, majd továbbiceg. Szépen belakjuk az út melletti pázsitot. Látom az elhúzó váltosok arcán a csodálkozást, egy masszőr srác meg is kérdezi, hogy segíthet-e. Köszi, de itt már minden mindegy.

Aztán a sokadik próbálkozásra elindul és fut. Repülőfázis már rég nincs, de a karmozgás viszi előre. Paula Newby Frazer legendás hawaii Ironman befutója jut róla eszembe. Ha levideóztam volna, garantált a milliós nézettség. Ez az igazi UB feeling: szarkészen elindulni 210 km után, működésképtelen lábakkal, mert a fájdalom nem számít.

A célig végigkönnyezem az utat. Befutó, örömködés, csoportkép, aztán kiszáll az adrenalin és beüt a valóság, hogy Zsófi nem tud elsétálni a kocsiig. Szabi kérdezi, hogy megérte-e? Meg hát. Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egyik legnagyobb sportteljesítmény, amit valaha életemben láttam, és ez bizonyára minden egyéni teljesítőre igaz lehet. Köszönet Zsófinak, az egész teamnek és mindenkinek, aki részese volt a 2016-os Ultrabalatonnak.

Végezetül, ha valaki kérné, összeállíthatunk egy listát, hogy mik azok a nélkülözhetetlen dolgok, amik minden kísérőnél ott kellene, hogy legyenek. A legfontosabbakat azonban Attistól lopom, aki szerint ezeket semmiképp se hagyjátok otthon: “Jókedv-öröm-szeretet-boldogság-alázat-kitartás-pozitív energia” (jaja, kicsit nyál)

Szóval menjetek bringás kísérőnek, mert hatalmas szo…, akarom mondani “buli” ;)