Rég nem írtam, mert teljesen jogosan kit érdekel az, hogy ma nem futottam mert kezelésen voltam, ma meg letoltam 10 kilit gyökkettővel.

Nade időközben realizálom én is, hogy 2 azaz kettő hónap van az Ultrabalatonig. 

Lássuk mi történt az elmúlt hetekben:

- Neveztem a Vivicitta Félmaratonra, tökjó rajtszámot kaptam, a 1010-est. Szerettem volna eredeti tervem szerint rekordokat döntögetni, de örülni fogok, ha 1:55 alatt lefutom. 

- Átálltam a Nike+ról a Runkeeperre, hiszen sokat kényszerülök futópadra, és ott utólag bevihetem a futásomat, nem kell szarakodni a gps jellel meg minden szarral, amitől ha rosszul méri a teló, mindenki agyfaszt kap. BTW. a felh. nevem DSLgirl (mimás), de egyébként edzésonlinenon naplózom komolyabban a futásaimat 2013 óta, Ugyanaz a nevem ott is. Hogy miért ez a nevem, azt majd a kiocsmablogomon fejtem ki, ha lesz (reméljük nem:) ).

- Lassan a kezelések végére érek (lézer, mágnes, ultrahang, masszír) és jobban vagyok, deezt a lemaradást már sehogysem hozom be a felkészülésben.

- Ma futottam meg idén az 500adik kilóméteremet. Jobb mint a semmi, de ha belegondolok hogy hogy terveztem...akkor inkább nem gondolok bele.

Kár sírnom, csak magamat hibáztathatom hogy lesérültem, ez van, ebből kell kihozni azt amit lehet.

De elindulok az UB-n, én leszek a kakukktojás, aki szemtelenül keveset készült rá, és pofátlanul nagy célt tűzött ki maga elé, de ne felejtsük el, hogy ez nem csak rólam szól, van egy futópárom, aki sokkal jobb futó nálam és vette a bátorságot, hogy velem nevezzen, mégha tudta is, hogy azért van mit fejlődnöm. Ez még egy óriási ok h eszembe se jusson azt mondani, hogy na, hagyjuk, majd jövőre. 

Átgondoltam a dolgot sokszor, egyre többet aggódtam hogy nem tudom lefutni a 106ot, de már nem kell aggódnom, inkább meg kellene barátkoznom ezzel és azon lenni, hogy minél több kilit hagyjak magam mögött. Tudom, hogy fáradtság vagy gyomorfájás miatt nem fogom feladni, egyetlen egy dolog mai miatt félek, az az hogy lesérülök. A testem erre a sokkra nincs felkészülve. 

Ez lesz életem egyik legszámottevőbb harca..harc saját magammal. Bizonyítás sok mindenkinek, olyanoknak is akik ezt le se szarják, akik már lehet nem is emlékeznek rám, a szüleimnek, akiktől így talán egy kicsit több elismerést kaphatok, és nem utolsó sorban végleg le akarok számolni a fájdalmas szakításommal. Talán ha ez a 106 kili jobban fáj, akkor erre fogok emlékezni, mert ezt legalább én akartam és nem pedig egy másik ember okozott olyan fájdalmat, ami ellen nem védekezhetek.

Srácok, őszintén? Nem tudom mi lesz. Egyre kevesebb fogalmam van az egészről. :)