Amikor megtudtam, hogy versenyt rendeznek az otthonomban (tőlem 20 percre), azonnal elhatároztam. hogy márpedig én oda megyek. 

Kicsit több, mint 3 kilis körök, kicsit több, mint 100 méter szint, annyiszor, amennyi hat órába belefér. Terepen. Tavasszal. Imádom ezt az évszakot, ilyenkor fent a hegyen. Naná, hogy egyéniben indulok, bármennyire nem volt gyakorlatom a terep versenyeken, tudtam, hogy ez lesz az, ami meg kell hogy törje a jeget, mert nekem terepznem kell. Ezt akarom, ezért izgultam, hogy hogy fog menni, hiszen, ha az első hosszú terepen megrendezett versenyemről rosz emlékekkel távozom, akkor elmegy az egész kedvem tőle. 

Ez volt az utolsó verseny és egyben hoszabb futás az Ultrabalatonig. Merőben más hozzáállással mentem neki, mint a 12 órásnak. Azzal úgy voltam, hogy meg kell csinálni. Nem azért mert jó, hanem, mert kell, a felkészülés érdekében. 

Ellenben ezt a versenyt vártam, jóleső érzéssel töltött el már a gondolata is. Miután  megnéztük a pályát, akkor esett le, hogy mennyire durva lesz ez valójában. ám még ekkor is voltam olyan naív, hogy azt hittem, szépen meg fogom néha futni a kör második felében lévő emelkedőket. Ez így visszagondolva már vicces, hiszen az leső körtől kezdve gyalogoltam az emelkedőkön (azt viszont jó, Zsófis tempóval). A pulzusom egyébként 158-ra jött ki átlagban, ami elég magas, de hát istenem, manapság tök alacsony pultuson edzzem, nem most fogom befegyelmezni magam, főleg, ha 4 óra mulva is ugyanúgy tudom tolni neki.

A Strava így ábrázolta a 16 körömet:

Nagyon megilyedtem tehát, hogy fogom ezt bírni hat órán keresztül, nem kéne leégetnem magam, ha már az elsők között neveztem. Aztán valahogy mindenben megtaláltam a jót:

- jó volt, hogy 3 kilis volt a pálya, pont 20+ percig tartott egy kör, ezalatt el tudtam vonatkoztatni az előzőtől, egyedül tudtam lenni, kigondolhattam, hogy mivel frissítsek következőnek, mire lesz szükségem

- jó volt, hogy az első fele végig lejtő. Eléggé ki tudtam használni ezt gyorsuláshoz, csak gurultam lefele, figyeltem, hogy ne menjen át az egész egy trappolásba. sokan mondják, (és velem is megtörtént), hogy lejtőn sérültem le. De megfelelő technikával nem kell ettől parázni. Valahogy ez most jólment, és figyeltem is rá tudatosan.

- A versenyen az új Hoka Conquest cipőmben mentem, holott az elvileg aszfalt, de nem bánram meg, szupi kényelmes volt, és támogatott lejtőn és emelkedőn egyaránt.

- Szuper futóidő volt, persze rendesen leízzadtam, és a napszemüvegemet hajpántként használtam a funkciója helyett, de volt egy kis szellő és sütött a nap. 

- Tökjó, hogy a fotók a lejtőn készültek, fölfele nem mosolyogtam ennyire. 

- Mindenki segítőkész volt és aranyos. Nem voltak ezren így mindenkire jutott kellő figyelem. Egy ilyen családias versenyen sokkal több törődést kap az ember mint valami beharangozott aszfaltos félmaratonon, ahol az ember csak egy a tömegből.

Ezek miatt a dolgok miatt történhetett az, hogy körülbelül végigmosolyogtam az egész futást. Élveztem, hogy a természetben futok és eszem ágában sem volt zenét hallgatni, néha beszélgettem, vagy csak egy egy hajrát mondtam a velem szembejövőnek, de legtöbbször egyedül futottam és nagyon élveztem. Akkoris, ha már fáradt voltam és fájt. Mert én erre fel voltam készülve. És amit összeszenvedtem felfele, azt kipihentema lejtőn. Na ez az az élmény, amiért sokkal jobbn szeretem a terepfutást. 

Miközben róttam a köröket, ki is alakult a tematikám, persze ekkor még nem tudtam, hogy nekem itt bármiféle helyezésem lesz, de a verseny az verseny és ilyenkor én nem tudom visszafogni magam. Taktikázok, számolok, koncentrálok és CSAK előre megyek az úton és átélem minden percét.

A fáradtságomat ráérek kipihenni a verseny után. Most tolni kell. A végén már tényleg ezt hajtogattam magamnak, menni kell, még 2 kör bele kell, hogy férjen, na még egy utcsó. Ekkor már kijöttek a szüleim is szurkolni, kár, hogy ők csak a pálya laposabbik felét látták, meg azt, hogy kocogok. Ha tudták volna, hogy mennyire "terepfutónak" éreztem magam. :D

 Jól tettem, hogy nem a 24 órás önszopatásra mentem. Nem nekem való. Én jó emlékeket akarok gyűjteni, minél több pozitív dologgal legyen tele  fejem, amiket majd roszabb óráimban előhívok. Ezekből építkezem és merítek erőt. 

Összességében csodálatos élményt szereztem, és kezdem úgy érezni, hogy a sok sok hajnali kelésnek, este 9kor fekvésnek, buli lemondásának van eredménye, hiszek abban, amit csinálok és ahogy csinálom, mert beigazolódni látszik. 

És soha nem felejtem el, hogy nem a futásért élek, hanem a jó életért futok! soha nem leszek befordult, futóremete, megígérem! :)