Túl vagyok életem első ultra távján (52,850 KM), bár ez igazából csak egy kóstoló volt, ha azt vesszük, hogy 50-nél kezdődik az ulta táv, de neféljetek, így is kóstoltam egy jó nagyot.

Kimentem a margitszigetre és lefutottam 10 kört. Mivel ez a nap hétközben volt, így senki nem ért volna rá segíteni a frissítésben (ami egy sarkalatos pontja volt az egésznek), így jóanyám felajánlásával éltem, szegény mindent elbaszott amit lehetett, pl a magnéziumot nem vette elő amikor kellett, de nem állhattam le hogy megkeresse, így egy kör múlva (5 koliméter) tudtam csak magamhoz venni, na ezek a dolgok rendesen leszívták az energiáimat és közben még futnom is kellett.

Nehezen lehet leírni egy ilyen hosszú táv lefutását, az elso 25 kilométer ment, mint a karikacsapás, aztán kezdtem fáradni, de ez a nagykönyvben is meg van írva. A legroszabb a köröm nyolcadik volt, amit a maratoni körnek is hívhatunk (37-42 kili között). Ott úgy az életkedvem is elment. De tudtam hogy lesz holtpont, és reménykedtem benne, hogy ez nem a vég, ahnem talán majd túljutok ezen a hullámvölgyön is. A nyolcadik kör után letettem a kulacsomat amit végig cipeltem és ujratöltöttem, hogy ne csak félóránként igyak. És a 28 fokban ajánlott is minél gyakrabban kortyolgatni. Viszont a kulacs nélküli haladás sokat segített, nagyon jó ha nem kell fölösleges cuccokat cipelned, épp elég saját magad.

A frissítésről:

Nagyon okosan csináltam, attól féltem, hogy minimum fájni fog a gyomrom. Tudtam, hogy nem ehetek végig édeset, mert ezek a gélek óriási savat csinálnak. Vettem sózott műzliszeletet, iso italt, és csak egy futógélt toldam magamba, a vége felé. Felváltva ittam a vizet és az iso italt, de a víz volt a meghatározó.

Érdekes megfigyelés, hogy mennyire kialakult már bennem az, hogy a testemnek minden jelzésére figyelek, és mennyire pontosan fel tudom mérni, hogy mikor mire van szükségem. Nagyon remélem ez az Ultrabalatonon is így lesz.

Az utolsó kör nagyon hosszú volt, és egyáltalán nem az járt a fejemben, hogy mekkora király vagyok. Pedig azt hittem, ilyen érzésem lesz. Csak azt láttam, hogy mennyire nehézkes vagyok, poros, ragadok az izzadtságtól, miközben mindenki körülöttem előzget, könnyen futják azt az egy vagy két körüket, frissek, üdék, szépek. Őrültnek éreztem magam, és mikor az egyik kedvenc számomat elkezdte játszani a telefonom sírva fakadtam. Sírtam amíg odaértem, sírtam amikor beértem és a futás után még vagy egy óráig.

Eszembe jutott, hogy miért kezdtem el futni, hogy hol tartok most de valahogy olyan kicsinek éreztem magam a többi ember között. Eszembe jutott, hogy nincs kinek elmesélnem ezt, hiszen a barátaim nem igazán futnak, vagyiennyit biztos hogy nem. Az is szomorúsággal töltött el, hogy mindez után hazamegyek mintha mi sem történt volna. Nem gondoltam volna, hogy ez lelkileg is kivesz az emberből.

Jó viszont, hogy izomlázon és egy kis térdfájáson kívül mér másnap jól voltam, ma meg görkorival jöttem melóba, sőt, holnap reggel már futok is egy lazát.

A Hoka cipőm nagyon vigyázott rám és megint azt mondom, hogy az a jó az ultrába, hogy ott nem kell rohanni, már akkor is hős az ember, ha ezt a távot lefutja.

Ugyanakkor nekem dupla ennyit kell futnom egy hónap mulva, szóval egyáltalán nem nyugodtam meg, csak egy nagyon nagy lépcsőfokot léptem a sok közül. Fontos tapasztalatokat szereztem. Átlépetem egy újabb határt és nem bántam meg :)

Egyébként nettó 5:31 lett, ami nagyon jó idó átlag 6:22-re jön ki, az ivásokat nem számoltam bele, szóval ennél tovább tartott persze kicsit, de azokkal is siettem :)