Ez a versenybeszámoló nem a rajttól fog kezdődni. Idén lesz 10 éve, hogy elindítottam a futóblogom és akik nem régóta követnek azoktól nem várhatom el, hogy végig olvassák a történéseket. Túl sok idő telt el, hogy ne meséljek nagy vonalakban az elmúlt 5 évről és az elmúlt pár hónap felkészüléséről és ez mind hozzám tartozik.

2017-ben indultam az UTH 112 kilométeres versenyén, ahol a mezőny engedte, hogy elsőnek érjek célba a nők között, majd ősszel a Piros 85-ön álltam rajthoz, ami egyben az országos bajnokság volt, második helyet szereztem meg.

Ezután egy hosszabb szünet következett, ahol csak kocorásztam, meg néha elindultam itt ott poénból, mert szerettünk volna családot tervezni és tudtam, hogy vissza kell vennem. Bár nagyon tudatos voltam sokmindenben ( és vagyok is) ez ugye nem sikerült: hosszú évek kivizsgálásai, endometriózis, műtétjei, lombikok sorozatai, sok-sok sírás, „miért én” kérdezgetés... De közben mindvégig a futás mellett maradtam, mert tudtam, hogy kell valami, ami kimozdít ebből, hogy megőrizzem a józan eszem. Így hát elvégeztem az edzőit és mellé megannyi tanfolyamot, olvastam, tanultam sokat (a kevés futás mellett volt időm rá), majd elkezdtem egy-két emberrel foglalkozni, ebben Gébbör sokat segített, mint mentor, de azért kirajzolódott a különbség a kerékpársport és a futás között, szóval sokat kellett szöszölnöm az elején, most is csak alacsony létszámmal dolgozom és nem is tervezem növelni.

Aztán amikor már több szakembertől hallottam azt, hogy elmentem a falig gyerek ügyben, és újabb hosszú szünet következett két lombikpróbálkozás között gondoltam egyet és felvettem a kapcsolatot az Agár Lányok csapatával ( 2020-ban), hogy esetleg nem kerülhetnék-e be az UTT csapatukba. Tudtam, hogy ez kellő motivációt adna ahhoz, hogy újra elkezdjek edzeni, ne csak futogassak. Nagy örömömre szívesen láttak én pedig ezt úgy próbáltam meghálálni, hogy minél jobb eredményeket hozok a csapatnak. Ez annak is volt köszönhető, hogy 2020- nyarán olyan traumatikus volt a lombikunk eredménye, hogy tudtam, én most pihenni szeretnék. Így az év második felében visszataláltam a futáshoz, és 2021-re kirajzolódott bennem, hogy esetleg felkészülhetnék a Mátrabércre, amit 2021 tavaszán rendeznek meg. Ez volt a nagy visszatérésem, ami elég jól sikerült (második hely, szuper érzések, PB). Ezután még kétszer kellett leállnom a futással (2021 őszén és 2022 januárjában) a kezelések miatt, amik szintén sikertelenek voltak. Kellett egy B terv és a sok nézelődés után úgy döntöttem, hogy felkészülők a Mozart 100 Ultra távjára, ami 75 kilométer 4000 m pozitív szintemelkedéssel.

A hormonkezelések egyre megterhelőbbek voltak, nem volt egyszerű a regenerálódás és ez a futásra is kihatott, ugyanakkor tudtam, hogy vissza fogom hozni magam, türelmes voltam  és tavasszal már kezdett egész jól menni a futás. Ennek a tavaszi Hello Badacsony Trailen mutatkozott meg az eredménye, amit sikerült megnyernem, sokat javítottam az előző évi időmön és abszolútban is második lettem.

Ekkor még elmentem rövidebb versenyekre, de alapvetően maga Mozart nekem elég löketet adott az edzésekhez, motivált voltam, írtam magamnak az edzéseket, amiket 99 %-ban teljesítettem is. Persze mindig közbejön az élet. :) Így volt tavasszal is, amikor is egy sima fogászati szűrésen kiderült, hogy van egy góc egy régen gyökérkezelt fogamban, amit ki kell húzni, plusz töméseket cserélni, koronákat felrakni több fogamra. Itt következett egy egyhónapos kezelés sorozat, ami számomra elég megterhelő volt és itt történt, hogy több, mint 2 hétig egyhuzamban fájt a fogam, fájdalomcsillapítóval tudtam csak aludni, ezért az edzéseken lazítanom kellett, nem futottam se résztávot, se semmi intenzívet ez idő alatt. A fogorvosnő professzionális munkája viszont gyönyörű fogsort eredményezett, és a fájdalom is fokozatosan elmúlt.

Körülöttem mindenki kéthetente nyerte a versenyeket, máig nem értem, hogy hogyan csináljátok (ti, akiket követek az instán), én végig egy versenyre koncentráltam, és nekem ez így jó is volt. Szeretek edzeni és nem is igénylem a gyakori versenyzéseket. Ez egyrészt jó, mert arra időzítem a formámat, másrészt pedig kockázatos, mert mi van, ha pont akkor fogok ki egy rossz napot és az egész mehet a levesbe? De ilyen még nem történt velem, ezért pozitívan álltam a dolgokhoz.

Sikerült rengeteg szintet gyűjtenem idén, és mivel 2022 óra a Magyar Salomon Csapat szponzorált futója lehetek, ezért a Mienk a Terep teljesen felszerelt a versenyre mindennel, ami kell tetőtől talpig. Ezért nagyon hálás vagyok, itt éreztem, hogy komolyan vagyok véve és ez egy újabb löketet adott nekem.

Júniusra még picit szálkásodnom is sikerült, ennek különösen örültem, éreztem, hogy kevesebb fölösleges súlyt cipelek magamon, picit már jobban hasonlított a kinézetem egy futóra. Már ezért megérte a felkészülés ;)

Nekem ugye az endometiózis miatt nem szerencsés, ha azok a bizonyos napok a verseny körül vannak. Eredetileg a Mozarton pont a ciklus közepén lettem volna, amikoris a legjobb formámban vayok, de aztán egy hónappal előtte pont úgy tolódott el a ciklusom, hogy a Mozart előtt 2 nappal jött meg. Ezért a csütörtöki utazás és a pénteki rápihenés közben görcsölt a hasam folyamatosan, de reménykedtem benne, hogy szombatra jól leszek.

Gébbörrel megbeszéltük, hogy mely pontokra tud odamenni biciklivel és segíteni a frissítésben, ha kellene (spoiler: de még mennyire, hogy kellett, de erről később). Pénteken be is járta ezeket a pontokat, amíg én az ágyban feküdtem és az Időutazó Felesége c. sorozattal tereltem el a gondolataimat a versenyről (ami amúgy egy szuper romantikus sorozat, pedig én rohadt kritikus vagyok főleg ezzel a műfajjal).

Nagyon keveset és nagyon rossz minőségben sikerült aludnom a versenyt megelőző hetekben. Alapvetően jó alvó vagyok, de a meleg, a külső hanghatások, és igazából minden tud zavarni alvás közben, mert felületesen alszom, kevés a mélyalvási fázis. A verseny napján 5-kor keltünk, és rá se mertem nézni a body battery-re, se az alvásom eredményeire a Garmin Connectben. A gyomrom és a hasam görcsben volt, de mivel nem érzem elég indoknak, amikor egy rosszul sikerült versenyen erre hivatkoznak, ezért tudomásul vettem, hogy ez van és próbáltam menteni a menthetőt. Enni nem nagyon tudtam ilyen korán, és nem is akartam a verseny előtt, hiszen a ch feltöltés elvileg sikerült (gyakorlatilag nem teljesen éreztem úgy, ahogy szerettem volna a görcsök miatt). Persze magamba erőltettem egy kis ropit, hogy ne legyek üres, a versenyen már úgy sem fogok rágással időt pazarolni.

Na és akkor a verseny maga:

Kiérünk a rajthoz, mire Gébbör megszólal „hát ez egy szar szervezés” – na mondom, ezt légyszi ne most, erre vártam fél éve! :D Mert hogy kevés wc volt és nagy sor, igen, ez elég amatőr volt, tény. De ezenkívül ekkor még minden okénak tűnt.

És ami mindenkit érdekel, a frissítés: a kiírásban az szerepelt, hogy az összes ponton lesz Sponser zselé, ch ital és szelet, (meg persze egyéb dolgok, amik engem nem érdekelnek). Természetesen ennek megfelelően készültem, utánanéztem, megkóstoltam, matekoztam. A tervem szerint tehát nem kell cipelnem minden szart, mert a pontokon lesz minden, amire szükségem van. Azért az utazás előtt a Gébörrel elugrottunk a Sarkcsillagba pár dologért tartalékba, ki tudja mi vár ránk, és milyen jól tettük.

A rajtban egy GU Roctane port kevertem be az egyik kulacsba (60 g ch), a másikba vizet, és 2 zselé volt a zsákomban. A frissítési tervem szerint óránként 60 g ch-t fogyasztok és – mivel nagy a hőség – minimum 0,7 l folyadékot és megfelelő mennyiségű sót. A szénhidrátot pedig ch ital és zselé formájában viszem be, semmi egyébre nem volt szükségem, persze ha megkívánok valamit, oké, de akkor ki kell deríteni, hogy miért azt.

A rajtban azt sem tudtam hol vagyok feeling, olyan hirtelen történt minden, egyszer csak már elindultunk és az első pár kilométer lankásan telt, jó volt bemelegítésnek, pulzusilag oké voltam, ekkor még nem volt meleg, majd az első és egyben legmagasabb hegy megmászásra következett. Agresszív, gyökeres emelkedők, single track, ott éreztem, hogy lassítanom kell, így félre álltam elengedni az embereket, közben nagyon gyakran kortyoltam bele a GU italomba, és a bot is előkerült. Itt viszont annyira nem volt meg az időérzékem, hogy bár elfogyott a GU ital mire felértünk, de ez 1 óra 23 percbe telt, tehát mínuszban voltam frissítésileg (persze másnak 90 perc / 60 gramm nem kevés, de nekem ez nem elég egy ilyen versenyen). De gondoltam nem baj, itt a pont most teletöltöm a kulacsomat a Sponser itallal és akkor, ha betolok még 50-60 g ch-t bő fél óra alatt a következő pontig jó leszek. Feltankolás után indultunk a lejtőn, belekortyolok a kulacsba és érzem, hogy olyan kikúrt hígan keverték el ezt a Sponser italt, hogy éppen, hogy éreztem, hogy nem víz. Na ez volt az első nagy csalódás a versennyel kapcsolatban. Mert akkor ne tegyék fel a honlapra, hogy mi a frissítés, ha utána spúrkodnak a bekeveréssel! Ennek is köszönhetően úgy beállt a lábam a lejtőn, mint még soha és hangsúlyozom, ez az első 16 kilométer volt. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon végig tudok-e majd menni a versenyen. Amikor közel volt a következő pont tudtam, hogy Gébbör ott vár és a sírás kerülgetett.

Mire leértem a 16 kilométeres pontra St. Glingenbe, Gébbör már várt és szerencsére be tudott keverni egy újabb GU por adagot. De tudtam, hogy ez nem lesz elég, most következik a második nagy mászás, a leghosszabb emelkedő egyben, így szerettem volna zseléket is vinni, erre kiderült, hogy ELFOGYOTT a zselé a frissítőponton. Itt mattot kaptam teljesen, ezt B+ nem hiszem el!!!! Ez egy rangos verseny „by UTMB” és reggel 9-re elfogy a zselé?????? Mindeközben sorba kellett állnom vízért! Gyorsan (nem lehetett gyorsan, de próbáltam) feltöltöttem a kulacsaimat, de hogy még igyak (szükségem lett volna még folyadékra) újra sorba kellett volna állni vagy tolakodni, így inkább nekiindultam a következő hegynek. Szerencsére voltak tartalék zseléink, így azokat vittem magammal.

12 kilométer és több, mint ezer szintemelkedés várt rám a következő pontig, majd onnan vissza ugyanide, mert ezt a pontot kétszer kereszteztük. A szakasz sík aszfalttal kezdődött, aminek én nagyon örültem, és tudtam is haladni rendesen, kényelmesnek éreztem, közben felértem File Balázsra, akivel dumáltunk erről arról és jobban is lettem lelkileg, meg energetikailag. Viszont amikor megkezdődött a mászás, én lassabban haladtam és külön-külön folytattuk utunkat. Itt botoztam végig, kellett is nagyon.

Mondanom sem kell, hogy az egy liter folyadék rettenetesen kevés volt erre a szakaszra, iszonyatosan be kellett osztanom minden kortyot, ebből kifolyólag zselét se nagyon tudtam fogyasztani, mivel nem tudtam volna eleget inni hozzá. Hát nem így képzeltem el, de emlékeztek, hogy instán írtam, hogy három célom van? Nem? Ejnye :D. Tehát az egyik cél az volt, hogy professzionálisan tudjam kezelni a nem várt akadályokat és hát fel is volt adva a lecke rendesen. De láttam, hogy körülöttem mindenki szenved és iszonyat szomjas, sokan már megitták a kulacsuk tartalmát, szóval mégiscsak okosan tettem, hogy jól beosztottam. Mögöttem valaki az arra járó turistáktól kért vizet.

Végül, vagy egy évezreddel később eljött a 29 kilométernél lévő pont, sőt, ekkor vettem észre, hogy előbb vannak a pontok, azaz rövidebbek a szakaszok pár száz méterrel. Mondanom sem kell, hogy ez mekkora megkönnyebbülés volt számomra. Na itt kulacs tele mindennel, zselé is volt szerencsére. Innen 7 kili lejtő vissza St. Glingenbe, a feladatom, hogy energetikailag és hidratáltságilag visszahozzam magam pluszosba. Jó kis feladat, szerencsére az ultrán erre van idő. Érdekes módon ez a lejtő már nem csinált ki, sőt, egy szakaszon szembe futottam azokkal a 75-ös és 100-as futókkal, akik még csak most fognak felmászni a hegyre, ahonnan jöttem. Ez önbizalmat adott és már tudtam bíztatni a szembefutókat is. Kezdtem jól lenni és élvezni a versenyt. Nagyon nagy súly esett le a vállamról azzal, hogy a két legnagyobb helyet megmásztuk, így 2000 szinttel a lábamban már végig fogok menni, és ideje élvezni a versenyt.

St. Glingenben (36. kilométer) mondtam Gébbörnek, hogy a GU-t kevésnek érzem, és a következő pontra (45) hozzon nekem valamihideg cukros teát vagy almalét. Itt (is) rá kellett szánnom az időt a frissítésre, sokat ittam, kulacsot töltöttem, vizeztem magam (jég sehol sem volt, de legalább azt nem is írták). Innen úgy indultam el, hogy nagyon egyben voltam, vissza tudtam hozni magam tehát a kezdeti nehézségekből. Szénhidrátos por, zselé, víz és sótabi. Ezekből állt a frissítésem, semmi szilárd kaja meg hülyeségek.

Persze ez a 9 kilométer is olyan lassan telt és annyira soknak tűnt, hogy amikor Fuschl Am Seeben beérkeztem a pontra, húzóra megittam egy 0.5-ös ice teát és 3 deci vizet (hagyjuk ezt a túlhidratálással riogatást, engem ez hozott vissza az életbe!!). Tetőtől talpig lelocsoltam magam. Elvileg itt találkoztam volna utoljára Gébörrel, ezért rászántam az időt erre a pontra, főleg, hogy kiderült, hogy a pontokon lévő dolgokból nem tudom fedezni az energiaszükségletemet. De szerencsére Gébbör el tudott menni, még egy állomásra (65), így 20 kilométer múlva még találkozunk a cél előtt. Szóval innen úgy jöttem el, hogy full tank, zselékkel felszerelkezve, jól vagyok.

A következő pont Hof Leback 55 kilinél, amit egyedül kell megoldanom. Itt következett sok hosszú kitett, árnyék nélküli részt, széles utak, sok aszfalt. Sokan gyalogoltak én viszont éreztem az erőt és sok lankás emelkedőt meg tudtam futni, kifejezetten jó éreztem magam (már amennyire 30 fokban 50 kilométerrel és 2500 m szinttel a lábamban lehet) ezeken a részeken. Mindig csak az adott szakasz teljesítésére koncentráltam, ezért nem nyomott a táv hosszúságának a tudata, elegendő frissítésem volt a következő pontig, gyakran ittam, toltam a sót és a zseléket, jónak éreztem a haladást a körülmények ellenére, és annak ellenére, hogy rohadtul nem sikerült akklimatizálódnom a meleghez. De ahogy láttam másoknak sem. :)

Csak eljött az 55-ös pont, ahol egyedül voltam. Kulacs teletölt, persze zselé nincs, nembaj, nálam volt még, az reméljük kitart a következő 10 kilire, bár most már örökre megtanultam, hogy 10 kili egy örökkévalóság, ha „csak” 2 kulacsom van, de ha a pontokon eleget iszom, akkor azért kitart. Még mindig erősnek éreztem magam, de persze nem úgy erősnek, mintha 12 fok lenne, hanem a körülményekhez képest. Itt már zavart, hogy a bot nyomja a derekam, és a hasam sem volt oké, de ez nem mentség arra, hogy ne frissítsek. A zseléket úgy toltam le, mint a feleseket: húzóra, hogy ne érezzem az ízüket, mert rohadt szarok voltak. Nem is értem, miért csinálnak ennyi émelyítően édes zselét. Mert tök jó csak úgy ízre, csak éppen egy ultrán pont mindent szeretnék csak pl. karamellt nem. :D De nyugi, a Sponser sós zseléje is ugyanolyan szarul esett.

Fontos hangsúlyoznom még, hogy a „jól voltam „és „erősnek éreztem magam” az egy másik dimenzióban számít erősnek. Igazából nehéz volt és egyszerre éreztem magam erősnek és gyengének. Továbbra is csodálom azokat, akik az ultra beszámolójukban nem írnak nehézségekről, csak hogy milyen szép volt, meg ilyenek. Szerintem ilyen nincs. Például én nagyon szép helyeken futottam, de ott és akkor rájöttem, hogy nem egy versenyen fogom ezt igazán megcsodálni, hanem vissza kell jönnöm ide és megadni a módját, az időt.  Például elfutottunk a Fuschlsee partján és láttuk, ahogy az emberek strandolnak a gyönyörű kristálytiszta vízben, meg a kilátás a hegyekről is gyönyörű volt. De nekem annyira figyelnem kellett minden lépésemre, hogy csak egy- egy pillanatra néztem fel. Hihetetlen, hogy mennyire fel tudom venni a csőlátást ilyenkor. Nekem ez egyébként inkább előny, mert ez tesz engem versenyzővé (mármint nyilván a saját szintemen).

Na de vissza a versenybe. A következő pont 65 kilométernél Koppl 800 méteren volt, ahova szintén egy széles emelkedő vezetett, ezért oda is fel tudtam kocogni. Jó állapotban érkeztem, és örültem, hogy innen már csak 10 kili jön két puklival. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez a 10 kili a legszopatósabb a versenyben ever. Lelocsoltam magam, zselé itt se volt pedig itt már direkt megkérdeztem. Nembaj, nekünk még volt ch ital (amit zselével egészítettem ki mert nekem ez nem elég). Itt együtt voltam a ponton a 105 kilométeres női győztessel ő is jól kivolt megmasszírozták a lábát ezért én előbb jöttem el a ponttól.

Erősnek és motiváltnak éreztem magam, a botot leadtam mert nagyon nyomta a derekamat, majd megkezdtem az emelkedőt kocogva, ami egyszer csak egy iszonyat agresszív mászásba torkollott, na- gondoltam – ide még pont kellett volna a bot. De ekkor már mindegy volt, ezt egy véget nem érő technikás lejtő követte. Innen üdvözlöm azokat, akik szerint ez egy „nem technikás” meg „jól futható” a pálya. Én kb lépésben tudtam haladni, rohadt idegesítő volt, mert erőm lett volna futni, bár hozzá kell tennem, görcsöltem itt már azért pici. Szerencsére esésem nem volt, sőt még a bokám sem bicsaklott ki, 2-3 kisebb botlás volt, szerintem a fáradtság miatt, de ezek jó kis figyelmeztetők, hogy koncentráljak. Nagy nehezen eljött Salzburg, ahol végre egy kis aszfalt következett, végre újra felvehettem a futómozgásomat, ami nekem jobban esett, mint a gyaloglás, meg hát ekkorra már nem volt türelmem a tököléshez.

El nem tudtam képzelni, hogy még milyen emelkedő vár, de tudtam, hogy a végén még a Kapuzinerbergre felmászunk. Az utolsó 2 kili előtt frissítőpont, na itt már sejteni lehetett, hogy valami durva dolog vár, különben minek kellene ide pont. Viszont nekem volt bőven vizem még és egy zselét szorongattam a kezembe, amit meg is ettem, és ez nem hogy kellett, de így utólag még lehet kevés is lehetett erre az utolsó bő 2 kilire. Csávó balra éppen hány, mások szédelegnek össze vissza. Én az elejét megkocogom, közben a 100 as top futók érnek be és előznek, de már rajtuk is látszik a fáradtság. Előre engedem a 100-as győztes csajt, akivel az utóbbi időben kerülgettük egymást. Vánszorgok fel a véget nem érő lépcsőn és mutatja a Climb Pro hogy még sok van, de nem akarom elhinni. 34 perc alatt tolom le a végét, pedig ez nem az a feladásos szédelgős „leszarom” gyaloglás volt, hanem egyszerűen tényleg az utolsó erőmmel mentem, égetett a nap, és már nagyon vártam a végét. Itt már szédültem is meg minden bajom volt. Nagyon lassúnak éreztem magam, de egyszerűen nem tudtam gyorsítani. Aztán eljött a lejtő, sok-sok lépcső lefele, de ezeket megkocogtam és innen már nem volt para, nem zavart, hogy fáj. Ha csak belegondoltam, hogy célba érek akkor picit sírhatnékom támadt, de akkor meg nem kaptam levegőt ezért nem gondoltam bele. Pedig csak a meghatódottságtól sírtam volna és az olyan jó érzés. :)

Sajnos így a befutót nem tudtam kiélvezni, pedig hányszor elképzeltem, de szerintem egy kis enyhe napszúrás / hőguta volt a pakliban, mert amikor beértem tök oké voltam, de utána 1-2 órán keresztül nem tudtam a vízen kívül semmit lenyomni, hányingerem volt meg szédültem. De ekkor már megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne egyek semmit, két órával később pedig rátaláltam arra az életmentő húslevesre a szálláson, amiből kettőt is betoltam. 

Ami még szuper volt, hogy életemben először nulla, azaz 0 darab vízhólyagom lett. Köszöhetően a Smartwool zoknikak, amikben most mentem először ilyen hosszút. A másik szuper dolog pedig az, hogy az Salomon Ultra Glide cipő tejesen komfortos volt mág a tizedik órában is. Ezek a profi felszerelések sokat segítettek, hogy tényleg csak a haladással kelljen foglalkoznom. Köszönöm a támogatást!

Strava link, ha valakit érdekel.

Ja és bár a célban megállítottam az órám, de csak percekkel később jutott eszembe megnézni az időmet, vagy a helyezésemet. Elégedett vagyok magammal egyébként. Szerettem volna a top 10-ben lenni, illetve 11 óra körül beérkezni, de az első 16 kilométer után ezt a célt elengedtem. Aztán végül csak visszahoztam magam és sikerült a 10 óra 4 perc és a 4. hely. Azért itt jó negyediknek is lenni! :)

Jó volt a célban a magyarokkal összetalálkozni. Belus Tomi úgy pörgött, mint a Duracell nyuszi, azt mondta, ez volt élete futása (és rohadt jót is ment). Tiricz Irén megnyerte a maratoni távot, vele amúgy nem találkoztam, de pont a rajtjánál szembefutottunk egymással. A többi magyar ultrás srác is jó időket ment.

Az eredményhirdetésen nem maradtunk, mert kegyetlen meleg volt, és a sátor alatt emberek dohányoztak, amit kb nem akartam elhinni, de hát éreztem, úgyhogy leléptünk inkább. Mindenki ugyanolyan érmet kapott, nem volt befutócsomag, se póló és a képek is fizetősek. Picit emiatt hiányérzetem van, mert ezt az emléket szívesen viseltem volna magamon. De az élmény és az eredmény persze százszor többet ér, nameg a 3 running stone. ;)

Összességében ez egy rendkívül jó tapasztalás volt és a kezdeti nehézségek ellenére jól sikerült a verseny. Gébbörnek ebbe nagy szerepe volt, nagyon profi már a frissítésben, remek kis csapatot alkotunk együtt. Ahogy néztük, a többieket is a csajuk / pasijuk frissítette.

Most megszereztem a kvalifikációs pontokat a CCC-re / OCC-re. Még alszom rá párat, melyikre nevezzek. Eredetileg a CCC-re szerettem volna, na de 100 km 6000 szinttel, ehhez még ki kell pihennem a Mozartot jelenleg a lépcsőn nem tudok lemenni és végül itt az órám szerint nem is lett meg a 4000 szint. :)

Nagyon jó volt ez az elmúlt fél év készülődés, hogy minden nap ezzel a céllal keltem fel és szeretnék ezen az úton tovább haladni. Most jól érzem magam így, nincs hiányérzetem semmivel kapcsolatban, meg vagyok elégedve az életemmel. A #teamzsofi csapat a tavaszi szezonban felülmúlta önmagát, és bár ez a forró nyár nem kedvez a tempónak én biztos vagyok benne, hogy ősszel én is és a csapatom is folytatja a javuló tendenciát. Szeretnék a jövőben több közös edzést szervezni, mert nagyon jó a csapatdinamika.

Az őszi célversenyem a Vadlán lesz, csak még nem tudom, hogy az 50-en, vagy a 100-on induljak. Ehhez még ki kell pihennem a versenyt, hogy tisztán lássak. 

A végére még szeretnék annyit írni - persze félve írom le, de remélem ez így marad -, hogy ez az elmúlt pár év kudarca is erősebbé tett és azt hiszem ki tudtam mászni a gödörből, amiben lelkileg benne voltam. Persze, mivel alkatilag szorongó vagyok, sosem leszek olyan zenben, mint azok, akik ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott személyiséggel rendlekeznek, de törekszem rá.  Azt érzem, hogy el tudom fogani a sorsomat, sőt mitöbb: Most már tudok úgy gondolni magamra, mint a világ egyik legszerencsésebb emberére, akinek szerető, támogató családi háttere van, egy szuper férjjel, a legcukibb kutyával és cicával a világon. És ha így alkotunk egy családot, akkor én köszönöm szépen, már ettől boldog vagyok. :)