Most akkor mi legyen a következő cél?

Most már elmondhatom magamról, hogy kipihentem az Ultra Trail Hungaryt. Ismét minden a régi kerékvágásba került, bár nem annyira feszítettek az edzéseim, akár heti 2 pihenőnapot is bűntudat nélkül megengedek magamnak, vagy ha azt nem, akkor egy óra alatti futásokkal is kalibrálok néha. 

Valahogy még nem érzem a parát az augusztusi Hegyifutó VB miatt, pedig durva lesz nyilván, nemcsak testileg fog megviselni a sok szint, hanem mentálisan, illetve tériszonyilag. De hiába próbálom minden versenyen a maximumot hozni, itt ugye nekünk semmi eséyünk nincs egy jobb helyezésre, így aztán tapasztalatszerzésnek fogom fel ezt a versenyt, nem fogok rágörcsölni, nem gondolom mérföldkőnek az életemben.

Az út megvan évek óta: terepultra. Ezen a vonalon szeretnék továbbhaladni, fejlődni, tapasztalni, tanulni, hiszen ez az, amiben jónak és jól érzem magam. Azzal együtt, hogy még erősödnöm kell hozzá. A versenyen bebizonyosodott, hogy én, mint saját magam edzője egész jól fel tudom készíteni magam, jól tudok frissíteni, kellően koncentrálok hosszú ideig is és mégsem ellenségem az éjszaka. Továbbá az is, hogy a végletekig tudok küzdeni, de sajnos az is, hogy néha több befolyással van rám a mezőny, nem tudom annyira függetleníteni magam másoktól, nem tudok “elbújni” egy versenyen.

2013, 2014, 2015, 2016 első fele: ezekben az években mind az Ultrabalaton egyéni volt a cél, ami a fejem felett lebegett futásilag. Sőt, 2016-ban, amikor javában az Ultrabalatonra készültem, már tudtam, hogy a következő ilyen nagy cél az UTH lesz.

Most is úgy mentem neki a versenyek, hogy megvolt a 2018-as, bár ezt nem sokmindenkinek mertem elmondani, de szerettem volna magam kvalifikálni a CCC-re, hátha kijutok. A CCC az UTMB egyik távja, 101 kili 6100 m szinttel. 

profil_ccc_2016.png

Szóval nagyon durva. Ehhez 8 Itra pont kell, ami az UTH-ból és a Piros 85-ből jönne össze. Ez még csak a nevezés, de mivel túljelentkezés van, ezért egy sorsolásban is ki kell húzzák a nevemet a biztos indulásoz. Ez az egyik része a nehézségeknek.

Aztán ott van az a része, amiről senki nem beszél, az anyagiak. Itt nem csak nevezni kell ( ami olyan 45 ezer HUF) hanem utazás, szállás, kaja, pia, kötelező felszerelés.

Megmomdom őszintén én akkor nem sajnálnám magamtól ezt a pénzt, ha lennék annyira tehetséges, hogy mondjuk top 20ba kerüljek. De erről szó sincs.

Szóval ott tartok, hogy jó lenne külföldön versenyezni, mert szeretnék világot látni, másrészt szeretnék noname lenni, mindenféle elvárásoknélkül versenyezni az ismeretlenben.

Ugyanakkor kicsit úgy érzem a félig felépített homokváramat rombolnám össze, ha nem haladnék tovább az általam kitűzött úton, hiszen egyszer az életben szeretnék személyesen ott lenni az UTMB-n, a saját szememmel látni mi van ott, nem mások szemüvegén keresztül látni ezt a versenyt.

Szóval újratervezés van, semmi nem biztos, keresgélek. Nekem nem azért kellenek a nagy célok, hogy reggelente kimenjek futni, nem, én magamtól is kimdegyek hiszen szeretem ezt az életmódot és szükségem is van rá.

19358998_10154789432992689_621267993_o.jpg

Az élethez kellenek a célok, kell valami amit várj. Mert a szürke hétköznapokon, nincs rosszabb, mint céltalanul, demotiváltan tengeni lengeni. Mert ha valami rossz történik, nincs mibe kapaszkodni. Nem másoktól kell várni a boldogságot ugye. Ezek azok a dolgok amiket irányítani tudok, és ezzel a lehetőséggel élni kell. Persze 31 évesen ezekre már nem úgy tekintek, mint évekkel ezelőtt, ezt el kell ismerjem. Nekem életcélom volt az UB, persze soha nem ment se a munkám, se a barátaim rovására, de huszonéves voltam, nem volt más.

Az a jó a futásban számomra, hogy mindenre alkalmazható. Szomorúságra, boldogságra, magányra, örömre. Segít feldolgozni a történéseket. Én amúgy félek a jövőtől, ezt ki merem jelenteni (nem rettegve, csak nem érzem a biztosat..), nem azért mert kellene, hanem mert amikor nem féltem akkor mindig történt valami hirtelen. Ezért az évi fő versenyekkel adok magamnak egyfajta biztonságot. Azt mondom, hogy bármi történik majd, van egy dolog, amiért fel kell kelnem és melóznom kell. Azért is jó és azért is szoktam javasolni az éves célt, mert ha okosan építed köré a versenyeket, akkor nem zsigereled magad ki, nem egy folyamatos hajtás van, nem mész el minden versenyre és sérülsz le vagy égsz ki, hiszen tudod, hogy az évnek abban az egy (két) szakaszában kell a maximumot nyújtanod, és ehhez nem fáraszthatod ki magad minden hétvégén indokolatlanul (vagy mert azt hiszed olyan kemény gyerek vagy, hogy megteheted).

Kicsit most jó szabadon futni, érdekes módon egy szimpla reggeli körnben is megtalálom a kihívásomat, a Balatonon hétvégén például rámentem a saját CR-emre a Straván. :)

Kezdő futó koromban rettegtem attól, hogy ellustulok és egyszercsak azon kapom magam, hogy már nem járok futni, most viszont teljesen biztos vagyok magamban ebből a szempontból, verseny ide vagy oda. Inbkább talán arról van szó h nem szeretném, ha céltalanul tölteném a napjaimat. Nem akarom kevesebbnek érezni magam a korosztályomnál csak azért mert nem tartok ott, ahol ők, én máshol tartok, de egyik sem kevesebb sem több a másiknál.

19369624_10154789432982689_260118953_n.jpg

Egyrészt borzasztó érzés, amikor azt hallom, h persze nekem könnyű, mert nincsenek gyerekeim, akkor megyek edzeni amikor akarok. Nem lehet így belegázolni emberek lelkébe, nem tudhatod hogy ez hogy esik másnak! De ezt már lehet leírtam korábban, most valami másra akarok reflektálni.

A másik oldal ugyanis legalábbilyen káros, amikor azt hallom, hogy milyen ügyes/gyors vagyok, nekik az a tempójuk, ami nekem a levezetés. Ezt hallottam én is, de hallottam, hogy másoknak mondják. Nagyon unalmas lemez ez.. Ráadásul saját magatokra káros! Ezt még udvariaskodásból is szar hallgatni (amúgy tököm televan az ilyen udvariaskodással). Vagy amikor minden egyes futócsoportban valaki úgy kezdi a poszt írását, hogy "én hozzátok képest még csak kezdő vagyok a 6 kilométeremmel.."Nem kell ez, a 6 kili pont 6-al több, mint a nulla. Mindenki elkezdte valahol, és mindenkinek van hova fejlődni. Ettől még lehetsz futó, nem az futóórák száma és a gyorsaságod az, ami sportemberré tesz.  Persze, ne gondold magad élsporolónak, mint egyesek (hahaha), a legtöbben, azok is amatőrök, akiket a dobogón látsz.  Én is kikövettem pár embert, aki nálam gyorsabb, jobb, tehetségesebb, és ezekkel együtt elégedetlen, mert gyakorlatilag nem tudok velük mit kezdeni. Azonosulni végképp nem. De nem is kell, nem ezért futunk, hanem a futás szeretetéért, és azt az érzést mindenki átélheti, kurvamindegy hogy ötös vagy tizes kilométerekben, hagyjuk már a matekot! Én egyvalakinél szeretnék jobb lenni, a múltbéli önmagamnál (de egy bizonyos kor után majd ezt sem), aztán az, hogy egy versenyen ez hanyadik helyezésre elég, az úgyis eldől. 

Amikor elkezdtem a blogot, akkor én a tömeget szerettem volna képviselni, a középmezőnyt. Most, hogy párszor voltam olyan szerencsés, hogy dobogón álltam, tisztában vagyok vele, hogy már nem csak a középmezőnyt képviselem, de továbbra is az a célom, hogy arra ösztönözzek minden futót, hogy ne hagyja magát elnyomni azért, mert a másik gyorsabb. Ugyanúgy a gyors futók sem szállhatnak el. Szerencsére a terepfutásban azért elég jó a közösség, nem kell tartani egymástól. :) 

Valamiben mindenkinek ki kell teljesedni. Ami biztos, hogy nem vagyok olyan perverz, hogy a multiban való munkámban szándékozom, nem is tudok, hiába végzem jól azt amit csinálok. Sokan a munkában teljesednek ki, biztos tök jó lehet, hogy azt dolgozod ami a hobbid, de ez a legtöbb embernek nem sikerül. Sokaktól hallom, hogy a gyerekeik adnak értelmet az életüknek (ezek főleg nők), mások megmaradnak a huszonévesek világában és egyszerűen nem hajlandóak felnőni. Nekem a futás kiteljesedés. Csaképpen az 1-2 óra / nap. De hétvégeken több, és ha beleveszem, hogy olvasok és beszélgetek is róla, akkor sokkal több. :) És akkor még az írás nincs is benne. :D

Amikor tegnap reggel Balatonon futottam a kéktúra útvonalán, ismeretlen helyen, mégis kitűnő jelölésen, akkor jöttem rá, hogy mekkora kincs, hogy ott lehetek, futhatok, minden fájdalom nélkül. Soha nem éreztem magam még ennyire egészségesnek, mint mostanában. :) Mázlista vagyok, hogy egy ennyire építő szenvedélyt választottam. 

Idén lesz 5 éve, hogy elkezdtem futni. Azóta is áldom azt a napot :)

Szóval a tanulság az, hogy már maga a futás szeretete előbbre visz, de ha van egy célod, akkor szisztematikusan tudsz készülni. Én még kitalálom, hogy merre tovább…