Run, Baby, Run

2012 augusztusában elhatároztam, hogy futni fogok. Mindegy milyen gyorsan, mindegy mennyit, mindegy hol. A futás megváltoztatta, jobbá tette az életemet. Nem titkolt célom másokat is mozgásra ösztönözni. Az írásaim megosztóak, nem csak a futásról szólnak, hanem mindenről, ami én vagyok.

Friss topikok

2017 eddigi tanulságai

DSL 2017.04.10. 12:43

Lassan 5 éve futok és majdnem ennyi ideje járok versenyekre is, ennyi idő alatt az embernek ki kellene alakulnia valamilyen önképe, már ami a futást illeti.

Ahhoz, hogy én azt mondjam, hogy nekem ez és ez a verseny fekszik, ellenben ez meg az csak szenvedés és állandóan lesérülök, ki kell próbálnom nagyon sok mindent. Persze vannak olyan versenyek, ahova józanésszel nem lehet eljutni 4-5 éven belül a nulláról. Hacsak nincs egy olyan sziklaszilárd tested, ami mindent kibír (nem sportolsz gyerek korod óta például), vagy nem vagy extra tehetséges, de még tehetségesen is bele lehet esni ugyanabba a hibába, a túltolás hibájába.

Természetes, ha az ember időnként feszegeti a határait, túlmegy rajtuk, néha lesérül, mindaddig, amíg levonja a konklúziót, tanul belőle és változtat rajta.

17842416_1636469663031618_741758849_n.jpg

Az elmúlt évben mindig aszfalton sérültem le. Kezdjük a 200 KM feletti Ultrabalatonnal, amit egyéniben még soha életemben nem sikerült sérülés nélkül végigvinnem. Aztán lássuk az utóbbi egy év tanulságait. 2 sérülés, mindkettő aszfalton, tempófutás közben. Az egyik a maraton, ami után ki kellett hagynom a Piros 85-öt és a másik pedig a tegnapi Vivicitta, ami most, másnap fáj, mégpedig a jobb combhajlítómnál. Nem temetem a Mátrabércet, mert annyira nem nagy a baj, de azért természetesen ráparáztam.

Nézzük a terepversenyeket, volt egy Pilis Ultratrail a maga 50 kilométerével, amitől semmi bajom nem lett, valamint jöhet ide a Vulkántúra, ami számomra szintén kemény volt, vagy bármi más hosszabb terepfutás evör. Egyedül a VTM-en fájdult meg az IT szalagom 3 éve, amit azóta a kompressziós szárral orvosolni tudok.

17155741_10154482910547689_7914251183653523759_n.jpg

Ezek csak a kézzel fogható tények, de nézzük a lelki oldalát. Mit élvezek? Hol vagyok eredményes? Hol érzem a fejlődést? Mi az amiben a verseny kellős közepén jól érzem magam és mi az amiben csak azt várom, hogy beessek a célba?

Minden versenyen kell szenvedni, odatenni magad, izzadni, tolni magad előre, de nem mindegy, hogy szívesen csinálod, vagy pedig azt várod, hogy vége legyen.

Mindenkit más motivál, de végső soron mindenki ugyanazt szeretné: a boldogságot.

Van, akinek az jelenti a boldogságot, ha lefutja az adott távot, mindegy milyen idővel. Van, aki teljesítményorientált és bármilyen szenvedés és hónapokon át edzés után, a célkapu átlépése után olyan boldogságot érez, ami ezt sok-sok szenvedést a mérlegen pozitív irányba billenti el.

Én egyre inkább mérlegelek, mert érzem, hogy nincs elég időm, nincs elég erőm mindenre. Döntenem kell, hogy egy adott évben milyen versenyeken indulok, aminek a száma nem haladja meg a 10-et és az ultrák száma is maximum 5. Így abba a pár versenybe mindenemet bele tudom adni és mellette tudok élni is.

31 es koromra már nem akarok szélsőségekbe esni, hanem meg akarom találni a harmóniát, amit hosszú távon, éveken és évtizedeken át kivitelezhetek. És ami fontos: én akarom meghozni a saját döntéseimet. 

Abban a korban vagyok jelenleg, amikor már nem 1:30-as félmaraton, vagy egy dobogós helyezés az életcélom. Mert a belső hangom (és anyám, akit nem lehet lelőni ha arról van szó, hogy megmondja mi a helyes és mit kéne tennem, persze kérdezés nélkül) az mondja, a futás nem az élet. De az életem egy olyan fontos része amiről sosem mondanék le.

17457890_1394917773881020_5324463044757201726_n.jpg

Próbálom holisztikusan látni a világot, meglátni az összefüggéseket és észrevenni azt, amin változtatni tudok, és elfogadni, amin nem. Rájönni, hogy nem egy helyes út van, és nem egy igazság. Ahogy mi, emberek különbözőek vagyunk. Van, aki hatékonyabb edzővel, van, akit feszélyez, van, aki élvezi a tömeget, van olyan, aki mindent megad azért, hogy egyedül fusson, és akkor még nem beszéltem a minimál - maximál ellentétről.

A tanulság az, hogy találd meg a saját célod és motivációd, de fogadd el a másikét! Ráadásul, mint minden, ez a motiváció és állandó változásban lehet élethelyzettől függően. Ha a munkám nem követelne ekkora precizitást, lehet, hogy az edzéseken több jutna a matekra, ha egyedül lennék, akkor lehet, hogy több figyelmet szeretnék kapni a futásaimon keresztül az emberektől, belemennék extrémebb helyzetekbe, versenyekre.

De az én blogom már réges-rég nem csak a futásról szól, hanem nézőpontokról és ezeknek a változásáról. Egy örökké tartó a tanulásról és tapasztalásról minden örömével és pofonjával együtt.

Amikor életemben először lefutottam a félmaratont 1.59 alatt, olyan boldog voltam, mint még soha. Megfogadtam, hogy soha nem felejtem el honnan jövök, hogy mennyire lehet örülni egy 2 órás maratonnak. Most futottam egy 1:32-t és az volt a reakcióm, hogy OK végre vége. Megéri ez? Nekem nem. Nekem kell a futás öröme, a beérkezés öröme, egy ünnepnek akarom felfogni a versenyeket, és ha ez engem nem elégít ki, akkor rosszul választottam versenyt.

Persze, mélyen, nagyon mélyen ott lapul az, amiről nem beszélek, hogy nekem már nem itt kéne lennem, hogy én 30 éves koromban gyereket szerettem volna szülni és minden egyes nappal csak távolabb leszek ettől a tervtől és az idő csak megy és nekem nincs már kedvem gyorsítókat végezni azért, hogy aztán szülés után minden újból a nulláról kelljen felépíteni csak alvás nélkül, holott ugyanolyan komolyan tervezem a futókarrieremet továbbvinni. ez nem lehet kérdés. Ezek olyan ösztönérzések, amiket csak a nők érezhetnek, nem akarom elnyomni azokat az érzéseimet, amik folyamatosan jelen vannak az akaratomon kívül, inkább szembenézek velük és tudomásul veszem, hogy ez van. Érzem, hogy amikor nagyritkán elmegyek bulizni az már inkább egyfajta pótcselekvés, egyfajta "most még megtehetem" dolog, de már nem akarom megtenni, de még megtehetem és valahogy, valamit tennem kell, el kell engednem magam és ha már így alakult, akkor így. Hogy valójában nem ezt akarom, de kell valami amikor egyedül vagyok.  Azért azt tudnotok kell, hogy sokat vagyok egyedül. Szeretek is egyedül lenni, csak talán éppen ezért többet gondolkodom és olvasok az élet dolgairól az átlagnál. Érdekelnek más emberek sorsainak alakulásai, kapcsolatok, és mégjobbanaz, hogy én hogy lehetek minél jobb, megértőbb a világ felé és tudatosabb. A futás nagyban segít ezekben, de nem életcél, hiszen sem olimpikon, sem profi nem vagyok. A blogolás is segít, hogy kifejezzem magam és hogy szavakba próbáljam önteni a nehezen kifejezhető érzéseimet. ez egy út a jelenlegi önmagam megismeréséhez és egyre inkább azt szűröm le, hogy a dolgok változnak. 

Ugyanakkor meg még sosem voltam ilyen boldog egy kapcsolatban, imádom, hogy csak magamat kell adnom. Hogy soha semmit nem kell megmagyaráznom, semmire nem panaszkodhatok. Najó szeretnék kutyát meg macskát de ez sem lehetetlen :D

 unnamed.jpg

Alapjában véve viszont borzasztó szerencsés vagyok és tudom, hogy az adott helyzetből kell kihoznom a maximumot, olyan célokat találnom, aminek a megvalósításához én kellek. Ilyen a Mátrabérc. És itt szögezzük le, hogy engem nem érdekel helyezés. Ha egy 7:30-as idővel állok a dobogón, sokkal rosszabb érzés, mintha egy 6:40-essel vagyok a top10ben.  A mezőny erős lesz, és az én örömömet nem más embertől akarom függővé tenni, hogy ő lassabb, vagy gyorsabb, hanem csakis magamtól.

A futás öröme nem csak a leggyorsabbaké és a legjobbaké! Mindenkinek jár!

Jelenleg – bár nem tudom, hogy teljesen meggyógyulok e addig és fuvarom sincsen a versenyre (épp most írtak rám, lehet lesz :) ) – bizakodó vagyok a versennyel kapcsolatban, reménykedem, hogy ki tudom hozni magamból ami bennem van, egyedüli felkészüléssel. Ha nem, akkor elgondolkozhatok azon, hogy mi a baj, új motivációt kell találnom, célokat és ebben persze az is benne van, hogy ha ez nekem valóban fontos, keményebben és okosabban kell edzenem, több áldozatot hoznom. Ha meg sikerül, akkor bebizonyítottam az állításomat, hogy ezt így is lehet.

A cél tehát a 6.40 körüli idő. (Tavaly ugye 6.51 volt). Akár összejön akár nem, az élet megy tovább. A futást viszont így vagy úgy, de sosem akarom abbahagyni.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://runbabyrun.blog.hu/api/trackback/id/tr1912414141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

randomgenerator 2017.04.10. 17:34:09

De királylány vagy hogy beraktad azt a bekezdést.
Általánosságban szerintem a prioritások folyamatosan változnak és az ember mindegyre újratervez mert az optimum mindig más. Ez nem baj legalábbis én a hosszútávú mentális egészségem érdekében abban akarok hinni, hogy ez így jó.
A 15 verseny pedig nem csodálom, ha scheduling torlódásokat okoz, annyira nem is lehet normálisan készülni, persze ha a buli kedvéért megy az ember akkor az más de eredményt elérni, hát szerintem jóval kevesebbre lehet készülni.
Egyébként ha az a 2. kép a fejpánttal nem illusztráció hanem te vagy akkor láttalak a verseny előtt a városliget füvén talán valahol az emlékmű közelében, csak nem jöttem rá, hogy celebet spotoltam! :)
Hazudnék ha azt mondanám, hogy régi fan vagyok de legközelebb mindenképp oda kell menjek köszönni mer ahhoz képest hogy neten celebkedsz egész jó fejnek tűnsz. :)

Zita Lipták 2017.04.10. 18:39:06

Zsófi, sokadjára feszegetsz olyan dolgokat, amikkel nagyon is tudok azonosulni. Szerintem egyébként tök jó úton jársz és őszintén kívánom, h a babázásban is minél előbb kipróbálhasd magad.:) Megnyugtatlak, a kialvatlánság sem garantált, nekem pl. két ilyen szempontból (is) tök jó fej gyerek jutott.
Mi van a hajlítóddal? Képzeld, én is a jobb hajlítómnál sérültem a BSZM-en, valószínűleg izomgörcsnek indult, aztán 3. napra be is szakadt. Talán a héten már futhatok majd...Én hiszem, h a sérüléseink "üzennek" nekünk, legalább is én rengeteg dolgot átértékeltem ezen események hatására. (Egyetlen eddigi sérülésem ITBS volt még mikor elkezdtem komolyabban futni kb. 2 éve).

nikarágja 2017.04.11. 15:34:13

Valószínű azért lehetett érdemes indulni a Vivicittán, mert amúgy se lehetettaznap mást csinálni Pesten adugók miatt :-)
Az ilyen mai, 5:20-as "laza futásokat" azért kerüld és ott lehetsz a Bércen!

Sopánka76 2017.04.11. 15:46:21

"Nekem kell a futás öröme, a beérkezés öröme, egy ünnepnek akarom felfogni a versenyeket"
Ahogy mondod!! Nekem is! Évi 2-3 versennyel ez teljesen jól sikerül. :)
Viszont egy csomó tesztfutást csinálok, amin majd meghalok, és utána szédülök, támolygok, minden bajom van... :)

Izgalmas, amit a szülés utáni visszajövésről mondasz. 15 év előtti formámat próbálom visszahozni, most, hogy végre kicsit nagyobbak a gyerekek, és tudok rendesen aludni. És így 41 fölött már egyre kevesebb esélyem van javítani az időeredményeken... nekem ez nagy motivációs faktor, kergetni az órát... fura lesz anélkül futni. Most még vannak céljaim...

futós 2017.04.13. 13:05:13

Lubics Szilvinek 3 gyereke van. Maráz Zsuzsinak is van gyereke. Szerintem inkább hozzájuk hasonlítsd magadat, mint a mezei hobbifutó anyukákhoz. Komolyan. Tök jó vagy Zsófi, mikor hiszed már ezt el magadról? :-) Igen vannak, akik szülés után zombik lesznek pár hónapig és nem tudnak úgy futni, inkább alszanak. És vannak, akiknek eleve szerencsésebb alkatuk van és nincs szükségük annyi alvásra, vagy rendes a gyerek, és alszik, így babázós időben is tudnak futni. De előbb-utóbb ígyis-úgyis eljön az idő, hogy újra lehet futni, és a futásban az nagyon jó, hogy igen hamar vissza tudod hozni a formádat. Csodapasi már megvan, majd megszületnek azok a babák is! Sérüléshez jobbulást, Mátrabérchez pedig sok kalappal!

őze bálint 2017.04.16. 13:18:34

1:30 alá simán 3-4 hónapnyi heti 2(3) pályaedzéssel, egyszer írok neked egyet. A legjobb!

DSL · http://runbabyrun.blog.hu/ 2017.04.18. 16:10:04

@randomgenerator: nem 15 verseny, hanem 10 és ebből MAX 5 ultra. 15 sok lenne :)

DSL · http://runbabyrun.blog.hu/ 2017.04.18. 16:15:03

@Zita Lipták: Kicsit amúgy férreértettétek, nekem soha nem votl és most sem az a vágyam, hogy babázzak. Egyszerűen utolért a kor, és a zsigereimben érzem, hogy készen állok rá. De ez nem így megy :)

Nekem most kicsit jobb a lábam, de a fájdalom nem múlt el. Viszont a regeneráló lassú, terepes futások segítettek. Tehogy állsz a felépüléssel?

DSL · http://runbabyrun.blog.hu/ 2017.04.18. 16:15:31

@nikarágja: kerültem. 6 felé is mentem simán :D

DSL · http://runbabyrun.blog.hu/ 2017.04.18. 16:18:02

@őze bálint: egyelőre abba a tudatba ringattam magam, hogy amik az én főversenyeim, ahhoz nem kellenek efféle edzések. Lassan eljön az idő, hogy ezt valamilyen ténnyel is alátámasszam. Ha nem sikerül, megyek pályára :D