Nem a futásnak élek, a jó életért futok.

Vincze Zsófi futóblogja nem csak futóknak

Mátrabérc 2024 - szenvedés- és felemelkedéstörténetem prózában

Előzmények – tekerd el, ha nem akarod tudni az előző részek tartalmát

Gyors recap az előző hónapokról, hiszen a blogra nem túl gyakran írok mostanában. Szóval lement az OCC, véget ért a szezon, volt még 1-2 verseny, de semmi kiemelkedő nem történt a részemről. Télen sokat gondolkodtam, hogy tervezzem a 2024-es évet. Megpróbáljam-e magam kvalifikálni a CCC-re, vagy adjak még magamnak gondolkodási időt?

Nagyon érdekes, hogy annak ellenére, hogy maga a célversenyem jól sikerült, ugye az UTH-t egész szép időt sikerült menni, majd összejött végre egy sub 90-es félmaraton, a 2023-as évet egyáltalán nem sikerként éltem meg (de kudarcként sem).

Valahogy azt érzem már egy ideje, hogy túl vagyok a csúcson, nagyon szép lépcsőzetes, fokozatos, nem elsietett felfele ívelő futókarrierem volt, többször gondoltam, hogy innen már nincs felfele és most szépen lassan ereszkedem le, de nem úgy, hogy akkor mehetek nyugdíjba, csak fejben át kell értékelnem a dolgokat. Ez meg is történt meg nem is, hiszen ez egy folyamat. Viszont nagyon motivált a múlt hétvégén a Skyrunning magyar csapat a Masters VB-n, alig várom, hogy 40 legyek hátha egyszer én is kijutok egy ilyenre, és végre ne a 30-asokkal keljen versenyeznem. Szóval célok mindig is vannak és lesznek, és szerencsére versenyek nélkül is tökéletesen elvagyok, szóval nem félek a jövőtől. 

Számomra az ultrafutás soha nem a test kizsigereléséről szólt, de azért volt, amikor két végén égettem a gyertyát. Most azonban már sokkal egészség központúbb a gondolkodásom. Így a futás mellett elkezdtem erősíteni is, teljesen más megfontolásból, mint az, hogy növeljem a teljesítményemet. Sőt, pont, hogy azokat az izomcsoportokat szeretném erősíteni, amit a futással nem terhelek.

Itt jegyezném meg, hogy mióta gyúrok (amivel köszi elégedett vagyok és nem kérek tanácsot, de kapok), a funkcionális trénerek Jehova tanúi sorban kopogtatnak az ajtómon, hogy megkérdezzék, „Van egy percem, hogy beszéljünk Jézusról?” Csak aztán a Jézust kicserélik funkcionális edzésre és én meredten bámulok magam elé és visszasírom a klasszikus porszívó meg mindenféle ügynököket, őket legalább le lehetett rázni ha veszel egy késkészletet.  :D 

jehova.png

(Nem vitatom, hogy ez mennyire hasznos és jómagam is edzettem egy időben, így, az zavar, hogy azt feltételezik, hogy tájékozatlanságomban döntöttem a súlyok mellett.)

438685141_937183875084702_6364917426237579592_n.jpg

Az évet tehát valahogy arra szántam, hogy ihletet kapjak és nem kerestem a versenyeket, azonban a versenyek megtaláltak engem és így egész jó kis versenynaptáram lett. Az első 50 kilométeresem márciusban futottam meg Endrúval, ami a Pilis Trail ultra távja. Ez a verseny annyira jól sikerült, hogy két dologra lehetett belőle következtetni: vagy nagyon erős vagyok, vagy pedig csak egy jó napot fogtam ki ami által végig flowban és egész jó tempóban tudtam haladni (spoiler: az utóbbi)

Egyébként magamtól el sem indultam volna a Bércen, de aztán kaptam meghívást a szervezőktől, amiért nagyon hálás vagyok, mert ez motivált az utolsó 2 hónapban.

Na mindegy, a lényeg, hogy a Mátrabércre jól fel tudtam készülni = 90%-ban megcsináltam az edzéstervet, kipihentem magam, patent frissítési tervem volt. Mióta ugyanis beállt mögém a Tailwind, hihetetlen simán megy a frissítés, ami nagy segítség.

Gébbörrel azt szoktuk, hogy rajtnál beül az autóba elmegy a célig és bringával visszateker Galyatetőre, azaz Kékesen az első frissítőpontot magamnak oldom meg a dolgokat. De ne szaladjunk ennyire előre.

A cél a 6:30-on belüli, illetve 6:30-as teljesítési idő, semmi más nem számít (picit örültem is, hogy idén nem kell megvárnom az eredményhirdetést az erős mezőny miatt). Mivel a legjbb időm eddig 6.46 volt, így ez egy bő negyed óra javítás lenne, ami azért merész, de talán nem túl elrugaszkodott gondolat.

 

438706087_937901278346295_1162154777653933413_n.jpg

Mátrabérc – Rajt

Minden jó volt, elindultunk, én ilyenkor azért állok előre, mert – bár vannak nálam gyorsabbak is  - de nagyon be lehet ragadni az elején és elég sok energiát elvesz, hogyha a single trackken előzgetned kell, ezt meghagyom azoknak, akik engem szeretnének előzgetni.

Az első 10 kilit sosem szeretem a versenyekben, mert bár nem vagyok szégyenlős a saját tempómban haladni, azért zavar a külvilág, a mezőny, akaratlanul befolyásol a haladásban, hisz nem szeretek feltartani másokat és fordítva sem. Tudtam, hogy 10 kili után még van egy 9,5-ös felfele, és ott kétfelé kell koncentrálni: egyrészt nem elfutni, másrészt mégis előbb felérni, mint az eddigiek. Legutóbb 2021 tavaszán, a nem hivatalos Mátrabércen 2:32-es idővel értem fel a Kékes frissítőpontra, ezt idén 2:30-on belül szeretem volna. A pálya amúgy jó volt, elvétve egy-egy kikerülhetetlen sártenger, én persze a második adandó alkalommal bokáig belesüppedtem, amivel a zsírúj S/Lab Ultrámat sikerült megfelelően összekoszolnom. Egyébként a cipőválasztás jónak bizonyult, ahogy a ruházat többi része is.

A verseny ideje alatt mind a 4 évszakban részünk lehetett, szóval trükkösen kellett öltözni, nekem ez meglehetősen jól sikerült. Viszont a Kékesig felfele iszonyat meleg volt, amire nem számítottam, pedig már a rajtban is voltak jelei. Emiatt jobban izzadtam és több folyadékra volt szükségem. De csak 2 kulacsot vittem magammal, ami el is fogyott idő előtt. Ilyenkor belegondoltam, hogy van, aki csak 1 kulaccsal megy itt fel. A frissítés egyéni egyébként, én sosem voltam az az ember, aki egy fél müzli szelettel meg korty vízzel futogat, versenyen meg főleg kellett az energia és ugye edzettséggel az izzadás is hatékonyabb, amihez többet kell inni.

Ilyen tizenvalahány kilométertől feljött rám Nóci, aki persze előre megmagyarázta bizonyítványát, hogy majd milyen szarul fog menni neki, de már akkor írtam neki, hogy ez azért nem teljesen így megy a valóságban, még bármi lehet. És lett is, no wonder, szép volt! :) Azon a pár kilométeren, amikor együtt mentünk és dumálgattunk még egész jól éreztem magam, mert eltereltem a figyelmemet arról, hogy egyáltalán nem érzem az erőt, de egész jól haladtunk. Aztán amikor már csak egy köpésre volt a pont, na ott éreztem, hogy hűvös van és ha most nem dobok be egy gélt, akkor innen már nem fogom visszahozni magam. A ponton érzékeltem, hogy nem vagyok a toppon, de szerencsére ott volt Vajda Anita és segített kulacsot tölteni, így annyira sokat végülis nem időztem, bár nyilván más, mint amikor a frissítőemberem vár a teli kulaccsal és kb meg se kell állnom. Itt egyedül folytattam az utam, nem bánom, egy percig sem éreztem hogy én ma bárki mással versenyezni akarok, minthogy magamra koncentráljak.

437933171_937184348417988_7631357912043892629_n.jpg

Kékestől eddig mindig megjött az a lendület és az a flow, amiért szeretjük ezt a sportot. Mondjuk nehéz is lenne érzésekben versenyezni a 2016-os bércemmel, ami olyan volt kb mintha beekiztem volna ( természetesen ilyen sosem történt csak így képzelem el :D ) Az az érzés, amikor végre elhiszem, hogy ez az én sportom, az Isten is a futásra, sőt a terepfutásra teremtett. De ez most nem jött. Mentem, haladtam, de nem éreztem azt az erőt, amit szoktam. De a 2021-es versenyen is nagyon magasra mentem, pedig ott egy fabatkát sem adtam volna a teljesítésre se.

Érdekes egyébként, hogy így utólag a lábak vittek, csak éppen nem azokkal az érzésekkel, de vittek. A Sombokor a lejtők mumusa eddig sosem fogott ki rajtam. Aki ismer, tudja, hogy engem mindig mindenki lejtőn előz, de az előző két Bérc teljesítésem alkalmával mindig úgy mentem le ezen a meredeken, hogy ha valahol, hát itt törjem ki a nyakam, ezt akkor is megtolom. Idén baromi óvatosan és lassan mentem le, picit porzott a talaj és csúszkáltam minden lépésnél.

Aztán jött a völgy, majd fel Gatyatetőre. Az elején elég meredek, ott gyalogoltam, majd utána nagyon igyekeztem szinte végig megkocogni az emelkedőt és ez ment is, csak éppen nem olyan érzésekkel, mint amilyen egy normál futáson. A szél elezdett iszonyatosan fúni, ami nekem elég nagy gond, mert a fejem minden egyes alkalommal el kezd fájni tőle, majd először eső, fent pedig hó esett.

Szegény Gébbör – gondoltam, ott fagyoskodik az áprilisi hóban egy szál esőkabátban a biciklivel a ponton és még csak oda se érek időben. Holott most utólag visszanézve egész jó időben érkeztem fel. Gatyatetőn a télben gyors kulacs csere, és már mentem is tovább, majd rá 15 percre napsütés, gyönyörű idő. Amúgy az egész út alatt folyamatosan jöttek az emlékek, amik azt hozták elő, hogy mennyire élveztem ezt az utat a másik két alkalommal. A lejtőn is lassúnak éreztem magam ugyanakkor végig tudtam haladni. Sőt, Ágasvárra menet sokkal rosszabbra számítottam. Emlékeimben az egy nagyon hosszú kézzel lábbal mászás, amiken eddig volt, hogy be is görcsöltem, most meg simán végigmentem. Tulajdonképpen ilyen robot üzemmód volt az egész, mentem, csináltam, csak hiányzott az a plusz, amitől szeretjük ezt az egészet.

Mátrakeresztesig is tök jól lecsorogtam, így utólag már érzem, hogy nem ment rosszul, de mielőtt megérkeztem a pontra, azért ott volt egy kis gombóc a torkomban. A ponton gyors kulacs csere és három gerezd narancs, ami iszonyat jól esett. Még lett volna kedvem ecsetelni, hogy jajj de szar nekem, és picit hisztizgetni, de Gébbör monta h kapjam össze magam és menjek tovább. Ezt mondjuk nem kellett kétszer mondani.

437607425_937757385027351_2052473457752656736_n.jpg

Tulajdonképpen minél gyorsabban haladok, annál korábban vége van. A Muzslára tudtam, hogy soha nem fogok felérni, így is lett, gyors fotó, amin direkt nem mosolyogtam, ehhez képest is tök jó képeket készített Gábor. Itt már nézegettem az órámat és igyekeztem szinte minden emelkedőt megkocogni. Még egy embert meg is tudtam előzni. Apropó, szinte végig egyedül haladtam Kékestől, pár előzgetésen kívül, és szuper érzése volt, hogy magamban tudtam szenvedni és ebben senki nem zavart meg a jelenlétével. :D

Közben jött a Muzsla Trail élmezőnye, úgy haladtak el mellettem, mintha állnék, pedig elég büszke voltam magamra, hogy megkocogtam a hegyet. Lefele már nagyon nézegettem az órámat és kiszámoltam, hogy ha nagyon fegyelmezetten haladok és rákapcsolok a lejtőn, meglehet a 6:30-as idő.

Amúgy tök jól haladtam csak már elfogyott minden frissítésem, de még pont úgy, hogy nagy lendülettel be tudtam futni a célba. 6:26:17

438128498_937615561708200_1752969217927894349_n.jpg

Onnantól kezdve, hogy beértem, hirtelen semmi bajom nem lett és úgy éreztem magam, mint egy fesztiválon, tök jó volt mindenkivel találkozni, dumálgatni.

A tanulság pedig az, hogy fel kell készülni a versenye testileg lelkileg, aztán még mindig dobhat bármit a gép, jó ezzel tisztában lenni. De azért persze azt sem várhatom el, hogy csak úgy végig örömfutok egy ilyen időt. Azért aránylag én akkor tudok jó érzésekről beszélni, ha mondjuk egy verseny 2/3-át élvezni tudom, az már akkor aránylag szuper. Itt most legalább háromnegyede szenvedés volt, de így utólag persze megérte.

Jó kis próbatétel volt, ami megmutatta, hogy fejben is erős tudok lenni, ha kell (és persze ha nincs más választásom). Azért remélem, hogy ebből nem lesz rendszer, hiszen mindig azt mondom, hogy azért fussunk, mert szeretünk futni, ez ne legyen kényszer. Nem is ment el a kedvem tőle, csak gyakoroltam egy kis alázatot, ezzel is csak gazdagabb lettem. :)

Azért az durva hogy egy ilyen idővel lettem negyedik, régen meg sokkal gyengébbel második mindkét alkalommal. De ha választhatok, ezerszer jobbnak gondolok egy helyezés nélküli jó időt futni, mint egy gyengébb mezőnyben a dobogón villogni. 

Namaste

Köszönöm a Mienk a Terepnek, hogy immáron harmadik éve támogatott Salomon sportoló lehetek, valamint a Tailwindes srácoknak, hogy beválasztottak a csapatba. Ez a két dolog felbecsülhtetlen segítség nekem abban, hogy nekem tényleg csak a futásra kelljen koncentrálnom. Gébbörkém szegény megfogadta, hogy soha többet nem fog télen frissíteni, de fene se tudta, hogy itt telet is kapunk, köszi Gébbör, ez csapatmunka volt. 

Strava link az analitikus kedvűeknek. 

A gond az, hogy napról napra, óráról órára szépülnek meg az emlékek és már most azt mondom, hogy egyébként óriási élmény ez a Mátrabérc. A rendezés kifogástalan, és a terepfutók krémje mind jelen van ezen az eseményen. Fantasztikus dolog egy ilyen társaságba tartozni. :) 

2023\09\07 DSL 1 komment

OCC (Orsières - Champex – Chamonix) – végre én is átélhettem az UTMB feelinget. De megérte?

Előzmények

Ha van egy terepfutónak bakancslistás versenye, akkor szerintem az életben egyszer biztosan lecsekkolná az UTMB-t. Annyi világos, hogy óriási hájp van körülötte. De mi van a felszín alatt?

Már 2016 körül kinéztem magamnak a versenyt, 2017-ben pedig lefutottam az UTH (akkor) 112 kilométeres távját, amivel végre kvalifikálhattam volna magam a verseny egyik távjára. Ekkor még a CCC volt tervben (100 km / 6000 m szint). Viszont – bár ugye elég korrektül végig mentem az UTH-n – azt éreztem, hogy még nem állok készen egy 6000 méter szintes százasra. Majd az ezt követő években egész más felé terelődött az életem, aminek nem sok köze volt a futáshoz (kivizsgálások, műtétek, lombik sorozatok, de ezzel nem untatlak titeket, vissza lehet olvasni a blogon) és vissza is vettem rendesen. Tavaly előtt határoztam el, hogy újra rámegyek a 100 körüli ultrákra és ezzel kvalifikáltam magam az UTMB bármelyik távjára.

occ_rajtszan.jpg

De annyira körülményesnek tűnt a kijutás, a szabályok, a verseny, hogy végül „csak” a „rövid” távot, az OCC-t választottam, ami hivatalosan 56 km / 3500 m szint volt (valójában picit rövidebb). Úgy voltam vele, hogy megnézem milyen és ha jó, akkor majd később indulok egy hosszabb távon, nem akartam kockáztatni. (utólag is örülök, hogy így döntöttem).

Az OCC nem a fő versenyem volt idén „csak” szerettem volna jó érzésekkel futni, jól érezni magam. Megvan az nektek, amikor valamit nagyon vártok és szeretnétek, hogy jól süljön el és ezzel pont az ellenkezőjét éritek el és görcsös lesz az egész? Na pont ilyesmi történt velem is, persze ez is – ahogy minden - több összetevős történet.

A nyaram egy hullámvasút volt és pont az utazás előtti napokban elég szarul éreztem magam lelkileg, idegileg (egész nyáron nem voltam 2 napnál hosszabb szabadságon). Iszonyat fesztült voltam, rettegtem a 12 órás utazástól (autóval mentünk), hogy nehogy valamit itthon hagyjak, illetve pont a versenynapra esett a ciklusom első napja, tehát volt miért félnem.

10417_20230831_144254_308831520_original.JPG

Egy kis kitérő, hogy ez miért fontos: nyáron újra felmerült az endometriózis kiújulásának gyanúja, úgyhogy ki is vizsgáltattam magam, aminek az eredménye adenomiózis (amikor méhnyálkahártya sejtjei beterjednek a méhizomzat közé), ami számomra még ennél is durvább. Nem csoda, hogy még emellett az életmód mellett is rohadt nagy fájdalmaim vannak. Ilyenkor dolgozni sem tudok, nem, hogy versenyezni. Na ezért féltem ettől nagyon és félek minden verseny előtt, ugyanis ez erősen kihat a teljesítményre és az érzésekre. Ebből a szempontól szerintem elég nagy kihívás nőként versenyeket tervezni ( és aztán teljesíteni).

Meglepően jól ment az utunk odafele, aztán a vége előtt félórával a 13 kilométeres alagútra másfél órát kellett várnunk, ami (enyhén szólva) nem segített a hangulatomon.

A szállás Chamonixtól fél órára volt Comblouxban, szép, csendes helyen. Ezt még januárban foglaltam le, mielőtt egyáltalán tudtam volna hogy besorsolnak a versenybe, így sikerült egy nem csillagászati, korrekt szállást foglalni.

Első benyomások

Másnap reggel elmentem egy átmozgató futásra a környéken, ez kedden volt (a verseny pedig csütörtökön 8:15-kor indult). Ettől rögtön jobban lettem, bár hűvös volt, de gyönyörű hegyek közt kocogtam, tehenekkel találkoztam és nem láttam olyan házat, ahova azonnal be ne költöznék.

10417_20230831_104103_308805309_original.JPG

Ezután végre bementünk Chamonixba, ahol az első gond az volt, hogy (nyilván) nem volt egy szabad parkolóhely sem a városban, így onnan 20 perc sétára tudtunk megállni, ami egyébként jó döntésnek bizonyult, így a többi napon is itt tettük le az autót.

Nagyon vártam, hogy lássam az expót, mert kifejezetten érdekelnek azok a márkák és forradalmi újdonságok, amik a magyar piacon nincsenek jelen. Felfedeztük a várost, lejártuk a lábunkat, és pont az ilyenek miatt nem akartam a CCC-t, hogy ne kelljen felpolcolt lábakkal pihennem, elvégre nekünk most ez a nyaralás.

Szerdán felvettem a rajtszámot, minden simán ment, alig kellett sorban állnom, majd elmentünk a moziba egy beszélgetéssel egybekötött vetítésre „Elevate Earth: Racing for Resilience” címmel. Furán hangzik ez a mozi program, de nagyon megérte. Olyanokkal ment beszélgetés, mint Emelie Forsberg, Dakota Jones, Max Romey illetve Kilian Jornet Foundationt is bemutatták. A futás és környezetvédelem volt a téma, ami nekem szívügyem, élveztem minden percét, szuper izgalmas és emellett szórakoztató volt. Már csak azért is megérte, mert kaptunk 1-1 Nnormal sapit hozzá. :)

Kaja: már a boltban rohadt jó kajákat vehetsz, és nem drágább, mint itthon, viszont minőségibb, amiből, ha van a szálláson egy mikród, akkor jókat falatozhatsz, persze ha beülni / kiülni szeretnél, abból sincs hiány.

A verseny

A verseny Orsières-ból indult csütörtök reggel, ami már Svájc és az út oda alsó hangon 90 perc, így másnap korán keltünk. Az szervezők szerették volna, ha minél kevesebb autós közlekedik egyénileg és minél több futó, illetve segítő indul busszal (érthető okokból), hogy levegyük a terhelést az utakról és csökkentsük a káros kibocsátást. Hozzánk azonban nem jött busz a szállásra, és mivel Gébbör biciklivel közlekedett egy darabon, ez most bonyolult lett volna, ezért autóval mentünk a rajtba.

10417_20230831_124805_308808636_original.JPG

Rajt előtt fél órával értünk oda, de ez a fél óra két szempillantás alatt telt el. Elsőnek WC-t kerestünk, de nem találtunk, ami miatt én rohadt ideges voltam. Mindenhol csak ember, egy tűt nem lehetett leejteni. Egy ház mögött mentem el pisilni, ahol mások is tiszteletüket tették, elég sok Gyilkos Sorokat néztem ahhoz, hogy ezt kikövetkeztessem a két darab frissen kitolt emberszarból ami a ház mögött bűzölgött :P (bocsi, ha vacsora alatt olvasod, és jóétvágyat :P )

Azt gondoltam, hogy a rajt majd megható lesz meg tökre át fogom érezni a verseny hangulatát, mert hogy sávos rajtoltatás lett volna. Ehelyett bosszankodtam, hogy senki nem oda áll be, ahova a rajtszáma szól én meg nem fértem be a rajtba. Valaki átvágta a kordont és így betolódtunk a kordonok mögé viszonylag elölről indultunk. A pokolba kívántam mindent és rohadtul elegem volt az egészből. Vagy csinálják meg jól, vagy nem kell ennyi embert besorsolni – gondoltam. Na mindegy 55 kilit csak lefutok valahogy aztán soha többet nem jövök erre az eseményre.

Ilyen gondolatokkal rajtoltam el, miközben vitt a tömeg 4:30-asokkal ki a faluból az első emelkedőre. Eddig nagyon hűvös volt, most meg szakadt rólam a víz, mert épp ránk sütött a nap, ahogy másztunk fel a hegyoldalra. A botok viszonylag hamar előkerültek, én pedig tettem a dolgomat nulla motivációval, miközben azt éreztem, hogy a mezőny megy el mellettem. Szerencsére ezt a KAT-on már megéltem egyszer, így nem lepődtem meg és legbelül tudtam, hogy egyszerűen csak az történt, hogy nagyon elöl voltam a rajtban és a gyorsabbak előznek.

 10417_20230831_091816_308788328_original.JPG

Az első pont 7,3 kilométernél van, amibe kb 670 méter szint került, eddig meg kellett innom egy kulacsot (nem esett nehezemre), majd ott 3 kulacsot tankoltam fel, hiszen ezt követően lesz a leghosszabb táv két frissítő között, egészen pontosan 16,5 km ezer szinttel. A kötelező felszerelések és a 3 kulacs olyan szinten nehezített, hogy a szenvedéstörténetem tetőfokára hágott, és elhatároztam, hogy én itt hagyom abba a karrierem, ha ez ilyen. Szeretek futni és nagy mázli, hogy eddig tudtam 1-2 versenyt nyerni, de végre bebizonyíthatom, hogy amúgy egy tök átlagos futó vagyok, és jelenleg nem okoz örömet ez az egész. Márpedig akkor „minek mentem oda”.

Én csak élvezni akartam a versenyt és pont az nem sikerült. Érdekes volt tapasztalni egyébként, hogy ugye a meredek emelkedőn gyalogolva, illetve a technikás, meredek lejtőn előztek sokan, de síkon és enyhe lejtőn én előztem az első felében (itthon ez legtöbbször máshogy szokott alakulni versenyen – kivéve, hogy megelőznek a lejtőn :D).

Amit a legjobban utáltam az a tömeg, hogy egy pillanatra nem tudtam magam lenni, mert vagy valaki lihegett a nyakamba, vagy én lihegtem máséba, de inkább a kettő egyszerre. Amúgy nagyon fancy volt minden futó, menő cuccokban, látszik, hogy külön erre az alkalomra vettek pl cipőt, stb.

Na és most leírom, hogy mi zavar magamban a legjobban, és nem hiszem el, hogy erre nem találtak már ki megoldást, amikor létezik zoknifehúzó készülék is a világon: az orrcsöpögés. Amint elindulok futni, folyamatosan folyik az orrom, de nem úgy, hogy kifújom és élem tovább az életem, hanem ez egy folyamatos, megállíthatatlan valami, mint amikor csöpög a csap. Egész úton szipogok, ami nekem is és a környezetemnek is rohadt idegesítő lehet. Kérem, aki tudja a megoldást, írjon!

Az első 2000-es hegyre felfele menet 33-man előztek meg, de én azt gondolom, a taktikám végül jónak bizonyult, hisz innentől kezdve folyamatosan javítottam a pozíciómon, nem hagytam elfutni az elejét. Figyeltem a pulzusomat, az érzéseimet és tudtam, meddig mehetek el úgy, hogy az később ne üssön vissza. Így a hegyről lefele menet 32 embert vissza is előztem, ami adott egy kis önbizalmat, de tudtam, hogy sok van még hátra, tehát ésszel mentem a lejtőkön is. A 23. kilméteres pont (Trient) a völgyben volt és igen, a hangulat szuper, a staff kedves, beszélnek angolul és megkérdezik, hogy vagy, drukkolnak. Ez akkor nagyon jól esett. Nekem az ottani frissítés Näak teljesen megfelelt, ezt egészítettem ki saját zselével és sóval, hogy meglegyen a kellő mennyiségű energiabevitel a verseny során.

Következett a legmagasabb hegy megmászása a 30-as kilométerhez, a Col de Balme, ahol a megbeszéltek szerint Gébbör várt, méghozá úgy hogy feltekert oda (nem sokan képesek erre egyébként, így azt gondoltam, ha nem tud feljönni nem fogok haragudni rá).

Az emberek egyébként mindenfelé szurkoltak, nem csak pontokon és ami kifejezetten tetszett, hogy a nevemen, hisz a rajtszámon rajta volt (Allez, Sophia!) Eszembe jutott a gondolat, hogy mennyi szeretet- és figyelemhiányos ember van és ez nekik mekkora feltöltődés. Sokszor nem is a futásért mehetnek versenyre, hanem ezért a sok figyelemért és szeretetért, amit kapnak. Najó, kapunk. Mert ez most nekem is nagyon jól esett és mélyen magamba szívtam a verseny atmoszféráját. Valahogy azonban mi versenyzők nem annyira pacsiztunk, nem nagyon beszélgettem senkivel, azt éreztem, hogy mindenki nyomja és versenyzik ezerrel, nem beszélgetni jött, de ez tök oké.

 

itt lehet látni az első oszlopban, hogy hogy alakultak a helyezéseim

A verseny útvonala több, mint mesébe illő, kár, hogy nem tudtam kigyönyörködni magam, mert egyrészt a lábam elé néztem, másrészt megint végig rohantam az egészet. Szívesen visszajönnék versenyen kívül, mondjuk 3 nap alatt jó lenne lekocogni ezt az egészet, megállni fotózni, vagy csak hosszabban átélni ezeket a pillanatokat. Maga pálya egyébként nem volt annyira technikás, de azért akadt 1-2 olyan rész, ahol nem mertem lenézni, egy kis kőtenger, szóval azért változatos és komolyabb felkészülést igényel már ez a táv is. Persze nyilván a szintidő 14 óra, de nekem edzőként (is) megvan a véleményem arról, hogy mennyire érdemes elmenni egy ilyen versenyre, ha a szintidővel küzdene az ember.

A mászás iszonyat hosszú volt, de én ezen nem lepődtem meg, ez itt nyilván nem a Normafa és ha úgy állsz hozzá, hogy ennek sosem lesz vége, akkor eléggé tudsz örülni, amikor mégis felérsz valahogy. A mászás kezdetén mindenki nagy lendülettel előzött meg, de aztán ez átfordult a második felében, ahogy az érzéseim is. És bár a magasságtól, a hidegtől és az erős széltől nagyon megfájdult a fejem a hegy tetején, azt gondoltam, hogy eljött az én időm. Megvolt a bemelegítés, ideje élvezni a versenyt és megereszteni, ahol lehet.

Fent Gébbör várt (amúgy segíteni sehol nem tudott, az OCC-n nem vehetsz igénybe külső segítőt egyik ponton sem, mindent magadnak kel megoldanod) én meg már odafele előztem vagy 40 embert és nagy megkönnyebbülésemre a lejtő nagyon jól futható volt. Érdekes módon a következő 40-60 percben nagyon sok női versenyzőt láttam magam előtt, akiket meg is tudtam előzni (lejtőn!! – aki engem ismer az tudja, hogy ez nagy szám).

Ahogy futottam le a hegyről kezdett elmúlni a fejfájás, illetve kezdtem visszamelegedni a lefagyott állapotból, a nap sütött és a kedvem is egyre jobb lett. Itt ugye 10 kilométeren keresztül mentünk főleg lefelé, szóval csak gurulgani kellett, amit én roppantul élveztem, és a lábaim sem mentek tropára. Az elmúlt napok esőzései miatt azért volt egy két sáros rész, ahol vissza kellett vennem (ott rögtön el is ment mellettem 2-3 ember). A völgyben gyors töltés (41. km), majd irány az utolsó hegy. Az elejét megkocogtam, aztán persze következett a hosszú mászás bottal, de itt már érezhető volt, hogy körülöttem is fáradnak, mert most először nem voltak előzések, én gyalogoltam dinamikusabban, úgy voltam vele, hogy ami bennem maradt azt most adhatom ki. Bár nem voltak annyira meredek részek, a kövek, gyökerek nem engedték, hogy kocogjak (és természetesen nem is tudtam volna ezt a 700 métert megfutni), de azért próbáltam lendületesen haladni. Az emelkedő vége viszont dózer volt, így (már csak a videó kedvéért is) megkocogtam. Utolsó frissítőpont, kiderült, hogy nincs Näak, de nem baj jöhet a jól bevált kóla víz kombó, ami kitart a célig, ha kell, akkor meg van még nálam zselé is.

Szerettem volna mindent beleadni az utolsó lejtőn, de nagyon köves és gyökeres volt, így egyáltalán nem tudtam jól haladni, sőt, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne essek, ne törjem ki a bokám. Ez azért fontos infó, mert aki a hosszabb távokon indul, annak éjszaka még nehezebb dolga van ezen a lejtőn. Így érzésre nagyon sokára jött el a falu.

A befutó végig vitt a sétáló utcán, iszonyat tömeg fogadott és sok ismerős, óriási ováció és taps (nem feltétlenül nekem, hanem minden befutónak, ez hozzátartozik ehhez az életérzéshez). Imádtam minden pillanatát, majd nagy mosollyal futottam be a célba. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de sokkal kevésbé amortizáltam le magam, mint szoktam. Ez annak is köszönhető, hogy az utóbbi két évben azért voltak hosszabb futásaim is.

occ_result.jpg

Sikerült egy 7:22-es időt abszolválnom, ami szerintem egész jó, a helyezés pedig azt tükrözi, hogy volt mezőny: 272 / 1728 indulóból és 59 / 469 nőből, a kategóriámban pedig 9. lettem, ami nem is hangzik olyan rosszul, de azért nem vagyok elájulva magamtól, illetve mozgatja a fantáziámat, hogy vajon a CCC hogy menne. Hiszen ott már elég idő lenne rá, hogy szétszéledjen a mezőny és én is jobban el tudnék fáradni (sőt, túlságosan is).

Most először vittem a Salomon Glide Max Trailt a versenyre és imádtam. Ha életem végéig ebben a cipőben kellene futnom (mármint ebben a típusban, nem ebben az egy darabban), akkor simán belemennék. 

A frissítés a versenyen jól ment, de még mindig azt érzem, hogy tudtam volna többet frissíteni és lett is volna rá igényem, de mivel a pontok közt sok idő telt el, így nem tudtam / akartam annyi folyadékot magammal vinni, ami a kivitelezéshez szükséges lett volna, de így bőségesen sikerült az energiabevitel.

bettex.jpg

Szóval egyszerre utáltam és imádtam ezt a versenyt, és fontos a sorrend, mivel a jó érzések maradtak a végére, így gondolkodom rajta, hogy két év múlva ( nem hajt a tatár és szeretnék tisztességesen felkészülni) elindulnék a CCC-n ( ha besorsolnak).

A leghangulatosabb azonban az UTMB verseny estéjén volt, ahol is kimentünk a Saint-Gervais-i pontra, ahol eszméletlen hangulat és tömeg fogadott minket. Teljesen a hatása alá kerültem és testközelről láttam a top futókat elhaladni, majd másnap a célba ugyanezeket a futókat befutni. Na ez volt az igazi UTMB hangulat, amiért talán én is útra kelek egyszer, de ez talán majd egy 5 éves terv lesz, hiszen jelenleg nem tudom elképzelni sem, hogy 170 kiométert megtegyek 10.000 méter szinttel. 

Szuper volt a magyarok egy részével találkozni, bandázni és szurkolni nekik, akár online is. Mindenkire nagyon felnézek, aki teljesítette valamelyik távot. Aki pedig kedvet kapott, annak annyit tudok csak tanácsolni, hogy adjon magának időt a felkészülésre, ez nem feltétlenül megy egyik évről a másikra és nem is baj. A jó dolgokra várni kell.. :)

 

 

 

 

KAT Speed Trail - vegyes érzések, és ez így is tök oké :)

KAT Speed Trail, Tirol, Ausztria: 24 km / 1600+ m

Mivel nyáron nem jutottam el a szlovéniai versenyre, de mindenképp szerettem volna legalább egyszer magasabb hegyek közt edzeni az OCC előtt, főleg, hogy a botozást élesben gyakoroljam és szokjam a hosszú emelkedőket / lejtőket, így spontán beneveztem erre a versenyre. Eredetileg a maraton távra szerettem volna, de az betelt (utólag is picit sajnálom, hogy nem ott indultam).

 

A Börzsöny Expressz még mindig a lábaimban volt, de utólag azt gondolom, hogy emögé most nem bújhatok. A rajt előtti napokban még nagyképűen azt gondoltam, hogy akár a top 10-be is beleférhetek. Aztán láttuk, hogy mekkora esőzések voltak és a rajt előtti délutántól egész éjszakán át szakadt az eső. Nem baj, itt biztosan nincs olyan sár, mint itthon (spoiler: de nagyon is!).

ridehouse_mi3man.jpg

A versenyre szuper társasággal mentem, Zaza és Józsi a Salomon csapatból maratoni távon indultak, és mindketten előbb értek be, mint azt jósolták. Ellentétben velem, én szerettem volna egy 3 óra körüli időt menni, de a közelébe se értem, na de kezdjük az elején. (nem magyarázkodás lesz).

Reggel a Race Briefingen mondták, hogy minden zselére, amit magunkkal viszünk, rá kell írni a rajtszámunkat (hogy a szemetelésnél lássák, kié, így próbálják azt megelőzni..) Emiatt a rajtzónába becsekkolásnál már az előző táv rajtjánál is olyan sor volt, hogy csak 2 perccel később rajtolt a táv. Én ilyet még nem láttam. Így annyira ráparáztam, hogy lemaradok, hogy többedmagammal 20 perccel a rajt előtt már zónában voltam, de így viszont nem tudtam bemelegíteni (pont egy ilyen verseny előtt kellett volna még hangsúlyosabban melegíteni egyébként). Ráadásul a taktika itt az volt, hogy gyorsan kezdjek az első pár kilométeren, ahol széles az út, mert utána a single trackben ha beragadok, akkor ott már nehezen lehet mozogni a pozícióból. Jól beálltam a sor elejére (így utólag de kínos :D), az első kilik viszonylag gyorsan is teltek, de azért nyilván ésszel toltam, nem fullkreténbe, hiszen a hegyet és ezt a távot is tisztelni kell!

kat3man.jpg

Kb 3 kilométerrel később megkezdjük a mászást, meredek, bokáig sáros, gyökeres emelkedőn, közben hüledezek, hogy felfele oké, de itt is kell lejönni, azt meg hogy? Botot elő és mehet, amiért jöttem. Bár az eső esik, de a fák alatt kiferjezetten meleg van ( kb 13 fok), így az esőkabátomat nem vettem fel, helyette egy szupervékony karszár megfelelő választásnak bizonyult. 800 méterről indultunk és 2000 fölé megyünk, úgy, hogy szinte végig emelkedőn toljuk.

Azt érzem, hogy gyenge vagyok, illetve nem tudom eldönteni, hogy én vagyok a gyenge, vagy csak mindenki más erősebb nálam? Valószínűleg az utóbbi, hiszen ez egy erős mezőny, a világ minden feléről jönnek ide versenyezi, még az én távomon is, de azért az osztrákok is eleve jók, hiszen hasonló hegyek közt tudnak edzeni nap mint nap. Mindenkit elengedek, aki gyorsabb nálam, de azért én is haladok felfele. Közben azon gondolkodom, hogy milyen élvezetes lehetne ez, ha nem kellene ennyire sietni.

Az emelkedő közepe fele széles dózerút, ahol picit kocogok, ami végre ritmust ad a mozgásomnak, mert a derekam nem szereti a hosszú sétákat. Jól esik a kocogás, de még így is megelőz 1-2 gyalogló ember (mondjuk ehhez nem kell külföldre mennem). Nekem viszont ez esik jobban, és a táv is rövidebb, mint amit megszoktam. Várom, hogy meglegyen az 1000 méter pozitív szint, és a 11 kilométernél lévő frissítőt, mert az egyik kulacsot ott kellene megtöltenem izóval.

Feljebb már brutál szél és hideg, a fenti bányató úgy hullámzik, mint valami viharos tenger és mi haladunk ennél is feljebb.  Ha kéznél lett volna a telefonom, tuti készítettem volna pár videót, de inkább a botomba kapaszkodtam, ami néha úgy beleragadt a sárba, hogy majdnem vitte a kezemet is. Egy részen lánc, ami még izgalmasabbá tette az amúgy is fosatós technikás, sziklás, szakadékos utunkat. Néhol kőtengeren kellett átmennünk, valahogy nem számítottam erre, azt gondoltam, könnyű terep lesz, de hogy miből gondoltam, nem tudom. Mondjuk talán száraz, napsütéses időben "csak" a magasságtól féltem volna. 

Kiálltam, hogy még 20 embert előre engedjek, mert kb ennyi idő volt lefagyott kézzel magamra installálni az esőkabátot, ami utána mega komfortot adott (széldzsekit írtak a kötelezőbe, de áldom az eget, hogy végül ezt hoztam, nagyon kellett). már 12 kilinél tartottunk, és sehol a frissítőpont, csak brutál köd, szél (még egy meleg kesztyűt és csősálat elbírtam volna viselni). Gyanús volt, hogy ezen a ponton tovább haladtam véletlenül, gyors kríziskezelés: vannak maradék zseléim meg vizem, ezzel kihúzom a következő pontig, de a célig nem, úgyhogy figyelni kell.

Nem tudatosodott bennem, hogy mikor értem fel a csúcsra, de ott fent is csúszós, süppedős sár, és itt volt az az élmény, hogy úgy előzött meg a mezőny, mintha állnék, mert lefele nem akartam kockáztatni. Az emberek estek-keltek körülöttem és ez egyáltalán nem zavarta őket, pedig néha azért nekem fájt egy-egy puffanás. Felcsendült a fejemben a Game Over zene, emlékeztek rá? Megkérdeztem magamtól, hogy akkor hogyan tovább? Mármint nem az volt a kérdés, hogy merre kell menni, mert a pályajelölés szuper volt, még ködben is. Hanem hogy miben vagyok jó egyáltalán illetve miért erőltetem ezt? Aszfalton nem vagyok elég gyors magamnak, és most rájöttem, hogy terepen sem igazán. Szerencsére hipergyorsan rendeztem a gondolataimat, megtörve a negatív spirált, hiszen pont azért vagyok itt, mert itt vagyok béna és itt tudok fejlődni, úgyhogy így van ez jól. Utólag a tavaszi saras Pilis Trail is értelmet adott ennek, hiszen nem először kellett dagonyáznom idén. Egyébként azért írom le ezeket, mert szerintem bennetek is időnként felmerül ez a kérdés, és ez oké, mindaddig, amíg nem ezek a negatív,  - teljesen felesleges - gondolatok irányítanak bennünket. Mert mi van, ha valaki nem gyors? Semmi, ettől még ugyanúgy lehet élvezetes egy verseny. 

 

en_utmb_kat.jpg

Nagy nehezen leszenvedtem magam a pontig, és 17-nél megtöltöttem a kulacsom Näak itallal, ami elég érdekes ízélmény volt egyébként, de nagyon fontos volt kipróbálni, mert az OCC-n is ezt fogják adni. Végre egy széles út következett, így valamennyit futni is tudtam. Még 7 kili, ki kell élvezni azt a kis időt, amit futómozgással tudok tölteni, ráadásul lejt, így végre jöhetett egy kis versenytempó, picit végre fokoztam az intenzitást, még azért meg-meg kellett állni, illetve botorkáltam lefele a sáros, gyökeres mocsárban, de a végén annyi erőm maradt, hogy az utolsó 5 kiliben azért tudtam előzgetni folyamatosan és úgy voltam vele, hogy nem akarok úgy beérni a célba, hogy nem fáradtam el, így mindent kiadtam, nyomtam ezerrel.

Ez végül a 17. helyre volt elég, ami érdekes, hogy ez kategória 5. hely, azaz nagyon sok volt a fiatal futó, ami teljesen érthető ezen a távon. Nem vagyok persze elégedett magammal, de tudjátok mit? Ez így tök oké, ettől függetlenül rendben vagyok magammal és hálás vagyok, mindezekért. Nekem ez nem probléma, motivációt lelek benne, miben kell fejlődnöm, mit kell gyakorolnom.  Utólag is azt gondolom, hogy az egyel hosszabb táv jobban passzolt volna hozzám, de az is lehet, hogy csak még jobban kikaptam volna. Ezt már sosem tudjuk meg :D

Az OCC-re pedig tényleg nulla elvárással megyek, jól akarom érezni magam, ezért nem is nagyon félek miatta. Azt hiszem, hogy ahogy haladok a korral és egyre többet tapasztalok, mindig rájövök, hogy nem kell mindig kiemelkedni valamiben, elég, ha csak valaki szimplán elég jó. Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy a mezőny része lehetek és örülök, hogy futhatok, versenyezhetek és tanulhatok és ezt a tudást átadhatom másoknak. :)

Strava Link

Most, hogy egy nap eltelt, már legszívesebben újra visszamennék bejárni a pályát.

 

 

2023\05\30 DSL 4 komment

Ultra Trail Hungary 2.0 - A siker, amiért keményen meg kellett dolgozni!

Előzmények

2017-ben indultam először ezen a versenyen ezen a távon és 15:05-ös idővel sikerült teljesítenem, ami akkor egy első helyezést, sőt, pályacsúcsot is jelentett. Azt gondoltam, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni és a csúcson kell abbahagyni.

A fejlődésem nem volt lineáris, hisz 2018 és 2021 között szinte teljesen kivontam magam az edzések és a versenyek világából (erről írtam bőven, itt nem fejtem ki), de már 2020-tól (köszi Covid) elkezdtem edzegetni, mert a Home Office adta lehetőségek az életszínvonalam jelentős növekedését vonzották magával. Hogy konkrétumot mondjak: kevesebb stressz, több alvás és regenerálódás, minőségibb (magam által főzött) ebéd, lelki béke.

Lépcsőzetesen haladtam a távokat illetően, egy Szénás körrel kezdtem, majd a Mátrabércen át, a Mozart 80 kilométeres távján keresztül a Vadlán 108 kilométeres pályacsúcsig jutottam, ami akkora önbizalmat adott, hogy eljátszottam az UTH 111 kilométeres újra teljesítés gondolatával. De persze nevezni még nem mertem. Aztán 2022 őszén egyszer csak ír Csanya, hogy az akkori ITRA pontszámommal Elit kategóriában nevezhetek, több se kellett hozzá, neveztem.

350495042_818058762612719_8050908486097686285_n.jpg

Attila, Zsóka, Vivi, (András az előző nap rajtolt)

Innentől megvolt tehát a 2023 tavaszi szezon fő célja, amit természetesen egy jó kis alapozási időszak előzött meg. Kellett is, mert azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam a 2022-es versenyévben, ez volt ugyanis az első olyan évem, amikor újra komolyan edzetem és versenyeztem és amikor is két hosszabb ultrát is teljesítettem (Mozart és Vadlán).

2017 óra sok minden történt, edző lettem, ezen belül pedig az utóbbi időben elég komolyan kezdtem foglalkozni az állóképességi sporttáplálkozással, 11 futót edzek és más futni vágyókat is igyekszem a lehető legjobb tanácsokkal ellátni. Mindezt a 8 órás munkám mellett. Így végül 7 napból 6-ot dolgozom, a maradékban edzem és tanulok, fejlesztem magam, de persze a pihenés és regenerálódás is nagy hangsúlyt kap. A felkészülésem éppen emiatt nagyon tudatos volt, magamnak írom az edzéseket (így tulajdonképpen magamat beleszámítva 12 futónak tervezem az edzését, bár a többieké elsőbbséget élvez).

Az évek során jobbnál jobb versenyzők döntötték meg a pályacsúcsot, a célom tehát a saját időm megdöntése volt, reméltem, hogy az edzésmunka és a sok összegyűlt tapasztalat és szakértelem bizonyosságot nyer. Ugyanakkor tudtam, hogy egy ilyen hosszú versenyen bármi megtörténet.

A felkésülés sikeres volt (persze mindig lehetne jobb is, de én elégedett vagyok), az utolsó napok rápihenése viszont sajnos a megszokottnál rosszabbul sikerült. A versenyt megelőző 1-2 nap konkrétan kínszenvedés volt, beütött a meleg és ez totálisan betett az alvásomnak. Éjszakánként keveset és felületesen aludtam, nappal pedig próbáltam pihenni, de emiatt stresszesebb voltam.

A verseny napján pedig nem jött az a fajta verseny előtti feldobott izgalom, ami pedig szinte mindig velem van. Talán azért, mert helyette azzal foglalkoztam, hogy fáj a gyomrom, vagy pedig mert a rajt éjfélkor volt, ami nekem igazi nehezített pálya, ugyanis korán fekvő és reggeli futó vagyok.

Délután sem aludtam, mert a Visegrád Trailen Vivi és András indult és nagyon izgultam értük, végig követtem az állást az online rendszeren, és legalább addig sem magammal foglalkoztam. :)

„Mindenki függ valamitől. Én a hangulatomtól függök.” – mióta az eszemet tudom, hangulatember vagyok, ugyanazt az esemény teljesen máshogy tudom megélni jó és rosszkedvűen. Sokat kerestem-kutattam ennek az okát és részben megleltem azt, hogy nálam ez nagyrészt hormonális. Erősen a luteális fázisban voltam, magas progeszteronnal, ami se a kedvemnek, se a teljesítményemnek nem kedvez, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a negatív köd. Hiszen készültem és nem vagyok már kezdő, sőt, példát kell mutatnom.

A délután és este halál hangulatban telt, aztán a versenyközpontban ismerősökkel találkozva kicsit kezdtem oldódni, és egyszer csak a rajtvonalba találtam magam.

A verseny

Speaker, zene, indulás. Valamiért a mezőny elejére álltam be, nem nagyképűségből, hanem ott voltak az ismik, és tök jó volt velük 1-2 szót váltani meg röhögni, hogy már megint milyen hülyék vagyunk. Az egyik legfontosabb szabály, amit magamnak lefektettem, hogy az első szakaszban nagyon figyeljek a pulzusra, ne fussam el. Szerencsére az éjszakai picit hűvösebb időnek köszönhetően könnyen tudtam tartani a pulzuskontrollt, egész sok emelkedőt tudtam megfutni és könnyed volt a haladásom. Éreztem, hogy alacsonyabb pulzuson, sokkal jobban haladok, mint a múltkori versenyemen, de ezek csak az első kilométerek és arra is koncentráltam, hogy ne vegyem fel más ritmusát, csakis a sajátomban haladjak. A Petzl Nao RL (amit kaptam a versenyre) szuper volt.

img-2689.JPG

köszi Attila :)

De azért mégsem volt ekkora flow az éjszaka, nagyon sok volt az a 20 kili az első pontig, be kellett osztanom a két kulacsomat és mivel csak egy liter vizet vittem, nem mertem többet enni, pedig tudtam volna. Megkönnyebbülés volt végre beérni Dobogókőre, a hangulat a ponton szuper és mivel egyedül jöttem, az összes önkéntes csak velem foglalkozott, és Maráz Zsuzsi, (aki Szilvit frissítette) is ott volt és segített megtölteni a kulacsom és bíztatott. Itt tudtam meg, hogy első nő vagyok, ami picit meglepett, de nem foglalkoztam vele, a feladatra koncentráltam. Mi Gébbörrel megbeszéltük, hogy csak nappal frissít, az éjszakát megoldom.

A következő pont Pilisszentlélek, 15,5 kilire. Ez már ugyan rövidebb szakasz, de azért soknak tűnt. Valahogy a 2017 emlékeim az éjszakáról annyi, hogy iszonyat fless volt, bulis volt, jól éreztem magam és tök gyorsan eltelt. Persze az én memóriámmal mit is várhatnék, nem volt könnyű szembesülni a valósággal, hogy azért az az 5 óra nem egy szempillantás lesz. A levegő is lehűlt és múltkori tapasztalatai alapján hoztam magammal egy csősálat, ami szuper jó volt, amikor éreztem, hogy a nyakam fázik. Közben pedig visszajött az a gyomorfájdalom, ami egész nap végig kisért. A frissítésem a terv szerint haladt és tudtam, hogy nem azzal van a baj, tudtam frissíteni, inkább azt éreztem, hogy görcsöl az egész gyomor-bél traktus, mintha valami vírust benyeltem volna. Ez pedig egy olyan negatív spirálba pörgetett be mentálisan, hogy az éjszaka további része egy kínkeserves szenvedés volt. Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben diagnosztizálni magam. Ha beteg vagyok, akkor nem fogok tudni végig menni és előbb utóbb be fogok lázasodni (egyszer volt valami vírusos gyomorbajom és közel 2 héten keresztül felkelni alig tudtam, szóval nem voltak szép emlékeim). Ha nem vagyok beteg, akkor miért pont most múlna ez el, amikor egy ilyen ultrán nagyon komoly munkája van az emésztőendszeremnek és sokaknak még egészséges állapotban is megterhelő ez a folyamatos haladás és emésztés kombó. Ugyanakkor tudtam haladni, tehát a testem többi része működött és érdekes módom a gyomrom teljesen be tudta fogadni a frissítésemet, folytattam mindent a terv szerint. Azért természetesen ilyen esetekre volt nálam gyömbér, amibe nagyon bíztam, hiszen köztudottan gyomor erősítő hatású.

Pilisszentlélek is eljött, az előreküldött csomagomban volt a bekeverendő por és közben rájöttem, hogy teljesen kifelejtettem a Pilismaróti pontot, amikor a frissítést csomagoltam. A tervezésnél még bekevertem a poromat, de aztán nem raktam el, azóta is itthon vár a drogoszacskóban. :D Na mondom, k.vajó, pont most, amikor nem a legjobb a gyomrom, elkezdhetek zselézni, mert valamit mégis ennem kell. Szerencsére volt nálam tartalékzselé, pont egy szakasznyi.

A következő szakaszon szinte pontosan ugyanott botladoztam és bicsaklott ki többször a bokám, mint anno 2017-ben. Az egyik lépcsőn egy akkora esést védtem ki, hogy ha az ott nem sikerül, akkor szerintem saját lábon nem jövök le onnan. A lépcsőbe ugyanis beleakadt a kamáslim alja, és majdnem arccal előre estem, sikerült a másik lábammal kivédenem, de akkorát rándult a lábam, hogy a kamásli széjjel nyomta a jobb bokámat, és szerintem (de ez csak sejtem) ott rándulhatott meg a jobb combizmom, ami a verseny végére tropa lett. Itt tényleg halálra rémültem és azon gondolkoztam, hogy ha már most ez van, hogy fogok végig menni?

Pilismarótra tehát eljutottam a bekevert italommal, majd ott a ponton újra taps és bíztató szavak tömkelege fogadott és ettől és az előző órák küzdelmeitől eltört a mécses és picit sírdogáltam, szegény önkéntesek nem értették, hogy első vagyok mi a bajom. Én meg nem tudtam elmondani, de utólag tudom, hogy ott jött ki a feszültség és azok a könnyek lelkileg nagyon megtisztítottak. A ponton ennek ellenére alig töltöttem időt, csak egy kis vizet, mivel a zselék nálam voltak, így mentem is tovább.

Gébbör azt mondta, hogy 6:50-re jön Dömösre és onnantól végig frissít, de sokkal gyorsabbam haladtam, pedig tartottam a pulzust, így fejben elkezdtem tervezni, hogy ha nem ér oda Gébbör, akkor hogyan fogok frissíteni a következő szakaszon, ha most elfogynak a géljeim.

img-5221.JPG

És mindeközben azon kaptam magam, hogy a gyomorfájásom elmúlt és sokkal jobban érzem magam lelkileg is. Hiszen a következő pont már szinte féltáv! Ha eddig így eljutottam, akkor van remény befejezni a versenyt és egy jó időt menni. És a Gébbör nem ér oda, akkor majd megoldom a frissítőpultról az energiabevitelt. Jajj, de szuper érzés volt túljutni egy ekkora mélyponton, mindeközben pedig nagyon sok emelkedőt tudtam megfutni egész könnyedén. Nem mondom, hogy könnyű volt, nagyon vártam már a Dömösi pontot, de lelkileg megkönnyebbülten és derűlátóan haladtam előre.

Egyébként az egyetlen olyan dolog, ami önbizalmat adott, az, hogy a Vadlánon tavaly egy olyat mentem, amire végén is azt mondom hogy szuper lett ( 108 km / 3000 m szint 11:25 alatt). Oké, könnyebb, jól futható pálya volt, meg kevesebb szint de én akkor is büszke voltam (vagyok) magamra, és ennek reményében mertem egyáltalán itt konkrét céllal érkezni.

A dömösi ponton végül ott várt Gébbör, ennél többet ne is kívánhat az ember lánya, átvettem az ujjatlanomat szélsebesen, gyors kulacs csere és kicsattanó hangulatban vágtam neki a Prédinek. Talán ez volt a kedvenc részem, még fotózkodni is megálltam, ugyanis egy srác épp vette elő a telóját, hogy lefényképezze a kilátást, erre én, jaj de jó, csinálsz rólam is egy képet? Strike a Pose (ahogy Madonna mondaná) és másztam is tovább. Ő volt egyébként Agócs Róbert, az utolsó szintidőn belüli Szentlászló Trail finisher.

img-5223.JPG

amikor bejön az élet :)

Ja, amúgy direkt nem akartam magam a verseny a versenyben-nel idegesíteni, így azt hittem itt van a Petzl lámpáért a közdelem, ezért is nyomtam a szakaszt, aztán később kiderült, hogy ezt csak én képzeltem be. Na mindegy, jó buli volt.

Lepencére küldtem, előre csomagot, így Gébbörnek volt ideje picit enni, inni, ezt egyedül lemenedzseltem, vagyis fenét egyedül, a Crew körbe ugrált segített mindenben! Megannyi ismerős, Bogi pl. megtöltötte a kulacsom, és már mentem is tovább.

Pilisszentlászló egy sarkalatos pontja a versenynek. Ide elvileg úgy kéne megérkezni, hogy jól vagy. Én ezt nem mondhattam el magamról, de igazából nem voltam olyan rosszul sem, és a kedvem is kitűnő volt. Valahol ezután kezdtek elromlani a dolgok, ugyanis arra már nem emlékeztem, hogy bár Visegrádra kifejezetten kevés emelkedőt ír, de az a legszopóbb szakasz, tele patakátkelésekkel, ami persze full saras volt, így iszonyatosan belassított. Aki engem ismer tudja, hogy ezeket mindig túlóvatoskodom. Így Visegrádon már mondtam h kezdek kilenni, de Gébbör nem hagyta, hogy sokat totojázzak a ponton, haladtam tovább és még mindig bele-bele tudtam futni az emelkedőkbe, a videóban azt hiszem elég korrektül írtam le, hogy „voltam már jobban is, de nem gáz” :D

Egyébként számomra a legnagyobb tanulság tényleg az, hogy mennyire más jó hangulatban szarul lenni, meg úgy, hogy lelkileg sem vagy jól. Ég és föld, és egy csoda volt, hogy ez nálam átfordult. De aztán újra és újra felismerjük, hogy az ultrafutás pont ara tanít meg minket, hogy amikor azt hiszed nincs tovább, csak tedd az egyi lábad a másik után és ha nem is azonnal, de kijöhetsz még a legnehezebb holtpontból is.

A haladás közben rengeteg Szentlászló Trailessel találkoztam és mindenki kivétel nélkül utat adott, köszönt bíztatott és persze én is vissza. A turisták szintén jófejek voltak, mintha nem is Magyarországon volnék. :)

img-2696.JPG

Hello Szasza!

Na de mielőtt még azt hiszitek, hogy ez ilyen lazán ment, Pap-rétre már olyan szarkészen érkeztem (eleve egy örökkévalóság volt odaérni), hogy csak na. De ott mondtam is, hogy itt már ér szarul lenni és oké nem okénak lenni. Felvettem a botot és tudtam, hogy már „csak” a két tüske vár rám, ráadásul a pályának ezt a szakaszát többször is be is jártam, de teljesen más persze ennyi kilométerrel a lábaimban nekimenni ennek a szakasznak.

Sajnos ekkor már nagyon lassú voltam és bármennyire is próbáltam haladni, csoszogtam. DE még ekkor is futómozgásban tudta haladni és a laposabb emelkedőket is kocogtam, de csak mert nagyon vártam a végét, rendkívül türelmetlen voltam és úgy éreztem, a kocogás ad egy ritmus, a gyaloglás meg olyan, mintha feladtam volna. Na de ezer évvel később csak eljött az első nagy mászás, így utólag tényleg szuper ötlet volt felvenni a botot erre a szakaszra, picit levette a terhet a lábamról, viszont ami nagyon rossz volt, hogy miután felértem a csúcsra a lejtőn még lassabban haladtam, mert ekkor már annyira fájt a jobb combizmom, hogy ne tudtam normálisan hajlítani a lábam. De persze, ha már idáig eljutottam és az első helyen állok (bár ezután a lassulás után ki tudja?), akkor már csak végig megyek valahogy.

Egyébként már a felétől iszonyatosan vágytam egy jó fogmosásra. Nagyon féltem az (egyébként is rossz) fogaimat, és ez az egész napos cukorivás tuti nem tesz jót nekik. Ugyanakkor viszont a frissítésem (saját keverés, saját tervezés, saját recept, hiszen ezzel foglalkozom) kiváló volt, nem találtam hibát benne ha csak azt nem hogy még több szénhidrátot el tudtam volna viselni, de ehhez több folyadékot kellett volna cipelnem, márpedig 1 liternél többet azért nem volt célszerű. Érdekes módon a meleg annyira nem zavart, és agyilag is teljesen képben voltam.

Szóval ott tartottunk, hogy próbáltam levarázsolni magam a meredek single trakcen a hegyről, hogy aztán a következőre felszenvedjem magam, hogy aztán kezdődjön előről az egész lejtmenet. Két South Park epizódnyi idő múlva … ugyanott voltam, kb sehol. A pályabejáráson ez sokkal kevesebbnek tűnt. Na de ez van, ha beérek akkor kifekszem nem érdekel semmi.

Az utolsó mászás közben jött Györgyi Gábor, akinek ugyanazt a lement előadtam, mint anno 2017-ben Oszacki Gézának, nevezetesen a "ez a hosszú nem nekem való, ehhez kevés vagyok" kezdetű nótát. Mondjuk, ha kétszer mondtam, akkor lehet van benne valami. :) Viszont jó volt vele dumálgatni, mondanám, hogy elterelte a figyelmem, de közben szenvedtem mint a kutya, de az jó volt, amikor én kérdeztem arról, hogy ő miket látott, kikkel beszélgetett és amikor mesélt akkor kicsit kijöttem ebből a csőlátásból. 

A Skanzenvolt az egyetlen pont, ahol nagy volt a tömeg, ennek ellenére többen segítettek, én pedig sajnáltattam magam és fájlaltam a combomat, mire kaptam flektor krémet (köszönöm!!), ami persze placebónak szuper volt, de sajnos a sebességemmel nem tudott csodát tenni. Szerintem soha nem voltam olyan lassú síkon mint ekkor. Sokkal lassabb, mint 2017ben, igaz, akkor nem volt semmi komolyabb sérülésem (remélem ez se komoly).

img-5225.JPG

Nagyon sokan szurkoltak és ez írtó jól esett. Direkt bejártam egyébként egyedül a Skanzen – Szentendre szakaszt és már akkor tudtam, hogy ez fájni fog és amikor azt hiszed vége, akkor is még menni kell egyenesen, és az összes híd ugyanolyan és egy örökkévalóság a cél.

Na de amikor megpillantottam a bringás felvezetőt, tudtam, hogy ez meglesz, és szuper érzés volt, hogy töri az utat és mindenki tapsol és én csak mosolygok és boldog vagyok, a célban mondják a nevem és ott a szalag, de jaj, csippantanom kell, így lett, hogy végül 14:30:04-es lett az időm. A célban Vivitől kaptam meg az érmet, végül nem feküdtem volt pad és meg kellett még mutatnom a kötelezőt.

A többi már történem…

Strava link

Frissítés: saját keverésű ch por, sótabletta, víz, (egy szakaszon, ahol kimaradt a ch por, ott 3 db zselé)

Értékelés

Bár pihenni nem sok időm volt, mert a pünkösdhétfő munkával telt, de azért éjszaka, amikor nem tudtam aludni és forgolódtam, sokat gondolkodtam a teljesítményemről. Egyrészt elégedett vagyok az időeredményemmel, másrészt van bennem egy hiányérzet, ugyanis ha nem rosszulok be a végére akkor tudtam volna jobbat menni. Na de a volna semmit nem jelent, szóval a lényeg, hogy pontosan tudom, hogy mit tudtam volna jobban csinálni annak érdekében, hogy picit jobb legyek a végére: több hosszúfutást kellett volna bevállalnom évközben. De – és ez így egy UTH győztestől tudom, hogy furán hangzik – de tök sokszor volt, h pl. hívtak futni és én nem mertem elmenni velük, mert féltem, hogy nem fogom bírni, vagy bemondom az unalmast. Aztán mégis az egyi kedvenc futásom az volt, amikor a szülinapom körül az ARC-cal mentünk egy jó kis Nagykovácsi kört.

Megígértem magamnak, hogy nem csinálok még egy ilyen hülyeséget, hogy elindulok ezen a hosszú távon, de sajnos az agyam már most is folyamatosan szelektálja az emlékeket és egyre szebb a sztori, ezért is akartam gyorsan lejegyezni a horror részét. Szóval azért a biztonság kedvéért picit több hosszúfutást fogok betervezni a következő hónapokra, hátha valamikor nekimegyek egy százasnak.

img-5233.JPG

#nofilter :D

Köszönet

Bár az indulás egyéni és a célszalagot is egyedül tartottam, ez mégis egy csapatmunka. Az a családi háttér, ami mögöttem van ( apukám, anyukám, öcsém, Gébbör, Magdi, Tutyó), szponzoraim ( Salomon, Smartwool, illetve kaptam Petzl lámpát is),  futóim, akik miatt nem hagyhattam el magam, és főként Csanya és a nagybetűs CREW mind-mind az én csapatomat erősítette és így egy nagy csapatként együtt szereztük meg a célszalagot.

Nem tudom, jövőre hova merek benevezni, mert a rövidebbekhez lassú vagyok, a hosszúakhoz gyáva, de az tuti, hogy az önkénteskedést ezúttal nem hagyom ki mert amit kapta, azt ideje visszaadni a futótársadalomnak!

 

img-2732.JPG

Hogyan nem megyek a Terep VB-re

Az elmúlt napok iszonyatos nagy vívódással teltek számomra és úgy érzem, saját magam miatt ki kell írnom magamból az érzéseimet.

Lehetőséget kaptam, hogy kiutazzak a Terepfutó Világbajnokság hosszú ultra távjára, amit idén Ausztriában rendeznek meg, na de hogyan…

336902696_138019855768577_8707136990630526392_n.jpg

Bár már tavaly óta gondolkodtam a kijutás lehetőségén, vártam, hogy kitől és milyen kommunikáció érkezik majd ez ügyben.

Aztán eljutott hozzám egy január 20.-i poszt, ami azóta is az egyetlen kommunikáció, amit találtam a neten (innen ez meg lett osztva az Ultrafutás Facebook csoportban, ahol 99% aszfaltos témák mennek, így én évente egyszer tévedek rá). Már az furcsa érzést keltett bennem, hogy mindössze egy helyen találkoztam információval, ami egy terepfutók részére nem teljesen releváns és csöppet sem látogatott oldal:

 

Ezután ismét egy várakozós időszak következett, egy hónapot, majd, amikor nem történt semmi, írtam egy érdeklődő emailt:

Erre a következő választ kaptam már rá egy napra:

Na- ez már valami – gondoltam, akkor mégiscsak történnek dolgok a háttérben, vannak jelentkezők, szuper, várok továbbra is. De sajnos nem kaptam választ egyáltalán.

Így aztán - mivel heteken keresztül nem jött felém semmi információ - felépítettem a szezonomat, és megkezdtem a felkészülést más versenyekre. Aki jártas az ultrában, az tudja, hogy egy ilyen versenyre való felkészülés hónapokat igényel, én általában egy-egy célversenyre egy-egy évet is készülök, tehát már februárban is picit későnek éreztem, azt, hogy nem tudjuk legalább a válogatási elveket.

De közben csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy egy világbajnokságot hagyunk veszni, amit a szomszédunkban rendeznek meg, itt már nem is az indulás miatt írtam emailt április 12-én, sokkal inkább kíváncsiságból, hogy nem feledkeztek-e meg az eseményről.

A válasz aztán (a hét elején) meg is jött: le tudok-e igazolni, tudok menni, gyors választ várnak tőlem. Ezt önmagában furcsa, hogy 2 hónapig nem kapok egy emailt sem, majd 1,5 hónappal a verseny előtt azonnal válaszoljak arra a kérdésre, hogy megyek-e.

Végül se válogatási elvek nem voltak, se versenyt nem rendeztek, de még csak azt az infót se kaptuk meg, hogy várjunk, vagy ne várjunk bármire is. Így tulajdonképpen egy „send” gomb megnyomásával lehettem volna magyar válogatott. Biztos, hogy így akarok kijutni?

Elgondolkodtam, hogy így mi alapján jutok ki, illetve, hogy mennyi keresnivalóm van egy ilyen versenyen egy ilyen mezőnyben, úgy, hogy rendesen felkészülni sem tudtam, mert nem kaptam időben választ arra, hogy egyáltalán esélyem van-e kijutni.

86 kilométer 5500 méter szintemelkedéssel számomra (jelen pillanatban) a teljesítésre menne, ehhez másfajta felkészülés szükséges, mint az itthoni, laposabb versenyekre.

Ami jó, hogy a férfi csapat teljes három fővel, nők közül két olyan futó képviseli magát, aki érdemes erre a VB-re és jól helyt fog állni ebben az erős mezőnyben (Tiricz Irén és Paál Emőke). Ami rossz, hogy – mint utólag kiderült – az én érdeklődésemet (és ezért másoltam be az e-mailemet, hogy ti is lássátok mit írtam betűről betűre) konkrétan úgy vették, hogy jövök, anélkül, hogy korábban ezt jelezték volna, vagy bármi válaszra méltattak volna. Ezáltal nem is kerestek (vagy nem találtak) más lányt és az én visszamondásommal nem teljes a női csapat.

Mindig is azt hangsúlyoztam (edzőként és futóként is), hogy maradjunk hitelesek. Ez ott kezdődik, hogy nem mondunk mindenre igent. Tudnunk kell belátni, ha valamihez kevesek vagyunk. Én jelen pillanatban kevés vagyok egy Terepultra Világbajnokságon való jó szerepléshez. Nem vagyok rossz futó, nem szerénykedek, sőt, azt hiszem edzőként és futóként van rálátásom a dolgokra. És talán pont a visszautasításommal hitelesítem azt, hogy amikor valamire igent mondok, azt tényleg úgy látom és gondolom. Ezért van az, hogy az összes szponzorom hivatalosan keresett meg az együttműködésre, soha nem kellett sehova be jópofiznom magam. Sosem a mosolyommal jutottam előre sehol, nem akarok nektek babapiskótát eladni, hogy egy picit keresetre tegyek szert, nem barátkozom senkivel azért, hogy pozíciót szerezzek magamnak.

Így szerettem volna az indulásért is megdolgozni időben, rendre, ahogyan ez a többi országban történt. Ugyanis ott komolyan vették ezt a sportot, és az jutott be a csapatba, aki a válogatót nyerte.

De a legkényelmesebb az, ha kiposztoljuk 1 helyre a felhívást (ahol amúgy kb. kutya se látja) és várjuk, hogy jelentkezzenek, így egy csomó melót nem kell elvégezni. Nem hibáztatok senkit, hiszen se munkával se munka nélkül nem nyereséges egy ilyen pozíció, mint az utrafutó bizottsági bármilyen tagság tehát nincs motiváció arra, hogy valaki felkarolja a terepfutást. Mégis szomorú, hogy ilyen kellemetlenül végződik egy olyan rangos esemény, amit normális esetben esetben csillogó szemekkel várnék.

Szuper lenne, ha a következő években valaki(k) akiknek van egy picit befolyása az Ultrafutó Bizottságnál, picit felkarolnák a terepfutás szakágat is, mert szerintem lehetőségek vannak, csak bele kellene tenni egy pici melót.

A célom nem az volt, hogy bárkit megbántsak, csupán szerettem volna feldolgozni ezt a dilemmát és sokszor már az segít, ha az ember leírja a történteket.

Piros 85 2022 edition váltóban az Agarakkal

Ez az a verseny (korábban teljesítménytúra), amit mindig az ősz kellős közepén rendeznek meg, amikor már a szezon jelentősebb versenyei véget értek, közel az alapozás időszaka. Hogy ezt miért írom le? Azért, mert hosszú évekkel ezelőtt két egymást követő évben is neveztem a versenyre, de nem jutottam el a rajtig, mert az őszi versenyeken lefárasztottam magam és a testem ilyen-olyan formában (sérülés / betegség) jelezte, hogy ideje visszavenni.

 Végül ezekből tanulva, 2017-ben limitáltam (az amúgysem gyakori) versenyzéseim számát, így sikerült rajzhoz állnom, majd egy jó kis lendületeset futva 9:19:54-el beérnem, ami akkor a második helyre volt elég, viszont végre van egy örökranglista, ami szerint második vagyok ever (Igaz, Irén után bő egy órával), azért így már megszépülnek a küzdős kilométerek.

Ha esetleg kíváncsiak vagytok az 5 évvel ezelőtti beszámolómra, itt találjátok.

Én speciel nagyon örültem, hogy idén újra megrendezésre kerül a verseny, ám mivel túl voltam a szezonom fő eseményén, semmiképp nem szerettem volna egyéniben indulni. Aztán láttam, hogy idén indul váltó kategória, amit először kételkedve fogadtam, mert az a meglátásom, hogy minden verseny színvonala ott kezd zuhanni, hogy először felszabdalják, majd utána olyan méreteket ölt, hogy egy Tescóban vasárnap délelőtt is kevesebb emberrel találkozom, mint a versenyen és már nem is az egyénikről szól, lakossági lesz., Sokszor többet kell agyalni a parkoláson, meg a logisztikán, mint a futáson magán. Viszont erről itt szó sem volt, hiszen nem volt tömeges váltó nevezés, így pedig szerintem a váltók inkább feldobták a hangulatot, de erről beszéljenek az egyéni indulók. 

Amikor a Szolgálati Agarakkal beszélgettünk az indulásról, én is jelentkeztem, hiszen az egyik vágyam az volt, hogy végre terepen versenyezzünk, az már inkább az én felségterületem és biztosan komfortosan érezném magam egy olyan pályán, ahol már jártam és tudtam, ráadásul ez egy haladós, nem technikás útvonalon. Nem is annyira maga a futás része vonzott, hanem hogy végre találkozom a csapattal, hiányzott a társaság hiszen nagyrészt mindig egyedül futok.

A formám a Vadlán óra visszaesett, de nem is akartam most nagyon komolyan venni magam, tudtam, hogy ezen a bő 20 kilométeres szakaszon beleadok mindent és hogy ez mire elég? Majd meglátjuk, mindenesetre rápihentem rendesen, hiszen nem magamért, hanem a csapatért futok.

img-7122.JPG

Picit akkor térjünk rá a szervezésre. A versenykiírást én hiányosnak találtam,  sajnáltam, hogy a távok nincsenek felosztva a váltóknak, hiányzott pl, hogy egy-egy szakaszon mennyi szintemelkedés várja az embert, persze meg lehetett mahinálni úgy a gpx fájlt, hogy ki lehessen nyomozni, de szerintem jobb lett volna, ha ez a kiírásban szerepel. Egyébként a távok mindenhol kevesebbek voltak, mint a hivatalos kiírásban, ami végül is jobb, mintha több lett volna. Nekem nem igazán jön be, amikor az információkat csepegtetik Facebookon, legyen minden fent egy honlapon minél korábban, és aki nem figyel, annak azért jó, ha valamire több alkalommal felhívják a figyelmét.

Viszont a szervezők sem most először rendeznek versenyt, pont pár hónapja voltunk a Dűlőre Futunk versenyen, ahol tök jó emlékeket szereztünk. 

Rajt: mivel nem elsőként futottam az etapomat, rajt előtt 10 perccel érkeztem, így a lényegről nem maradtam le. Nem volt nagy mezőny, így mindenki szépen, kényelmesen tudott haladni, ráadásul mivel idén a teljesítménytúra része nem került megrendezésre, így kényelmesen el lehetett férni.

Az első váltópontra kimentünk szurkolni, aztán haladtunk tovább Dömösre, a Hammeres váltópontra. Volt ott terülj terülj asztalkám zselével és mindenféle Hammeres cuccal. Mivel én nem fogyasztom ezeket a termékeket, szívem szerint kipróbáltam volna ezt azt, de aztán eszembe jutott, hogy nemrég valaki a futófórumon azon panaszkodott, hogy az egyik hasonló versenyen (na vajon melyiken) a váltósok felzabálták az egyéniek elől a frissítőpontok tartalmát, így végül semmit nem vettem el az asztalról. (ezt picit sajnálom :P)

Ezeken a pontokon 30-50 perceket is eltöltöttünk, úgyhogy volt végre időm rendesen felfedezni a környéket, illetve megtalálni a nem hivatalos WC-ket. (Amúgy sajnálatos és nem túl környezetbarát, hogy terepfutó versenyeken nincsenek vécék, nem? Persze nehéz elképzelni, hogy az erdő közepére kiraknak egy toitoit, de a legtöbb pont falvakban volt)

Mondjuk az valóban necces, hogy ekkor még ki sem volt téve semmilyen élő eredménylista, hogy ki hol áll, később pedig amit kiraktak, nem működött, na ez egy nagyon fontos fejlesztendő terület, ha nem a legfontosabb. 

Fent Dobogókőn ahogy odaértünk, már ment is a váltás, így nem sok időt töltöttem el ott, még a pontot sem tudtam megnézni, minden köd fedte és picit azt éreztem, hogy lennék most inkább a takaró alatt otthon. Nagy szükségem volt egy kávéra, ráadásul a következő ponton én jövök.

img-7132.JPG

Kopár Csárda, ahol a kívánságom teljesült, ugyanis ittam bent egy kapucsínót, el tudtam menni kezet mosni is végre. 10 fok körül lehetett, picit szeles, felhős volt az idő. Én 10 fokban már rövidnadrágban futok, amikor levetkőztem mindenki nézett rám, mintha bolond lennék: „Nem fázol?” „De- mondom-  iszonyatosan fázom, itt ácsorogva, de futáshoz nekem ez a tökéletes” Picit magamt is szerettem volna meggyőzni ezzel a kijelentéssel. Viszont A Sashegyi Gepárdok voltak a ponton, és tökjó fejek voltak, odaengedtek minket a bográcshoz melegedni, kaptunk meleg teát is, így nagyon jó hangulatban telt a várakozás, majd elmentem bemelegíteni. Épp, hogy elkezdtem a melegítést, jött Barbi, akit váltottam, nem volt mit tenni, felvenni a versenytempót. Körülbelül 500 méter kellett ahhoz, hogy bemelegedjek és hálát adjak az égnek, hogy nem hagytam magam befolyásolni, maradtam a rövidgatya – vékony hosszúujjú felső kombónál ( a felső ujját is feltűrtem).

A szakaszom első 6 kilométere lankás volt, így tök jó tempót tudtam menni. Életemben először nem az Ultra Glideban versenyeztem, hanem a Pulsar Trail Pro-t hoztam el és nem bántam meg, nagyon jól éreztem magam benne végig, bár mivel nekem nagyon könnyen kibicsaklik a bokám, el tudnám viselni, ha picit szélesebb lenne a talpa, de ízlések és pofonok. A Smartwool zoknimból most a hosszabbat vettem fel, így teljesen védve volt a lábszáram a gyökerekkel, bokrokkal szemben. Terveim szerint első körben egy adag epres ( közben kiderült, hogy málnás :D - a szerk.) Tailwind italport kevertem be magamnak, ezt elkortyolom az első órában (65 g ch / 0,5 l), majd a másodikban az általam alkotott ch port iszom meg, amiben 50 h ch volt, de csak azért, mert pezsgőtablettás dobozba töltöttem bele a port és nem fért bele a 60+ gramm, amennyit eredetileg szántam).

Na és a dráma része: mivel egy kulacsot vittem (minek cipekedjek), ezért a Nagykovácsi ponton kellett újra töltenem. Pont előtte előztem le egy rakat embert, aminek azért örültem, hogy akkor majd nem kell sorban állnom a ponton. Mentem a faluba a szalagok után és nem tudtam, hogy van egy oda – vissza rész, mielőtt tovább haladsz a faluból és éncsak követtem a szalagokat, amik vittek ki a faluból, de gyanús volt, hogy ez így nem lesz jó. Itt nekem nagyon hiányzott egy aszfaltra írt színes krétarajz, hogy először haladj tovább és utána fordulj balra. Rettentő ideges lettem, hogy most akkor én vagyok a hülye, vagy merre kell menni, persze bevártam az összes megelőzött embert, de nem jutott eszembe a pont neve, a pánik kihozta belőlem a hülye p*csát, aki értetlenkedve kérdez mindenkit, hogy merre kell menni, csak éppen azt nem említettem, hogy pontosan mit is keresek. Végül csak eljutottam a pontra, persze jól felidegesítettem magam ezen, majd újabb időt totojáztam el, mert nem akart kijönni a szénhidrátos porom a pezsgőtabis dobozból, ezért nem tudtam csak kb 30-35 grammnyit bekeverni.

Tudom, hogy egyesek egy harmatcseppel futnak maratont, de engedjétek meg, hogy határozottan kijelentsem: ez nem túl okos és nem követendő példa!

Természetesen mindig van nálam tartalék zselé, úgyhogy gond egy szál se. Mivel vagy 5 percet hagytam a versenyben Nagykovácsiban, nagyon bele akartam húzni. Ugyanis meglepően jól haladtam eddig, még a meredekebb emelkedőket is simán megkocogtam. Ez az utóbbi heteimhez képest fenomenális teljesítmény volt, higyjétek el.

A szakaszom második felében azért voltak olyan részek, ahol a kövek és az azokat takaró levelek néha óvatosságra intettek, volt, ahol gyaloglásba kellett váltanom, szerencsére csak rövid időre.

Amikor egyéniben futottam a versenyt, ez a 21 kilométeres szakasz volt számomra a legszenvedősebb, most pedig iszonyatosan élveztem a suhanást, hogy végre halad a szekér, hogy pusholom magam, de mégsem görcsösen, pedig nekem ez a 2 óra intenzív futás általában a halálom, de most nagyon jó élményt szereztem. Nagy mosollyal értem be a pontra, és adtam át a stafétát az utolsó futónknak. Kisbuszba be, irány a cél.

A szakaszom 23 kili helyett 21 lett 750 m szinttel, amit sikerült 5:30-as átlagban megoldanom a Nagykovácsi szédelgéssel együtt, ami szerintem teljesen korrekt. 

Strava link

A célban a tornateremben még nagyon kevesen voltunk, pár gyorslábú féltávos (hiszen idén féltávon is lehetett indulni) és a mi férfi csapatunk várt, szóval kényelmesen el lehetett terpeszkedni mindenkinek. 

img-7124.JPG

Néztem, de nem láttam hol a kaja, pedig én már csak a hamburgerre tudtam gondolni. Vicces volt egyébként, hogy nem volt feliratozva, hogy ez a férfi, ez a női öltöző, így mondjuk én átöltöztem egy random öltözőben, de 3 óra múlva, amikor már sok az ember ezt vajon, hogy oldották meg, hogy ne nyissanak rá egymásra az emberek? :D

Hálát adok egyébként az égnek, hogy (mivel mindenki sietett haza, van, aki vidékről jött a csapatunkból) nem kellett megvárni a második és harmadik helyezett lánycsapatot az eredményhirdetéssel. Az egyénik egyébként tök jó Rossmann Utalványt kaptak, ami szerintem állat, váltóknak nem jár, de ez így is van rendjén, kapjanak csak az egyénik. Kaptunk egy Meru Hot melegítőkrémet, érmet és oklevelet.

Azt viszont a verseny napján tudtuk meg, hogy a váltóknak nincs ingyen befutó kaja. Ekkor egy világ omlott össze bennem…. majdnem, de végül kaptunk, de még milyet!! :)

És itt jön az, hogy mivel életem egyik legfinomabb hamburgerét fogyasztottam el külön erre szánt étkező helyiségben, minden rossz, amit eddig leírtam megenyhült bennem. Mert soha életemben még ilyen célkajában nem részesültem, még a legprofibb versenyeken sem.

Persze mi a fontos, az időmérés, korrekt versenykiírás, vagy a kaja. A versenyzés szempontjából az előbbi, de ezeken lehet ( és kell is) jövőre javítani. Számomra a konklúzió, hogy voltak jó dolgok, és kevésbé jók, így nem lehet a versenyt egyértelműen beskatulyázni. Tudom, hogy mindenki szeret mindent lebutítani, de a világ sokszor nem így működik. 

Azért egyvalamit szeretnék megjegyezni: a pontokon lévő segítőknek óriási riszpekt, hogy ebben a taknyos, hideg időben éjszakáig ácsorogtak és segítették a futókat, én ezt biztos nem tudnám csinálni! :) A fotósok jók voltak, végre készült rólam jó kép futás közben. 

Én összességében nagyon örülök, hogy eljöttem és jövőre sem hagynám ki ezt a versenyt. Szerintem ha ezen az 1-2 dolgon javítanak a szervezők, akkor igenis lehet ebből még bármi! 

Te is ott voltál? Írd meg az élményeidet kommenben! :)

2022\10\04 DSL 1 komment

A Vadlán Ultra Terep Pályacsúcs titkai

(a címet a "Homok titkai" című rendkívül szinvonalas sorozat ihlette, amit én természetesn sosem néztem, csak hallottam róla :P )

Gyors áttekintése az előzményeknek, avagy, ami eddig történt: a nyár első fele mozgalmas volt, az osztrák Mozart by UTMB 80 körüli távján versenyeztem, mint a szezon fő versenye, ahol negyedik lettem majd a szlovén Soca Outdoor Festival 40-es terepversenyén vettem részt, amit sikerült megnyernem.

Óriási élmények voltak ezek, amiket pihenés, majd hosszú hetek edzései követtek. Ekkor már tudtam, hogy az őszi szezonom célversenye a Vadlán lesz, de még totojáztam a nevezéssel, nem tudtam eldönteni, hogy melyik távon induljak. Az 50 kilométeresre nagy elvárásokkal mentem volna (5 óra alatti teljesítés), viszont a 108-as távnak elvárások nélkül mennék neki. Végül a hosszú mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, 5 év után ideje ismét nyitni a hosszabb távok felé és mert nem szeretem az elvárásokat.

És még valami: az UTMB-re is ideje lenne eldöntenem, hogy az OCC-re (55 km 3500m szint), vagy a CC-re (100 km 6100 m szintemelkedés) adjam be a nevezésem. Ehhez pedig kellett már egy hosszabb ultra, hogy vajon hogyan viselem, egyáltalán érdemes-e ebbe az irányba haladnom.

Aztán persze máig kételkedem abban, hogy nekem abban a több ezres tömegben bármi keresnivalóm lenne, hogy élvezném-e, de egyszer az életben szeretném megnézni magamnak ezt a versenyt, a terep és a táj pedig még talán a nagy tömeg esetén is kárpótolna. A hangulatról is mindenki áradozik, úgyhogy talán van benne valami. :)

Mivel tavasszal a Mozart Ultrára készültem, próbáltam minél több szintet gyűjteni az edzések alatt, és ez ment is. Mivel a hosszú távú célom az, hogy külföldi versenyeken, magasabb hegyeken is helyt tudjak állni, ezért az őszi felkészülésemben nem vettem vissza a szintből. Ez azt jelenti, hogy a felkészülésem nem Vadlán specifikus volt, így aránylag több szintet gyűjtöttem egy-egy etap alatt, ami így utólag abszolút az előnyömet szolgálta. Emellett persze voltak sík, pályaedzéseim is mértékkel, de nem az a klasszik pályaedzés, amiket látok Straván, hogy 200-akat sprintelgetek, és ezzel senkit nem savazni szeretnék, csak éppen szakmailag nem indokolt nálam egy terepultrához. Persze 1-1 belefutás akadt, főleg, amikor valami rövidebb sík, aszfaltos versenyre hangolódtam. Aki követ Straván, azt is láthatta, hogy az átmozgatók nálam tényleg lassú futást jelentenek. A Vadlán előtti hetek azért elég kemények lettek és ha elvagánykodtam volna ezeket a laza átmozgató futásokat, nem biztos, hogy én itt most a sikereimről írnám ezt a bejegyzést.

A másik, ami fontos és időben jött, az, hogy elkezdtem napi szinten személyre szabott gyógytorna (dinamikus nyújtás, erősítés) gyakorlatokat végezni a hengerezés mellett. Ugyanis az a helyzet, hogy nálam ez a 10 óra körüli futásmennyiség már több odafigyelést igényel, ezért szakember segítségét kértem. (Volt ugyanis 1-2 derékfájós napom, amit jelnek vettem, hogy akkor ideje több és komolyabb kiegészítést végezni.)

A vadlán előtti hétvégén pedig jött egy laza nátha, szerencsére a Covid teszt negatív lett és csak pár napig tartott, majd az utána következő átmozgató futásokon is teljesen jók voltak a pulzusértékeim, szóval nem izgultam a verseny miatt.

309941258_2000786656788629_1092033049646414924_n.jpg

Annyi volt az elvárás magammal szemben, hogy 13 órán belül beérjek, persze minél hamarabb, annál jobb, titokban persze inkább a 12:30-on belüli idővel lettem volna elégedett, de mivel egész héten esett az eső, ezért nem akartam fölöslegesen nyomást helyezni magamra.

Gébbörrel pedig megbeszéltük, mely pontokra jön oda, ahol a kezembe adja a teli kulacsot, én odaadom neki az üreset és már megyek is tovább, minél kevesebb időt szerettem volna áldogállással tölteni.

Ami az előkészületeket és a mentális felkészülést illeti, nem izgultam túl a dolgot, azt éreztem, hogy tudom mi a dolgom, tudta, hogy a Vadlán rendezői és önkéntesei jófejek és segítőkészek, ezért nem fogom magam elveszettnek érezni a pályán. Viszont ilyenkor meg attól szoktam félni, hogy nehogy elbízzam magam, ezért bár mindenre volt terv, sokszor átpörgettem a fejemben a teendőket, jegyzeteket, emlékeztetőket írtam magamnak.

Talán azért se volt időm izgulni, mert az elmúlt időszakban minden szabadidőmet tanulással töltöttem, majd a verseny előtti csütörtök este levizsgáztam sikeresen, mint Certified Endurance Sports Nutrition Coach, ami egy nagy mérföldkő az életemben, mint edző, mint sportoló, mert szeretnék hosszú távon ezzel is foglalkozni. Nem csak futóknak, hanem kerékpárosoknak és triatlonistáknak is fogok tudni segíteni a jövőben a sporttáplálkozással és frissítéssel kapcsolatban. És nem utolsó sorban a verseny előtt is jól jött az extra tudás.

Pénteken átvettük a rajtszámot, megvacsoráztunk és korán lefeküdtünk, de én nagyon nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Másnap 4:40-es kelés, és minden ment a terv szerint.

A rajtban a mezőny vége felé sikerült beállni, Tomival és Bodzával még beszéltünk pár szót, majd szépen lassan felvettem az utazótempót. Az első órát nem annyira szeretem, túl sok ember volt körülöttem és feszélyezve éreztem magam, de emiatt nem akartam gyorsítani, kitartottam a laza tempó mellett, de a pálya még így is lehetővé tette, hogy az első órában is bőven hatosok alatt fussak. Viszont minden beszélgetés közben feljebb ment a pulzusom (természetesen a pulzuskontrollal futottam), úgyhogy eldöntöttem, hogy akkor ezt majd a célban folytatjuk, és végül ilyen 15 kilométer után egy hosszabb lankás lejtőn picit elléptem, és a pálya is szuperkönnyű haladós lett. Igazából az első kb 30-40 kilométer arról szólt, hogy daráltam a kilométereket, mert szuperkönnyű, haladós volt a pálya és mivel én meredekebb emelkedőkhöz szoktam, a nagyját simán futottam és a síkon meg tök jó tempót engedett a pulzus, szóval minden jól ment. Persze ilyenkor jönnek a „na, meglesz a pályacsúcs?” kérdések, amin akkor még röhögtem, de idővel ez egyre elérhetőbbnek tűnt. Egy ultrán viszont bármi megtörténhet, ezért nem bízhattam el magam, sok volt még hátra.

Szerencsére nem volt meleg, pont ideális rövid ujjúban, viszont mega pára volt, ami nem mellékes, bizonyos helyeken a sár akadályozott a haladásban (ez volt a legnagyobb félelmem), de szerencsére  nagyrészt még így is teljesen jól lehetett futni.

Nos, ha már ilyen magabiztosan mentem az első 30-40 kilométert, akkor gondoltam jó lenne ezt minél tovább kitartani. De aztán a pálya második felét egy picit nehezebbnek, technikásabbnak éreztem, tehát ott azért többször kellett gyaloglásra váltanom), meg ugye fáradtam is, plusz lent a falvakban kisütött a nap és irtó meleg lett), ennek ellenére az aznapi feladatom az volt, hogy minél jobb idővel teljesítsem a versenyt. Ehhez próbáltam minél több emelkedőt megfutni. Nekem egyébként jelenleg ez a nagy szám ebben a versenyben, hogy egy ilyen hosszú ultrába sikerült ennyi futómozgást belerakni. A Garmin szerint mindössze 1 óra 5 percet sétáltam, ez mondjuk szerintem elfogult, de 1,5-2 óránál biztosan nem volt több gyaloglás a versenyben.

A jó érzésekből persze egy idő után küzdés lett, de ekkora én már számítottam rá és tudtam, hogy egy jó időért küzdeni is kell és megéri. Bár agyilag teljesen tiszta voltam, olyan szinten sikerült a csőlátás, hogy csakis, de csakis a feladatra koncentráltam. És rájöttem közben, hogy az elmúlt évek alatt egy picit megváltozott a viszonyom ehhez a sporthoz. Ez nem rossz vagy jó, egyszerűen megfigyeltem magamon, hogy sokkal inkább sportnak fogom már fel ezt, mint amikor nekimentem és mentális utazásként vettem részt rajtuk. Közben persze sokat tapasztalok egy ilyen hosszú futáson, de kevésbé a lelki dolgaimmal foglalkozom, mint azzal, hogy a futásomra összpontosítok.

Így történik ilyenkor, hogy idén is teljesen kimaradt a palacsintázás, azt sem tudtam melyik ponton adták, mert vagy csak a kulacsomat adta a kezembe a Gébbör, vagy ( mert néhány pontra egyedül mentem), a kulacstöltésre összpontosítottam.

309281151_3297692580500049_5060647483313933756_n_1.jpg

A frissítésemben egyébként semmi szilárd nem volt végül, holott készültem többféle ínycsiklandozó táplálékkal, mert eddig 6-7 óránál többet nem tettem meg csupán folyadékkal, de most bebizonyosodott, hogy 11 órát is simán elfutogatok szénhidrátos itallal (persze Maurtennel mentem, ami 80 g ch-t tartalmaz / fél literes kulacs, szóval volt benne kraft). Ami még jó volt, és kellett, az kétszer egy ampulla guaranás koffein, amit még kint, szlovéniában kaptam a befutócsomaggal. Ezeket pont azokban az időpontokban fogyasztottam el, amikor eleve kávézni szoktam (délelőtt és délután). Természetesen sótablettákat is fogyasztottam és extra vizet is magamhoz vettema ch ital mellé.

Fontos elmondanom, hogy mindenkinek más jön be és bár én így frissítettem, nem biztos, hogy másnak is működni fog. Sőt, maga a Maurten ital íze számomra nem is annyira bejövős, olyan, mint a cukros víz, viszont nagyon megbízható és egy ilyen fontos versenyen nem szerettem volna kockáztatni. Más futásokon, edzéseken sokkal szívesebben fogyasztok valami mást.

A nehéz érzések szinte észrevétlenül kúsztak be a gondolataimba, fáradtak a lábaim, de ugyanakkor azt éreztem, hogy ma engem semmi nem állíthat meg, fejben sikerült erősnek maradnom. A Szépkilátó ponton (74) megbeszéltük Gébbörrel, hogy elmegy a kocsiért (mert ugye ő eddig biciklivel közlekedett), ezért a következő két pontra nem, hanem majd csak 96-nál találkozunk.

Csak azt mantráztam magamban, hogy „84 - Büdöskút, 84 - Büdöskút”, aztán kiderült, hogy nem 84-nél, hanem 87-nél van a pont, így számomra talán ez tűnt a leghosszabb szakasznak, hosszú emelkedőkkel, de gondoltam, innen már csak szinte lejtőn fogunk menni. Hát nagyon nem. Itt még voltak emelkedők bőven, aztán kiértünk ismerős terepre, ahol a hangos lövések hallatszódtak (erre már futottam az 50-es távon,) tudtam, hogy fel kell szopódni a kilátóba, hiába látom a pontot. Itt megengedtem magamnak pár korty kólát és mentem tovább. Gébbör próbálta mondani, hogy ebből rohadt nagy pályacsúcs lesz, de én folyamatosan azt hangsúlyoztam, hogy előbb érjek szépen be, aztán lehet örömködni.

Innen már csak arra koncentráltam, hogy ne lassuljak. Az utolsó pontig végig síkon haladtam, így nem lehetett kifogás, de az utolsó ponton még eszembe jutott,  hogy a célig sok kanyar és hullámzó utak várnak. Talán az utolsó 2 kilométerre lettem jobban, ekkor láttam a végét, nem beszélve arról, hogy elégedetten konstatáltam, hogy az emelkedők többségét még a végén is megkocogtam ( ez persze a türelmetlenségemnek is köszönhető).

A célban eszméletlen taps és ováció fogadott, meg persze Gébbör, aki élete legjobb frissítését prezentálta, ezáltal ez verseny egy igazi csapatmunka volt. Zalán már mutatta is a pályacsúcs táblát, megbeszéltük, hogy fél 10-re jövünk az eredményhirdetésre. Az időm 11:25:04, amiről álmodni se mertem volna! Picit dumáltunk a többiekkel aztán haza a szállásra, kajáltunk egy jót, majd 2 órát jajjgattam az ágyban, mielőtt összeszedtem volna magam. :)

Szerencsére most már sokkal jobban vagyok, reggelente egy-egy órát gyalogolunk Mágnessel, és talán holnap reggel már egy laza kocogást is megengedek magamnak, szigorúan hatosok felett, de a regenerálódás folyamata azért el fog tartaniegy ideig. Jelenleg adok magamnak időt, hogy kitaláljam, merre tovább, szeretném picit kiélvezni ezt az eredményt, nem sietek sehova. Ami biztos, hogy csapatban indulok a Piros 85-ön, és szeretnék még egy Budai Trailt is menni, de ezek inkább a funrun kategóriába tartoznak. :)

Nagyon hálás vagyok a Mienk a terepnek, valamint a Smartwool Magyarországnak a támogatásukért, ugyanis a verseny során egy másodpercet nem kellett aggódnom az öltözékemen, mintha rám öntötték volna, a Salomon Ultra Glide tökéletes cipő választás volt, most először vittem ilyen hosszú futásra, és simán végig mentem benne minden probléma nélkül. Azt meg hát mindenki tudja, hogy - főleg nedves körülmények között - mennyire nem mindegy milyen zoknit veszel fel. Én egyébként alaposan bekentem a lábfejem Meru kidörzsölődés elleni krémmel, erre vettem egy hosszabb Smartwool zoknit, majd erre a cipőt és kamáslit. Tökéletesnek bizonyult. 

Amit külön meg kell jegyeznem, azok az önkéntesek, hogy mennyire jófejek voltak és segítettek, néhol megkérdezték, hogy jól vagyok-e, és bíztattak folyamatosan. Azért nagyon fontos megírnom, mert ott és akkor nem tudtam ezt kellőképpen megköszönni és emiatt azért picit rosszul érzem magam, mert sokkal több elismerés járna nekik! Szóval iszonyat jófejek voltatok és nagyon köszönöm, hogy hozzájárultatok az én és a többiiek futásához. . A szervezőknek pedig a meghívást és hogy létrehoztak egy ilyen extra versenyt, ami még soha nem okozott csalódást.

Hogy mi lesz jövőre, még mindig nem döntöttem el. Most éppen úgy gondolom, hogy jó lesz nekem az OCC, és egy hosszabb ultrát pedig inkább máshol futnék le, de ötleteket és tapasztalatokat is szívesen fogadok. :)

Strava Link

 

2022\06\21 DSL 5 komment

Mozart Ultra – 5 év után sikerült újra megtapasztalni, milyen az igazi terepultrázás

Ez a versenybeszámoló nem a rajttól fog kezdődni. Idén lesz 10 éve, hogy elindítottam a futóblogom és akik nem régóta követnek azoktól nem várhatom el, hogy végig olvassák a történéseket. Túl sok idő telt el, hogy ne meséljek nagy vonalakban az elmúlt 5 évről és az elmúlt pár hónap felkészüléséről és ez mind hozzám tartozik.

2017-ben indultam az UTH 112 kilométeres versenyén, ahol a mezőny engedte, hogy elsőnek érjek célba a nők között, majd ősszel a Piros 85-ön álltam rajthoz, ami egyben az országos bajnokság volt, második helyet szereztem meg.

Ezután egy hosszabb szünet következett, ahol csak kocorásztam, meg néha elindultam itt ott poénból, mert szerettünk volna családot tervezni és tudtam, hogy vissza kell vennem. Bár nagyon tudatos voltam sokmindenben ( és vagyok is) ez ugye nem sikerült: hosszú évek kivizsgálásai, endometriózis, műtétjei, lombikok sorozatai, sok-sok sírás, „miért én” kérdezgetés... De közben mindvégig a futás mellett maradtam, mert tudtam, hogy kell valami, ami kimozdít ebből, hogy megőrizzem a józan eszem. Így hát elvégeztem az edzőit és mellé megannyi tanfolyamot, olvastam, tanultam sokat (a kevés futás mellett volt időm rá), majd elkezdtem egy-két emberrel foglalkozni, ebben Gébbör sokat segített, mint mentor, de azért kirajzolódott a különbség a kerékpársport és a futás között, szóval sokat kellett szöszölnöm az elején, most is csak alacsony létszámmal dolgozom és nem is tervezem növelni.

geborrel_rajtszamatv.jpg

Aztán amikor már több szakembertől hallottam azt, hogy elmentem a falig gyerek ügyben, és újabb hosszú szünet következett két lombikpróbálkozás között gondoltam egyet és felvettem a kapcsolatot az Agár Lányok csapatával ( 2020-ban), hogy esetleg nem kerülhetnék-e be az UTT csapatukba. Tudtam, hogy ez kellő motivációt adna ahhoz, hogy újra elkezdjek edzeni, ne csak futogassak. Nagy örömömre szívesen láttak én pedig ezt úgy próbáltam meghálálni, hogy minél jobb eredményeket hozok a csapatnak. Ez annak is volt köszönhető, hogy 2020- nyarán olyan traumatikus volt a lombikunk eredménye, hogy tudtam, én most pihenni szeretnék. Így az év második felében visszataláltam a futáshoz, és 2021-re kirajzolódott bennem, hogy esetleg felkészülhetnék a Mátrabércre, amit 2021 tavaszán rendeznek meg. Ez volt a nagy visszatérésem, ami elég jól sikerült (második hely, szuper érzések, PB). Ezután még kétszer kellett leállnom a futással (2021 őszén és 2022 januárjában) a kezelések miatt, amik szintén sikertelenek voltak. Kellett egy B terv és a sok nézelődés után úgy döntöttem, hogy felkészülők a Mozart 100 Ultra távjára, ami 75 kilométer 4000 m pozitív szintemelkedéssel.

A hormonkezelések egyre megterhelőbbek voltak, nem volt egyszerű a regenerálódás és ez a futásra is kihatott, ugyanakkor tudtam, hogy vissza fogom hozni magam, türelmes voltam  és tavasszal már kezdett egész jól menni a futás. Ennek a tavaszi Hello Badacsony Trailen mutatkozott meg az eredménye, amit sikerült megnyernem, sokat javítottam az előző évi időmön és abszolútban is második lettem.

Ekkor még elmentem rövidebb versenyekre, de alapvetően maga Mozart nekem elég löketet adott az edzésekhez, motivált voltam, írtam magamnak az edzéseket, amiket 99 %-ban teljesítettem is. Persze mindig közbejön az élet. :) Így volt tavasszal is, amikor is egy sima fogászati szűrésen kiderült, hogy van egy góc egy régen gyökérkezelt fogamban, amit ki kell húzni, plusz töméseket cserélni, koronákat felrakni több fogamra. Itt következett egy egyhónapos kezelés sorozat, ami számomra elég megterhelő volt és itt történt, hogy több, mint 2 hétig egyhuzamban fájt a fogam, fájdalomcsillapítóval tudtam csak aludni, ezért az edzéseken lazítanom kellett, nem futottam se résztávot, se semmi intenzívet ez idő alatt. A fogorvosnő professzionális munkája viszont gyönyörű fogsort eredményezett, és a fájdalom is fokozatosan elmúlt.

7716_20220618_084302_231254673_socialmedia.jpg

Körülöttem mindenki kéthetente nyerte a versenyeket, máig nem értem, hogy hogyan csináljátok (ti, akiket követek az instán), én végig egy versenyre koncentráltam, és nekem ez így jó is volt. Szeretek edzeni és nem is igénylem a gyakori versenyzéseket. Ez egyrészt jó, mert arra időzítem a formámat, másrészt pedig kockázatos, mert mi van, ha pont akkor fogok ki egy rossz napot és az egész mehet a levesbe? De ilyen még nem történt velem, ezért pozitívan álltam a dolgokhoz.

Sikerült rengeteg szintet gyűjtenem idén, és mivel 2022 óra a Magyar Salomon Csapat szponzorált futója lehetek, ezért a Mienk a Terep teljesen felszerelt a versenyre mindennel, ami kell tetőtől talpig. Ezért nagyon hálás vagyok, itt éreztem, hogy komolyan vagyok véve és ez egy újabb löketet adott nekem.

Júniusra még picit szálkásodnom is sikerült, ennek különösen örültem, éreztem, hogy kevesebb fölösleges súlyt cipelek magamon, picit már jobban hasonlított a kinézetem egy futóra. Már ezért megérte a felkészülés ;)

Nekem ugye az endometiózis miatt nem szerencsés, ha azok a bizonyos napok a verseny körül vannak. Eredetileg a Mozarton pont a ciklus közepén lettem volna, amikoris a legjobb formámban vayok, de aztán egy hónappal előtte pont úgy tolódott el a ciklusom, hogy a Mozart előtt 2 nappal jött meg. Ezért a csütörtöki utazás és a pénteki rápihenés közben görcsölt a hasam folyamatosan, de reménykedtem benne, hogy szombatra jól leszek.

Gébbörrel megbeszéltük, hogy mely pontokra tud odamenni biciklivel és segíteni a frissítésben, ha kellene (spoiler: de még mennyire, hogy kellett, de erről később). Pénteken be is járta ezeket a pontokat, amíg én az ágyban feküdtem és az Időutazó Felesége c. sorozattal tereltem el a gondolataimat a versenyről (ami amúgy egy szuper romantikus sorozat, pedig én rohadt kritikus vagyok főleg ezzel a műfajjal).

rajt_mozart.jpg

Nagyon keveset és nagyon rossz minőségben sikerült aludnom a versenyt megelőző hetekben. Alapvetően jó alvó vagyok, de a meleg, a külső hanghatások, és igazából minden tud zavarni alvás közben, mert felületesen alszom, kevés a mélyalvási fázis. A verseny napján 5-kor keltünk, és rá se mertem nézni a body battery-re, se az alvásom eredményeire a Garmin Connectben. A gyomrom és a hasam görcsben volt, de mivel nem érzem elég indoknak, amikor egy rosszul sikerült versenyen erre hivatkoznak, ezért tudomásul vettem, hogy ez van és próbáltam menteni a menthetőt. Enni nem nagyon tudtam ilyen korán, és nem is akartam a verseny előtt, hiszen a ch feltöltés elvileg sikerült (gyakorlatilag nem teljesen éreztem úgy, ahogy szerettem volna a görcsök miatt). Persze magamba erőltettem egy kis ropit, hogy ne legyek üres, a versenyen már úgy sem fogok rágással időt pazarolni.

Na és akkor a verseny maga:

Kiérünk a rajthoz, mire Gébbör megszólal „hát ez egy szar szervezés” – na mondom, ezt légyszi ne most, erre vártam fél éve! :D Mert hogy kevés wc volt és nagy sor, igen, ez elég amatőr volt, tény. De ezenkívül ekkor még minden okénak tűnt.

És ami mindenkit érdekel, a frissítés: a kiírásban az szerepelt, hogy az összes ponton lesz Sponser zselé, ch ital és szelet, (meg persze egyéb dolgok, amik engem nem érdekelnek). Természetesen ennek megfelelően készültem, utánanéztem, megkóstoltam, matekoztam. A tervem szerint tehát nem kell cipelnem minden szart, mert a pontokon lesz minden, amire szükségem van. Azért az utazás előtt a Gébörrel elugrottunk a Sarkcsillagba pár dologért tartalékba, ki tudja mi vár ránk, és milyen jól tettük.

A rajtban egy GU Roctane port kevertem be az egyik kulacsba (60 g ch), a másikba vizet, és 2 zselé volt a zsákomban. A frissítési tervem szerint óránként 60 g ch-t fogyasztok és – mivel nagy a hőség – minimum 0,7 l folyadékot és megfelelő mennyiségű sót. A szénhidrátot pedig ch ital és zselé formájában viszem be, semmi egyébre nem volt szükségem, persze ha megkívánok valamit, oké, de akkor ki kell deríteni, hogy miért azt.

en_bot.jpg

A rajtban azt sem tudtam hol vagyok feeling, olyan hirtelen történt minden, egyszer csak már elindultunk és az első pár kilométer lankásan telt, jó volt bemelegítésnek, pulzusilag oké voltam, ekkor még nem volt meleg, majd az első és egyben legmagasabb hegy megmászásra következett. Agresszív, gyökeres emelkedők, single track, ott éreztem, hogy lassítanom kell, így félre álltam elengedni az embereket, közben nagyon gyakran kortyoltam bele a GU italomba, és a bot is előkerült. Itt viszont annyira nem volt meg az időérzékem, hogy bár elfogyott a GU ital mire felértünk, de ez 1 óra 23 percbe telt, tehát mínuszban voltam frissítésileg (persze másnak 90 perc / 60 gramm nem kevés, de nekem ez nem elég egy ilyen versenyen). De gondoltam nem baj, itt a pont most teletöltöm a kulacsomat a Sponser itallal és akkor, ha betolok még 50-60 g ch-t bő fél óra alatt a következő pontig jó leszek. Feltankolás után indultunk a lejtőn, belekortyolok a kulacsba és érzem, hogy olyan kikúrt hígan keverték el ezt a Sponser italt, hogy éppen, hogy éreztem, hogy nem víz. Na ez volt az első nagy csalódás a versennyel kapcsolatban. Mert akkor ne tegyék fel a honlapra, hogy mi a frissítés, ha utána spúrkodnak a bekeveréssel! Ennek is köszönhetően úgy beállt a lábam a lejtőn, mint még soha és hangsúlyozom, ez az első 16 kilométer volt. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon végig tudok-e majd menni a versenyen. Amikor közel volt a következő pont tudtam, hogy Gébbör ott vár és a sírás kerülgetett.

Mire leértem a 16 kilométeres pontra St. Glingenbe, Gébbör már várt és szerencsére be tudott keverni egy újabb GU por adagot. De tudtam, hogy ez nem lesz elég, most következik a második nagy mászás, a leghosszabb emelkedő egyben, így szerettem volna zseléket is vinni, erre kiderült, hogy ELFOGYOTT a zselé a frissítőponton. Itt mattot kaptam teljesen, ezt B+ nem hiszem el!!!! Ez egy rangos verseny „by UTMB” és reggel 9-re elfogy a zselé?????? Mindeközben sorba kellett állnom vízért! Gyorsan (nem lehetett gyorsan, de próbáltam) feltöltöttem a kulacsaimat, de hogy még igyak (szükségem lett volna még folyadékra) újra sorba kellett volna állni vagy tolakodni, így inkább nekiindultam a következő hegynek. Szerencsére voltak tartalék zseléink, így azokat vittem magammal.

szint_mozart.PNG

12 kilométer és több, mint ezer szintemelkedés várt rám a következő pontig, majd onnan vissza ugyanide, mert ezt a pontot kétszer kereszteztük. A szakasz sík aszfalttal kezdődött, aminek én nagyon örültem, és tudtam is haladni rendesen, kényelmesnek éreztem, közben felértem File Balázsra, akivel dumáltunk erről arról és jobban is lettem lelkileg, meg energetikailag. Viszont amikor megkezdődött a mászás, én lassabban haladtam és külön-külön folytattuk utunkat. Itt botoztam végig, kellett is nagyon.

Mondanom sem kell, hogy az egy liter folyadék rettenetesen kevés volt erre a szakaszra, iszonyatosan be kellett osztanom minden kortyot, ebből kifolyólag zselét se nagyon tudtam fogyasztani, mivel nem tudtam volna eleget inni hozzá. Hát nem így képzeltem el, de emlékeztek, hogy instán írtam, hogy három célom van? Nem? Ejnye :D. Tehát az egyik cél az volt, hogy professzionálisan tudjam kezelni a nem várt akadályokat és hát fel is volt adva a lecke rendesen. De láttam, hogy körülöttem mindenki szenved és iszonyat szomjas, sokan már megitták a kulacsuk tartalmát, szóval mégiscsak okosan tettem, hogy jól beosztottam. Mögöttem valaki az arra járó turistáktól kért vizet.

en_lejto.jpg

Végül, vagy egy évezreddel később eljött a 29 kilométernél lévő pont, sőt, ekkor vettem észre, hogy előbb vannak a pontok, azaz rövidebbek a szakaszok pár száz méterrel. Mondanom sem kell, hogy ez mekkora megkönnyebbülés volt számomra. Na itt kulacs tele mindennel, zselé is volt szerencsére. Innen 7 kili lejtő vissza St. Glingenbe, a feladatom, hogy energetikailag és hidratáltságilag visszahozzam magam pluszosba. Jó kis feladat, szerencsére az ultrán erre van idő. Érdekes módon ez a lejtő már nem csinált ki, sőt, egy szakaszon szembe futottam azokkal a 75-ös és 100-as futókkal, akik még csak most fognak felmászni a hegyre, ahonnan jöttem. Ez önbizalmat adott és már tudtam bíztatni a szembefutókat is. Kezdtem jól lenni és élvezni a versenyt. Nagyon nagy súly esett le a vállamról azzal, hogy a két legnagyobb helyet megmásztuk, így 2000 szinttel a lábamban már végig fogok menni, és ideje élvezni a versenyt.

St. Glingenben (36. kilométer) mondtam Gébbörnek, hogy a GU-t kevésnek érzem, és a következő pontra (45) hozzon nekem valamihideg cukros teát vagy almalét. Itt (is) rá kellett szánnom az időt a frissítésre, sokat ittam, kulacsot töltöttem, vizeztem magam (jég sehol sem volt, de legalább azt nem is írták). Innen úgy indultam el, hogy nagyon egyben voltam, vissza tudtam hozni magam tehát a kezdeti nehézségekből. Szénhidrátos por, zselé, víz és sótabi. Ezekből állt a frissítésem, semmi szilárd kaja meg hülyeségek.

Persze ez a 9 kilométer is olyan lassan telt és annyira soknak tűnt, hogy amikor Fuschl Am Seeben beérkeztem a pontra, húzóra megittam egy 0.5-ös ice teát és 3 deci vizet (hagyjuk ezt a túlhidratálással riogatást, engem ez hozott vissza az életbe!!). Tetőtől talpig lelocsoltam magam. Elvileg itt találkoztam volna utoljára Gébörrel, ezért rászántam az időt erre a pontra, főleg, hogy kiderült, hogy a pontokon lévő dolgokból nem tudom fedezni az energiaszükségletemet. De szerencsére Gébbör el tudott menni, még egy állomásra (65), így 20 kilométer múlva még találkozunk a cél előtt. Szóval innen úgy jöttem el, hogy full tank, zselékkel felszerelkezve, jól vagyok.

mosolygokfutok.jpg

A következő pont Hof Leback 55 kilinél, amit egyedül kell megoldanom. Itt következett sok hosszú kitett, árnyék nélküli részt, széles utak, sok aszfalt. Sokan gyalogoltak én viszont éreztem az erőt és sok lankás emelkedőt meg tudtam futni, kifejezetten jó éreztem magam (már amennyire 30 fokban 50 kilométerrel és 2500 m szinttel a lábamban lehet) ezeken a részeken. Mindig csak az adott szakasz teljesítésére koncentráltam, ezért nem nyomott a táv hosszúságának a tudata, elegendő frissítésem volt a következő pontig, gyakran ittam, toltam a sót és a zseléket, jónak éreztem a haladást a körülmények ellenére, és annak ellenére, hogy rohadtul nem sikerült akklimatizálódnom a meleghez. De ahogy láttam másoknak sem. :)

Csak eljött az 55-ös pont, ahol egyedül voltam. Kulacs teletölt, persze zselé nincs, nembaj, nálam volt még, az reméljük kitart a következő 10 kilire, bár most már örökre megtanultam, hogy 10 kili egy örökkévalóság, ha „csak” 2 kulacsom van, de ha a pontokon eleget iszom, akkor azért kitart. Még mindig erősnek éreztem magam, de persze nem úgy erősnek, mintha 12 fok lenne, hanem a körülményekhez képest. Itt már zavart, hogy a bot nyomja a derekam, és a hasam sem volt oké, de ez nem mentség arra, hogy ne frissítsek. A zseléket úgy toltam le, mint a feleseket: húzóra, hogy ne érezzem az ízüket, mert rohadt szarok voltak. Nem is értem, miért csinálnak ennyi émelyítően édes zselét. Mert tök jó csak úgy ízre, csak éppen egy ultrán pont mindent szeretnék csak pl. karamellt nem. :D De nyugi, a Sponser sós zseléje is ugyanolyan szarul esett.

futok_1.jpg

Fontos hangsúlyoznom még, hogy a „jól voltam „és „erősnek éreztem magam” az egy másik dimenzióban számít erősnek. Igazából nehéz volt és egyszerre éreztem magam erősnek és gyengének. Továbbra is csodálom azokat, akik az ultra beszámolójukban nem írnak nehézségekről, csak hogy milyen szép volt, meg ilyenek. Szerintem ilyen nincs. Például én nagyon szép helyeken futottam, de ott és akkor rájöttem, hogy nem egy versenyen fogom ezt igazán megcsodálni, hanem vissza kell jönnöm ide és megadni a módját, az időt.  Például elfutottunk a Fuschlsee partján és láttuk, ahogy az emberek strandolnak a gyönyörű kristálytiszta vízben, meg a kilátás a hegyekről is gyönyörű volt. De nekem annyira figyelnem kellett minden lépésemre, hogy csak egy- egy pillanatra néztem fel. Hihetetlen, hogy mennyire fel tudom venni a csőlátást ilyenkor. Nekem ez egyébként inkább előny, mert ez tesz engem versenyzővé (mármint nyilván a saját szintemen).

Na de vissza a versenybe. A következő pont 65 kilométernél Koppl 800 méteren volt, ahova szintén egy széles emelkedő vezetett, ezért oda is fel tudtam kocogni. Jó állapotban érkeztem, és örültem, hogy innen már csak 10 kili jön két puklival. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez a 10 kili a legszopatósabb a versenyben ever. Lelocsoltam magam, zselé itt se volt pedig itt már direkt megkérdeztem. Nembaj, nekünk még volt ch ital (amit zselével egészítettem ki mert nekem ez nem elég). Itt együtt voltam a ponton a 105 kilométeres női győztessel ő is jól kivolt megmasszírozták a lábát ezért én előbb jöttem el a ponttól.

Erősnek és motiváltnak éreztem magam, a botot leadtam mert nagyon nyomta a derekamat, majd megkezdtem az emelkedőt kocogva, ami egyszer csak egy iszonyat agresszív mászásba torkollott, na- gondoltam – ide még pont kellett volna a bot. De ekkor már mindegy volt, ezt egy véget nem érő technikás lejtő követte. Innen üdvözlöm azokat, akik szerint ez egy „nem technikás” meg „jól futható” a pálya. Én kb lépésben tudtam haladni, rohadt idegesítő volt, mert erőm lett volna futni, bár hozzá kell tennem, görcsöltem itt már azért pici. Szerencsére esésem nem volt, sőt még a bokám sem bicsaklott ki, 2-3 kisebb botlás volt, szerintem a fáradtság miatt, de ezek jó kis figyelmeztetők, hogy koncentráljak. Nagy nehezen eljött Salzburg, ahol végre egy kis aszfalt következett, végre újra felvehettem a futómozgásomat, ami nekem jobban esett, mint a gyaloglás, meg hát ekkorra már nem volt türelmem a tököléshez.

 

El nem tudtam képzelni, hogy még milyen emelkedő vár, de tudtam, hogy a végén még a Kapuzinerbergre felmászunk. Az utolsó 2 kili előtt frissítőpont, na itt már sejteni lehetett, hogy valami durva dolog vár, különben minek kellene ide pont. Viszont nekem volt bőven vizem még és egy zselét szorongattam a kezembe, amit meg is ettem, és ez nem hogy kellett, de így utólag még lehet kevés is lehetett erre az utolsó bő 2 kilire. Csávó balra éppen hány, mások szédelegnek össze vissza. Én az elejét megkocogom, közben a 100 as top futók érnek be és előznek, de már rajtuk is látszik a fáradtság. Előre engedem a 100-as győztes csajt, akivel az utóbbi időben kerülgettük egymást. Vánszorgok fel a véget nem érő lépcsőn és mutatja a Climb Pro hogy még sok van, de nem akarom elhinni. 34 perc alatt tolom le a végét, pedig ez nem az a feladásos szédelgős „leszarom” gyaloglás volt, hanem egyszerűen tényleg az utolsó erőmmel mentem, égetett a nap, és már nagyon vártam a végét. Itt már szédültem is meg minden bajom volt. Nagyon lassúnak éreztem magam, de egyszerűen nem tudtam gyorsítani. Aztán eljött a lejtő, sok-sok lépcső lefele, de ezeket megkocogtam és innen már nem volt para, nem zavart, hogy fáj. Ha csak belegondoltam, hogy célba érek akkor picit sírhatnékom támadt, de akkor meg nem kaptam levegőt ezért nem gondoltam bele. Pedig csak a meghatódottságtól sírtam volna és az olyan jó érzés. :)

cel_3.jpg

Sajnos így a befutót nem tudtam kiélvezni, pedig hányszor elképzeltem, de szerintem egy kis enyhe napszúrás / hőguta volt a pakliban, mert amikor beértem tök oké voltam, de utána 1-2 órán keresztül nem tudtam a vízen kívül semmit lenyomni, hányingerem volt meg szédültem. De ekkor már megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne egyek semmit, két órával később pedig rátaláltam arra az életmentő húslevesre a szálláson, amiből kettőt is betoltam. 

Ami még szuper volt, hogy életemben először nulla, azaz 0 darab vízhólyagom lett. Köszöhetően a Smartwool zoknikak, amikben most mentem először ilyen hosszút. A másik szuper dolog pedig az, hogy az Salomon Ultra Glide cipő tejesen komfortos volt mág a tizedik órában is. Ezek a profi felszerelések sokat segítettek, hogy tényleg csak a haladással kelljen foglalkoznom. Köszönöm a támogatást!

Strava link, ha valakit érdekel.

Ja és bár a célban megállítottam az órám, de csak percekkel később jutott eszembe megnézni az időmet, vagy a helyezésemet. Elégedett vagyok magammal egyébként. Szerettem volna a top 10-ben lenni, illetve 11 óra körül beérkezni, de az első 16 kilométer után ezt a célt elengedtem. Aztán végül csak visszahoztam magam és sikerült a 10 óra 4 perc és a 4. hely. Azért itt jó negyediknek is lenni! :)

Jó volt a célban a magyarokkal összetalálkozni. Belus Tomi úgy pörgött, mint a Duracell nyuszi, azt mondta, ez volt élete futása (és rohadt jót is ment). Tiricz Irén megnyerte a maratoni távot, vele amúgy nem találkoztam, de pont a rajtjánál szembefutottunk egymással. A többi magyar ultrás srác is jó időket ment.

Az eredményhirdetésen nem maradtunk, mert kegyetlen meleg volt, és a sátor alatt emberek dohányoztak, amit kb nem akartam elhinni, de hát éreztem, úgyhogy leléptünk inkább. Mindenki ugyanolyan érmet kapott, nem volt befutócsomag, se póló és a képek is fizetősek. Picit emiatt hiányérzetem van, mert ezt az emléket szívesen viseltem volna magamon. De az élmény és az eredmény persze százszor többet ér, nameg a 3 running stone. ;)

Összességében ez egy rendkívül jó tapasztalás volt és a kezdeti nehézségek ellenére jól sikerült a verseny. Gébbörnek ebbe nagy szerepe volt, nagyon profi már a frissítésben, remek kis csapatot alkotunk együtt. Ahogy néztük, a többieket is a csajuk / pasijuk frissítette.

Most megszereztem a kvalifikációs pontokat a CCC-re / OCC-re. Még alszom rá párat, melyikre nevezzek. Eredetileg a CCC-re szerettem volna, na de 100 km 6000 szinttel, ehhez még ki kell pihennem a Mozartot jelenleg a lépcsőn nem tudok lemenni és végül itt az órám szerint nem is lett meg a 4000 szint. :)

Nagyon jó volt ez az elmúlt fél év készülődés, hogy minden nap ezzel a céllal keltem fel és szeretnék ezen az úton tovább haladni. Most jól érzem magam így, nincs hiányérzetem semmivel kapcsolatban, meg vagyok elégedve az életemmel. A #teamzsofi csapat a tavaszi szezonban felülmúlta önmagát, és bár ez a forró nyár nem kedvez a tempónak én biztos vagyok benne, hogy ősszel én is és a csapatom is folytatja a javuló tendenciát. Szeretnék a jövőben több közös edzést szervezni, mert nagyon jó a csapatdinamika.

Az őszi célversenyem a Vadlán lesz, csak még nem tudom, hogy az 50-en, vagy a 100-on induljak. Ehhez még ki kell pihennem a versenyt, hogy tisztán lássak. 

A végére még szeretnék annyit írni - persze félve írom le, de remélem ez így marad -, hogy ez az elmúlt pár év kudarca is erősebbé tett és azt hiszem ki tudtam mászni a gödörből, amiben lelkileg benne voltam. Persze, mivel alkatilag szorongó vagyok, sosem leszek olyan zenben, mint azok, akik ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott személyiséggel rendlekeznek, de törekszem rá.  Azt érzem, hogy el tudom fogani a sorsomat, sőt mitöbb: Most már tudok úgy gondolni magamra, mint a világ egyik legszerencsésebb emberére, akinek szerető, támogató családi háttere van, egy szuper férjjel, a legcukibb kutyával és cicával a világon. És ha így alkotunk egy családot, akkor én köszönöm szépen, már ettől boldog vagyok. :) 

 

Ultrablaton csapatban – végre ezt is kipróbálhattam az Agarakkal

2016-ba futottam utoljára az Ultrabalatonon, ahol végül 26:12-es idővel értem célba. Ekkor még együtt indultak a csapatok az egyéni futókkal és egy idő után kezdtem irigyelni a csapatokat, milyen jó kis bulifutás lehet az övék. Én is szerettem volna részese lenni egy ilyennek.

Később, 2020-ban rátaláltam a Szolgálai Agarak futócsapatra, akiknek a lánycsapatába bekerülhettem, amiért nagyon hálás vagyok. Eddig csak az UTT-n futottam az Agár Lányok csapatában, ideje volt egy hosszabb, komolyabb versenyen is kipróbálnom magam.

Szerencsére a szervezés, logisztika hasonlóan profi volt itt is, azaz biciklis kísérők, két kisbusz és pontos ütemterv állt rendelkezésünkre. Minden meg volt tervezve, ezért ez a szűk 16 óra sokkal kevesebbnek tűnt.

rajtban_mosoly.jpg

Péntek este lementünk tésztapartizni, ahol szembesültem azzal, hogy mekkora nagyüzemi rendezvénnyé nőtte ki magát ez az esemény. Mindvégig nagyon vegyes érzéseim voltak, mert egyrészt ez a mennyiség nekem már nagyon a minőség rovására megy, picit gyártósoron éreztem magam, másrészt viszont annyira jó, hogy ennyi embert érdekel ez a verseny, ennyi futó gyűlik össze ezen a hétvégén és mindenki tényleg nagyon lelkes volt. Öröm volt látni a sok hasonló érdeklődésű embert.

Szombaton rajtoltunk el 15:45-kor, innentől kezdve feladatban voltam. Azaz minden váltópontra odamentem, vártama beérkezőt, videóztam a váltásokat, izgultam mindenkiért, de odafigyeltem magamra is, hogy kellően hidratált és energikus maradjak, mert mér szükség van rám. Az első szakaszom este fél 8 után kezdődött, Badacsonyörs Varga pincészettől Badacsonytördemicig. Tomajtól ugye hazai pálya, hiszen nyáron számtalanszor edzettem ott, ismerek minden emelkedőt és lejtőt, számítottam hát arra, hogy ez egy hullámzó futás lesz, nem fogok rekordokat döntögetni, holott jó formában álltam oda.

Ekkor egyébként apukám kísérte a csapatot biciklivel, szóval családias volt a hangulat. Sikerült egy jó tempót felvennem és élveznem is a suhanást, de közben mindvégig koncentráltam a levegővételemre, illetve arra, hogy tartsam a tempót minél egyenletesebben. Egyszerre éreztem keménynek a tempót, de valahogy mégis gyorsan teltek a kilométerek, a váltópont pedig egy lejtő végén várt, így nagy mosollyal sikerült beérnem a Tördemici váltópontra. 4:10-es átlag, az órám szerint 9,5 kili, ezzel teljesen elégedett voltam ezen a szakaszon, ráadásul szinte soha nem futok este, így még jobban örültem ennek.

p_13015.jpg

Gyorsan be a buszba, majd a következő megálláson átöltözöm eszem, erre most nincs idő. A következő ponton kezdett igazán hűlni a levegő. Nagy megkönnyebbülés volt végre, hogy én is letettem valamit az asztalra és futottam egy jót. Kérdés, hogy a második, 10,5 kilométeres etapon mit tudok kipréselni magamból hajnali 3 körül.

Az idő gyorsan telt, én meg valahogy nem éreztem magam túl jól. Lehet, hogy az utazástól, meg kanyaroktól, vagy csak mert a szervezetem nem értette, hogy mit akarok éjfélkor még, amikor este 10-kor már aludni szoktam, de egyre jobban kezdett fájni a gyomrom, és kezdtem hisztaminos tüneteket produkálni (gyomorégés, pici hányinger, fejfájás, orrdugulás). Ezen nem segített, amikor belekortyoltam egy energiaitalba, kezdtem aggódni, hogy tán nem most kéne kidobni a taccsot, ha már ezer ultrát végig nyomtam úgy, hogy sosem volt ezzel nagy problémám. Próbáltam tehát kihozni a maximumot, persze nem hoztam magammal gyógyszereket, mert hát futáshoz nem veszünk be és ilyen kevés futástól nem lesz semmi bajom. Nem is a futástól volt, hanem inkább idegi lehetett, plusz a buszozás. Ezt onnan gondolom, hogy amikor hajnali 3-kor elrajtoltam Siófokon, a hányinger alábbhagyott. Viszont nagyon kellett koncentrálnom, hogy tempót menjek és ne lassuljak. Bár full sík volt a szakaszom, de azért nem tudtam olyan jót futni, mint normál állapotomban, amikor rendben vagyok. Ami nekem a futások alatt hiányzott, az a zene, így legközelebb hozok majd egy kishangszórót a kísérő biciklire, hiszen az egyéni futásomhoz is az adta meg a ritmust, a legfáradtabb pillanataimat is feldobta a zene.

valtas.jpg

kedvenc fotóm, ami a legjobban átadja a történteket :) itt Brigi vált engem szélsebesen

Azt vettem észre, hogy amikor vannak előttem, akkor tudok gyorsulni, mert tök jó feladat volt utolérni az előttem futót és ezek a rövid távú célok pont annyi feladatot adtak, hogy picit pusholjam magam. Viszont amikor nem volt előttem senki hosszú időn keresztül, mindig picit belassultam (értsd felmentem 4:30-ig). 4:30-asok fölé nem mentem, azért mindennek van határa :D Így a második szakaszom – ami egyben nekem az utolsó – az órám szerint 10,38 km és 4:18-as átlag lett. Tulajdonképpen az akkori állapotomhoz képest mega elégedett vagyok és a legfurcsább, hogy jobban éreztem magam a futás után, mint előtte. A gyomorfájás szinte teljesen el is múlt. :O

enkozepen_rajt.jpg

bal szélén apukám, aki az első résztét kísérte végig, majd öcsém váltotta (  itt ő fotózott), jobb szélén Tibi, aki maga is egyéniben végig ment az Ultrabalatonon anno

Innentől kezdve csak segítő szerepben voltam, (vagy legalábbis megpróbáltam nem láb alatt lenni). Minden pontra kimentem, nem aludtam egy percet sem, így már fáradtan, de megkönnyebbülve próbáltam magamba szívni az UB hangulatát. Idejét nem tudom, mikor virrasztottam át éjszakát. Talán 2017-ben az UTH-n utoljára.

Majdnem teljesen jól viseltem az egészet és azt hiszem tudtam csapatjátékosként működni, mígnem a cél előtti fél órában behisztiztem valamin és ott már a célfotón nem volt őszinte a mosolyom. Nem tudom mi volt a problémám, de ott jött ki a fáradtság. Így jobbnak láttam nem megvárni az eredményhirdetést, hanem hazamenni aludni.

Úgy látszik most az a divat, hogy a nyertesek üres kézzel mennek haza, mert a múltkori Telekom Vivicittán se kapott semmit a győztes csapat és itt is valami bort adtak, de még csak nem is annyit, ahányan versenyeztünk. Ebből kérlek ne csináljunk divatot. Nem a díjért futunk, de azért valami szép emlék, amit hazavihetek, és ami csak a nyerteseknek jár szerintem mindenkinek nagyon jól esne ilyenkor. Például a Mátrabércen volt győztes mez, ami nekem egy tök szimpatikus dolog, mert egyedi és büszkén viselheti, aki kapja.

Az időnk 15:52:58, azaz 4:32-es átlagot hoztunk a 210 kilométeren. A fiúk (Szolgálati Agarak csapat) pedig 12:09:22 alatt értek körbe az 3:30-as átlag alatt van bőven, ami számomra fénysebesség!!

Annyi ember munkája volt ebben, amiben én csak egy porszem vagyok, de ekként a porszemként próbáltam a maximumot kihozni a részemből és azt hiszem sikerült is. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen profi csapat tagja lehetek, mindent el fogok követni, hogy továbbra is felfelé húzzam az átlagot a teljesítményemmel, ami nem kis feladat ebben a mezőnyben.

teamzsofi_utanfutok.jpglegjobb kép :D Zsolt nem szarozik a pózolással :)

Külön büszkeség, hogy idén három futóm is indult a versenyen. Ebből kettő a #teamzsófi utánFutók nevű csapatban, és mind-mind sokkal többet tettek a lábukba, mint én.  Juli, Zsolt, Attila, és a csapat többi tagja. le a kalappal előttetek! �

3futom_ub.jpg

Attila, Zsolt, Juli a #teamzsofi futói, akik összesen 92 kilométert tettek meg :)

 

Mindent együttvéve én biztosan indulnék a csapattal jövőre is, mert összességében potizív élmény volt, sokat tanultam magamról, hogy miben kellene fejlődnöm, és mi az, amit jól csinálok. Hogy egyéniben újra nekimennék-e? Az már nem biztos :)

celban_ub.jpg

2022\04\10 DSL 5 komment

Hello Badacsony Trail – ítéletidő edition

 

Az év elején eldöntöttem, hogy picit feljebb lépek az 50 kilométeres távoktól, és beneveztem egy 78 kilométeres terepversenyre, amiben 4000 méter szintemelkedés is vár majd rám. Ehhez a Hello Badacsony trailt a felkészülésem egy nagyon fontos lépcsőfokának tekintettem. 

Éppen ezért nagyon komolyan vettem a versenyt, komoly célokkal érkeztem és készültem is rendesen. Írtam az edzéstervemet hétről hétre, végeztem a feladatokat és rettentően motivált voltam (vagyok).  Szerettem volna 6 órán belül célba érkezni. Előzőleg ezen a versenyen nyáron már futottam a nagy melegben egy 6:08-as időt és azt gondoltam, hogy a tavaszi, futóbarát időjárással eleve sikerülhet gyorsabban haladnom.

Aztán ahogy közeledett a verseny napja, egyre ijesztőbb időjárás előrejelzéseket lehetett olvasni, ez jó vitatéma volt Gébbör és köztem, mert ő a windgurura esküszik én pedig simán elvagyok az iPhone alkalmazással, eddig relatív pontos volt. Szerinte nem lesz nagy eső, nem kell izgulni. Így hát a versenyt megelőző nap kabát nélkül, egy szál pulcsiban utaztunk le Gyulakeszire.

Esőkabátot azért vittünk természetesen, én fel voltam készülve mindenre. Na jó, erre azért nem, amit végül kaptunk az arcunkba. :D

hello_csobanc_maszok.jpg

ez még csak az első mászás, frissen üdén

Ami a rápihenést illeti, a versenyt megelőző héten nagyon rosszul és keveset aludtam, fáradt voltam, úgyhogy a pihenésre próbáltam még nagyobb hangsúlyt fektetni. A szénhidrátfeltöltéssel sosem volt gond, örömmel ültem be a kedvenc balatoni kávézómba sütizni, majd repetázni, este pedig – ahogy a tavalyi Badacsony Trail előtt is – pizzázni mentünk.

Régebben nem mertem ilyet, de most egész nagy magabiztossággal osztottam meg mindenkivel – aki kérdezte – hogy én hat órán belüli futást tervezek, bele se gondolva abba, hogy ezért mennyit kell küzdenem. Aztán eszembe jutott, hogy azért vagyok ilyen bátor, mert olyan rég futottam ötvenes távot, hogy már elfelejtettem, hogy mennyire tud fájni. Ugyanis utoljára pont ezen a versenyen indultam el a nyár közepén. (Ősszel ugye nem tudtam versenyezni a lombik miatt, a tél meg nálam az alapozás időszaka).

Ugorjunk, mielőtt megunnátok ezt a hosszú felvezetést. A rajtban találkoztam pár rég nem látott nekem kedves ismerőssel, Robbal, akivel úgy néz ki nagyon passzol a versenynaptárunk erre az évre,  és ott volt Zsóka, aki a #teamzsófi csapat tagja, ő szintén a hosszún indult. Vele még átbeszéltünk pár dolgot, aztán elmentem egy picit melegíteni. Az esőkabátomat a zsákomba raktam és egy vékony hosszúujjúban indultam, mert elhittem, hogy nem lesz nagy eső. (hülye windguru :D). Ebből kifolyólag sapit se vittem.

A szabály szerint (amit ilyenkor többször átolvasok) segítőm a pontokon segíthet, máshol nem. Így Gébbör biciklivel oda tudott menni a legtöbb frissítőpontra, ezért nála hagytam egy rövidujjút és pár zselét, mert dugig volt a zsákom.

A rajt előtti másodpercekben kezdett el esni az eső, ekkor még szelíden, nem is foglalkoztam vele, gondoltam majd eláll. A rajtot követően – és az első órában – nagyon figyeltem a pulzusomat, hogy ne toljam túl, mert nagy hiba lenne, de közben meg ilyenkor még nagyon egyben van a mezőny, ami picit engem feszélyez, viszont az egyetlen tempó, amiben érdemes haladnom, az a sajátom, úgyhogy eszerint haladtam. A Csobánc hegy elején futást- gyaloglást váltogatva, majd felgyalogolva, ahol Endrú fotózott.

A lejtő nekem nagyon technikás, óvatosan haladtam, mert nyáron a por miatt, most pedig az eső miatt csúszott a talaj. Aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy lány úgy halad el mellettem, mintha állnék. Hú, mondom, na így nem fogok megtanulni lejtőzni soha, erre születni kell, esküszöm. Aztán a síkon beértem, váltottunk két szót, mondta, hogy ő ezért is kezdett el terepfutni, mert mennek neki a lejtők (remélem jól emlékszem, hogy ezt mondta :D)

Közben az eső egyre jobban esett, kezdett bedurvulni, én meg bőrig áztam, de még mindig nem jött el a vég, ugyanis szél ekkor a még nem zendített rá, nem fagytam át, csak rohadt kényelmetlen volt és a vizes cuccra nem akartam esőkabátot húzni, mert semmi értelme, a szemem viszont elég szarul viselte ezt az esőmennyiséget, alig láttam.

Közben elléptem, mert itt még egy relatív futható lankás szakasz volt, és ki tudja, milyen lesz a terep többi része, ki kell használni a könnyű részeket. Ekkor már a pulzusom beállt, nem kellett nézegetni, így átraktam a számlapot navigációra.

hellobadacsony_nezek_el_1.jpg

aki elárulja, hogy itt mi a szart nézek, kap egy virtuális sört

Az első frissítőponton meg sem álltam, volt mindenem bőven és a Gébbörrel is megbeszéltük, hogy az elején nem kell jönnie. Ugyanakkor kezdett fázni a kezem és olyan mértékű zuhé lett, amit sosem gondoltam volna. 15 kilinél volt a következő pont, de nem mertem elővenni a telefonom, hogy felhívjam a Gébbört, jöjjön oda, hogy átöltözzek, mert abban a másodpercben ázik szarrá. Így arra gondoltam, hogy ha odamegy örülök, ha nem, akkor nincs más választásom, csak továbbmenni.

Hála istennek, hogy megérezte, hogy szükségem van a segítségére. Így átvettem a rövid pólómat és az egy hete kapott Salomon esődzsekit, így ezen a ponton elég sokat tököltem, de megérte. Hirtelen olyan komfortos lett minden, száraz vagyok (legalábbis egy részen), védve van a fejem a fülem, szuper érzés!

gebbor_bringa_hellobadacsonytrail.jpg

Gébbör is kapott a nyakába rendesen

Közben pedig olyan árvíz lett az utakon, hogy minden lépést alaposan át kellett gondolni, egyébként az első kb. 20 kilométer bemelegítés, mert az igazi hegyek utána jönnek, szóval itt az a feladat, hogy síkon jól haladjak. Tulajdonképpen ez az idő a segítségemre volt, mert f.sznak van kedve ilyenkor tájat csodálni, csak túl akarja élni, hogy majd mesélje az unokáknak. :D

A következő rész nagyrészt futható volt, igazából nekem ez a rész picit ismeretlen, úgyhogy csak ara emlékszem, hogy hosszú kilométereken át keringtem jobbra – balra a Tóti-hegyig. Na ott felmászni is kb négykézlán lehetett, lefele meg olyat pereceltem, hogy a seggemen csúsztam kb. három métert, viszont fini puha volt a sár, csakhát mindenem olyan lett. Nem baj, jön a következő pont. Ott szegény Gébbör olyan szinten átfagyva és átázva várt, hogy megbeszéltük, hogy én elleszek, menjen öltözzön át, igyon egy teát és az utolsó frissítőpontra jöjjön kocsival, akkor még jó lenne, ha találkoznánk. De siettem, mert a nyomomban voltak és hát ez egy verseny vagy mi. Rá is jöttem, hogy én úgy szeretek a legjobban versenyezni, ha az elején le vannak osztva a helyezések, mindegy hanyadik vagyok, csak akkor tartsam meg a pozíciómat (vagy előzzek én), de engem a verseny második felében már ne előzzenek le, ha lehet.

Közben sokat gondoltam Zsókára és Robra, hogy vajon nekik hogy megy és mennyire élvezik ezt az időt. Én például egy részen meg mernék esküdni rá, hogy jégeső esett, mert úgy kopogott a dzsekimen, hogy csak na. Ja közben pedig beindult az orkán erejű szél is, csak hogy teljes legyen a csomag. :D

Kurvakeménynek éreztem magam egyébként, méghozzá azért mert én azt hittem magamról, hogy ilyen körülmények között el sem indulok. De mivel nem tudtam, hogy ez lesz, elindultam és most nagyon nem bántam meg, mert ez egy új tapasztalás és ez engem fog erősíteni. De előbb legyek túl rajta, mert még sok van.

A Gulács hegyen már picit otthonosabban mozogtam, már amennyire lehet a köves részen meg a szűk ösvényeken, de tudtam mi merre, és azt, hogy a neheze bőven hátra van. Az önkéntes pontőrök egyébként nagyon jófejek voltak, nagyon kemény lehet egyhelyben állni az erdő közepén ilyen időben, nagyon tisztelem őket ezért én ezt biztosan nem tudtam volna csinálni. A frissítő önkéntesek meg főleg, rendkívül segítőkészen töltötték a kulacsomat, és nagyon sajnálom, hogy a nagy rohanásban csak egy köszit tudtam kinyögni hirtelen.

csobanc_hegy.jpg

Gulácsról le, majd át a Badacsony-hegyre, közte sok kacskaringós út, és végre itthon találtam magam. Fent, a hegy közepén, a piros sávon. Itt talán a szokás hatalma, hogy olyan emelkedőket is automatikusan megfutottam, amit máshol nem, de annyit edzettem itt, hogy valamiért adta magát.

Laposánál kulacstöltés, majd tovább a sárgán és fel az ikonikus Bujdosók lépcsőjén – if you know what I mean. Na ott azt éreztem, hogy szarabbul tudok felmenni a lépcsőn, mint a tavalyi versenyen. Konkrétan meg kellett állnom egyszer kifújni magam, pedig múltkor pont azon lepődtem meg, hogy egy lendülettel felmentem. Itt elbizonytalanodtam, mert kb 33-34 kilométernél tartottam, még 20 hátra van s már eléggé elkészültem.

Rögtön le is voltam a tanulságot, hogy több hosszúfutást kell beiktatnom a felkészülésembe az elkövetkező időben. Mivel nemrég írtam a témában egy cikket a Runner’s Worldbe (amit majd a következő újságban olvashattok), gyorsan figyelmeztettem is magamat, hogy fókuszáljak a versenyre, nincs idő negatív gondolatokra. Toltam egy zselét, ittam, bevettem egy sótabit és a újra a haladásra fókuszáltam. A hegyről lefele elég jól futható volt a lejtő, nem akartam egy másodpercet se benne hagyni azért, mert a gondolataim elkalandoztak, még a fejem is belefájdult a koncentrálásba (vagy a szél miatt).

A számomra legutálatosabb rész a Szent György-hegy előtti, patak melleti önszopatás, mert a nagy nehezen picit megszáradni látszó lábam újra csurom víz lett. Ráadásul féltem a kígyóktól, siklóktól, békáktól, nehogy rájuk lépjek, szóval ezen akartam túl lenni, aztán utána már jön a fény az alagút végén.

taj_hello_bada.jpg

Egyébként a félelmeim ellenére a lábam teljesen rendben volt, egy karcolás nem lett rajta. Először is bekentem a Meru kidörzsölődés elleni krémjével reggel, erre húztam a legújabb Smartwool zoknimat, majd a gyönyörű Salomon Ultra Glideot (bár ekkor már alig látszott ki a sárrétegből), erre pedig egy kamáslit. Egy vízhólyag se lett rajta, ezen még magam is meglepődtem.

Az utolsó frissítőpontig még fel kellett kocogni egy aszfaltos úton, ez nekem ment szerencsére, vagy azért, mert már a szívem hajtott, vagy (aki racionális választ szeretne) mert előtte fogyasztottam el egyetlen koffeines zselémet. A ponton ott várt Gébbör, egy szál pulcsiban, mert ugye tegnap még jó ötletnek tűnt kabát nélkül útnak indulni.

Kulacstöltés, és mentem, mint állat ( legalábbis úgy nézhettem ki, mint egy vaddisznó). Innen kb 10 kili és nulla elvesztegetett idő, nulla megállás. Most kell kiadnom magamból mindazt, ami bennem maradt. Amit a verseny elején visszafogtam magamban, azokat a rakétákat most kell begyújtani! Persze nem voltam túl jól, de ha eddig eljöttem, akkor fog összeszorít, ezt már ki kell bírni. Tudtam, hogy a meredek emelkedő után, amikor azt hiszem, hogy felértem a hegy tetejére, még vagy fél órát keringeni kell a hegyen. Ez tavaly mellbe vágott, de idén már nem fog. Arra is számítottam, hogy miután leérek a hegyről még jó sokat kell futni – lehetőleg gyorsan – a célig. Így még 50-nél benyomtam egy zselét, mert nem szerettem volna eléhezni a végére. Ez jó ötletnek tűnt, mert szuper gyorsan tudtam haladni végig, még egy srácot is leelőztem közben.

Ja, egyébként ugye szokták mondani, hogy olyan zselét válassz, amit szeretsz. Hát ez nekem nem jött össze, én Gébbör zseléit kunyeráltam el. Ő a limeos ízt szereti, amit én utálok, de szerencsére a gyomrom ebbe nem szól bele, mert hozzá van szokva ehhez, tudja mi a dolga. A lényeg, hogy tudok belőle energiát meríteni és jól csúszik. Szóval gasztro túrának nem nevezném, de vagy 4-5 lime-os zselé lecsúszott szépen. 

Most volt ugye, hogy az új órámban futottam, ami elég pro ( fenix 7), van rajta minden szar, climb pro, meg amit akarsz, na ehhez képest én a navin kívül nem sokat használtam ( a pulzus pánt, amint eleredt az eső össze vissza csúszkált és szarul mért - nem nagy  baj, mert az első órában volt rá a legnagyobb szükségem, de azért jó lett volna visszanézni a pulzusadatokat). Lehet azért is volt ez most, mert nagyon kellett a lábam elé figyelnem, vagy mert ismertem a pályát, mindenesetre az összidőmre rá sem mertem nézni. Úgy voltam vele, hogy ha hat órán kívül érek be, akkor is rohadt büszke leszek magamra, mert mindent megtettem, amit kellett egy jó időhöz, és mert egyáltalán végig mentem ebben az időben.

hellotrails.jpg

Az cél előtti utolsó kanyar előtt mertem ránézni, ahol láttam, hogy bőven hat óra alatt fogok beérni. Szóval besprinteltem, és látom, hogy ez 5:47:32, hát ez kurvajóóó!!! Női első és abszolút második lettem.

Sajnos nem készült célfotó, ezt nagyon sajnálom, bár Gébbör videózott – ennek nagyon örültem. Utána egész jól voltam, pedig azt hittem ki fogok feküdni, de nem. Ettem, ittam, beszélgettem, estefele kezdtem berosszulni. Végül Zsóka is Rob is beért (nagyon büszke vagyok rájuk!!), úgyhogy minden adott volt a lenyugodáshoz. Aludni mondjuk így sem tudtam sokat és mára elég durván izomlázas vagyok, de a reggeli séta kifejezetten jót tett.

Ezt a versenyt most nagyon ki kell pihennem, nem fogom siettetni az edzéseket, hagyom beépülni ezt a keménykedést. Viszont fel kell kötnöm a gatyámat a nyári célversenyre, egy másodpercre sem bízhatom el magam. Nem mintha ott bármi célom lenne, hacsak nem az, hogy minél több élvezet, és minél kevesebb szenvedés legyen a pályán töltött idő. Ide viszont a szisztematikus felkészülés vezet.

hellobada_ermes_kep.jpg

Gratulálok mindenkinek, aki aznap a pályán versenyzett, segédkezett. Nehéz ezt szavakkal leírni, inkább az érti, aki átélte, de azért én tettem egy próbát. A szervezés, jelölés, fogadtatás, célkaja idén is első osztályú volt. Azt hiszem, hogy a Hello Trails sorozat garancia lehet arra, hogy egy jól szervezett versenyen vegyél részt, malőrök nélkül.

Gébbörkém pedig tanúbizonyságot tett arról, hogy megtanult profin frissíteni, elérte ugyanis az a szintet, amikor már mondani sem kell, hogy mit kérek, mert anélkül is tudja, szóval nagyon büszke vagyok rá! :)

Strava Link

Eredménylista

süti beállítások módosítása